Az idei év Neumann János-díjasa Richard H. Thaler, a viselkedési közgazdaságtan világhírű professzora, aki a tudomány múltjáról, jelenéről és jövőjéről tartotta meg ünnepi előadását 2017. szeptember 12-én. Baksa Máté összefoglalóját Mihályi Péter professzor kommentárjával olvashatják.

Az 1995 óta adományozott Neumann János-díjat az egzakt társadalomtudományok fejlődéséhez kiemelkedő módon hozzájáruló, nemzetközileg elismert szakemberek kaphatják meg. Különlegessége, hogy odaítéléséről diákok, a Rajk László Szakkollégium tagjai döntenek. A korábbi díjazottak között találhatjuk mások mellett Alvin E. Roth-ot, Hal Variant, Kornai Jánost és Daron Acemoglut.

Richard H. Thaler jelenleg a Chicagói Egyetem professzora, doktori fokozatát a University of Rochesteren szerezte. Az American Academy of Arts and Sciences, valamint az American Economic Association tagja, utóbbi elnöki pozícióját 2015-ben töltötte be. Fő kutatási területe a viselkedési közgazdaságtan és pénzügyek, azon belül is főként a döntéshozatali folyamatok mögött rejlő pszichológiai magyarázatokat vizsgálja. Hat megjelent könyve közül a legsikeresebb a 2008-ban Cass R. Sunstein-nel közösen írt Nudge: Jobb döntések egészségről, pénzről és boldogságról című kötetük, ami a viselkedési közgazdaságtan gondolati modelljeit használja fel a hétköznapok problémáinak magyarázatára. Kiadott könyvei mellett különös figyelmet kapott az 1987 és 1990 között a Journal of Economic Perspectives-ben rendszeresen megjelenő Anomalies címen futó cikksorozata.

Ünnepi előadásában számos példán keresztül bizonyította, hogy a neoklasszikus közgazdaságtudomány modelljei nem írják le elég jól a valóságot, a homo oeconomicus nem úgy viselkedik, mint egy valódi homo sapiens. Thaler professzor a viselkedési közgazdaságtan legfontosabb erényének azt tartja, hogy inkább kölcsönvesz egy kevés jó pszichológiát ahelyett, hogy rossz modellekkel feltalálna egy rossz pszichológiát. Előadásában megfogalmazott víziója szerint, ha a főáramú közgazdaságtan végre hajlandó lesz beépíteni az emberi viselkedés sajátosságait elméleti feltevései közé, a viselkedési közgazdaságtan – mint önálló irányzat – végül feleslegessé válik, s megszűnik majd.

Aki homo oeconomicus, tegye fel a kezét! – Richard H. Thaler előadása Mihályi Péter professzort is elmélkedésre inspirálta.

Oktatók és hallgatók több hónapnyi gondolkodnivalót kaptak az MTA Nagytermében megtartott előadáson. Miként könyveiben és cikkeiben, úgy az előadáson is az volt Thaler kiindulópontja, hogy kísérleti úton bizonyíthatóan téves a főáramú közgazdaságtannak az az alapfeltételezése, miszerint az emberek homo oeconomicus-ként, racionálisan viselkednek, vagyis maximalizálják a hasznosságukat, minimalizálják erőfeszítéseiket, és mindeközben a jövő elfogulatlan előrejelzésére is képesek. Sőt, ennél többet is állított az előadó, nevezetesen azt, hogy még azt sem indokolt feltételezni, hogy nagyszámú gazdasági aktor hosszabb idő átlagában úgy viselkedik, mintha valamennyien homo oeconomicus-ok lennének (ez utóbbi a Nobel-díjas Milton Friedman feltételezése volt).

Ennek az újfajta, viselkedési közgazdaságtannak nevezett új paradigmának – Thaler szerint is és véleményem szerint is – beláthatatlanul messzire vezető következményei vannak. Az előadáson a legtöbb bemutatott példa a pénzügyekhez kapcsolódott (tőzsdei buborékok, ingatlanárak, nyugdíj-befektetések stb.), de könnyű belátni, hogy itt lenne az ideje a standard mikro- és makroökonómia-tankönyvek új szellemben történő átírásának is.

Magyar közgazdászként, Corvinusos oktatóként arra is szeretném felhívni a téma iránt érdeklődő diákok figyelmét, hogy mindaz, amiről Thaler írt és beszélt, az közel áll ahhoz a szemlélethez, amit egyetemünk világszerte ismert és elismert (saját) emeritus professzora, Kornai János fejlesztett ki az elmúlt ötven évben. Sőt, Kornai még tovább is ment annál, mint amit az előadásban hallottunk. Az ő gondolatmenetének egyik fontos elágazása az, hogy mennyire fontos a rutinszerű gazdasági döntések éles (vagy-vagy) megkülönböztetése a ritkán vagy soha vissza nem térő döntésektől. Ebből pedig az következik, hogy a rutinszerű döntések (pl. a háziasszony napi bevásárlása) során a szigorú racionalitás feltételezése megengedhető, mert tényleg ez az életszerű, miközben a nagy jelentőségű, nagy értékre vonatkozó személyes döntéseknél (pl. pályaválasztás, gyermekvállalás) vagy a nagy volumenű vállalati és állami beruházási döntéseknél (pl. atomerőmű-építés, háború indítása, egy új találmány felkarolása) az irracionális, érzelmi megalapozottságú döntések a tipikusak.