corvinuskioszk

International Forum on Women’s Political Empowerment – Nemzetközi fórum a nők politikai szerepvállalásának megerősítéséről

Richard H. Thaler

A nők egyenlő politikai részvétele terén történő előrelépésért, és különböző területeken bevett jó gyakorlatok és sikeres kezdeményezések megismerése céljából rendezték meg egyetemünkön 2017. szeptember 8-án a nemzetközi fórumot, melyen képviseltették magukat politikusok, politológusok, a nők jogainak érvényre juttatására törekvő szervezetek vezetői és a gender egyenlőség jó megvalósításáról híres északi országok nagykövetei is. A konferencia célja a tudatosság növelése és párbeszéd kezdeményezése volt a nők politikai- és közéletbeli részvétele kapcsán, ennek érdekében közel 30 előadó osztotta meg tapasztalatait és szaktudását.

Az esemény az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala (ODIHR), a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség és a Budapesti Finn Nagykövetség szervezésében valósult meg a Friedrich Ebert Alapítvánnyal, a Budapesti Corvinus Egyetemmel és a Bécsi Észt Nagykövetséggel együttműködésben. A fórum előadói arra hívták fel a figyelmet, hogy a magyarországi helyzet megoldása a téma túlpolitizáltságának megszüntetése, melynek egyetlen útja a pártok közti párbeszéd. Fő kérdésként merült fel, hogy vajon hogyan lehet ösztönözni a pártokat arra, hogy aktívabban foglalkozzanak a nők politikai részvételének támogatásával. A pártok mellett a nőügyekkel foglalkozó szervezetek szerepe is kiemelt: a szervezetek lehetnek azok, akik a nőket meg tudják győzni arról, hogy igenis van erejük, van befolyásuk, ezzel is támogatva szerepvállalásukat.

A nemzetközi előadók amellett, hogy bemutatták országuk gyakorlatait, reflektáltak a magyar helyzetre, tanácsaikban ők is az aktív diskurzus szükségességét fogalmazták meg mind a pártok, mind a nőszervezetek között. Tiina Kukkamaa-Bah, az ODIHR Demokratikus Kormányzás és Társadalmi Nemek Osztály vezetője szerint a nők befolyásának növelése a politikai életben és a döntéshozatali folyamatokban erősebb demokráciák építéséhez fog hozzájárulni. “A demokratikus intézmények és a női civil szervezetek közötti együttműködés kulcsfontosságú e cél eléréséhez.” – mondta.

A gender fórum apropóján a konferencián is részt vevő Ilonszki Gabriella Professor Emeritát, egyetemünk politológus oktatóját kérdeztük a Corvinuson folyó kutatásokról, melyek a fórum témájába illeszkednek, és arról, hogy a konferencia milyen új szempontokat vetett fel mind a kutatás, mind a politika területén:

„Ez a találkozó lehetőséget adott valamire, ami ritkán jön létre hazánkban: hallhattuk a politika főszereplőinek, a parlamenti pártokat képviselő politikusoknak a véleményét arról, hogy ők, ill. pártjuk mit tart fontosnak a női kérdések kapcsán, és mit tesz a nemek közötti esélyegyenlőség megteremtéséért; és hallhattuk a civil szervezetek véleményét is ugyanerről: milyen lehetőségek és korlátok állnak előttük a női ügyek képviseletében. Párbeszéd ugyan nem volt – pedig erre nagy szükség lenne –, de az érdeklődő közönség össze tudta rakni az álláspontokat, a konfrontáció, vagy éppen az esetleges egyetértés dinamikáját. Kiderültek a pártok közötti eltérések, ami természetes, hiszen más politikai pozícióból (kormányon vagy ellenzékben) és eltérő értékrend alapján működnek. Ezzel együtt is súlyos problémának gondolom, hogy ezek a különbségek még a női esélyegyenlőségi ügyekben is akadályozzák a pártközi kooperációt, holott a diszkrimináció elutasítása általános demokratikus érték. Nemzetközi tapasztalatok sora bizonyítja, hogy a kooperáció lehetséges. Revelatív volt a romániai és a szerbiai magyar politikusnők hozzászólása, akik országaik jó gyakorlatáról számoltak be ezen a területen. Tehát már nem arról van szó, hogy Finnországra vagy Norvégiára kellene tekinteni (azért említve e két országot, mert példaértékű gender egyenlőségük mellett a rendezvénynek is támogatói voltak), hanem arról, hogy hazánk a nők tényleges egyenlősége megteremtésének tekintetében térségünk országaitól is súlyos lemaradásban van. A politikusoknak meg kellene fontolniuk például azt a kutatási eredményt, hogy a nők kevesebb mint harmada gondolja, hogy a pártoknak lenne nőpolitikai programja – függetlenül attól, hogy egyébként mely pártra szavaznának.

A Fórum újabb kutatási ötleteket is felvetett. Tudományterületem, a politikatudomány eddig is kivette a részét a gender kutatásokból. Ezeket az eredményeket, illetve mérlegelésüket különösen fontosnak tartom, mert olyan rendszerekben, ahol a civil társadalom lehetőségei korlátozottak, erőforráshiánnyal küzdenek, és ahol a pártpolitika dominál, a politikai és közpolitikai döntések határozzák meg a nők helyzetét. Nem kisebbítve a politika felelősségét, a hazai társadalom sem különösebben aktív nemzetközi összehasonlításban. Ugyanakkor a társadalmi inaktivitás részben a politika világának a felelőssége. Problematikus, ha a pártpolitikai világ nem érti, hogy a politika érdeke is a társadalomcselekvő részvétele, hiszen ezzel növeli saját legitimációját, és az érdekekre figyelemmel jobb döntéseket hozhat. Hasonlóan problematikus, ha egyes társadalmi csoportok, értve most a nőket, nem igyekeznek megfogalmazni igényeiket, elvárásaikat. A pártpolitika hatása és a pártok társadalmi beágyazottsága és kapcsolatrendszere alapvető kutatási kérdés lehet a politikai rendszer működésének megértése szempontjából. Korábbi kutatásaink elsősorban a széles értelemben vett képviselet témáját érintették, ennek szempontjai is napirenden maradnak. De belenéztünk a pártok belső gender-folyamataiba, például a jelöltállítás vagy a választási rendszer női részvételre gyakorolt hatása szempontjából. Születtek ezekben a témákban BA és MA dolgozatok, és készül doktori (PhD) disszertáció is. Némi iróniával, de mégis optimistán azt mondom, hogy érdemes a gender téma iránt érdeklődni, mivel várhatóan a probléma hosszú távon velünk marad, mindig felvet majd új kérdést és ad kutatási muníciót.”

Ilonszki Gabriella DSc Professor Emerita

A bölcsészet- és társadalomtudományok kiváló oktatásáért járó Európai díj

Aczél Petra

Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének vezetője; és Maurizio Pirro, a Bari Aldo Moro Egyetem Német irodalom tanszékének docense kapta meg idén a Közép-európai Egyetem (CEU) bölcsészet- és társadalomtudományok kiváló oktatásáért járó európai díját. A díj célja, hogy támogassa és elismerje a legmagasabb színvonalú oktatói munkát az Európai Felsőoktatási Térségben (European Higher Education Area - EHEA).

Az idén hatodik alkalommal átnyújtott díjat Liviu Matei, a CEU rektorhelyettese és oktatója alapította és a CEU Oktatási és Tanulási Központja (Center for Teaching and Learning - CTL) felügyeli. A díjazottak a CEU 2017-18-as tanévnyitó ünnepségén, szeptember 15-én vették át a díjat. (szöveg és kép: https://www.ceu.edu)

A Kioszk kérdése Aczél Petrához, egyetemünk oktatójához:

Amikor a műszaki tudományok élveznek prioritást a munkaerőpiacon, mégis miért lehetnek fontosak a társadalom számára a humántudományok?

“Meggyőződésem, hogy a humántudományok műveltségünk alapját és csúcsát is képezik, egyfajta keretet, amelyben a mérnökség, az orvoslás, természettudományok vagy az informatika is elhelyezhető. Feltételezem, hogy korunk kulturális és társadalmi konfliktusaira és válságaira nem elsősorban a biokémia vagy a társadalmi kontextusától megfosztott informatika fog választ adni. Én tehát azt a kicsit provokatív állítást szeretem hangoztatni, hogy korunkban a soft az új hard, vagyis a soft-nak, puhának nevezett tudományok válnak újra erőssé, keménnyé. Ebben az állításban az a szembenézés is megjelenik, amelyre a tudománypolitika régóta rákényszerít minket: hogy kevesebbet gondoljunk azokról a diszciplínákról, amelyek az emberről és szövevényes, kisebb-nagyobb rendszereiről, hálózatairól szólnak.

Lényeges volna, hogy ne hagyjuk magunkat a választás kényszerébe hajszolni: azt gondolván, hogy ha az egyik diszciplínát fontosnak tartom, a másik törvényszerűen nem az. Nyilvánvaló, hogy egyetlen adat sem válaszol önmagában életünk legnagyobb kérdéseire, mint ahogy az is, hogy a rigorózusan alkalmazott kutatásmódszertanok mellett – melyekkel egyes társadalmi jelenségek feltárhatók – a szemlélődő, elmélkedő, gyakorló humán tudós sem haszontalan. A big data korában lehet, hogy az adatbányász a legjobban fizetett állás, de a kérdést, amelynek mentén az adat bányászandó, mégiscsak egy emberhez, társadalomhoz értő, a mélyebb és magasabb összefüggések felé nyitott emberfő teszi fel – legalábbis reméljük, hogy így van.

Egyszóval a humántudományok nem fontosak, hanem nélkülözhetetlenek. Van helyük és erejük, mert nem elszívják a levegőt a többi tudományág elől, hanem éppen ellenkezőleg, serkentik, ösztönzik a tudományos konvergenciát, a gondolatok és módszerek teremtő találkozását.”

Homo oeconomicus vagy homo sapiens? Merre tovább, közgazdaságtudomány?

Richard H. Thaler

Az idei év Neumann János-díjasa Richard H. Thaler, a viselkedési közgazdaságtan világhírű professzora, aki a tudomány múltjáról, jelenéről és jövőjéről tartotta meg ünnepi előadását 2017. szeptember 12-én. Baksa Máté összefoglalóját Mihályi Péter professzor kommentárjával olvashatják.

Az 1995 óta adományozott Neumann János-díjat az egzakt társadalomtudományok fejlődéséhez kiemelkedő módon hozzájáruló, nemzetközileg elismert szakemberek kaphatják meg. Különlegessége, hogy odaítéléséről diákok, a Rajk László Szakkollégium tagjai döntenek. A korábbi díjazottak között találhatjuk mások mellett Alvin E. Roth-ot, Hal Variant, Kornai Jánost és Daron Acemoglut.

Richard H. Thaler jelenleg a Chicagói Egyetem professzora, doktori fokozatát a University of Rochesteren szerezte. Az American Academy of Arts and Sciences, valamint az American Economic Association tagja, utóbbi elnöki pozícióját 2015-ben töltötte be. Fő kutatási területe a viselkedési közgazdaságtan és pénzügyek, azon belül is főként a döntéshozatali folyamatok mögött rejlő pszichológiai magyarázatokat vizsgálja. Hat megjelent könyve közül a legsikeresebb a 2008-ban Cass R. Sunstein-nel közösen írt Nudge: Jobb döntések egészségről, pénzről és boldogságról című kötetük, ami a viselkedési közgazdaságtan gondolati modelljeit használja fel a hétköznapok problémáinak magyarázatára. Kiadott könyvei mellett különös figyelmet kapott az 1987 és 1990 között a Journal of Economic Perspectives-ben rendszeresen megjelenő Anomalies címen futó cikksorozata.

Ünnepi előadásában számos példán keresztül bizonyította, hogy a neoklasszikus közgazdaságtudomány modelljei nem írják le elég jól a valóságot, a homo oeconomicus nem úgy viselkedik, mint egy valódi homo sapiens. Thaler professzor a viselkedési közgazdaságtan legfontosabb erényének azt tartja, hogy inkább kölcsönvesz egy kevés jó pszichológiát ahelyett, hogy rossz modellekkel feltalálna egy rossz pszichológiát. Előadásában megfogalmazott víziója szerint, ha a főáramú közgazdaságtan végre hajlandó lesz beépíteni az emberi viselkedés sajátosságait elméleti feltevései közé, a viselkedési közgazdaságtan – mint önálló irányzat – végül feleslegessé válik, s megszűnik majd.

Aki homo oeconomicus, tegye fel a kezét! – Richard H. Thaler előadása Mihályi Péter professzort is elmélkedésre inspirálta.

Oktatók és hallgatók több hónapnyi gondolkodnivalót kaptak az MTA Nagytermében megtartott előadáson. Miként könyveiben és cikkeiben, úgy az előadáson is az volt Thaler kiindulópontja, hogy kísérleti úton bizonyíthatóan téves a főáramú közgazdaságtannak az az alapfeltételezése, miszerint az emberek homo oeconomicus-ként, racionálisan viselkednek, vagyis maximalizálják a hasznosságukat, minimalizálják erőfeszítéseiket, és mindeközben a jövő elfogulatlan előrejelzésére is képesek. Sőt, ennél többet is állított az előadó, nevezetesen azt, hogy még azt sem indokolt feltételezni, hogy nagyszámú gazdasági aktor hosszabb idő átlagában úgy viselkedik, mintha valamennyien homo oeconomicus-ok lennének (ez utóbbi a Nobel-díjas Milton Friedman feltételezése volt).

Ennek az újfajta, viselkedési közgazdaságtannak nevezett új paradigmának – Thaler szerint is és véleményem szerint is – beláthatatlanul messzire vezető következményei vannak. Az előadáson a legtöbb bemutatott példa a pénzügyekhez kapcsolódott (tőzsdei buborékok, ingatlanárak, nyugdíj-befektetések stb.), de könnyű belátni, hogy itt lenne az ideje a standard mikro- és makroökonómia-tankönyvek új szellemben történő átírásának is.

Magyar közgazdászként, Corvinusos oktatóként arra is szeretném felhívni a téma iránt érdeklődő diákok figyelmét, hogy mindaz, amiről Thaler írt és beszélt, az közel áll ahhoz a szemlélethez, amit egyetemünk világszerte ismert és elismert (saját) emeritus professzora, Kornai János fejlesztett ki az elmúlt ötven évben. Sőt, Kornai még tovább is ment annál, mint amit az előadásban hallottunk. Az ő gondolatmenetének egyik fontos elágazása az, hogy mennyire fontos a rutinszerű gazdasági döntések éles (vagy-vagy) megkülönböztetése a ritkán vagy soha vissza nem térő döntésektől. Ebből pedig az következik, hogy a rutinszerű döntések (pl. a háziasszony napi bevásárlása) során a szigorú racionalitás feltételezése megengedhető, mert tényleg ez az életszerű, miközben a nagy jelentőségű, nagy értékre vonatkozó személyes döntéseknél (pl. pályaválasztás, gyermekvállalás) vagy a nagy volumenű vállalati és állami beruházási döntéseknél (pl. atomerőmű-építés, háború indítása, egy új találmány felkarolása) az irracionális, érzelmi megalapozottságú döntések a tipikusak.

 

Szélhámosok, szerencselovagok, tudományos ragadozók

predatory

Ragadozók és paraziták a tudományos életben? Sajnos léteznek, a szélesebb közönség számára talán még ismeretlenül, de a tudományos világ szerencsére már felfigyelt rájuk. A tudomány szélhámosai a nyílt hozzáférés előnyeivel kecsegtetve próbálják a kutatókat megtéveszteni, pusztán anyagi haszonszerzés céljából. Kik ők, és hogyan tudjuk elkerülni a csapdát?

Napjainkban a tudományos kommunikáció hagyományos modellje gyökeres változáson megy keresztül. Az internet megjelenése, valamint ezzel párhuzamosan a tudományos folyóiratok árválsága, a neves tudományos kiadók nagy haszonra törekvő árpolitikája együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy az elmúlt két évtized alatt a nyílt hozzáférés kezdeményezés (open access mozgalom) egyre nagyobb teret hódított magának, és mára már megkerülhetetlen jelenséggé vált.

Az open access mozgalom fő célja a publikációk szabad hozzáférésének biztosítása, melynek a mai gyakorlatban alapvetően kétféle modellje létezik: az ún. arany, illetve a zöld út. Az arany út a tudományos cikkek open access folyóiratokban történő publikálását jelenti, ami valamekkora publikációs díj megfizetésével jár a szerző számára. A másik modell, az úgynevezett zöld út – vagy más néven szerzői archiválás – a publikáció nyílt hozzáférésű archiválását jelenti valamely intézményi vagy tudományterületi repozitóriumban.

Az egyik legtöbbször elhangzó kritikai észrevétel a nyílt hozzáférésű publikálással kapcsolatban az open access folyóiratok megbízhatóságát szokta érni: vajon mi garantálja, hogy a nyílt hozzáférés terjedésével megjelenő számos független kiadó és folyóirat mind megfelelő szakmai színvonalat nyújt a publikálni vágyó kutatók számára? Sajnos reális a veszély, éppen az ún. parazita, vagy ragadozó folyóiratok (predatory journals) miatt, melyek valóban nélkülözik az igazi szakmaiságot. Komoly tudományos folyóiratnak álcázzák magukat, miközben tudományos minőséget nem biztosítanak: nem válogatják meg a beérkezett cikkeket, nem végeztetnek szakmai bírálatot. A nyílt hozzáférés terjedését és annak előnyeit, valamint a kutatók publikálási kényszerét kihasználva egyedüli céljuk az anyagi haszonszerzés a publikációs díjak beszedése révén.

Milyen jelekből ismerhetjük fel a parazita folyóiratokat? Az első gyanús jel az, ha az ilyen megkereséssel érkező kiadók, illetve folyóiratcímek ismeretlenek a saját szakterületén tájékozott kutató számára. Gyanúra adhat okot, ha a publikálásért beküldési díjat kérnek, szemben az open access gyakorlatban elterjedt publikálási díjjal. Míg ez utóbbit csak akkor kell kifizetni, ha a kézirat megjelenésre kerül, addig a beküldési díjat a parazita folyóiratok a legtöbb esetben előre elkérik, függetlenül a későbbi megjelenéstől. Fontos odafigyelni a szerzői jogokra is: azok az open access folyóiratok, melyek kizárólagos szerzői jogokat kérnek, mindenképpen gyanúsak. Nagyon fontos jelzője a hitelességnek, ha egy folyóirat szerepel ismert tudományos rangsorokban, vagy a nagyobb adatbázisok, indexelő szolgáltatások valamelyikében. Továbbá, mivel minden rangos tudományos folyóirat arra törekszik, hogy szakmailag elismert nevek szerepeljenek a szerkesztőség névsorában, ezért mindenképpen gyanús, ha egy folyóirat szerkesztősége nem ellenőrizhető (pl. affiliációval nem rendelkező) kutatókból áll, az pedig még inkább, ha a szerkesztőség nagyon kicsi, esetleg nincs főszerkesztője, vagy akár még össze sem állt. Ha egy folyóiratnak nincs komoly szerkesztősége, akkor könnyen lehet, hogy nincs más célja, minthogy pénzért bármilyen kéziratot megjelentessen.

Az is gyanús jelenség, ha egy kiadó (portfólióbővítési szándékkal) egyszerre feltűnően sok új folyóiratot indít, olykor gyanúsan egyformán kezdődő címekkel („The New Journal of…”), hiszen szinte lehetetlen egyszerre ennyiféle szerkesztőségbe tekintélyes kutatókat összehívni. Ha a vizsgált folyóirat következő számának már rég meg kellett volna jelennie, az sem biztató: egy jó folyóirat mindig rendelkezik annyi beküldött tartalommal, hogy időben megjelenhessenek a tervezett számok. Feltétlenül érdemes továbbá ellenőriznünk a folyóirat honlapjának színvonalát is. Ha nem kellőképpen professzionális a kivitelezés, esetleg nagyon hanyag és hibáktól hemzsegő a szövegezés, akkor máris gyanút foghatunk. Apróságnak tűnik, de árulkodó lehet a honlapon elhelyezett hirdetések tartalma is: egy nívós folyóirat oldalán nagyobb eséllyel szerepelnek szakmailag releváns hirdetések, utalva ezzel a folyóirat tudományos életbe való beágyazottságára, míg a parazita folyóiratok esetében teljesen oda nem illő hirdetési tartalmakkal találkozhatunk. Figyeljünk fel arra is, ha ellentmondás van a címben szereplő földrajzi név és a folyóirat szerkesztőségének valódi székhelye között. Ha a címben például az „American” megjelölést látjuk, de szerkesztőség valójában más országban található, akkor könnyen lehet, hogy a címet megtévesztő szándékkal adták. Ugyanígy gyanús, ha a címében „International Journal…” kifejezést használó folyóirat szerkesztőségének összetétele egyáltalán nem tükrözi a sugalmazott nemzetközi jelleget. Sajnos az is könnyen előfordulhat, hogy a parazita folyóiratokban megjelentetett cikkek már a címükben is kirívó szakmai tévedéseket, hibákat tartalmaznak. Ez azt jelzi, hogy a szerkesztőség nem volt kellően otthon a témában, nem tudta (vagy rosszabb esetben nem is akarta) szakszerűen ellenőrizni a beküldött cikkek tudományos minőségét. Végezetül pedig az is rendkívül gyanús, ha egy folyóirat cikkei tartalmukban nagymértékben eltérnek attól, amit a folyóirat címe és vállalt szakterülete megjelöl. Mindezen figyelmeztető jelek önmagukban még nem szükségszerűen jelentik azt, hogy parazita folyóirattal van dolgunk, vizsgálódni azonban mindig érdemes. Ebben segített sokáig Jeffrey Beall módszeresen vezetett feketelistája, melyet azonban nemrég felfüggeszteni kényszerült. Így ma leginkább a Directory of Open Access Journals (DOAJ) oldalán tájékozódhatunk, mely a valódi open access folyóiratok gyűjtőportálja.

Legyünk tehát résen, mert a parazita folyóiratok egyaránt fenyegetik a megbízható nyílt hozzáférésű folyóiratok terjedését és a kutatók egyéni karrierjét, illetve a nyílt hozzáférésű tudományos publikációk megbízhatóságába vetett hitünket is. Az utánajárás azonban sokszor terhet jelenthet a szerzőknek, ilyen esetben bátran forduljunk tanácsért a kutatók és oktatók munkáját segítő könyvtárosokhoz, akik szakértői a témának.

Börzsönyi Nóra
BCE Egyetemi Könyvtár

Tudományos? Ismeretterjesztő?

Galilei

Mit mondanánk egy tudós, egy kutató legfőbb feladatának? Azt, hogy csak kutasson és a benne rejlő tehetség és tudás kamatoztatásával bújjon bele a tudomány mélyrétegeibe, vagy azt is, hogy minderről a nem szakmabelieket is megfelelőképp tudja informálni, sőt akit lehet, bevonzzon a tudomány köreibe?

Első képünk a tudomány művelőjéről lehet, hogy egy szemüveges, fehér köpenyes, magába forduló és különcként viselkedő személyhez vezet, aki az általa kutatott szakterületen elért eredményeit, felfedezéseit nehezen tudja a laikusok számára értelmezhetővé, felfoghatóvá tenni. Feladatának, élete céljának a kutatást tekinti, felvállalva ezzel akár a társadalom általi meg nem értettség kényszeredett állapotát is.

A tudománykommunikáció szakirodalma sokban árnyalja ezt a sematikus képet, és feltárja előttünk a tudomány művelőinek sok évszázados próbálkozását arra, hogy munkájuk eredményeit a tudományban kevésbé jártas emberekhez, laikusokhoz eljuttassák. A klasszikus értelemben vett tudományos ismeretterjesztés hajnalának a XVII. századot tekintik, amikor a modern tudomány megszületésével egyidőben az az igény is felszínre tört, hogy a tudomány hivatalos művelői – jórészt saját maguk munkájának elismertetése, presztízs- és forrásszerzés végett – az általuk felhalmozott tudásanyagot népszerűsíteni kezdjék. Ezzel egyidőben megindult egy alulról szerveződő mozgalom is, mely a laikusok irányából szült meg olyan foglalkozásokat, melyeknek célja a tudomány beszédének lefordítása volt a széles néptömegek számára (pl. innen eredeztethető a tudományos újságírás műfaja).

A tudományos ismeretterjesztés virágkora a XX. század második fele volt, amikor nyomtatott sajtóorgánumokon (ld. Élet és Tudomány, National Geographic) és a televízión keresztül (ld. Öveges professzor előadásai, DELTA), valamint tudománynépszerűsítő rendezvényeken (ld. Magyarországon a TIT programjai) igyekeztek egy tartalmi hullámhosszra állítani a „laikus” és a „hivatalos” oldalt. Akármennyire is virágzott azonban az ismeretterjesztés és hozott pozitív eredményeket a két oldal kommunikációjában a XX. század, az utolsó évtized már új trendekkel és kihívásokkal szembesítette a „magas tudomány” művelőit. Ahogy Z. Karvalics László írja: „Az ismeretterjesztő szcéna új arculata mégis csak részben köthető a politikai, illetőleg intézményi átrendeződéshez: a változások mögött valójában a társadalom, a termelés, a foglalkoztatás és a fogyasztás szerkezeti átalakulása áll.” (Z. Karvalics, 2013, p.83)

A szerző több olyan tényezőt említ, melyek hatására a klasszikus értelemben vett ismeretterjesztés – célja, színterei, megnyilatkozási formái – a XXI. századra megváltoztak:

  • felértékelődött és tömegessé vált a szellemi munka
  • a tudomány egyre globálisabb, hálózatiközösségibb és alkalmazkodik a civilizációs kihívásokhoz
  • felértékelődött a helyi tudások szerepe
  • előretör a „citizen science” (“amatőrök, laikusok részvétele a tudományban”)
  • megváltozott az egyén viszonya a tudományhoz
  • általánossá vált a tudományos írástudás: egyre fiatalabb korban és egyre többen bírják
  • a tanulás egyre kutatásszerűbb, élménycentrikusabb
  • megnövekedett az állampolgári részvétel szerepe
  • teret hódított az „open science” (nyitott tudomány)

Egy összefoglaló tanulmány a tudomány e változásokra adott válaszát a Public Understanding of Science (PUS) átalakulásaként írja le Public Engagement with Science and Technology-vá (PEST). Lényege a közvéleménnyel épített interaktív kapcsolat, a média csatornáinak kiaknázásával: ez az ismeretterjesztés új megtestesülése (Mosoniné-Pálinkó-Stefán, 2004).

Egy XXI. századi, fejlett tudásalapú társadalomban működő kutató a digitális kommunikációs térben tehát blogokon, videokonferenciákon, nyilvános előadásokon, tudományos közösségi oldalakon kommunikál, gyűjt kollaborációs partnereket kutatásához és egyben törekszik arra, hogy munkássága minél több szem számára látható, megtalálható legyen. A közpénzzel finanszírozott kutatásoknál ma már alapkövetelmény, hogy a kutatás eredményeit és az ahhoz alapul szolgáló kutatási adathalmazt ingyenesen elérhetővé tegyék, ezzel is biztosítva a kutatói munka átláthatóságát. (A kérdés azonban az, hogy a köz számára nyilvánossá tett, de tudományos stílusban megírt szakmai publikációk mennyire érthetők a laikusok számára…). Szakmai munkáját tehát nyilvánosan, sokkal nyitottabban végzi a kutató, de ez még nem jelenti azt, hogy szélesebb tömegek számára ismeretet terjeszt.

A korábban említett tanulmány (Mosoniné-Pálinkó-Stefán, 2004) szerint a magyar tudósok (MTA köztestület) véleménye alapján nagy szükség van arra, hogy a lakosság tájékozott legyen a tudománnyal összefüggő kérdésekben. A lakosság is igényelné a jólinformáltság állapotát, és legnagyobb arányban a költségvetési kutatóhelyek kutatóitól várja az információátadást. Mi tartja hát vissza a kutatókat attól, hogy szélesebb tömegeket is célozzanak mondandójukkal?

A vélemények egy része szerint az, hogy egy jól képzett tudományos újságírói rétegnek kellene felvállalnia a tudományos ismeretterjesztés újabb feladatait és nem magunknak a kutatóknak.

Egy másik lehetséges indok az, hogy tudománymetriai szempontból ma Magyarországon – az MTMT rendszertana szerint – az ismeretterjesztő folyóiratokban való publikálás másodrendűnek számít, sőt az ismeretterjesztés új csatornáin közölt megnyilvánulások is nehezen kategorizálhatók és oszthatók be ebbe a klasszikus tudományos munkásságot értékelő rendszerbe. Az alternatív tudományértékelés módszertana már figyelembe veszi a kutatók társadalmi beágyazottságát, figyeli sajtómegjelenéseiket, blogokon és közösségi hálózatokban való aktivitásukat, és értékeli azt a fajta munkásságot, amit a társadalom egésze felé vállal fel valaki.

Ma tehát szerte a világon elvárt a tudományos élet művelőinek társadalmi felelősségvállalása, s ennek keretében az aktív kapcsolattartás a szakmabeliekkel, döntéshozókkal, támogatókkal és a laikusokkal is. Magyarországon sok kutató kevésbé mozog otthonosan a laikusokkal „teletűzdelt” területen, mint külföldi kollégájuk. Bár a tudományos élet, a felsőoktatás egyes szereplői által az elmúlt években kimondottan támogatott a tudományos ismeretterjesztő cikkek írására való buzdítás (ld. MTA, egyetemek felhívásai, pályázatai), de a tudományos életmű értékelésénél egyelőre nem veszik számításba a kutatóink által a tudományos ismeretterjesztés műfajában írt publikációkat.

Lukácsné Varga Judit
BCE Egyetemi Könyvtár

Hivatkozások:
Z. Karvalics László: Tudományos ismeretterjesztés, tudomány és digitális kultúra. Teljes szöveg (HTML) Könyv és nevelés, 2013. (15. évf.) 3. sz. 80-85. old.
Mosoniné Fried Judit - Pálinkó Éva - Stefán Eszter: Kommunikáció a kutatók és laikusok között: a kutatók szerepe. Teljes szöveg (PDF) Világosság, 2004. (45. évf.) 5. sz. 5-28. old.

 

Mítoszok a tudománymetriában

Wolfgang Glänzel

A tudomány mérhetősége, a tudományelemzés, avagy a tudománymetria számos kérdést vet fel: hogyan, milyen mérőszámok alapján állapíthatjuk meg egy cikkről vagy szerzőjéről annak elismertségét? Az idézettség a legfontosabb kutatói cél? Önmagunk idézése káros vagy hasznos reputációnk növelése érdekében? Inkább legyünk egyek többtíz társszerző között, vagy elégedjünk meg azzal, ha a köszönetnyilvánításban szerepel a nevünk?

Wolfgang Glänzel 2009-ben, a Magyar Tudományban megjelent cikkében 7 mítoszt gyűjtött össze, melyek – habár tudományos alapjuk nincs, sőt az ellenkezőjét is bizonyítani lehet – gyakran bevett tévhitek a tudománymetriai értékelések kivívása során. A késlekedő elismerés mítosza szerint gyakran megesik, hogy egy eleinte kevéssé idézett tanulmány hirtelen gyakran idézetté válik, ugyanis az eredmények befogadásához idő kell az adott tudományos közegben. A szerző feltárta, hogy az egyik évben megjelent dolgozatok között tízezerből csupán 1,3 munka elismerése késlekedett, ezért könnyű belátni, hogy a mítosz hamis.

Az önidézés kártékonyságának mítosza alapján az önidézés az idézettség mesterséges növelésének eszköze. Ezzel szemben azt is figyelembe kell venni, hogy az önidézés egy kutató saját témájának továbbvitele során elkerülhetetlen, ha nem akarja ismételni önmagát, így az önidézet hiánya jelenthetné azt, hogy a kutató nem épít saját, már meglévő eredményeire.

Az idézetek a tudományos minőség mércéi lennének? A mítosz nem helytálló, ugyanis az, hogy egy cikk alacsony idézettségű marad megjelenésétől számított hosszabb időn belül, csupán annyit jelent, hogy nem reflektáltak rá – minőségéről vagy a szerző elismertségéről nem árul el információt.

A review cikkek idézettségnövelő hatásának mítosza szerint a review-kat gyakran idézik, így kedvezően hatnak egy szerző idézettségi mutatójára, ami végső soron az egyéni teljesítmény túlértékelődéséhez vezethet. Statisztikailag azonban a review-k súlya igen kicsi, és nem minden review lesz gyakran idézett. Emellett egy review megírásához pontos utánajárás és olvasottság szükséges, így tudományos körökben adott esetben ez a fajta cikk is lehet ugyanolyan megbecsült, mint egy kutatásra alapozó tanulmány.

Az ötödik mítosz szerint az idézettség halhatatlan, azaz egy sokat idézett szerző sokat idézett marad. Tény, hogy attól még, hogy egy szerzőnek, ha befejezi tudományos pályafutását és már nem publikál, növekedhet az idézettsége, ugyanis régebbi írásaira később is folyamatosan hivatkoznak. Azonban ahhoz, hogy egy szerző ne veszítse rangját a tudóstársadalomban, újat kell felmutatnia, ehhez nem elég az idézetek számának növekedése.

A tudománymetriai eloszlásokra, mivel ritkán normál eloszlásúak, a hatodik mítosz szerint nem alkalmazhatók a klasszikus statisztikai módszerek. Ez Glänzel korábbi munkái alapján belátható, hogy nem igaz, a tudománymetriában éppen annyira lehet átlagokat használni, mint normál eloszlások esetében.

A cikkben tárgyalt további mítosz az együttműködés sikerességének mítosza, mely a társszerzők számának kérdését taglalja. A nagyfokú – akár nemzetközi – együttműködés több szerző között jó hatással van a munkára, következtében növekszik a publikáció láthatósága. Tényleg mítosz lenne?

Ezzel a kérdéssel foglalkozik Tasnádi Attila tudományos rektorhelyettes, aki a Kioszk számára összefoglalta gondolatait a témában.

Szczuka Borbála

Mennyiség vagy minőség? Egyedül vagy csapatban?

Benczes István

Vajon az egyszerzős vagy többszerzős publikációk felé haladunk? Hogyan lehet feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben egyre összetettebb tudományos kérdésekre kell válaszolni, amelyek többféle szakterületet, multidiszciplináris megközelítést igényelnek, fenntartásokkal fogadják a többszerzős cikkeket, mintha pusztán a publikációs kényszer miatt jegyeznének többen egy-egy szöveget.
A kényes egyensúly keresése Benczes Istvánnal, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Multidiszciplináris Doktori Iskola Világgazdasági alprogramának vezetőjével, aki a KIOSZK kérdéseire válaszolt.

Fontos a kérdésfelvetés, ám azt, hogy hányan írnak egy cikket, több tényező is befolyásolhatja. A természettudományi kutatások sajátossága, hogy azokat csoportban végzik. Nemcsak maguk a projektek igénylik a nagyobb létszámot, hanem a finanszírozás is többnyire úgy valósul meg (úgy kerül kiírásra a pályázat), hogy alkotó közösségeket díjaz, semmint magányos munkákat. Ennek köszönhetően teljesen elfogadott, ha az adott közösség együtt jelenteti meg az eredményeket. A többszerzőség ez esetben azt (is) mutatja, hogy a projekt megvalósításán egy olyan közösség dolgozott, amelyben mindenkinek megvolt a maga feladata. Erről ír kifejezetten érdekesen Teixeira da Silva és Dobránszki a Science and Engineering Ethics című folyóirat egy tavalyi számában. A társadalomtudományokban sem ritka ugyan a közösségekben megvalósított kutatási tevékenység, ám a tudományterület jellegéből adódóan itt inkább az önálló tevékenységek jellemzőek, amelyek legalább annyira összegző jellegűek, mint újítást tartalmazóak. És az is megkülönbözteti a két tudományterületet, hogy míg a természettudományoknál egyszerűen nincs igény a monográfia-típusú beszámolókra (holott például Stephen Hawking bestsellere, Az idő rövid története című könyve valószínűleg tömegekben terelte az érdeklődőket természettudományos pálya felé), addig a társadalom- és bölcsészettudományokban nagyon is hasznos eszköz a könyv. Márpedig egy könyv elkészülte hosszú, akár éveket, de akár évtizedeket is felemésztő folyamat, aminek ára van, hiszen közben nem jut idő cikkek termelésére.

Szerencsére Magyarországon ma még van becsülete a könyvnek, díjazzák, elismerik azt a tudást, ami nem cikk-formátumban lát napvilágot. De az is tény, hogy a különféle rangsorokban, minősítésekben mind erősebben jelenik meg az az igény, hogy ne könyvben adjunk számot szakmai fejlődésünkről, hanem cikkben – lásd az MTA folyóiratlistáit. És bizony a kutatók magatartása igazodik az elvárásokhoz, ez a racionális válasz. Az, hogy a többszerzőség a társadalomtudományokban is elterjedt, nyilván ennek a mennyiségi elvárásnak is a következménye, ezt el kell ismerni. Illetve annak, hogy a közgazdaságtudomány, de akár a politikatudomány területén is alig léteznek olyan magas impakt faktorral bíró lapok, amelyek ne követelnék meg a modellszerű leírásokat vagy az empirikus elemzések matematikai-statisztikai módszerekkel való megtámogatását. Kérdés persze, hogy az egy-egy cikkre összeálló csapat valóban közös gondolkodás eredményeként szüli-e meg a végeredményt, vagy „csak” a technika miatt kell a társ/társak. Nem felejtem el azt a munkamegosztást, amit egy jó nevű brit egyetemen tapasztaltam. Az első emeleti professzori szobákban születtek az „ötletek”, a modellek, amit azután tesztelésre kiadtak a földszinti szobákban dolgozó doktoranduszoknak, akik egyébként kiválóak voltak technikából, ám több esetben is hamar világossá vált, hogy nemcsak a szakma meghatározó, könyv-vastagságú irodalmait nem sikerült abszolválniuk, de az éppen aktuális gazdasági, gazdaságpolitikai kérdésekben sem különösebben tájékozottak.

Annak idején, 1996 nyarán Alan Sokal New York-i fizikus botránya jelentős port kavart, vajon vannak-e ma is hasonló események?

1996 nyarán Alan Sokal amerikai fizikus megjelentetett egy cikket a Social Text című, magasan jegyzett társadalomtudományi folyóiratban. A cikk posztmodern nyelvezettel íródott szándékos halandzsa, mely sikeresen ugratott be sokakat. Sokal saját magát leplezte le cikkében és elmondta, hogy a posztmodernizmusról, a francia "posztstrukturalizmusról", a tudományfilozófia anti-realista felfogásáról, a tudásszociológia "erős programjáról" akarta megmutatni, hogy azok pont akkora zagyvaságok, mint az ő álruhás írása. Sokal kárörömmel jelentette, ki hogy a fenti irányzatok követői "maguk sem tudják, mit beszélnek", mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az ő írását leközölték.

Nyilván nem szerencsés, ha olyasmiket jelentet meg egy magát valamire is tartó lap, ami – fogalmazzunk úgy – butaságokat tartalmaz. Csakhogy a Sokal-ügy ennél azért bonyolultabb, összetettebb volt. A kilencvenes évekre gyakorlatilag már komoly térnyerésben voltak a különféle posztmodern irányzatok az akadémiai szférában. Saját professzoraik, tanszékeik, konferenciáik, lapjaik, stb. voltak. A folyamat természetesen már korábban, nagyjából a hatvanas években elindult. Ez volt az az évtized, amikor Thomas Kuhn megfogalmazta a maga nem kevésbé ellentmondásos gondolatait a tudományos forradalmakról vagy paradigmaváltásról, melynek lényege, hogy az ismeretek nem valamiféle lineáris módon fejlődnek, hanem időről időre teljesen újszerű vélemények, irányzatok válhatnak meghatározóvá. Kuhn tételei között szerepelt az is, hogy a különféle paradigmák egymás mellett léteznek, élnek, versengenek egymással.

Alan Sokal problémája szerintem leginkább az volt, hogy hogyan létezhetnek azok a különféle posztmodern irányzatok (például a kulturális tanulmányok), amelyek relativizálni próbálják az objektív valóságot. Tettével gyakorlatilag hitelteleníteni próbálta azt a tábort, amely szerinte semmibe veszi a tényeket, illetve a bizonyítékokat, és helyette a világ dolgait társadalmi konstrukciónak tekinti. De problémája volt Sokalnak azzal is, hogy a társadalmi konstruktivizmus (jellemzően baloldali) képviselői mindezt egyfajta politikai programnak tekintik, amellyel leértékelik a teljes baloldalt, ami mindig is a racionalitás és objektivitás talaján állott.

Több problémám is van Sokal „kísérletével”. Lehet-e például egyetlen esetből általános tendenciákra következtetni? Egy olyan lapban jelent meg az írás (Social Text), amely akkor nem is használt lektorokat. A lap – ismereteim szerint – egyfajta vita-lap volt, nem nevezhető klasszikus értelemben vett tudományos közlemények gyűjtőhelyének. Sokal azon teljesen abszurd meglátásával sem tudok mit kezdeni, hogy a valóság társadalmi konstrukciója teljesen haszontalan volna, mert például nem segít az AIDS gyógyításában... Így érvelt a Lingua Franca lapban megjelent írásában, amelyben leleplezte korábbi tettét. Inkább tűnik az eset megkésett negatív reakciónak a posztmodern, konstruktivista fordulatra a humántudományokban, mint annak bizonyítékának, hogy bármikor bárki megjelentethet bármilyen butaságot egy tudományos folyóiratban.

El kell ismernem, bizonyos fokig én is távol tartom magam a posztmodernizmustól. Közgazdászként nehéz is volna nem a racionalista vonalat követnem, ezen a beavatáson már 18 évesen átestem, menthetetlen vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el, hogy léteznek más tudományterületek is. Sőt, egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, ha valamely tudományos tételt, eredményt annak alapján is megpróbálunk megérteni, felfejteni, hogy kik alkották és milyen körülmények között tették azt. A kontextus igenis számít. Intézményi közgazdászként ez számomra evidencia.

A szaklapok sikere

Azt gondolom egyébként, hogy mára a különféle posztmodern kutatási programokat felvállaló tudományos lapok is komoly munkát tesznek a lektoráltatásba, máskülönben a nagy versenyben elbuknának. A tudományos lapkiadás (és szerkesztés) hatalmas üzlet szerte a világban. Minden jobb lap mögött egy egyetem vagy egy komoly nemzetközi szervezet áll. Más oldalról ez azt is jelenti, hogy nem létezik egyetem, amely ne jelenne meg saját lapokkal a piacon. Az egyetemi konzorciumok, amelyeket például az Európai Bizottság pénzel, komoly euró-százezreket tesznek bele lapokba. A szerkesztőbizottságokban pedig kifejezetten jó nevű, erős kapcsolati hálóval rendelkező tudósok ülnek. Az ezekbe a lapokba való bekerülésért borzasztóan erős harc folyik. Kívülről, ismeretlenül bekerülni nagyon nehéz. A lap sikerét az impakt faktor mutatja, amit leginkább a már bejáratott nevek vagy a hozzájuk kapcsolódó hálózatok hoznak. Nem véletlen, hogy hiába a jó ötlet, ha a név nem eléggé ismert, a mi régiónkból bizony nehéz bekerülni igazán jó lapokba. Ismerek eseteket, amikor több pozitív, bátorító bírálat ellenére sem jelenhetett meg a cikk, mert a nagyhatalmú főszerkesztő nem publikálta az írást – nyilván azért nem, mert nem várhatta az írástól a magas idézettséget. És persze igaz ennek a fordítottja is: bejáratott névvel a kevésbé jó cikkeket, kevésbé eredeti gondolatokat is el lehet adni. A tudományos teljesítmény mérése és értékelése sajnos korántsem egyszerű és ellentmondásmentes feladat. Nagy rajtunk a nyomás, de sokszor bizony sötétben tapogatózunk és a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy miként is működik a szakma. Ezért is tartom fontosnak, hogy legyenek olyan régiós lapok, amelyek a mi problémáinkra koncentrálnak. És legyenek magyarul íródó lapjaink, amiben a saját kollégáink gondolatait ismerhetjük meg. Ahogy az is fontos, hogy olyan konzorciális együttműködések részei legyünk, amelyek által a publikációs lehetőségek is megsokszorozódnak.

Hogyan lehet feloldani az oktatási terhek és a kutatási feladatok között feszülő nyomást?

A világban sokféle intézményi modell létezik a két feladat összeegyeztetésére. A magyar viszonyok sajátosak, hiszen itt a finanszírozási oldalról közelítünk meg mindent. Azt mérjük, hogy mennyibe kerül egy tanársegéd vagy egy egyetemi tanár, a másik oldalon pedig azt nézzük, hogy mekkora hasznot hajtanak a kollégák, azaz hány hallgatót oktatnak, hány dolgozatot javítanak, stb. A felsőoktatás nagyipari szemléletben valósul meg, input-output változókkal dolgozunk, de hogy mi történik közben „odabenn” (ez lenne ugye például a kutatás is), arról nem sok szó esik. Ez a mennyiségi szemlélet nem csak gátja a kérdésben említett feszültség oldásának, de teljesen értelmetlen, mondhatni lehetetlen módon állítja be az ösztönzőket. Oktatóként hajlamos lehet az ember azt hinni, hogy ha minél több órát ad le, minél több hallgatót ér el, annál sikeresebb. Csakhogy a magyar rendszer felettébb képmutató. Ahhoz ugyanis, hogy tanársegédből valaki idővel docens vagy tanár legyen, komoly kutatási teljesítményt, a nemzetközi tudományos életben való folyamatos helytállást, sikeres pályázatírást követel meg a rendszer. Ezt pedig csak az oktatás vagy a szabadidő (például a hétvégék hatékony felhasználása, értsd: még mielőtt a gyerek felébred, vagy már miután ágyba bújt) terhére lehet megvalósítani olyan szinten, amelyet az előrejutáshoz elvár a törvényalkotó és a fenntartó. Nem véletlen, hogy én magam ezt a konfliktust inkább úgy élem meg, hogy az időmet az egyetemi munka (ideértve a kutatást is) és a családom között úgy kell megosztanom, hogy minden fél elmondhassa: elégedett. Holott nem csak az egyén, de az egyetem érdeke is, hogy megteremtődjön az a fajta kívánatos egyensúly oktatás (és hozzátenném, oktatásszervezés, hiszen időnk java részét ez emészti fel) és kutatás között, ami előrevivő minden érintett fél számára, hiszen szakok, doktori iskolák, stb. akkreditációja nem lehetséges vezető oktatók nélkül. Ezen szerencsétlen felállás következménye az a sajátosan magyar helyzet, hogy például képtelenek vagyunk abban megállapodni, hogy mit várjunk el habilitáció során. Az intézményi érdek az volna, hogy minél több habilitált kollégánk legyen. A szabályok felpuhítása ugyanakkor könnyen kiüresítheti, feleslegessé teheti a habilitáció intézményét. Ezt láthatóan a fenntartó is érzékeli és azzal válaszol, hogy doktori iskola vezetéséhez – egyébként helyesen – már MTA doktori fokozat megszerzését írja elő, ezzel viszont akaratlanul is leértékeli az egyetemi tanári címet. A személyes élményem egyébként az, hogy a kutatási tevékenység magas színvonalú ellátása elsősorban személyes ügy a hazai rendszerben. Ha valakiben van motiváció, kitartás és nem kevés lelkesedés, akkor beleáll és csinálja. De rendszerszinten az intézményi ösztönzők nagyon ad hoc jellegűek, nem létezik vízió, koncepció (ez szerencsére most egyértelműen változóban van a Közgázon). Mindez viszont könnyen vezet oda, hogy az egyén valóban konfliktusként, egyfajta frusztrációként éli meg az oktatási és a kutatási feladatok együttes ellátásának igényét, sőt követelményét. Az általam ismert külföldi rendszerek nem ilyen alapon szerveződnek, és legfőképpen: jól kiszámíthatók, az oktatói-kutatói életpálya tervezhető. Nem gondolom, hogy át kellene venni egy az egyben más modelleket, de hogy tanulni érdemes volna tőlük, az biztos. De ehhez több szinten is szemléletváltás kellene. Például helyzetbe kellene hozni azokat, akik megtapasztalták azt a másik, „normális” világot is, és a hazai álinnovatív, nem ritkán kontraszelektív rendszer helyett a szabályokra építő, a lojalitás helyett a teljesítményt értéknek tartó és kiszámítható működést támogatják. Merthogy a magyar rendszerben, minden hibája ellenére, igenis vannak lelkes és tenni akaró kollégák. Itt a Corvinuson is.

A társszerzőség mítosza?

Tasnádi Attila

Tasnádi Attila a Corvinus Egyetem Tudományos Rektorhelyettese, nemzetközileg ismert közgazdász kutató számtalan publikációval. A tudományos teljesítmények mérésének egyik közismert jelenségéről, a többszerzős cikkek felértékelődéséről kértük véleményét. A több tényleg több?

A publikációk társszerzőinek száma nagyban tudományterület-függő, időben változó és hatással van a cikkek hivatkozásainak számára. Ezen kívül többszerzős cikkek esetén a szerzők neveinek sorrendisége is nagyban függ a tudományterülettől.

Az Economistban 2016-ban megjelent közlemény a Scopus adatbázist felhasználva objektíven vizsgálja a kérdést az 1996-tól 2014-ig kiterjedő időszakra nézve. Vannak tudományterületek, amelyeken évről évre jelentősen növekedett a cikkek társszerzőinek átlagos száma, míg más területeken lényegében stagnálás mutatkozik. Fizika és csillagászat terén 4-ről 6,5-re, az orvostudomány terén valamivel 4 alattiról 6 közelire, kémia esetén egy valamivel 3 felettiről 5 alattira, műszaki tudományok esetén 2,5 körüliről 4 közelire, a közgazdaságtanban 1,8 körüli értékről 2 felettire emelkedett a vizsgált időszak alatt a társszerzők átlagos száma, a bölcsésztudományok és a művészetek területén ez a szám 1,5 körül ingadozik. A felsorolt értékek átlagos értékek, egyes területeken nem ritka a száz vagy akár ezer feletti társszerzőjű cikkek száma.

A természettudományok esetén az első szerző hozzájárulása a legnagyobb, hozzájárulásuk a felsorolásban elfoglalt helyük szerint csökken, kivéve az utolsó szerzőjét, aki tipikusan a kutatást valamilyen értelemben szakmailag lehetővé tevő személy. Ezzel ellentétben például a közgazdaságtan esetén az ábécé szerinti felsorolás a tipikus.

A tudományterületi eltérések mögött számos ok húzódik meg. Egyrészt a problémák komplexitásának növekedése, vagy egy kutatásban több specialista részvétele valóban a társszerzők számának emelkedését indokolhatja. Másrészt a kutatók érdekeltek a publikációik számának növelésében, ami mesterséges, vagy másképpen mondva indokolatlan társszerzőségeket indukál. Az előbbi tényező jobban hat a kísérleti jellegű kutatásokra, míg az utóbbi inkább olyan területekre, ahol a publikációs lista hossza jelentősen befolyásolja az “előléptetéseket”. Azok a területek, ahol a “sok lúd disznót győz” nem érvényesül, azaz például évente inkább egy-két ütős publikációt várnak el véglegesítési döntések meghozatalakor, ellenállóbbak a mesterséges társszerzőségek kialakulásával szemben. A területek közötti eltéréseket az is magyarázza, hogy másképpen ítélik meg a szerzővé váláshoz szükséges befektetett minimális hozzájárulás mértékét. Vannak területek, ahol ha valaki csak csekély mértékben is hozzájárult a kutatáshoz, már társszerzői státuszt nyer el, míg más területeken csak jelentősebb hozzájárulás esetén válik valaki társszerzővé és bedolgozói, szellemi hozzájárulást nem jelentő részvétel esetén a köszönetnyilvánítás részben kerül csak megemlítésre. Egy kicsit eufemisztikusan nem munkával, hanem alkotói tevékenységgel lehet szerzővé válni.

Az elméleti közgazdaságtani cikkek esetén a kétszerzős cikkek számának elterjedését a cikkek hosszának jelentős növekedése és azok magasabb fokú csiszoltságának szerkesztői igénye indokolja, mivel két szerző egymás munkáját képes ellenőrizni, ezáltal nagy mértékben csökkentve a cikkekbe kerülő hibák valószínűségét. David Card és Stefano DellaVigna 2013-as tanulmánya a közgazdaságtan Top 5 folyóiratában (American Economic Review, Econometrica, Journal of Political Economy, Quarterly Journal of Economics és Review of Economic Studies) szereplő adatokon vizsgálja, hogy mennyiben vált nehezebbé a Top 5 folyóiratokban való publikálás. Ezt támasztja alá az 1990-től 2010-ig megduplázódott beterjesztések száma és ugyanezen időszak alatt megjelent cikkek számának valamelyest alacsonyabb száma. A cikkek társszerzőszámának növekedését mint egyfajta csillapító hatást említik. 1970-ben egy Top 5 cikk átlagos társszerzőinek száma 1,5 volt, ami 2012-re 2,2 körüli értékre emelkedett, viszonylag egyenletesen növekedve.

A fenti számok tükrében megállapítható, hogy valóban megfigyelhető a társszerzők számának növekedése egy viszonylag hosszú időhorizontot tekintve, melynek lehetnek valódi vagy manipulatív okai. Az okokkal nem is foglalkozva, véleményem szerint a társszerzőség jelentősége a jelenlegi diszkurzusokban túlértékelt. Ennek egyik fő okaként az alkotó tudományos tevékenység iparosítási törekvését látom, amely a támogatásokért folytatott versenyben a nagyobb csapatmunka jelentőségét hangsúlyozva kívánja megindokolni az egy csoportra jutó támogatási összeget. Ezzel együtt jár az individuális, illetve kiscsoportos munka jelentőségének leértékelése, komolyságának és létjogosultságának megkérdőjelezése, a teamwork és networking bűvös szavak varázskörében.

Intézményi tudásmenedzsment, a szakmai együttműködések alapja

tudásmenedzsment

Az intézményi tudásmenedzsment az intézményi tudás, szellemi erőforrások kezelésére, növelésére, optimális kihasználhatóságára irányuló törekvések együttese. Az intézményi tudás több, mint az intézményben dolgozó egyének tudásának összessége. A hatékony tudásmenedzsmenthez elengedhetetlen a vezetői támogatás, a motivációs rendszer, a megfelelő infrastruktúra és szervezeti kultúra. Az alábbiakban a tudásmenedzsment két, a felsőoktatási intézmények, kutatóintézetek számára a gyakorlatban is hasznos eszközét mutatjuk be.

Intézményi repozitóriumok

Az intézményi repozitóriumok (más néven publikációs adatbázisok) ismert keresőszolgáltatások által is jól látható felületen mutatják be az intézményben dolgozó munkatársak tudományos publikációs tevékenységét, elősegítve ezzel az intézményben készült publikációk láthatóságát, disszeminációját. Általánosságban ezek a gyűjtemények a publikációk adatain (metaadatain) kívül azok teljes szövegét is nyilvánossá teszik, a nyílt hozzáférés (open access) gyakorlata szerint.

Manapság a kutatóintézetek, a felsőoktatási intézmények többsége már Magyarországon is rendelkezik ilyen gyűjteménnyel. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a gyűjtemények a szerzői és kiadói jogok tiszteletben tartásával közlik a publikációk teljes szövegét. Erre a fenntartó intézmény vállal garanciát ugyanúgy, mint a metaadatok hitelességére is.

A Corvinus Kutatások a Budapesti Corvinus Egyetemen keletkező szellemi termékek, kutatási eredmények digitális intézményi repozitóriuma. A Corvinus Kutatások az egyetem kutatói, alkalmazottai által létrehozott kutatási eredményeket mutatja be, többek között folyóiratcikkeket, könyvfejezeteket, műhelytanulmányokat, konferenciaelőadásokat. A gyűjtemény 2011 tavasza óta épül, jelenleg mintegy 2600 publikációt tartalmaz, melyeket eddig több mint 750 000 alkalommal töltöttek le.

A Corvinus Kutatások gyűjteményben elhelyezett publikációk elérhetők többek közt a Google Scholar, EconBiz, BASE, Baidu Scholar tudományos keresőszolgáltatások oldalain is. A repozitórium a NEKIFUT rendszerben regisztrált kutatási infrastruktúra (RKI) címet kapott. A Corvinus Kutatások gyűjtemény az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) által minősített repozitórium. Az adatbázisba való feltöltéssel teljesíthető az OpenAIRE, az OTKA és más kutatásfinanszírozó szervezetek által elvárt open access közzétételi kötelezettség.

Több magyarországi felsőoktatási intézményben is működik már az intézményi repozitóriumra épülő tudásreprezentációs portál (pl. a Debreceni Egyetem könyvtára által működtetett IDEA Tudóstér), melynek felületén a publikációk mellett a kutatói profil, névjegy, kutatási témák, projektek is megjelennek. A Budapesti Corvinus Egyetemen jelenleg tervezés alatt áll egy hasonló portál megvalósítása, mely az Intézményfejlesztési Tervben is kiemelt helyet kapott.

Kutatásnyilvántartó rendszerek

Az intézményi szintű kutatásnyilvántartó rendszerek nagyban elősegítik egy intézmény kutatási stratégiájának folyamatos menedzselését, fejlesztését, az intézményi erőforrások és tudástőke jobb kihasználását. Sajnos a magyarországi felsőoktatási intézményekben még nem működik ilyen rendszer.

A kutatással kapcsolatos információk a magyarországi felsőoktatási intézményekben fragmentáltak, az intézmények különböző szervezeti egységeinek nincs rálátásuk a többi egység és az egész intézmény kurrens és korábbi kutatási adataira, adminisztrációjára. Erre a helyzetre adna megoldást a hiteles és naprakész intézményi kutatásnyilvántartó rendszer, amelyben a külső és belső forrásokra vonatkozó információk mellett az együttműködésekről, a folyó és lezárt kutatásokról, az egyéni és csoportos eredményekről kaphat képet az intézmény vezetősége, elősegítve ezzel a hatékony kutatási stratégia tervezését.

Hoffmann Ádám
BCE Egyetemi Könyvtár

Amikor a folyóirat vadászik a tudósokra – A ragadozó folyóiratokról

predatory

Mindenekelőtt hadd kezdjem egy idézettel egy igen-igen fontos tudományos munkából, melynek tárgya ugyan informatikai jellegű, mégis sok mondanivalója van valamennyi tudományterület alkotójához.

“Az egységesített tökéletes szimmetriák számos bizonyítatlan előrelépéshez vezettek, beleértve a Markov modelleket és a naplózást. Míg a fenti megoldásokra vonatkozó megoldások kiválóak, egyikünk sem használta azt a valós idejű módszert, amit ebben a munkában javasolunk. Másképp fogalmazva ez a replikáció értékelésének közvetlen eredménye. Nyilvánvaló, hogy az internetes QoS és megbízható információk ritkán ellentétesek a naplózó fájlrendszerek telepítésével.” — Margaret Simpson, Kim Jong Fun és Edna Krabappel: “Homályos” homogén konfigurációk

Ez a szemléletes szöveg a Journal of Computational Intelligence and Electronic Systems és az Aperito Journal of NanoScience Technology folyóiratokban jelent meg, és az itt bemutatott jelenségek azóta bejárták az egész világ tudományos közbeszédét. Nyilvánvalóan jópáran csóválják a fejüket, hogy ezzel a szöveggel mit is kellene kezdenünk, két csoportnak viszont már bizonyára vigyorra húzódott a szája: az informatikusoknak és a népszerű, amerikai rajzfilmsorozat, a Simpson család rajongóinak. Az előbbiek csoportjának rögtön kiütközhet, hogy a “tudományos” publikációból kiemelt szöveg teljesen halandzsa, míg a Simpson-rajongóknak minden bizonnyal szemet szúrt, hogy a három társszerzőből kettő – a koreai diktátor elferdített neve mellett – a rajzfilmből ismert Springfield város lakosa: egy soha fel nem növő csecsemő és egy kiégett, általános iskolai tanárnő. Ráadásul az álnevek mögött egy CSIgen nevű program áll, melyet 2005-ben MIT-s diákok arra a célra hoztak létre, hogy bizonyos szabályokat betartva hozzon létre véletlenszerű szakszavakból generált, grafikonokkal és szemléltető ábrákkal ellátott, tudományosnak tűnő, valójában azonban teljesen halandzsa tanulmányokat.

Értjük, egy piréz-összeesküvésre hajazó tudományos poén, de mégis miért fontos ez az igazi kutatók számára? A válasz egyszerű: a fent idézett tanulmány tényleg megjelent a két említett folyóiratban, sok száz hasonló megalapozottsággal rendelkező írással egyetemben. A publikációk szerzőinek nagy része persze nem a tréfa kedvéért jelenteti meg írásait, hanem mert levadássza őket egy úgynevezett „predatory journal”, azaz egy ragadozó folyóirat.

A műfaj – melyet bátran nevezhetünk egy csalási formának – első felbukkanása egybeesik a nyílt hozzáférést biztosító online folyóiratok megjelenésével, melyek mintegy válaszreakcióként jöttek létre az addigi hagyományos periodikapiac folyamatos elszigetelődésére, melyet az okozott, hogy ezek a folyóiratok csak hirdetésekből és a könyvtárakkal kötött, sokszor borsos szerződésekből tartották fenn magukat. A nyílt hozzáférést biztosító folyóiratok a finanszírozást a szerzők felől próbálják fedezni, akik talán szívesebben fizetnek a saját publikációjuk megjelentetéséért, mint másokénak olvasásáért, így egyre inkább kezdtek elterjedni. Az internethez való kötöttségükkel azonban borítékolható volt, hogy hamarosan meg fognak jelenni azok a szereplők is, akik csak a pénzszerzési lehetőséget látják az új publikálási forma népszerűsödésében. Így jöttek létre a létező folyóiratok nevéhez igen hasonló periodikák – mint például a fent idézett Journal of Computational Intelligence and Electronic Systems és Aperito Journal of NanoScience Technology – melyek nélkülöznek minden szakmai hátteret, cserébe a kért összeg befizetése ellenében szíves örömest leközölnek szinte bármit, amit utána a szerző „büszkén” jegyezhet a publikációs listáján, hiszen a tudományterületük szaktudósai kivételével nem sokaknak fog szemet szúrni, hogy a komolynak ható folyóirat mögött milyen szerkesztőségi munka is folyik.

Itt felmerül azonban egy fontos kérdés: miért probléma az, hogy valaki keres egy olyan helyet, ahol pénzért bármit leközölhet? Ha valaki ilyen piszkos eszközökhöz nyúl, az komolyabb karrier esetén úgyis lebukik a módszerével, nem? Valóban, azonban a ragadozó folyóiratok ennél sokkal veszélyesebbek, és nemcsak egyfajta publikációs feketepiacot üzemeltetnek, hanem – ahogy nevük is mutatja – vadásznak a gyanútlan áldozatokra. Egyik jól bevált módszerük például, hogy konferenciák rezümé-gyűjteményeit felhasználva küldenek (gyakran szintén egy automata program által generált) e-mailt az előadóknak, az adott prezentációjuk fontos elemére hivatkozva, és felajánlják, hogy szívesen megjelentetnék folyóiratukban ennek egy írott változatát. A legtöbbeknek már ekkor nyilvánvalóvá válik a svindli, mégis, a címzettek egy töredéke – akik általában kezdő, gyanútlan tagjai a szakmának – nagyszerű lehetőséget lát a dologban, és elkezdi megírni a folyóiratba szánt publikációját. Majd, amikor a munka nagy részével már megvan, kap egy e-mailt, hogy egy bizonyos összeget be kell fizetnie, természetesen ezzel támogatja a folyóirat működését, és mire egy áldozat ide eljut, gyakran már nem is akarja realizálni, hogy csőbe húzták, hiszen ez a már elvégzett munkája kidobásával járna. És minden bizonnyal sokkal nagyobb azok száma, akiket gyanútlanul vadászik le egy ragadozó folyóirat, mint akik tudatában vannak annak, hogy mit is kapnak a pénzükért egy biztos publikálási lehetőséget nyújtó periodikánál.

2011 óta a gyanúsnak tekinthető kiadók száma tizennyolcról több mint ezeregyszázra nőtt, míg magukból a ragadozó folyóiratokból több ezer található az interneten. Egy finn tanulmány vizsgálta a jelenséget, és ők azt találták, hogy 2010 és 2014 között a ragadozó folyóiratokban megjelent írások száma ötvennégyezerről majdnem félmillióra ugrott, ami jól mutatja, hogy a csalási forma felismerése közel sem elég ahhoz, hogy megállítsák a terjedését. A ragadozó folyóiratok palettája széles, vannak olyanok, melyek csak tényleg a legfigyelmetlenebbeket tudják befogni a hálójukba, viszont az „ipar” egészen profi orvvadászokat is kiképzett, olyanokat, akik számos hamis külső hivatkozással – mint például egy fiktív egyetem, kutatóintézet kreálása – rendelkeznek, így még rutinosabb tudósokat is megtéveszthetnek jól felépített marketingjükkel.

A tudományos élet kialakította a maga sziszifuszi védekezését a ragadozó folyóiratokkal szemben, mely több-kevesebb sikerrel próbálja felhívni a figyelmet a jelenségre, hogy mindenki – legyen kezdő vagy tapasztaltabb – jobban odafigyeljen arra, hogy milyen intézmény is akar vele tudományos partnerségre lépni. A cikk elején bemutatott automata által generált írás leközöltetése, majd nyilvánosságra hozása az egyik népszerű sport a tehetősebb tudósok körében. Volt, aki úgy írt csali-szöveget, hogy beírta az iPad-jén egymás után az „atom” és a „nukleáris” szavakat, és minden további szót az automata kitöltés által felajánlott következő szó adott. Egy másik publikáció tíz oldalon át az alábbit ismételgette: „Szedjetek már le a rohadt e-mail listátokról”. Mindkettőt sikeresen publikálta egy-egy ragadozó folyóiratban szerzőjük, és mostanra nyomozás is indult ellenük, mint számos másik ragadozó esetében. Viszont a számok azt mutatják, hogy ezek a magánakciók még mindig nem elegendőek, és ma, amikor a hírek és információk valóságtartalma egyre gyakrabban kérdőjeleződik meg, még nagyobb figyelem irányul a tudományra, hogy a valódi tényekre alapozva alakítsa a közgondolkodást. Ehhez azonban a tudománynak már nem csak a politikában és a médiában, hanem a saját háza táján ólálkodó ragadozókkal is meg kell küzdenie.

A témáról megkérdeztük a BCE egyik könyvtárosát, Börzsönyi Nórát, aki közelről nézve látja a ragadozó folyóiratok jellemzőit, írásában szakmai szemmel egészíti ki, hogy mire is érdemes odafigyelnünk a témában. Tovább olvasok...

Hegedűs Robin

Forrás: Alan Burdick: “Paging Dr. Fraud”: The Fake Publishers That Are Ruining Science, The New Yorker, 2017. 03. 22.

Oldalak