Varázsszer-e a tükrözött osztályterem?
A fenti címmel jelent meg 2017-ben a Bodnár Éva, Csillik Olga, Daruka Magdolna és Sass Judit munkáját összegző tanulmánykötet, melyben a szerzők a digitális technika térnyerésének kihívásaira keresik a választ egy innovatív oktatásmódszertan kidolgozásával, gyakorlati alkalmazásával. A blended learning, a hibrid oktatás, azon belül is a tükrözött osztályterem modelljét és elméleti hátterét mutatják be, ami az előrejelzések szerint a leggyorsabban terjedő oktatási innováció, és amit egyre több tanár és hallgató fogad el a hagyományos oktatás alternatívájaként. Ennek során újszerű tanulási tereket alakítanak ki, gyakorlatfókuszú módszereket és új értékelési rendszereket alkalmaznak. A Budapesti Corvinus Egyetemen a 2015/16-os tanév második félévében valósult meg a tükrözött osztályterem modelljének pilot programja. Daruka Magdolnával, egyetemünk oktatójával, a tanulmánykötet szerkesztőjével beszélgetett Szczuka Borbála.
Írtatok arról, hogy a digitális korszak kihívásaival nehéz a mostani oktatási módszerekkel megbirkózni. Vajon mi lehet ennek az oka? Mik azok a legfőbb problémák, amikkel nem tud megbirkózni a hagyományos oktatási módszertan?
A hagyományos oktatási formáknak, módszereknek, amik bent vannak a napi gyakorlatban, az az alapvető problémájuk, hogy nem veszik figyelembe, hogy a jelenleg az oktatásban lévő generáció már a digitális korszakba született. Ők már másképp tanulnak, másképp szerzik az ismereteiket, másképp dolgozzák fel. Másképp zajlik az egész tanulási folyamat, rövid ideig tudnak figyelni. Mi külön vizsgáltuk azt, hogy az Y és a Z generáció milyen sajátosságokkal bír a korábbi generációkhoz képest, és ott láttuk, hogy mik azok a tulajdonságok, amik azt eredményezik, hogy a mai hagyományos oktatási formában az előadótermek kiürülnek, a hallgatók nagy része unatkozik az órákon, sokan lemorzsolódnak, nem tudják megtanulni a hosszú szöveges anyagokat. A problémáknak, melyekkel az oktatók találkoznak, jelentős része abból fakad, hogy egy olyan módszertannal, szemlélettel tanítjuk őket, ami egy előző évszázadnak a szülötte tulajdonképpen. Hasonló tanulási környezetet kéne teremteni a hallgatóknak, mint az otthoni tanulási környezet, mert abban hatékonyabban tudnak tanulni. Ezt ismertük fel, és ez alapján jöttek azok a kutatások, amik azt vizsgálták, hogy milyen módszertanokkal érdemes őket közelíteni, mi az, ami nekik tetszik, és mi az, ami hatékony. Ebből választódott ki a blended learning és a tükrözött osztályterem.
Személy szerint milyen nehézségekbe ütköztél oktatói tevékenységed során, amikre esetleg sikerült már megoldást találni?
Egyetemen is nagyon régóta tanítok – elméleti közgazdaságtant, intézményi közgazdaságtant –, és azt tapasztaltam, hogy az előadás során borzasztóan nehéz másfél órán át fenntartani a hallgatók figyelmét. Nagyon intenzíven kell tartani az órát, interaktivitást teremteni, ami nehéz. Nagyon toppon kell lenni, olyan értelemben, hogy tudni kell váltani viszonylag rövid időközönként a különböző stílusok között, elméletről példára, példáról valaminek az alkalmazására. Az interaktivitás is nehéz ilyen létszám mellett, a gyakorlatokon pedig azt láttam, hogy a hangsúly mindig a feladatmegoldásokra tevődött, mivel a vizsgák alapvetően példacentrikusak voltak, és emiatt én azt éreztem, hogy egy rutinszerű dolgot tanítok meg. Ez elég hatékony volt a vizsga szempontjából, de két-három hónap múlva semmi nem maradt meg a hallgatókban. Egy másik kutatási területemen, melyben a munkaerőpiac igényeit vizsgáltuk, kiderült, hogy mivel a robotok meg a mesterséges intelligencia akkora váltást hoznak be, hosszabb távra nemigen lehet mit mondani az elvárások terén. Soft skilleket neveztek meg, melyekre szükség lesz, az ez irányú készségfejlesztés azonban a hagyományos módszerekbe nem fér bele, nem illeszkedik – ennek alapján jutottunk el odáig, hogy kellenek módszertani váltások. Mindig is idegenkedtem attól, hogy bemagoltassam az anyagot, mert az úgyis elvész. Most, hogy az interneten ott van minden, így azt kell megtanítani szerintem, hogy a hallgató hol találja meg, hogyan szűri ki, hogy használható-e, és hogyan tudja felhasználni.
Mik voltak a legfőbb tapasztalatai, hozadékai, illetve negatívumai a tükrözött tanterem pilot programjának?
Az volt az egyik nagy hozadék, hogy az oktató is és a hallgatók is jól érezték magukat. Előfordult, hogy nem volt vége 90 percben az órának, hanem volt, amikor még egy órát ráhúztunk, mert érdekes volt, amit megbeszéltünk. Mertek kérdezni, és olyan feladatok voltak az órákon, amivel használniuk kellett azt, amit megtanultak. Ez a generáció nagyon kreatív, és ők itt kiélhették ezt, bármilyen eszközt használhattak a feladatmegoldások során. Oktatói szempontból komoly hozadék volt az, hogy a hallgatók úgy érkeztek oda, hogy tanultak, tehát már felkészültek az elméleti anyagból. Csoportfeladatokat csináltunk, vitáztunk, infografikát készítettek, gazdasági társasjátékokat játszottunk. Nem rutinszerű feladatokban gondolkodtunk, hanem másban, mint a megszokott. Eleinte nehezebben ment, de a hallgatók 80 százaléka végig ott volt az órákon, az eredmények pedig sokkal jobbak voltak, mint a hagyományos csoportnál. De tőlük is, és részemről is sokkal nagyobb energiabefektetéssel járt. Viszont olyan részletes eredmények is kijöttek a feladatmegoldások során a különböző szakokon tanultak összerakásából, amire én nem is számítottam elsőéves hallgatóktól.
Mivel különböző tanulói típusok vannak, azokkal mit lehet kezdeni, akik az individuális tanulást helyezik előtérbe, tehát akiknek nem megy annyira jól a csoportmunka?
Az otthoni munka, az online rész egyéni tanulási folyamat volt. Az órákon mindig volt egyéni feladat is, és a csoportfeladatokat igyekeztem úgy megcsinálni, hogy a feladat alkérdésekből állt, amit ki lehetett osztani. Mindenki a saját területén dolgozott, majd a csoport egybe összerakta, így az, aki nem igazán kedvelte a szereplést vagy az együttgondolkodást, az is bekapcsolódott az órába. Bár az az igazság, hogy a pilot programban önként jelentkezők voltak, tehát nyitottak voltak az újdonságra, emiatt nem teljesen általánosíthatóak az itt tapasztaltak.
Mik lehetnek azok a legfőbb eredmények, amiket ki lehet emelni, és az oktatáspolitikai döntéshozóknak megmutatni, melyek alapján meg lehetne győzni őket arról, hogy ez egy működő dolog lehet?
Eredményesebb volt a program. Fél évvel később mértünk vissza, hogy mire emlékeznek, és volt kontrollcsoportunk: itt őrült nagy különbség volt az átlagban és a legrosszabb teljesítményben. Másrészt itt a hallgatók komplexen össze tudják szedni, hogy a különböző tárgyakból mit tanultak. Megtanultak egy munkakultúrát is, hogy a mai világban hogyan oldanának meg problémákat hatékonyan. Az a fajta dualitás, amire sokan vágynak, itt megvalósítható: ha valaki dolgozik és közben tanul, akkor szabadon oszthatja be az idejét, hogy mikor tanul, mikor sajátítja el az elméleti anyagot.
Az az oktatómunka, amit csinálunk, kicsit kitágul: figyelni kell, kinek milyen a tanulási stílusa. A tanár nem előadói, hanem támogatói feladatkörben van – persze a munkája így megnő, tehát az egyetemi finanszírozási rendszerben a súlyokat úgy kell elhelyezni, hogy az oktatói munkára kicsit nagyobb súlyt kell rakni. Kell kutatni is, és kell tanítani is, de azt is tudomásul kell venni, hogy van, aki jobban tud kutatni, van, aki pedig jobban tud tanítani. Ezekre lehetőséget kellene adni.
Az oktatáspolitika szempontjából érdemes figyelni arra, hogy milyen tendenciák vannak a nyugati felsőoktatásban, ezek közül kiszűrni azt, hogy milyen módszerek azok, amik nálunk, az itteni kulturális közegben alkalmazhatóak, és ezeket gyorsabban lehetne követni. Rendszeresen olvassuk azokat a kutatásokat, amik előrejelzik, hogy a felsőoktatásban milyen trendek várhatók. A nemzetköziesedésnél érdekes az, hogy tudjuk fogadni a külföldieket, tehát nekik valami hasonló produktumot kell biztosítani, mint ami otthon volt, illetve a mieinknek is fel kell zárkózni oda, hogy azt tudják, és úgy tudják a soft skillek terén is, mint egy potenciális versenytársuk. Ezek mind olyan dolgok, amivel érdemes lenne oktatáspolitikai szinten is foglalkozni, és átgondolni, hogy itt a tanárképzésbe, a PhD-képzésbe mit kellene betenni ahhoz, hogy akiből később oktató lesz, az felkészült legyen.
Szerintem most már áttört egy olyan gát, ami segíti majd ezt a váltást, tehát most már mindenki látja, hogy aki semmit nem korszerűsít, az áll a bajban: a tizedik hét után harminc ember ül ott a háromszázból. Ahhoz, hogy versenyképesek legyünk, muszáj. Itt inkább azt kell megalapozni, hogy elvárás legyen az, hogy innovatív legyen az oktató – azt a feltételrendszert kell hozzá megteremteni, hogy legyen hozzá eszköz meg szakmai támogatás, illetve elismerjük az ő munkáját.
Szczuka Borbála
