corvinuskioszk

Home bias, avagy hazavágyás és pénzügyek: Konferencia a pénzügyi piacok likviditásáról 8th Annual Financial Market Liquidity Conference (AFML2017)

A Budapesti Corvinus Egyetem Pénzügyi, Számviteli és Gazdasági Jogi Intézetének Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszékén 2014-ben megalakult Financial Research Centre, az MTA-KRTK „Lendület” Játékelméleti Kutatócsoportjával együttműködve 2017. november 16-17-én nemzetközi konferenciát szervezett a Budapesti Corvinus Egyetemen.

Az angol nyelvű konferenciát immár nyolcadik alkalommal rendezték meg, elsősorban pénzügyi likviditási témakörben. Idén mintegy 180-an regisztráltak résztvevőként: a nemzetközi és a hazai tudományos élet szereplőin kívül érdeklődő vállalati partnereink és diákjaink is jelentkeztek.

A konferencia meghívott főelőadója Andrew Karolyi (Károlyi András) volt, aki magyarul köszöntötte a részvevőket. Károlyi professzor a világ egyik legrangosabb tudományos pénzügyi folyóiratának, a Review of Financial Studies-nak a főszerkesztője.

Előadása középpontjában a „home bias”, vagyis az a jelenség állt, miszerint a befektetők jócskán felülsúlyozzák a hazai eszközöket a portfóliójukban. Prezentációja elején kiemelte, hogy Amerikában élő, kanadai születésű magyarként előadásának témája kétszeresen is a „hazavágyás”, és különleges alkalom, hogy a pénzügyi „home bias” most egy második jelentést is hordoz. Károlyi professzor nemcsak az amerikai, hanem a magyar megtakarítási szokásokat is elemezte.

A konferenciát Dr. Zoltayné Dr. Paprika Zita dékánasszony nyitotta meg. Kiemelte, hogy a konferencia sikerét és színvonalát jelzi, hogy idén a Studies in Economics and Finance (főszerkesztő Niklas Wagner) és a Finance Research Letters (szerkesztő: Jonathan A. Batten) mellett további tudományos folyóiratok is jelezték, hogy szívesen várják a résztvevők cikkeit: Journal of International Financial Markets, Institutions & Money (szerkesztő: Jonathan A. Batten); Journal of Multinational Financial Management (szerkesztő: Péter Szilágyi); Risk Management (szerkesztő: Igor Loncarski).
Az előadók a világ számos tudományos műhelyét képviselték, mellettük több egyetemi kollégának is lehetősége nyílt, hogy kutatási eredményeit bemutassa.

További meghívott előadóink voltak:

Az esemény kiemelt szponzorai voltak:
Befektetések és Vállalati Pénzügyi Tanszék Alapítványa, BÉT, Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi kar, CFA Society Hungary, KELER KSZF, MSCI, Morgan Stanley, MTA Lendület Program, OTP Bank, Nemzetközi Bankárképző Központ, EFFAS

A konferenciakötet elérhető a Corvinus Kutatások repozitóriumban.

Dömötör Barbara

Igényük van összekapcsolódni

A tavasszal létrejött Corvinus Science Shop a civilek és a tudomány világa között teremt kapcsolatot annak érdekében, hogy a két oldal kölcsönösen tanulhasson egymástól. November 15-én közös reggelit szerveztek az oktatók, hallgatók és civilek számára, ahol többek között korábbi projektek eredményeivel ismerkedhettek meg a résztvevők. A Corvinus Science Shop vezetőjével, Martoni Andrással a reggeliről és későbbi terveikről is Baksa Máté beszélgetett.

Mi volt a novemberi „Találkozások a nyitott tudományért” Science Shop rendezvény célja és jelentősége?
A Corvinus Science Shop nem régen, májusban indult a Gazdálkodástudományi Karon. A novemberi reggelit nyitó eseménynek szántuk, azzal a céllal, hogy felhívjuk a figyelmet a működésünkre, és hogy összehozzuk az érdeklődő érintetteket. Bár kisebb találkozókra és pilot projektekre már korábban is sor került, a rendezvény valódi súlyát az adta meg, hogy segített a jövő tavaszi félév előkészítésében, amikor teljes gőzzel elindulhat a közös munka.
Korábban a Science Café sorozat alkalmain és más eseményeken is többen érdeklődtek a témáink iránt, a reggelin viszont már több mint 70 embert láthattunk vendégül. Rajtuk kívül pedig sokan olyanok is beugrottak, akik nem regisztráltak előzetesen. A résztvevők több mint fele érkezett civil szervezetektől, és számos oktató és hallgató is jelen volt. Mi sikeresnek tartjuk a rendezvényt, jó felütést és alaphangot adott a munka elindításához. Ráadásul azt is megmutatta, hogy ez a téma sokakat vonz és megmozgat.

Milyen visszajelzések érkeztek a résztvevőktől?
Leginkább a helyszínen kaptunk visszajelzéseket: a vendégek nagyon pozitívan értékelték a hangulatot és a témákat is. Itt van a szobám sarkában egy papírgörgeteg, amire a résztvevők a projektötleteiket írták – ha jól emlékszem, nagyjából 25 javaslat érkezett. Ezek feldolgozásán még dolgozunk: kaptunk konkrét terveket és elképzeléseket olyan projektekhez kapcsolódóan, amelyekkel már valaki foglalkozik, de érkeztek általánosabb vágyak, kérések is. Amit szerintem mindez jól mutat, hogy mindkét oldalon erős az összekapcsolódás igénye.

Hogyan segíthet a reggeli a tavaszi munka előkészítésében?
A 25 projektötlet mellé sokkal több ember írta fel a nevét, sokan 3-4 koncepcióhoz is jelentkeztek. Ha ezt összevetjük a résztvevők létszámával, láthatjuk, hogy szinte mindenki, aki eljött, szeretne legalább egy projektben részt venni. Ez remek kifutási és felkészülési lehetőséget jelent számunkra a tavaszra.
Most azon gondolkodunk, hogyan tudnánk a beérkezett igényeket „lefordítani” konkrét feladatokra, amiket az egyetem is tud értelmezni. Meg kell találnunk, hogy azok számára, akik felírták a nevüket a lapokra, mi lenne a legnagyobb segítség, és hogy hogyan tudjuk a leghatékonyabban összekötni egymással a szereplőket. A Science Shop alapkoncepciója szerint az igények és kérések a civil oldalon fogalmazódnak meg, és nekünk erre kell reagálnunk, ezeket igyekszünk kielégíteni, illetve megválaszolni. Meg kell találnunk az első lépéseket, amelyekkel a témáinkat kurzusok, szakdolgozatok és TDK-munkák formájába önthetjük, hogy minél inkább bekerüljenek az oktatásba.

A Corvinus Science Shop célja tehát az, hogy „lefordítsa” az Egyetem ún. harmadik misszióját, és ezzel erősítse az első kettőt, vagyis az oktatást és kutatást?
Igen, erről van szó. A Science Shop küldetése az, hogy a társadalmi szereplők kérdéseit, igényeit behozza az oktatásba és a kutatásba. A három misszió szerintem nem elválasztható egymástól, nem ezért számozták be őket. Azt gondolom, hogy az egyetem társadalmi nyitottsága, befogadóképessége csak az első két misszión keresztül tud valóban megvalósulni. A Corvinus Science Shop minőségét éppen az adja, hogy oktatók és kutatók kezdeményezésére jött létre: ebből is látszik, hogy organikusan összekapcsolódik az egyetem alaptevékenységével, ez nem egy kirakatprojekt. Ennek csak így van értelme.

Mi alapján válogatták ki a reggelin bemutatkozó projekteket?
A praktikus szempontokon túl, vagyis, hogy kiket tudtunk erre az alkalomra elhívni, a legfontosabb szándékunk az volt, hogy kutatási, oktatási és „egyéb” pilot projektek is bemutatkozhassanak. Szerettük volna megmutatni az együttműködési lehetőségek gazdagságát. A terveink szerint a jövőben az oktatási projektek lesznek majd többségben, változatos kurzusfeladatok és gyakorlati tárgyak formájában. Ezek javítják az oktatás minőségét, hiszen a hallgatóknak olyan feladatot kell megoldaniuk, aminek tétje van: nem egy elméleti papírt készítenek, hanem valós problémán dolgoznak, aminek az eredményét aztán a szervezet felhasználja. Ez pedig minden szereplőnek jó.
A kurzusfeladatok inkább rövid távú munkát jelentenek, amelyeken egy kisebb csoport dolgozik, véges erőforrásokkal, de intenzíven és erősen gyakorlatorientált módon. A szakdolgozathoz vagy TDK-dolgozathoz kapcsolódó együttműködések időben jobban elhúzódhatnak, más ritmusuk van, és egyaránt nagy szerep jut az elméleti és gyakorlati vonatkozásoknak – bár ezeket csak egy ember készíti, nagyobb a lehetőség az elmélyülésre is. Sokszor már a hallgatók által megfogalmazott kérdések is új szempontokat jelentenek, mert más szemlélettel dolgoznak, mint egy civil szervezet. Így tanulnak együttműködve egymástól.

Mi a legfontosabb üzenete ezeknek az együttműködéseknek?
A közös tanulás, a különböző szereplőknél felhalmozódott tudások egyenlősége, és hogy ezek a tudások összeadódnak a közös munka során. Ahogy a rendezvényen is elhangzott, ez a nyitott egyetem koncepciója.

Mi a Corvinus Science Shop következő nagyobb projektje? Hogyan tovább?
A legfontosabb talán a tavaszra tervezett, nemzetközi Living Knowledge konferencia. Ezt kétévente, most nyolcadik alkalommal szervezik, ezúttal a helyszín Budapest, a házigazda pedig Egyetemünk lesz. A konferencia közössége olyan általunk is fontosnak tartott témákkal foglalkozik, mint a service-learning, a project-based learning vagy a community-based research. A konferencián is erős lesz az akadémiai mellett a civil jelenlét, külön felhívás megy ki a társadalmi szervezeteknek.
A Corvinus Science Shop életében szintén nagy dolognak ígérkezik, hogy jövőre, a szakdolgozatok témaválasztási időszakához időzítve szakdolgozati vásárt fogunk szervezni. Ennek lesz majd BA, MA és PhD verziója is. A vásárra civil szervezeteket és hallgatókat várunk: a civilek olyan projekteket, témákat hoznak, amikre a hallgatók „lecsaphatnak” majd. Várhatóan ez is kölcsönösen előnyös együttműködéseknek teremt majd lehetőséget. A Corvinus Science Shop rendezvényen felvetett projektek listája.

A korrupt vállalkozások lebuknak, ugye?

Amikor kimondjuk azt a szót, hogy vállalkozás, sok mindenre gondolhatunk. Elképzelhetjük a szomszéd sarki vegyesboltját, eszünkbe juthatnak a mostanság reflektorfénybe kerülő startup cégek kissé homályos, egyszersmind csillogó képzetei, bevillanhatnak nagy nemzetközi cégek logói vagy épp vakuzáporban mosolyogva kezet fogó öltönyös emberek üzletkötései. Többnyire olyan képzetek, amelyek pozitív jelentésűek, és nem láttatják a jelenség árnyoldalát: azt, hogy vannak káros, romboló tevékenységet folytató vállalkozások is. Ezeket destruktív vállalkozásoknak nevezhetjük, és a valóságban igen sokféle formát öltenek.

Doktori kutatásomban e sokféle forma közül olyan többszereplős, hálózatba szerveződő, magyarországi korrupciós bűneseteket vizsgáltam, amelyek destruktív vállalkozásként működnek. Ezen vállalkozások szereplői a korrupt cselekmény végrehajtása során korrupt, avagy destruktív innovációt hajtanak végre, és közben (köz)hatalmukkal is visszaélnek. A destruktív jelleg azért hangsúlyos, mert a produktív innovációkhoz képest az új kombinációk megvalósítása szabálysértő, és az egyéni haszonszerzés jelentősége szinte kizárólagos, míg a társadalmi megtérülés érdektelen. Mindezt most két gyakorlati példával szemléltetem.

Elsőként egy legálisan működő, produktív vállalkozást hozok példaként. Széles körben ismert sikertörténet a Prezi esete, melynek alapítói egy olyan innovatív terméket hoztak létre, amely a korábbiaktól alapjaiban eltérő szoftveren alapul. Ennek meghatározó jellemzője, hogy nem a diavetítésen alapuló szisztémát finomítja tovább, hanem új megközelítési lehetőségeket teremt, ami a rátekintés pozíciójának megváltoztatása révén segíti elő a megértést és az emlékezést. Az új termék szemléleti-technológiai ugrást is képvisel, piacra dobásával a cég széles társadalmi közönség számára teszi lehetővé az innovációhoz való hozzáférést és a fejlődés lehetőségét.

Második példám a doktori kutatás egyik esete. Középpontjában egy csalássorozat áll, amelyhez vesztegetési és egyéb bűncselekmények kapcsolódnak. Az ügy főszereplői egy olyan rendkívül jövedelmező destruktív vállalkozást hoztak létre, amelynek fő profilja a lakossági hitelezés volt. Ezzel összefüggésben szegény, jellemzően sokgyermekes emberek számára intéztek banki hitelt, elhitetve velük, hogy azt nem kell visszafizetniük. Eközben a hitel nagy részét ők tették zsebre. Ennek végrehajtását többek közt az tette lehetővé, hogy szoros banki kapcsolattal rendelkeztek, és be tudták szerezni a hiteligényléshez szükséges hivatalos iratokat is.

E két röviden leírt, ám igen különböző eset számos hasonlóságra és különbségre rávilágít, ezek közül kettőt-kettőt emelek ki. Fontos hasonlóság, hogy a szereplőknek tudással és eszközökkel kell rendelkezniük, vagy legalábbis hozzá kell férniük. A két példában közös az informatikai hozzáférés – úgy a szoftverek működésének ismerete, mint az eszközök fizikai elérése alapvető. Hasonlóság a kétféle újítás közt az is, hogy mindkét innováció végrehajtása igényli, hogy a szereplők a különböző hiányosságokban ne csak egy állapotot vagy egy bosszantó tényt, hanem lehetőséget is lássanak, és képesek legyenek ehhez újfajta fogyasztói keresletet is társítani.

Végül két különbséget említek, elsőként a törvényesség kérdését. Egy legális vállalkozás, mint a Prezi, nyugodtan fordulhat egy kockázati tőkealaphoz pénzügyi segítségért, tőzsdére viheti a tevékenységét, hirdethet különböző médiafelületeken, és így tovább. A második példa szereplői ezt nem, vagy csak nagy kockázattal tehetik meg. Jelentős különbség emellett, hogy míg a Prezi nyíltan és törvényesen működik, a hitelnyújtó csalók legális ügyletekbe ágyazták törvényszegő tevékenységüket, vagyis a szabályos működés látszatát keltve folytatták üzelmeiket. Ebből az is következik, hogy a bürokráciák kínálta keretrendszert élelmes szereplők egy üzemmódváltás révén a saját céljaik elérésére is képesek használni. A kérdés az, vajon hogyan tehetjük őket érdekeltté abban, hogy minél inkább társadalmilag produktív célokra használják?

Varga Szabolcs

A korrupció mint destruktív vállalkozás. Doktori (PhD) értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Szociológia Doktori Iskola, 2017, november 16.
A disszertáció elérhető a BCE PhD disszertációk repozitóriumban.

Mozaikok a Mozaik konferenciáról

Nemzetközi hírű tudós? Nobel-várományos? Vagy egy egyetemi karriert építő jövőbeni rektor?

Lehet, de nem biztos. Aki megteszi az első lépést, és részt vesz a tudományos diákköri munkában, egyet biztosan megtanul: hogy a tudomány művelésének kulcsa a módszer, módszeresség és fegyelem, vagyis a diszciplináris tudás gyarapítása. Ha mást nem is ér el, legalább különbséget tud tenni az áltudományos lózungok és a valódi kutatási eredmények között, és a fake news korában ez sem csekélység.

A Hallgatói Tudományos Tanács idei első rendezvénye a Tudományos Diákköri (TDK) Mozaik konferencia volt, ahol a szervezők korábbi TDK- és OTDK-helyezett hallgatók előadásaival, tapasztalt konzulensek és TDK-zók tanácsaival és sok hasznos információval ajánlották a TDK-írást. A jövő évi TDK témáit, versenykiírását, a határidőket, a szabályzatban történt változásokat is közzétették. Mi most a szerzők segítségével ízelítőt nyújtunk régebbi és frissen bemutatott TDK-dolgozatokból.

Ilyés Noémi: Turizmus Budapest árnyékában: láthatatlan turisták Szentendrén

A turizmussal foglalkozó nemzetközi szakirodalomban is egyre több figyelmet kap a nagyvárosok vonzáskörzetében elhelyezkedő települések speciális helyzete: ezekben a kisebb városokban, falvakban sok látogató fordul meg, de jellemzően csak egynapos kirándulásokat tesznek. Mondhatjuk, hogy ezek a kisebb települések turizmus szempontjából a nagyvárosok árnyékában léteznek: nem számítanak fő turistacélpontnak, azonban a turisták ezekbe a városokba is szívesen ellátogatnak általában egy egynapos kirándulás vagy átutazás során. Azáltal, hogy a kirándulók nem éjszakáznak ezekben a desztinációkban, nem szerepelnek a turizmus ágazat fontosabb mutatóiban, tehát statisztikailag „láthatatlanok” maradnak. Hazánkban jellemzően ilyen területek a főváros és a nagyobb városok környékén megtalálható települések, amelyek könnyen megközelíthetőek, és kiváló egynapos kirándulási lehetőséget nyújtanak. Ha Budapestről beszélünk, kiváló példa erre a jelenségre Szentendre városa. Azon túl, hogy a látogatók száma nem pontosan mérhető és a turisztikai magatartásukra vonatkozó jellemzők nehezen azonosíthatóak, fontos kérdés, mivel lehetne hosszabb maradásra bírni őket.
A dolgozatom célja, hogy a Szentendrén végzett esettanulmányon keresztül megfogalmazzam, milyen adatok segítségével lehet mérni ezeken a településeken a turizmus volumenét, illetve feltárjam, hogy a láthatatlan turizmus ezen szegmensében rejlő ellentmondások milyen kihívások elé állítják a település irányítóit és a vállalkozások menedzsmentjét. A kutatás eredményeként megállapítható, hogy a közlekedési statisztikák, a szolgáltatók által bevallott jövedelem, múzeumok látogatottsága és a kereskedelmi szálláshelyek adatai közelítő információkkal szolgálhatnak a turisták számáról, de közel sem tekinthetőek pontosnak. Azonban mérési pontoknak tekinthetőek, amelyek alapot biztosítanak az egynapos látogatók számának meghatározásához. A Szentendrére érkezők tartózkodásának meghosszabbítását a kiskereskedelmi szolgáltatók elsősorban a helyi adók csökkentésével és a marketingtevékenység erősítésével tartják elérhetőnek. Emellett csak egynegyedük gondolja, hogy fejleszteni kéne a település szálláshelyeit és a kínált szolgáltatásokat, inkább a létező igények jobb kiszolgálását tartják fontosnak. Ez nem véletlen, hiszen itt egy erősen kiskereskedelem-orientált szektor van jelen, azonban a vendégéjszakák számának növekedéséből közvetve az összes turisztikai érintett profitálna. A város újrapozícionálásával Szentendre viselhetné újra a Dunakanyar kapuja címet, és a szálláshelyek minőségi bővítésével a vallási turizmusban rejlő lehetőségeket is kiaknázhatná a település.

Ámann Róbert és Teszárik Eszter: Közösségi gazdálkodás: a XXI. század alternatív gazdasági modellje

A TDK-dolgozatban a közösségi gazdálkodás modelljét használó vállalatok hatékonyságát hasonlítottuk össze tradicionális versenytársaikéval, a tranzakciós költség-elméletet használva. Azt állapítottuk meg, hogy jelentős költségeket képesek a közösségi gazdálkodás modelljét használó vállalatok megspórolni, elsősorban az általuk használt virtuális platform által.
A platform algoritmusa biztosítja ex ante a szerződő felek kiválasztásának és a szerződéskötés folyamatának egyszerűsítésével a hatékonyságot. Ex post pedig az alkalmazás által válik lehetővé a szerződés egyszerű betartatása, a felhasználók ellenőrzése, valamint a vállalat és a felhasználók közötti és a felhasználók egymás közötti kommunikációja.
Az elméleti részt egy esettanulmányon keresztül mutattuk be a gyakorlatban, melynek középpontjában az Uber nevű, a közösségi gazdálkodás modelljét használó fuvarszervezést nyújtó vállalat állt, amelynek működését egyik legnagyobb piacán, a londoni piacon elemeztünk.
A dolgozatban egy részletes költség- és bevételelemzés során kimutattuk, hogy az Uber jelentős mennyiségű tranzakciós költséget takarít meg a közösségi gazdálkodás modelljének használata által.  Kutatásunk eredménye alapján ez £0,16 tranzakciós költség-megtakarítást jelentett 2014-ben a hagyományos formában működő (licencelt taxi) versenytársaikhoz képest £1 bevétel elérése érdekében.
A modell ezt úgy éri el, hogy az alacsony belépési korlátnak köszönhetően a sofőröknek bizonyos költségek egyáltalán nem lépnek fel, ilyen például a taxióra bérlése és minden egyéb költség, amely csak a licencelt taxit használó sofőröket terheli. Továbbá az Uber mint vállalat számára is fellépnek költségcsökkentő mechanizmusok, ilyen a virtuális platform, melynek fenntartási költségei jóval alacsonyabbak, mint egy hagyományos fuvarszervező vállalatéi, így hatékonyabban képes összekötni a sofőröket az utazni vágyókkal, miközben a fuvar költségeit is minimalizálja.
Az esettanulmány megmutatta, hogy a tranzakciós költség-elmélet segítségével a gyakorlatban is elemezhető a közösségi gazdálkodás modellje, illetve a modell használata jelentős hatékonyságnövelést idéz elő, így olcsóbbá és hatékonyabbá teszi a személyszállítást.

Drabancz Áron és El-Meouch Nedim Márton: A szén-dioxid-kvóta eredményessége a globális klímaváltozós elleni harcban – The efficiency of the carbon quota

Korunk legkomolyabb kihívásai közé tartozik a globális klímaváltozás, hiszen a Föld klímájának szélsőségesebbé válása és átlaghőmérsékletének növekedése már ma is a világ számtalan helyén nehezíti meg vagy lehetetleníti el a megélhetést. Tanulmányunkban az EU üvegházhatású gázkibocsátás (ÜHG) csökkentésére létrehozott kvótarendszer hatékonyságát elemeztük 2005 és 2015 között.
A kvótarendszer jelenleg a harmadik fázisban jár: 1. fázis: 2005-2007; 2. fázis: 2008-2012; 3.fázis: 2013-napjainkig (2015-ig adatokkal). Az első fázist tagállami szinten tesztelési célból hozták létre a CO2-kibocsátás-csökkentő képesség felmérésére. A 2. fázistól már évente csökkentették a vállalatok számára allokált kvótamennyiséget a Kiotói és Európai Uniós klímavédelmi irányelvekkel összhangban. A „cap and trade” elv alapján egy vállalat vagy csökkentette az egyik évről a másikra az ÜHG-kibocsátását, vagy a piacról vásárolt plusz kvótát, ami lehetővé tette, hogy mindig a legolcsóbban valósuljon meg a kibocsátáscsökkentés. A 2007-2008-as gazdasági válság hatására visszaeső vállalati ÜHG-kibocsátás azonban rontotta a 2. fázis hatékonyságát. A 3. fázisban a korábbi tagállami allokáció helyett centralizáltan, európai szinten zajlott a kvóták allokációja, illetve jelentősen nőtt a nem ingyenesen, hanem aukción keresztül megszerezhető kvóták mennyisége. Továbbá felfüggesztettek bizonyos aukciókat a fázis második felére, hogy csökkenjen a rendszerben szereplő túlkínálati nyomás.
Tanulmányunkban statisztikai és ökonometriai eszköztárral azt a hipotézist vizsgáltuk meg, hogy a harmadik fázisban bevezetett változások megszüntették-e a korábban fennálló túlkínálati nyomást. Továbbá azt, hogy az új, centralizált rendszer hatására csökkentek-e az országspecifikus tényezők, vagyis szignifikánsan hatott-e egy vállalat kibocsátási pozíciójára a területi elhelyezkedése. Az elemzéshez az adatokat az Európai Bizottság hivatalos oldaláról töltöttük le. A hipotézisek megvizsgálására az országokra először egy túlallokálási arányt számítottunk ki az egyes fázisokban. A túlallokálási arány az országban lévő vállalatok aggregált kibocsátási pozíciójából számítható. Amennyiben ez meghaladott egy kritikus értéket, az országban túlkínálati nyomást feltételeztünk. Az első fázisban 10 ország haladta meg ezt az értéket, amely nagyrészt az újonnan, 2004-ben vagy azután csatlakozott EU-tagországokat jelentette, a második fázisban 4 ország, míg a harmadik fázisban már minden ország az érték alatt maradt. Ezután egy ökonometriai modellt építettünk fel, ahol súlyozott országkontrasztokkal próbáltuk megfogni az országspecifikus hatásokat a túlallokálásra nézve. A kontrasztváltozók az első modell esetében, amelyben az első két fázis adatai szerepeltek, 10 országnál jeleztek szignifikánsan magas túlallokálást az átlaghoz képest, emellett 6 országnál szignifikáns alulallokálást mutattak. A harmadik fázisra ez az arány 6-6-ra változott, tehát az országok közötti szórás, és azon országok száma is csökkent, amelyeknél az átlagnál nagyobb volt a túlkínálat. Ami a túlkínálati nyomás jelenségét illeti, hipotézisünket az empíria alátámasztotta, az első és második fázisban megfigyelhető túlallokálás a harmadik fázisra fordulva megszűnt. Másik, országspecifikus hatásokra vonatkozó hipotézisünk részben nyert csak empirikus igazolást, a hatások szimmetrikusabbá váltak, de még mindig észlelhető szignifikáns eltérés az országok között. Kutatásunk alapján azt a következtetést tudjuk levonni, hogy a pozitív változásokat, és ezáltal az ETS-rendszer hatékonyságának növekedését a harmadik fázisban bevezetett reformoknak köszönhetjük.

B. Kis Marcell és Beregszászi Attila: Márkapreferenciák conjoint elemzése a magyar dohánypiacon

2015 nyarán Európában egyre nagyobb figyelmet kapott szabályozói oldalról az a kezdeményezés, hogy a dohánytermékek márkasemleges csomagolásban kerülhetnek csak piacra több országban, köztük Magyarországon is. Az ilyen és ehhez hasonló dohányzással kapcsolatos irányelvek megváltoztatása mind egy irányba mutatott: csökkenteni kell a dohányzás vonzóságát. Miért épp a márkák hangsúlyának csökkentésével? Alig van még ilyen iparág, ahol ennyit számítana az észlelt hasznosságban a márka, a dizájn, az identitás. Dolgozatunk ennek elméleti kidolgozásával kezdődik, majd elemzésünk azzal foglalkozik, mi is az imázs. Ezt követi a gyakorlati rész: egy conjoint analízist alkalmazó szimuláció segítségével rámutatunk saját eredményeinkkel is, hogy a márka a legfontosabb tényező a cigaretta választásakor, így a tárgyalt szabályozói indítványok hasznossá válhatnak a cigaretta kiemelten fiatalok általi fogyasztásának visszaszorítására.
Először azt vizsgáltuk meg, hogy mit is jelent a fogyasztónak a márka, hogyan befolyásolja egy név, egy dizájn a fogyasztót abban, hogy mit válasszon. A márka fogyasztói szempontból megközelítve a hasznosságfüggvény egyik fontos torzító paramétere, melynek jelenléte az alapvető termékválasztási valószínűséghez képest hozzáadott (vagy lecsökkent) választási valószínűséget eredményez. Ez a koncepció arra mutat rá, hogy létezik egy elméletben értelmezhető alaptermék, melyhez képest a márka hozzáadott értékekkel ruházza fel a fogyasztó számára a funkcionális terméktulajdonságok mellett a megvásárolt terméket. Ennek a hozzáadott értéknek a főbb összetevői a márka ismertsége, a márka elérhetősége, továbbá a márkanévnek köszönhető imázsbeli és észlelt teljesítménybeli javulás.
A vállalati marketing fő célja, hogy a márkához fűződő viszony, megérzések, információk minél pozitívabban éljenek a fogyasztókban, továbbá a szakirodalom pozitív korrelációt határoz meg a márka ismertsége és a fogyasztók márkába vetett bizalma között is. A dohányiparban a bizalom speciális feladatot lát el: egyrészt iparági szinten kell megfelelni az egyre növekvő külső nyomásnak az egészségügyi hatóságok, civil szervezetek és társadalmi tapasztalatok miatt, másrészt eggyel beljebbi szinten is az image a mérvadó, hiszen a dohányiparon belül a vállalatok a márkájukkal és az e köré kialakított image-ükkel tudnak leginkább versenyelőnyt szerezni a funkcionális attribútumok marginális súlya miatt. A Marlboro jó példa erre, piacvezető pozíciójuk nagyrészt annak köszönhető, hogy mindig is nagy hangsúlyt fektettek a komplex imázsuk megkülönböztető hatására.
Gyakorlati kutatásunk módszertanaként a conjoint analízist választottuk, mely módszer a termékattribútumok értékének megbecsülésére hipotetikus termékprofilokat hoz létre. Online kérdőívünk kitöltőinek páronként kellett választania ezek közül a profilok közül, ezt követően a PAPRIKA-módszer statisztikai modelljével kiszámítottuk az egyes termékattribútumok (esetünkben márka, pattinthatóság, íz, erősség) relatív fontosságát a választásukban. A 247 budapesti egyetemista kitöltő eredményeiből levont konklúziónk megegyezett a márka fontosságát hangsúlyozó hipotézisünkkel: a márkához volt köthető a legnagyobb hasznosságnövekedés, 48,5%-kal.

A rendszerváltás családtörténeteitől a kapcsolathálók továbbörökítéséig – Kutatások az Andorka emlékkonferencián

Családformálódás, társadalomszerkezet és devianciák Magyarországon címmel november 16-án, Andorka Rudolf halálának huszadik évfordulója alkalmából emlékkonferencia zajlott. A Széchenyi-díjas magyar szociológus, egyetemi tanár a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója, 1991-től haláláig a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem rektora volt.
A következő összeállításban a konferencia néhány érdekes előadását mutatjuk be.

Kmetty Zoltán és Koltai Júlia az egyenlőtlenségek továbbörökítésének kapcsolathálózati aspektusait kutatták, erről hallhattunk előadást, és erről kérdeztük Kmetty Zoltán szociológust.

Andorka Rudolf egyik fő kutatási témája a társadalmi mobilitás volt. Önök Koltai Júliával arról beszéltek, hogy melyek az egyenlőtlenségek továbbörökítésének kapcsolathálózati aspektusai. Mit mutatnak a kutatási eredmények?

A társadalmi előrejutásban az emberek vagy az egyéni, vagy a társadalmi erőforrásaikat tudják mozgósítani. Mi az utóbbira koncentráltunk elsősorban a kutatásunkban. A kapcsolatrendszerünk amellett, hogy emocionális stabilitást adhat nekünk, abban is szerepet tud játszani, hogy feljebb lépjünk a társadalmi hierarchiában. Munkahelyváltásnál sokszor az a legnehezebb, hogy az emberek egyáltalán átlássák, milyen állások elérhetőek. Az ismerőseinktől, barátainktól kapott ilyen jellegű információ kulcsa lehet egy jó munkahelyváltásnak, és az még inkább, ha szólnak is mellettünk néhány jó szót az állásinterjú előtt. Az ezzel a témával foglalkozó szakirodalomban már szinte közhelynek számít, hogy a távolabbi ismerősök (szakszóval gyenge kötések) azok, akik fontos szerepet játszhatnak ezekben a folyamatokban. Ezt a mi kutatásaink is megerősítették, azzal a kiegészítéssel, hogy a nagyon magas státusz megszerzésében a közeli, baráti kapcsolatok legalább ilyen fontosak. Ennek az az oka, hogy a magasabb pozíciók elérésénél már jóval nagyobb szerepe van annak, hogy megtámogassák a kapcsolatok az álláshoz jutást, nem elég csak az információ – fontos az ajánlás is. Ez a hatásmechanizmus egyébként lehet valamennyire a szocializmus öröksége, mivel a közeli kötések ilyen működése a ‘90-es évek előtti keleti blokk országaira volt jellemző, vagy például a kommunista Kínára.

A kapcsolathálózat azonban nem csak pozitív szerepet játszhat a felfele mobilitásban, hanem lehetnek árnyoldalai is. Ha olyan a kapcsolatrendszerünk, ahol jelentősebb a hátrányos helyzetű csoporttagok aránya, akkor ez az egyénre nézve számos negatív következménnyel járhat. A csoporttagok által közvetített esetleges negatív normák, a csoportkohézió megtartása miatt kialakuló visszahúzó spirál mind-mind gátolhatja az előrejutást. Ezt az eredményeink szintén megerősítették.

Két szempontból léptünk túl az eddigi szakirodalmon. Az egyik a kapcsolathálózat nagyon komplex feltérképezése volt. A korábbi kutatások jellemzően a kapcsolatok egyfajta aspektusára koncentráltak, nem használtak multidimenzionális megközelítést. Ennek az volt elsősorban az oka, hogy módszertani szempontból nagyon nehéz egyszerre mérni a kapcsolathálózat különféle aspektusait (ezzel kapcsolatos írásunk a socio.hu lapban jelent meg). Egy a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomkutató Központjában megvalósuló, társadalmi integrációra fókuszáló kutatásban azonban volt rá lehetőségünk, hogy felvegyük a magyar társadalom nagyon részletes kapcsolati térképét. Az Andorka konferencián elhangzott előadásunk is erre a kutatásra épült. Ez a nagyon komplex megközelítés lehetővé tette számunkra, hogy a korábbi munkáknál sokkal mélyebben és részletesebben tudjuk megvizsgálni a kapcsolathálózat és a társadalmi mobilitás összefüggéseit.

A másik hozzáadott értéke a kutatásunknak az, hogy a kapcsolatrendszer szerepét külön megvizsgáltuk a különböző társadalmi helyzetből induló embereknél. Ebből az elemzésből például kiderült, hogy a hátrányos helyzetű csoportokkal fenntartott kapcsolatok a társadalmi hierarchia minden szintjén alacsonyabb mobilitással járnak együtt. Eredményeink azt is mutatták, hogy (részben talán várakozásainkkal ellentétben) a kapcsolatrendszernek inkább a magasabb kiinduló helyzetű egyéneknél van szerepe a további előrejutásban, a rosszabb helyzetből indulóknál kevésbé fontosak a kapcsolatok, szemben az iskolai végzettéggel, ami pont fordítva működik: alacsony kiinduló státusz esetén nagyon fontos, magasabb kiinduló státusz esetén már kisebb a szerepe.

Bóné Veronika, Dávid Bea és Hegedüs Réka a rendszerváltás családtörténeteit vizsgálták. A kutatás eredményeit Bóné Veronika mutatta be a konferencián,  őt kérdeztük.

Miről szól a ez kutatás?
A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetében a ‘80-as évek végén nagyszabású kutatás indult útjára Losonczi Ágnes vezetésével. A Gyerekvárás, szülés, születés kutatás célja az életkezdet, a várandósság, a szülés és születés társadalmi szintű megismerése volt. A felmérés fókuszában a csecsemőhalandóság társadalmi hátterének vizsgálata mellett a nem várt, nem akart gyerekek és a várt, akart gyerekek életútjának, testi-lelki fejlődésének összehasonlítása, valamint a mentális és társadalmi ok-okozati összefüggések feltárása állt.

Kiket vizsgáltak?
A kutatás első hullámában, 1989-ben Pest megye 8 kiválasztott településén (Szigetszentmiklós, Dunaharaszti, Százhalombatta, Szigethalom, Érd, Dabas, Monor, Cegléd) 301, a várandóssága harmadik trimeszterében lévő, első gyermekét váró kismamát kerestünk fel, hogy interjú-részletességű kérdőívvel tudjunk meg a lehető legtöbbet az életéről, múltjáról, jelenéről, terveiről. A második hullámban szülés után újra felkerestük a családokat, és hasonló részletességgel kérdeztük az anyán kívül már az apát is az eltelt időszakról. Az első gyerek érkezése a családok számára mindenképpen olyan normatív krízisként fogható fel, amelynek során újra kell szervezniük az életüket, meghatározni a saját szerepeiket, identitásukat. Jelen kutatást az tette még izgalmasabbá, hogy ehhez a mikroszintű átalakuláshoz járult hozzá a rendszerváltás okozta hatalmas változás, amelynek ez a térség fokozottan ki volt téve.
2012-ben Dávid Bea lehetőséget kapott a kutatás harmadik hullámának lebonyolítására. A családok életében rengeteg változás következett be, halálesetek, válások, költözések, településszerkezeti változások, de 116 családdal sikerült felvennünk a kapcsolatot – és kérdőívet felvenni az anyával, apával, közben felnőtt gyerekkel –, és betekintést kaptunk bő két évtized eseményeibe.

Kulcsfogalom: biztonságérzet
Az adatok többszintű elemzése során a legfontosabb fogalompár, ami több vizsgált területen is visszaköszönt, a biztonság-bizonytalanság volt. Nem teljesen függetlenül ugyan, de hét dimenzió mentén (így neveztük az adott területeket, ahol mérni tudtuk a megélt biztonságérzetet) különböző biztonságérzetet tapasztaltunk.

A hét dimenzió
Az elemzés során 7 – jól elkülöníthető – társadalmi és személyes biztonságdimenziót azonosítottunk: a munka, az otthon, a párkapcsolat, a családi kapcsolatok, a baráti kapcsolatok, a testi-lelki egészség és a jövő dimenzióját. E dimenziók segítségével jól le tudtuk írni a válaszadóra a kérdőív kitöltésekor jellemző biztonságérzetet. Meg tudjuk mutatni, hogy általánosan milyen biztonságérzet jellemzi, van-e olyan terület, ahol nagyfokú bizonytalanságérzetet él meg, illetve azt is, hogy az ő életében mely dimenziók járnak szorosan együtt. A dimenziók egymással való összefüggései segítségével kirajzolódó rendszer megmutatja számunkra, hogy adott időszakban jellemzően melyek azok a dimenziók, amelyek nagyobb szerepet játszanak a kérdezett életében, amelyek több más területtel vannak szoros együttjárásban, illetve melyek azok, ahol – bár könnyen lehet, hogy nagyfokú biztonságérzetet vagy épp ellenkezőleg, nagyfokú bizonytalanságot él meg az egyén – nincsenek nagy hatással az általános biztonságérzetére.

Hogyan változott a biztonságérzet dimenzióhálózata húsz év alatt?
A gyerekek életkora nagyjából egyezett az anyák 1989-es átlagéletkorával. Mivel a kiválasztás alapja akkor a gyerekvárás ténye volt, így nem lehet természetesen kritika nélkül összehasonlítani a két mintát, de ennek ellenére érdekes különbségeket/változásokat mutat. Az anyák számára a biztonság leginkább a munkahelyen volt érezhető (ne feledjük, a rendszerváltás előtti munkaerő-piaci helyzetben kérdeztünk!), ezt követte a párkapcsolat (ez persze szoros összefüggésben van a gyerekvárás állapotával), illetve a család biztonsága. A gyerekeik életében viszont a leginkább biztonságosnak megélt dimenzió a család, majd ezt követte a barátok és a párkapcsolat.

Gazsó Ferenc 85. születésnapi köszöntésekor elmondott köszönőbeszéde

Gazsó Ferenc

Kedves barátaim, a most megjelent könyv szerkesztőjének, Harcsa Istvánnak külön köszönetet mondok, de kérdés, hogy mire is jó egy ilyen születésnapi kötet?

Én úgy vélem, hogy akkor hasznos, ha azt az ismeretet, amit az ember ennyi idő alatt felhalmozott, ebben megpróbálja valamilyen módon újrarendezni, integrálni, és olyan megállapításokat és következtetéseket megfogalmazni, ami nem egyszerűen megismétli a korábban elmondottakat.

A könyv végigköveti kutatói pályámat és reprezentálja azt. De ez, kedves barátaim, nem kutatói emlékkönyv; ha csak ilyenre lettem volna képes, akkor nem jelenek meg a társadalmi nyilvánosság előtt. Korábbi kutatásaim eredményei kiolvashatók abból a meglehetősen gazdag publikációból, amit közzétettem. De ez a könyv új szempontokat, új értelmezési kereteket és megállapításokat is tartalmaz, olyan következtetéseket, amelyek nem egyszerűen megismétlik a korábban elmondottakat.

Valójában azt akartam elérni, hogy az általam is sokáig kutatott témakörökben is megpróbáljak új értelmezéseket és megközelítéseket felvázolni. Példaként mondom, hogy az én kutatói pályám az igazából a makrotársadalom és az iskolarendszer összefüggésének kutatásával kezdődött. Az a kérdéskör állt nagyon hosszú ideig a középpontban, hogy miképpen képeződik le az oktatási rendszerben a társadalmi megosztottság és egyenlőtlenségi rendszer, és azt gondoltam, hogy ez a centrális témaköre az iskola és a makrotársadalom összefüggésének. Óriásit tévedtem, mert nem ez, nem erről van szó. Ez egy nagyon fontos dimenzió, de az iskola működését megérteni és a problémákat föltárni a hatalom és iskola kölcsönviszonyának vizsgálata nélkül egyszerűen lehetetlen. Az oktatási rendszer a makrotársadalomban ugyanis nem azzal tűnik ki, hogy átereszti magán a társadalmi hatásokat, ahogy azok ott megjelennek, hanem az oktatási rendszer működési módját, az ott folyó tevékenység minőségét, lehetőségeit, tudás- és képességgyarapító szerepét, és ennek alakulását a hatalmi működés hatásai határozzák meg mindenekelőtt és elsősorban. Ezért igyekeztem olyan könyvet írni és összeállítani, ahol az iskola és a makrovilág kölcsönviszonyában ez a kérdés áll előtérben. Itt közöltem két olyan írást is, ami még soha nem jelent meg sehol, és amely megpróbálja ezt az összefüggést és kölcsönösségi viszonyt elvibb szinten is elrendezni. Azt tartom nagy problémának ma is Magyarországon, hogy ez a kérdés igazából elrendezetlen, és a pártközpontú hatalmi-uralmi rendszereknek óriási affinitása és törekvése van arra, hogy maguk alá gyűrjék az oktatási rendszert. Részint azért, mert az oktatási rendszert hatalmi eszközként kezelik, másrészt azért, mert itt a politikai szertelenségnek nincsenek határai, vagyis majdnem mindent meg lehet tenni.

Ezek tehát azok a kérdések, amelyek új problémaként vetődnek föl, és amelyeknek végiggondolása és tisztázása nélkül soha nem jutunk ki abból a kátyúból, amiben ma a magyar oktatási rendszer vergődik. Ez tehát az egyik téma, amiben megpróbáltam valamit hozzátenni korábbi kutatásaimhoz.

A másik téma, ami hosszabb idő óta foglalkoztat, a rendszerváltás; a rendszerváltás fejleményei izgatnak. Nem csak a rendszerváltás után kialakult társadalom szociológiai karaktere – ezt Laki Lászlóval megpróbáltuk külön könyvbe fölvázolni, és ha ez nem is tökéletes, de van mondanivalója, ám abban a könyvben nincsen válasz a legfontosabb kérdésre, hogy a magyar társadalom miért nem jutott az elmúlt 3 évtizedben emelkedő pályára? Ez a legfontosabb kérdés. Ennek a mértékadó, analitikus igényű megválaszolása nélkül arra sincs esély, hogy emelkedő pályára kerüljünk. Ez a második nagy témakör, amellyel igyekeztem hozzájárulni a gondolkodáshoz, azzal a céllal, hogy a kérdésre megfelelően megalapozott kutatói választ adhassunk. Egyelőre még nem tartunk itt, hanem most azon folyik a vita, hogy ennek az egész változási folyamatnak vajon mely szakaszai voltak előremutatók, és mely szakaszai visszahúzók. Holott ennek az egész folyamatnak az alapkérdése, hogy a felzárkózó, modernizációs folyamat nem is indult meg.

Végül azzal fejezem be, hogy hosszú életű ember vagyok immár, de ezalatt a hosszú élettörténet alatt én soha nem élhettem olyan társadalomban, amely emelkedő pályán haladt, és ahol a társadalmi erőforrások dinamikus gyarapodása az emberek jólét-igényének növekvő kielégítésével, az életminőség javulásával kapcsolódott volna egybe. Azt kívánom, hogy legyen módjuk és lehetőségük végre egy olyan társadalomban élni, ahol ez a folyamat elindul, és ahol a társadalmi gazdagság meg jólét növekedése olyan társadalmi kohézióval kapcsolódik egybe, ahol a társadalom szélsőséges megosztottságát az együttműködésre törekvés, a közös célok követése, a társadalmi problémák összehangolt megoldása váltja fel. Adja Isten, hogy így legyen! Köszönöm, hogy meghallgattak.

Konfliktusok Európában – tudunk-e egymással beszélni róla? Kutatóval beszéltem – Benczes István

Benczes István

Benczes István a Társadalomtudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Kar Világgazdasági Intézetének egyetemi tanára, több futó kutatási munkája közül az európai tanulmányok reformjával foglalkozó kutatását választotta beszélgetésünk témájául.

Ebben az elmélet oldaláról közelíti az EU „semmihez sem hasonlítható intézményrendszerének” vizsgálatát. E sajátos intézményrendszerhez kapcsolódó tanulmányok kiléptek az USA főáramú közgazdasági és politikatudományi vitáiból. Az amerikai lapokban lévő vita évtizedeken át nem is tudott reflektálni az európai tanulmányokra mint önálló diszciplínára, amely az integrációba vetett – bizonyos értelemben – „naiv hitre” épült.

Fordulatot a 2008-ban Európát is elérő válság hozott, megkérdőjelezve az addigi eredményeket:
egyértelművé vált, hogy az Európáról való gondolkodásban addig meghatározó ún. neofunkcionalizmus által feltételezett egyenes ívű, a „nemzetek fölötti elitek” által szorgalmazott előrehaladás nem reális. Kiderült, hogy az integrációs folyamat legjobb esetben is egy konfliktusokkal terhelt vállalkozás, amelyet Európa folyamatosan próbált „megúszni”, vagy legalábbis hallgatni a törésvonalakról. Az egymással való tárgyalások, egyeztetések meghatározó témája az együttműködés, a közös építkezés, illetve ennek egyes részletei voltak. Eljött az ideje ezért, hogy az Európáról való gondolkodást meghatározó integrációs elméletek visszataláljanak a főáramú vitákhoz, amelyekben a konfliktus és annak kezelése is központi tényező.
Az amerikai realista (a konfliktusok köré szerveződő) és neoliberális institucionalista (az együttműködést a középpontba állító) elmélet ugyanis már a ‘90-es évekre összeállt egy „racionalista szintézissé”, amely a konfliktus és kooperáció együttes kezelésére épül, benne az államokkal mint fő aktorokkal. Benczes István szerint ami Európában történt az elmúlt 8-10 évben, paradox módon leginkább államok közti alkuként értelmezhető, annak talaján, hogy a válság kijózanodáshoz vezetett. Bebizonyosodott, hogy nem magától értetődő az integráció mélyülése, nem magától értetődő, hogy az államok fokról fokra lemondanak szuverenitásuk egy szeletéről, hogy azt aztán egy nemzetek fölötti szerv kezébe adják át. Egyre inkább megértjük, hogy az amerikai közgazdászok miért vélik „halálraítéltnek” az eurózónát politikai unió nélkül: meglátásuk szerint az eurózóna vagy darabokra szakad, vagy föderális berendezkedés jön létre nagyobb központi költségvetéssel. Közben az európai narratíva szerint lehet alulról előrehaladva építeni – az együtt kidolgozott szabályrendszer garantálni tudja az eurózóna jövőjét.

Mindazonáltal az előttünk álló praktikus kérdés az, hogy lehet-e úgy erősíteni Európát, hogy nem a központot erősítjük,
hanem kormányközi szerződésekben rögzítjük a szándékolt előrelépést. Annál is inkább, mert egyre többször praktikus megfontolások merülnek fel, úgy, mint „ki fizet, kinek, mit, mire”. Kijózanító felismernünk, hogy az együttműködés nem nélkülözi a konfliktust, és hogy a válság megoldása természeténél fogva konfliktusokkal terhelt. A konfliktusok abból erednek, hogy már nem pusztán szabályozó kérdésekről döntünk, hanem elosztási konfliktusokban foglalnak állást Európa vezetői. Ez a profán megközelítés a korábbi szemlélet válságát tükrözi. Benczes István szerint pedig a kialakult helyzet nemcsak az eurózóna-konstrukció válsága, hanem tagállami szinten elhibázott politikák eredménye, azaz a gazdaságpolitika, árfolyampolitika, a versenyképesség kapcsolódó döntéseinek valamilyen fokú kurdarca.

Milyennek látjuk a jövőt, Európa jövőjét?
Benczes István hangsúlyozza, hogy elsőként mindenképpen tagállami szinten vizsgáljuk, hol mi lehetett a probléma, ne az uniós intézményrendszer válságát lássuk a problémák eredendő okaként. Ha a helyi szintű döntések következményeit megértjük, utána ezek kapcsán érdemes gondolkodni a rendszerszintű, Európa egészét érintő hibákról. Továbbá praktikus kérdés, hogy kikényszeríthető-e bármilyen intézkedés a szabálysértőkkel szemben – ezért pusztán a szabályok szigorítása nem lehet a megoldás alapja.

Megmenthető az eurózóna?
Igen, de ehhez jobb tagállami szintű politikákra van szükség, okos döntésekre, emellett erősebb központi költségvetésre (a GDP 5-6%-a), mert ezzel válnak kikényszeríthetővé – a transzferpolitikán keresztül – a központi rendelkezések. Kétségtelenül sok a kérdőjel jelenleg, még Németországban is, amely ország kezdettől fogva az európai integráció meghatározó hajtóerejét adta. Felmérések szerint a fő német közéleti kérdések közé tartozik most a „migráció” és a közpénzügyi helyzet, s ennek alapján Németország – a belső politika nyomásának eleget téve – igyekszik feltételeket szabni az uniós működés támogatásához. A kialakult helyzetben fontos, hogy mind az Unió vezető hatalmai, mind mi magunk ragaszkodjunk az európai értékekhez, miközben számos alkut kötünk az egyre anyagiasabb természetű vitákban. Sajátos módon az Unió „magországai” előremenekülnének, ám a belső politika náluk is megnehezíti, hogy a mindenkori elit bátran felvállalja az erős európai vitákat.

A legnagyobb problémát Benczes István mégis abban látja,
hogy miközben az EU elosztási válsága zajlik, a világ hatalmi átrendeződésére nem reflektálunk. Például konkrétan nem történt áttörés az európai védelmi kiadások növelése irányában, pedig Trump Amerikája nem vállalja olyan határozottan a világ csendőrének szerepét, mint ahogy generációk óta megszokhattuk. Vajon belső vitái közepette Európa megérti-e azt, hogy a világpolitikai játszmák most nélküle zajlanak, így könnyen a perifériára sodródhat?

A lehetséges jövőbeli kutatási együttműködések kapcsán
Benczes István elmondta, hogy Intézete eddig is jó kutatói kapcsolatokat ápolt az MTA KRTK Világgazdasági Intézetével, illetve a Szegedi Egyetem és a Debreceni Egyetem nemzetközi gazdasági, világgazdasági kutatóhelyeivel, csakúgy mint a University College Londonnal, illetve több lengyel és cseh egyetemmel. A Corvinus berkeiben pedig természetes kapcsolódási területeket lát a T-Kar és K-Kar legtöbb intézményével, ugyanakkor a G-Kar kollégáival való kutatói együttműködésnek még erős potenciálja lehet a jövőben. A Vállalatgazdaságtan Intézet keretében művelt Nemzetközi vállalatgazdaságtan tárgykör kapcsolódhat a fent bemutatott témához, amennyiben ezek a nemzetközi intézményrendszert és politikákat érintő kérdések a vállalati gazdálkodás meghatározó kontextusát alkotják.

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék

 

„Elemi kíváncsiság a valós társadalmi folyamatok iránt” – Lengyel Györggyel az Andorka Rudolf emlékkonferenciáról

Andorka Rudolf széles, problémaérzékeny látásmódja még ma is meghatározza a magyar szociológusok gondolkodását, és számos fiatal kutató tevékenykedik egyetemünk egykori rektorának nyomdokaiban, izgalmas, új témákat bevonva az Andorkát is foglalkoztató kutatási területekre. A konferenciáról Lengyel Györgyöt, a Corvinus Szociológia Doktori Iskolájának vezetőjét Hegedűs Robin kérdezte.

Melyek voltak a legérdekesebb, legizgalmasabb programok a konferencián?
Igazán kellemes meglepetés volt, hogy nem csak az idősebb kollégák számvetés-jellegű, összegző referátumait hallhattuk, hanem több fiatalabb kolléga, volt vagy mostani PhD-hallgató is megszólalt, vagy poszterrel képviselte magát. Ez azt mutatta, hogy az Andorka által is képviselt kutatási irányok élőek és izgalmasak. Figyelemfelkeltőek voltak, amelyek inkább experimentális kutatásokat próbáltak adaptálni, de érdekesek voltak azok is, amik kvalitatív módszerekkel, releváns módon közelítették a demográfiai kérdéseket. Különösen érdekes volt az a poszter, amelyet egyik mostani diákunk, Vincze Anikó fogalmazott meg a saját kutatási projektjük alapján a digitális egyenlőtlenségek problematikájáról. Egy sor olyan téma, amely kellően dokumentálta, hogy ezek élő, izgalmas kutatási területek. Van folytatása annak, amit Andorka elég széles problémaérzékeny látásmódja megalapozott.

Az előadások témájukban folytatják Andorka munkásságát, vagy inkább a kíváncsiságukban hasonlítanak a meghatározó szociológus munkájához?
Nagyon jó, hogy ezt felvetette, mert valóban jellemezte Andorkát egyfajta elemi kíváncsiság a valós társadalmi folyamatok iránt, és ezekben a kutatásokban zömmel ezek nyilvánultak meg. Emellett tematikusan is elrendeződtek olyan területekre, a történetszociológiától kezdve a társadalmi rétegződés szubjektív problematikáján át a demográfiáig, ahol mind vannak új eredmények, és mind csatlakoznak az ő kutatási területeihez.

Az előadásában beszélt a szubjektív jóllét két különböző megközelítéséről. Miért gondolta úgy, hogy ez a téma illik az Andorka Konferencia repertoárjába?
Azért gondoltam így, mert ha visszatekintek, akkor tulajdonképpen Andorkától kaptam ösztönzést arra, hogy a társadalmi indikátorok elég széles területe iránt érdeklődjek, ezeken belül különösen a szubjektív indikátorok iránt. Legalább olyan fontos, hogy az emberek hogyan érzik magukat, hogyan élik meg az életeseményeiket, mint az, hogy objektív szempontból milyenek az életkörülményeik. A közös munka során arról győzött meg, hogy ennek elég széleskörű, egyre mélyülő nemzetközi irodalma van, és nem csak a megérzések bizonytalan szintjén lehet vizsgálni ezeket a jelenségeket.
A szubjektív jóllét kétfajta megközelítésének problematikája azért merült fel, mert hosszú időn keresztül az utilitarista vagy hedonikus megközelítés volt elterjedve, amelyben a boldogságérzet és az élettel való elégedettség szintézise, a "jó és rossz érzések, benyomások mérlege" volt a mérvadó. Ezek mellett és után erősödött meg az az irányzat, ami nem egy ilyen egyszerű megközelítésben gondolkodik a szubjektív jóllét kapcsán, hanem itt már az elérni kívánt boldogság feltételei és az elégedettség felé vezető út is azonos hangsúlyt kap. Ez az úgynevezett eudaimonikus jóllét-megközelítés, ami a kortárs filozófusoknál és pszichológusoknál is egy aktuális kutatási irány, még ha nem is mindig tökéletesen fedi le a szociológiai definíciókat. Különböző feltételek vezethetnek el a boldogsághoz: az autonóm személyiség, áldozatkészség, a másik megértésének szándéka, ezeken túl pedig nem csak erkölcsileg kell a cselekedeteinket mérlegelni, hanem szellemileg is a kiválóságra törekedni. Ez a komplex vizsgálódás egy normatív elemet visz a megfigyelésekbe a klasszikus hedonikus megközelítéshez képest. A kérdés az volt, hogy van-e kapcsolat a két megközelítés között, illetve, hogy milyen erejű és irányú ez a reláció.
Erre csináltunk egy hazai survey-t nemzetközi eredményekkel megtámogatva, ami azt mutatta, hogy van egy erős, pozitív, szignifikáns kapcsolat a két irányzat között, még ha nem is ugyanazt fedik le: más a közelítés, és másra utalnak, de mégis konzisztens gondolatkört alkotnak.
Időközben azonban találkoztam egy problémával, ami most is foglalkoztat, és tovább kell dolgoznom rajta. Amikor megnéztük, hogy a különféle szociodemográfiai csoportok mennyire "fölszereltek" a hedonikus, illetve eudaimonikus jólléttel, mennyire boldogok és elégedettek, akkor egyszer csak beleütköztem abba a problémába, hogy a szülői lét nem egy boldogságot növelő tényező, mint várnánk, hanem pont az ellentéte: csökkenti az emberek szubjektív jóllétét. Ez minden tekintetben meglepő eredmény. Ellentmond a hétköznapi tapasztalatoknak és részben a korábbi kutatási eredményeknek is. Láthatjuk máshol, hogy már a gyermek születése előtt megnő a szubjektív jóllét, viszont ha csak olyan egyszerűen nézzük, hogy született-e gyermekük vagy sem, és ezt összevetjük azzal, hogy mennyire boldogok, mennyire elégedettek az élettel az adott emberek, akkor az jön ki, hogy a gyerekesek kevésbé. Miért lehet ez? Sok mindent magyaráz ebből a kor, az iskolai végzettség és az anyagi helyzet, de még így is megmarad a gyermek szignifikáns negatív hatása. Amikor születik a gyerek, akkor növeli a boldogságot, összességében a gyermek léte mégis nettó negatív hatást gyakorol a szülőkre. Valami olyasmit kell megérteni, hogy az egyes életesemények hogyan befolyásolják ezt, hogy mikor fordul át ez a pozitív tendencia negatívvá. Ez egy bonyolult kutatási kérdés, mostanában ez foglalkoztat leginkább.

Ki lenne olyan szociológus a Corvinusról vagy valamelyik elődintézményéből, akinek az emlékére – Andorka Rudolfhoz hasonlóan – érdemes lenne eseményt szervezni, akinek a szemlélete, munkássága egy konferenciának izgalmas alapot adna?
Ha visszatekintünk, akkor egy nagy hatású kollégánk volt Bertalan László – sokan sokat tanultunk tőle. Az ő emlékére már szerveztünk konferenciát, kötet is megjelent róla. Nekem kollégám és személyes barátom is volt a fiatalon elhunyt Csontos László, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a racionális döntéselméleti irodalom hazai megismertetésében, és a szociológiai és közgazdaságtani határterületek együttműködésének kimunkálásában. Az ő emlékére is szerveztünk már konferenciát, mely szintén megjelent kötet formájában is. De vannak olyanok, akik köztünk élnek, épp nemrégiben tett le egy fontos könyvet az asztalra Gazsó Ferenc, akinek komoly kontribúciói vannak a magyar szociológiában. Sokáig ezen a tanszéken oktatott Szelényi Iván, itt van, köztünk van, és eleven hatást gyakorol a hazai és nemzetközi szociológiára.
Az elődök között egyébként van olyan, akit én sokra tartok, és aki sokat tett a magyar szociológia megújításáért, egyebek közt a Corvinus elődintézményében alapozta meg a szociológia oktatását: ez Hegedüs András. Az ötvenes évekbeli politikai szerepe széles körökben ismert, viszont azt szinte csak a szakmán belül tudják, hogy a magyar szociológia '60-as évekbeli újraindulását nagyban neki köszönhetjük. Ő volt az Akadémia Szociológiai Kutatócsoportjának megalapítója. Amikor ott '63-ban megalakult egy kutatócsoport, akkor a mi egyetemünkön a szenátusi jegyzőkönyvek tanúsága szerint a diákok szóvá tették és kérvényezték, hogy legyen szociológiaoktatás az egyetemen. El is indult a szociológia oktatása, és ebben Hegedüsnek nagy szerepe volt. Ha így kérdezi, hogy ki az, akinek a kritikai szociológiai munkásságára jó lenne emlékezni, miközben végiggondoljuk az új kutatási irányokat, akkor az ő nevét is említeném.
Azért is, mert nem feltétlenül kell csak az emlékekben gondolkodni, sőt arra ösztönözném a kollégáimat, hogy gondolkozzunk a jelenben és a jövőben inkább, szervezzünk olyan nemzetközi konferenciákat, amelyek izgalmas új kutatási orientációt kínálnak, kapcsolódjunk be minél több színvonalas nemzetközi kutatásba.

 

Mit tudunk a generációkról?

A generációkutatás napjaink egyik slágertémája, ami egyaránt megmozgatja a komoly tudományos közönséget és a gyors válaszokat kínáló ismeretterjesztő cikkek olvasóit. Cikkünkben az egyetem két kutatójának segítségével, szociológiai és vezetéstudományi szempontokat ötvözve igyekszünk a dolgok végére járni. A kutatókat Baksa Máté kérdezte.

Beszélgetőtársak:
Székely Levente szociológus, ifjúságkutató, a Kutatópont kutatási igazgatója, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet munkatársa, aki „Fiatalok – felnőttek – idősek: Hogyan látjuk magunkat és egymást?” címmel tartotta meg novemberi tudományünnepi előadását.
Meretei Barbara generációmenedzsmenttel foglalkozó szervezetkutató, a Vezetéstudományi Intézet PhD-hallgatója, akinek a közelmúltban jelent meg „Generációs különbségek a munkahelyen” című cikke.

Sok mindent olvashatunk erről: pontosan mit jelent a generáció fogalma, kiket tartunk egy generációba tartozónak?
Székely Levente: Egy generáció egy adott időszakban született emberek csoportja, akiket gyakran közös tulajdonságok, jellegzetességek kapcsolnak össze. Sok kutatás foglalkozik azzal, hogy ezeket a jellegzetességeket feltárja. Korábbi doktori munkámban például azt vizsgáltam, hogy az amerikai szakirodalomban és popkultúrában megjelenő generációk mennyiben érvényesek Magyarországon. A következtetésem kettős volt: egyrészt látható, hogy ezek a generációs különbségek itthon is megfigyelhetőek, másrészt az is igaz, hogy az alternatív, nem generációalapú magyarázatok éppen olyan jók. A témában való eligazodást nehezíti, hogy a sajtóban egyre erőteljesebb, sommásabb megállapításokat lehet olvasni: egyes szerzők a vészharangot kongatják a fiatalokkal kapcsolatban, mások pedig eltúlzott várakozásoknak adnak hangot.

Novemberben egy tudományünnepi előadás keretében beszélt arról, hogyan látják egymást és magukat a különböző nemzedékek. Melyek a legfontosabb megállapítások?
SZL: A közelmúltban zárult le egy kutatásunk, ahol azt vizsgáltuk, hogy az emberekben milyen képek élnek a saját generációjukra vonatkozóan. Úgy tűnik, hogy azok a címkék, jellemzők, amiket a generációkutatók mondanak, visszaköszönnek az egyes nemzedékek önmagukról alkotott képében is. A veteránok esetében ez a háborús tematika, a baby boomereknél az, hogy ők dolgoznak, ők sokat tettek. Az X generáció ilyen szempontból kicsit összetettebb, ők az élethelyzettel azonosítják önmagukat („családos, dolgozó ember vagyok”). A fiatalabb Y és Z generáció önképében erőteljesen megjelenik a digitális világ és az internet.

Vagyis az idősebb generációk inkább történelmi eseményekkel és társadalmi eredményekkel azonosítják magukat, míg a fiatalabbak a technológiával?
SZL: Pontosan. Látni kell, hogy a különböző generációk társas tere, a család, az iskola és a munkahely nagyjából állandó kereteket teremt, a szabadidős tér viszont rengeteget változott az elmúlt ötven évben. A kluboktól és a szabadtéri tevékenységektől eljutottunk a tömegmédiáig, majd a közösségi médiáig. A gyerekek ráadásul egyre fiatalabb korban lépnek be a média világába: az okostelefonok és tabletek már egészen kis korban a kezükbe kerülnek. Az okostelefonok előtt a különböző tevékenységek közötti mikroidőket az emberek tétlen szemlélődéssel, gondolkodással, esetleg unatkozással töltötték, ma azonnal az eszközhöz nyúlnak. Összesen így valamivel több mint napi 8 órát töltünk átlagosan médiakörnyezetben – ez egy teljes állás, túlórákkal. Nem csoda tehát, hogy a médiafogyasztás és a technológia „anyanyelvi” használata vált a legfontosabb különbséggé. A generációs különbségek témája pedig a közkeletű, mondhatni bulvártudományban is egyre népszerűbb, így a sugallott képek a nemzedékek önmeghatározására is visszahatnak.

Úgy látszik, hogy a téma népszerűségét a vállalati HR-esek érdeklődése is erősíti, mi lehet ennek az oka?
Meretei Barbara: Sokszor azt látom, hogy a szervezetekben van egy felszínen lévő probléma, egymás meg nem értése, aminek talán a kevesebb idő és figyelem az oka. Erre pedig jól rá lehetett húzni egy címkét: azt, hogy ez a generációs különbségek miatt van. Így a problémát azonnal egy külső okra vezethetjük vissza, azt állítva, hogy „ti ilyenek vagytok, mi pedig másmilyenek”. Valójában, ahogyan Levente is mondta, nincs sok új a nap alatt, nem annyira jelentősek ezek a különbségek. Hogy a generációs különbségek kérdése mítosz vagy valóság – nézőpont kérdése. Leginkább attól függ, hogy a különbségekre vagy a hasonlóságra helyezünk-e hangsúlyt. Jót tehet, ha felfedezzük azokat a pontokat, amikben egyénileg vagy speciálisan látjuk a világot az eltérő szocializációs környezet miatt. De ha ezeket címkeként, dobozokként használjuk egymás megítélésére, az már inkább eltávolít, mintsem közelebb visz a sikeres együttműködéshez.

Sokszor olvashatunk arról, hogy a különböző nemzedékek máshogyan viszonyulnak a szervezetekhez. Valóban igaz ez? Mi lehet ennek az oka?
SZL: Az ifjúságkutatás eredményei szerint úgy tűnik, hogy a fiatalok általános szervezeti kötődése egyre alacsonyabb, és ezeket a kötődéseket egyre kevésbé tartják fontosnak. Általában úgy látszik, hogy a fiatalok szerint az tudja leírni őket, hogy milyen a családjuk, hol laknak, kik a barátaik, és milyen médiát fogyasztanak – de nem tartják meghatározónak a vallási, politikai és szervezeti hovatartozást. Utóbbi elkötelezettségek folyamatosan gyengülnek, a családi és egyéni fogyasztói identitások erősödnek.

Máshogyan kell vezetni az Y és Z generációba tartozó munkavállalókat? Ez új kihívások elé állítja a vezetőket?
MB: A fiatalabb generációk sokkal jobban igénylik, hogy figyelmet és visszajelzést kapjanak, és azt, hogy lássák őket. Igazság szerint ezt valószínűleg minden ember igényli, de a fiatalok nehezebben vannak meg nélküle. A munka és a magánélet a fiatalok esetében nagyon közel kerül egymáshoz, a munkahelyen is szeretnék megkapni azt az érzelmi közeget, mint otthon. Ez a különbség pedig megjelenik az igényelt vezetési stílusban is, amennyire most látszik a kutatásokból. Például nagy sláger manapság a „coaching-szemléletű vezetés”, ami szerint tedd az embert a középpontba, támogasd, és együtt találjátok ki a célokat. Itt érnek össze a fejlesztők és generációkutatók állításai a fiatalok igényeivel.
SZL: Úgy gondolom, hogy a szocializációban keresendő az a különbség, ami miatt a fiatalokkal másképpen kell bánni. A poroszos iskolarendszer az X generáció előttieket máshogyan szocializálta, nem jelent még meg az empowerment-szemlélet. Volt egy feladat, amit el kellett végezni, és amit később osztályoztak – gyakran sokáig kellett várni a visszajelzésre. Időközben rájöttünk, hogy ha adunk visszajelzést, akkor sokkal inkább el lehet érni a jó teljesítményt. Olyan ez, mint amikor az emberek megtanulták, hogyan kell úgy öntözni a növényeket, hogy a lehető legmagasabbra nőjenek. Régen csak várták az esőt, és vagy sikerült nagyra nőni, vagy nem.

Végső soron mennyire térhetnek el egyes emberek a generációjukra jellemző tulajdonságoktól? Mennyire értelmezhetőek a generációk a szervezetekben?
MB: Sok cikk született arról, hogy a generációk értelmezése eltérő lehet a szervezeteken belül: például az „alapítók”, az „elsőként csatlakozók” és a többiek. Másrészt generációs szempontból a szervezeti kultúra is eléggé meghatározó. Ha egy startupról van szó, hiába vagy ötvenéves, a piac dinamikája és a sok fiatal kolléga gyorsasága hatni fog rád. Míg ha egy erős múltú hazai nagyvállalathoz kerülsz, ami kicsit lassabb, kicsit megfontoltabban mozog, akkor az is befolyásolni fogja, ahogy a mindennapokban viselkedsz. Ez pedig hathat a magánéletedre, és oda-vissza.
SZL: A különböző generációs besorolások nem olyan szabályszerűségként értelmezhetők, mint egy képlet a fizikában. Képtelenség azt gondolni, hogy ha valaki X. év december 31-én született, valaki pedig Y. év január elsején, akkor köztük lesz generációs különbség. Nyilvánvalóan nem. Egyrészt jelen van egy elég széles átmenet, másrészt ez az átmenet az Y és Z generáció esetében láthatóan szélesebb. Bizonyára mindenki tud kiemelkedő példákat is mondani: koravénként viselkedő fiatalembert vagy a high-tech kütyükkel kiválóan boldoguló nyugdíjast. A társadalomtudomány nem olyan, mint a természettudományok, mi valószínűségekkel és mintázatokkal dolgozunk – ezzel együtt a téma ugyanolyan érdekes, és a megállapítások tendenciaszerűen igazak.

 

A családi vállalatok nyomában

Wieszt Attila

A családi tulajdonú közép- és nagyvállalatok a magyar gazdaság és társadalom fontos szereplői, mégis aránylag keveset tudunk róluk. Wieszt Attilát, egyetemünk Családi Vállalatok Kutatóközpontjának (CSVK) tudományos munkatársát jelenleg folyó kutatásukról és további célkitűzéseikről kérdeztük.

A Közgazdász októberi számában megjelent interjúban a CSVK megbízott vezetője, Drótos György beszélt a központ létrejöttének körülményeiről és céljairól. Mi a CSVK tudományos missziója?
A legfontosabb alapítói elvárás, hogy közvetlen haszonnal szolgáljunk a magyar családi vállalatok számára. Az oktatási és a rendezvényszervezési tevékenységünkön túl a kutatásban ezt két irányból próbáljuk megtenni: egyrészt külföldi kutatási eredmények adaptációjával és itthoni publikálásával, másrészt hazai kutatásokba való bekapcsolódással, új kutatások indításával. A családi vállalatokkal kapcsolatban nagyjából 12-15 átfogó témakör azonosítható, tanácsadó testületünk ezek közül választott ki hármat: az utódlást, a vállalati kormányzást és a változás-innováció-adaptációt. Ez a három téma jelenti majd kutatásaink tartalmi keretét. Míg korábban a nemzetközi kutatások egyik legfontosabb dilemmája az volt, hogy a családi cégeket hogyan lehet a nem családiaktól megkülönböztetni, az utóbbi évtizedben egyre erőteljesebben jelenik meg az a probléma, hogy a családi cégek csoportja egyáltalán nem tekinthető homogénnek. Ugyanakkor nem elég azt felmérni, hogy különbözőek. Fontos lenne azt is megérteni, hogy hogyan, milyen belső gazdálkodási folyamatok mentén különböznek egymástól. Ehhez kapcsolódik, hogy ezekben a hónapokban egy átfogó vállalatfelmérésen dolgozunk, amelynek az adatgyűjtési szakasza jelenleg is tart, és amelynek eredményeit februárban tesszük majd közzé.

Mire irányul ez a felmérés? Milyen célokkal kezdtek neki?
A magyar családi vállalatok köréről szeretnénk átfogó és reprezentatív képet kapni. A mi mintánkban a 80 millió Ft és 150 milliárd Ft közötti éves árbevétellel rendelkező vállalatok szerepelnek majd. A felmérés célja kettős: egyrészt egy látleletet szeretnénk kapni a magyar helyzetről, másrészt ez alapján igyekszünk majd további kutatási irányokat meghatározni. A kutatás első felében a családi vállalkozási népesség alapadatait próbáljuk meg feltérképezni, a második felében pedig azt vizsgáljuk, hogy a heterogenitásuk miként érvényesül a saját témáinkon, az utódláson és a kormányzáson belül.

Milyen kutatási nehézségekkel, akadályokkal szembesültek eddig?
Az egyik legfontosabb kiinduló problémát az jelentette, hogy nehezen definiálható a vállalatok családi jellege. Az 1990-es évektől kezdve próbálnak a kutatók általános definíciót alkotni, de ezeddig nem sikerült olyat megfogalmazni, amelyet széleskörűen elfogadott lenne. Az operatív definíció nyomán eleinte úgy gondoltuk, azt tekintjük családi vállalatnak, ahol legalább 50% a családi tulajdoni arány, a családon belüli utódlási szándékok magasak, és legalább két családtag dolgozik a vállalatban. Mivel keveset tudunk a hazai viszonyokról, fel kellett adnunk ezt a definíciós szintet, és végül csak az 50%-os tulajdoni hányadot tartottuk meg.

Hogyan zajlik pontosan a kutatás?
Az adatfelvételt külső partnercég, a TÁRKI végzi nekünk. Vásároltak egy adatbázist, amiből leszűrték a mi szempontjainknak megfelelő vállalatokat a 2016-os adatok alapján. Ebből vesznek első körben véletlen mintát, és a kiválasztottakkal telefonos interjúkat készítenek. Ha ez meglesz, egy olyan adatbázishoz jutunk, ami reprezentatív lesz iparág, méret és lokáció szempontjából is. Ebből az adatbázisból veszünk második körben véletlen rétegzett almintát, amelyen belső működésükről gyűjtünk adatokat. A kutatás vége után egyrészt fontos célunk az is, hogy a létrehozott adatbázist majd karbantartsuk, rendszeresen frissítsük. Másrészt részben a kutatásra építve, részben attól függetlenül mélyinterjúkkal szeretnénk majd továbbmenni, különösen a változásmenedzsment és a kormányzás kapcsolatát illetően. Ebben közösen dolgozunk partnerünkkel, az FBN-H-val, a nemzetközi Family Business Network magyar tagszervezetével, amely a hazai családi vállalatok együttműködési fóruma.

Magyarországon, de általában a világon is igaz, hogy a gazdálkodástudományon belül viszonylag kevesen foglalkoznak kutatóként a témával. Emellett hatalmas a témabőség, hiszen a családi vállalkozói az egyik legelterjedtebb gazdálkodási forma. Így akit csak tudunk, igyekszünk megszólítani, és együttműködésre lépni. Kapcsolatban vagyunk a terület globálisan egyik legjelentősebb intézményével, a német Wittener Institut für Familienunternehmennel (WIFU), az előbb említett felmérésünket is egyik vezető kutatójukkal közösen készítjük.

Várakozásaik szerint mennyire tér majd el a magyar minta a nyugati országokétól? Feltételeznek-e hasonlóságokat a régió többi posztszocialista országával?
Két dolgot várunk. Egyrészt létezik egy igen fontos független változó a családi vállalatok kutatásában, mégpedig az, hogy milyen régóta van a cég a család tulajdonában, létezik-e kontinuitás. Ezzel a változóval sok egyéb is összefügg, egyesek szerint a család befolyásának mértéke is. A helyzet az, hogy a régiónkban történelmi okoknak köszönhetően a vállalkozások többségénél a cég első vagy második generációs lehet. Ezért ez a családi befolyást mérő, és a nyugat-európai és észak-amerikai felmérésekben előszeretettel alkalmazott mérőszám kevésbé alkalmazható, illetve nem ad olyan pontos képet. A felmérésünkben ezért lekérdezzük a családi vállalkozói előtörténetet is: az a hipotézisünk, hogy a ténylegesen, illetve a családi narratívák szintjén lévő, generációkon átívelő vállalkozói előzmény bizonyos családi vállalkozói csoportokban kapcsolódhat a család vállalat iránti elkötelezettségéhez, és ezen keresztül áttételesen a cég gazdálkodási eredményeihez. Szerintem ez nemcsak Magyarországra, hanem más régiós országokra is igaz lehet. Tavasszal elvisszük majd az eredményeinket egy angliai konferenciára, amelynek családi vállalati szekciójában németek mellett bolgár, lengyel és cseh kutatók is jelen lesznek – kíváncsiak vagyunk, megerősítik-e az elképzeléseinket.

Másrészt, szintén részben a történelmi-gazdasági háttér miatt azt várjuk, hogy nálunk arányaiban kisebb méretűek a családi vállalatok, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában. A német „Mittelstand” fogalma nemcsak az ottani KKV-kra, hanem a biztos pozíciójú, gyarapodó német tulajdonú nagyvállalatokra is vonatkozik. Jelentős részük családi tulajdonban van, és ők alkotják a német gazdaság gerincét. A németeknél meglévő családi közép- és nagyvállalkozói réteg ugyanakkor itthon sokkal szűkebb, és a német belső arányokkal összehasonlítva kevésbé jelentős. Ennek egyik oka, hogy az 1990-es években indultak, nem igazán volt még kifutásuk.

A 20. század törései, rendszerváltásai mindenféle tőke felhalmozódását megakadályozták: nemcsak az anyagi, de a kapcsolati és a tudástőkéét is. Hogyan függenek ezek össze?
Úgy érzem, hogy ezek nagyon erősen összefüggenek, illetve kiegészítik egymást. Egyszerre fontos, hogy ott legyen a családi egység, meglegyen a tulajdonosi szemlélet, a vagyon összetartó ereje, nemkülönben a vállalkozói aktivitás. Persze, ahogy az már szóba került, feltételezzük, hogy van valamilyen „láthatatlan” kontinuitás is, hiszen hiába alakultak ezek a vállalatok a ’90-es években, sok családnál előtte is volt már ott valami, amit folytattak, tovább vittek. Ezzel együtt erős hiátusok is megjelentek: ilyen például az utódlás kérdése. A mi vállalkozói kultúránkban alig jelenik meg ez az elem, vagy ha mégis, fekete-fehér fogalomként: vagy családban marad a cég, vagy kikerül belőle. Pedig valójában nagyon sok – a családok számára előnyös – átmenet ismert: külön kell választani a tulajdon és az irányítás átörökítését, és mindkét esetben lehetséges családon belüli, családon kívüli vagy kevert átadás. Ha a családi cég már gyökeret eresztett és szép hajtásokat hozott, akkor a jelen lévő anyagi, a kapcsolati és a tudástőke abban segít, hogy keretezi a család döntését: melyek a vezető-tulajdonos családtagok igényei, szándékai. Milyen utódlási formát válasszanak?

Segítenek-e valamit a történelmi tapasztalatok a helyzet megértésében?
Igen, mindenképpen. A helyzet az, hogy a sztereotípiák a családi tulajdont inkább a kis mérettel azonosítják, kevesebb figyelmet kapnak az erős közepes és nagyvállalatok. Pedig utóbbiak nagyon fontosak: a család okán a magyar gazdasághoz kötődnek, nem mennek el, ide adóznak, és gyakran intenzív kapcsolatot ápolnak a helyi közösségekkel, önkormányzatokkal. Nem mellesleg jó példával szolgálhatnak a kisebb, most kifejlődő hazai vállalkozások számára akár a család bevonását, akár az utódlást illetően. Persze itt is beleütközünk a generációs korlátba: zömük első, illetve második generációs cég. A családi vállalati szempontból az egyik hazai zászlóshajónak tekinthető, ötgenerációs Zwack Unicum Zrt. a létezésének hosszát tekintve sajnos inkább kivételnek tekinthető.

Ugyanakkor mélyen hiszünk abban, hogy sokat tanulhatunk a történelmi elődjeinktől. Elindult egy kutatás a Vezetéstudományi Intézet munkatársaival és más kari kollégákkal, ami erre irányul. 1947 előtt számos olyan nagyvállalat működött Magyarországon, amelyek világszinten is elismertek voltak, és amelyek túljutottak már a második-harmadik generáción. Úgy gondoljuk, hogy az akkori problémákból (testvérek közötti rivalizálás, kompetenciák megosztása, céggel való azonosulás a sokadik generációban, vállalkozói szellem fenntartása a követő generációkban, vagyonkezelési kultúra kialakulása stb.) és az ezekre adott válaszaikból ma is sokat tanulhatunk.

Kik most a CSVK tagjai, kutatói?
Hivatalosan jelenleg két munkatársunk van: Drótos György megbízott vezetőként, én pedig tudományos munkatársként veszek részt a Központ munkájában. November 13-ig vártuk a téma iránt érdeklődő PhD kutatók pályázatait, így hamarosan ösztöndíjas kutatókkal bővülhet a csapat. Ezenkívül szeretnénk feltárni az egyetem egyik fontos erőforrását is: a hallgatókat és az alumnit, akik rendelkeznek családi vállalattal, vagy valahogyan kötődnek ilyenhez. Később szeretnénk ezzel a körrel valamennyi kutatási kérdésünket és megállapításunkat validálni, hogy a működésünkre vonatkozó sokféle szempontnak – a tudományos igényességnek és a gyakorlati hasznosíthatóságnak – egyszerre tehessünk eleget.

Baksa Máté

 

Oldalak