Mit mondanánk egy tudós, egy kutató legfőbb feladatának? Azt, hogy csak kutasson és a benne rejlő tehetség és tudás kamatoztatásával bújjon bele a tudomány mélyrétegeibe, vagy azt is, hogy minderről a nem szakmabelieket is megfelelőképp tudja informálni, sőt akit lehet, bevonzzon a tudomány köreibe?

Első képünk a tudomány művelőjéről lehet, hogy egy szemüveges, fehér köpenyes, magába forduló és különcként viselkedő személyhez vezet, aki az általa kutatott szakterületen elért eredményeit, felfedezéseit nehezen tudja a laikusok számára értelmezhetővé, felfoghatóvá tenni. Feladatának, élete céljának a kutatást tekinti, felvállalva ezzel akár a társadalom általi meg nem értettség kényszeredett állapotát is.

A tudománykommunikáció szakirodalma sokban árnyalja ezt a sematikus képet, és feltárja előttünk a tudomány művelőinek sok évszázados próbálkozását arra, hogy munkájuk eredményeit a tudományban kevésbé jártas emberekhez, laikusokhoz eljuttassák. A klasszikus értelemben vett tudományos ismeretterjesztés hajnalának a XVII. századot tekintik, amikor a modern tudomány megszületésével egyidőben az az igény is felszínre tört, hogy a tudomány hivatalos művelői – jórészt saját maguk munkájának elismertetése, presztízs- és forrásszerzés végett – az általuk felhalmozott tudásanyagot népszerűsíteni kezdjék. Ezzel egyidőben megindult egy alulról szerveződő mozgalom is, mely a laikusok irányából szült meg olyan foglalkozásokat, melyeknek célja a tudomány beszédének lefordítása volt a széles néptömegek számára (pl. innen eredeztethető a tudományos újságírás műfaja).

A tudományos ismeretterjesztés virágkora a XX. század második fele volt, amikor nyomtatott sajtóorgánumokon (ld. Élet és Tudomány, National Geographic) és a televízión keresztül (ld. Öveges professzor előadásai, DELTA), valamint tudománynépszerűsítő rendezvényeken (ld. Magyarországon a TIT programjai) igyekeztek egy tartalmi hullámhosszra állítani a „laikus” és a „hivatalos” oldalt. Akármennyire is virágzott azonban az ismeretterjesztés és hozott pozitív eredményeket a két oldal kommunikációjában a XX. század, az utolsó évtized már új trendekkel és kihívásokkal szembesítette a „magas tudomány” művelőit. Ahogy Z. Karvalics László írja: „Az ismeretterjesztő szcéna új arculata mégis csak részben köthető a politikai, illetőleg intézményi átrendeződéshez: a változások mögött valójában a társadalom, a termelés, a foglalkoztatás és a fogyasztás szerkezeti átalakulása áll.” (Z. Karvalics, 2013, p.83)

A szerző több olyan tényezőt említ, melyek hatására a klasszikus értelemben vett ismeretterjesztés – célja, színterei, megnyilatkozási formái – a XXI. századra megváltoztak:

• felértékelődött és tömegessé vált a szellemi munka
• a tudomány egyre globálisabb, hálózatiközösségibb és alkalmazkodik a civilizációs kihívásokhoz
• felértékelődött a helyi tudások szerepe
• előretör a „citizen science” (“amatőrök, laikusok részvétele a tudományban”)
• megváltozott az egyén viszonya a tudományhoz
• általánossá vált a tudományos írástudás: egyre fiatalabb korban és egyre többen bírják
• a tanulás egyre kutatásszerűbb, élménycentrikusabb
• megnövekedett az állampolgári részvétel szerepe
• teret hódított az „open science” (nyitott tudomány)

Egy összefoglaló tanulmány a tudomány e változásokra adott válaszát a Public Understanding of Science (PUS) átalakulásaként írja le Public Engagement with Science and Technology-vá (PEST). Lényege a közvéleménnyel épített interaktív kapcsolat, a média csatornáinak kiaknázásával: ez az ismeretterjesztés új megtestesülése (Mosoniné-Pálinkó-Stefán, 2004).

Egy XXI. századi, fejlett tudásalapú társadalomban működő kutató a digitális kommunikációs térben tehát blogokon, videokonferenciákon, nyilvános előadásokon, tudományos közösségi oldalakon kommunikál, gyűjt kollaborációs partnereket kutatásához és egyben törekszik arra, hogy munkássága minél több szem számára látható, megtalálható legyen. A közpénzzel finanszírozott kutatásoknál ma már alapkövetelmény, hogy a kutatás eredményeit és az ahhoz alapul szolgáló kutatási adathalmazt ingyenesen elérhetővé tegyék, ezzel is biztosítva a kutatói munka átláthatóságát. (A kérdés azonban az, hogy a köz számára nyilvánossá tett, de tudományos stílusban megírt szakmai publikációk mennyire érthetők a laikusok számára…). Szakmai munkáját tehát nyilvánosan, sokkal nyitottabban végzi a kutató, de ez még nem jelenti azt, hogy szélesebb tömegek számára ismeretet terjeszt.

A korábban említett tanulmány (Mosoniné-Pálinkó-Stefán, 2004) szerint a magyar tudósok (MTA köztestület) véleménye alapján nagy szükség van arra, hogy a lakosság tájékozott legyen a tudománnyal összefüggő kérdésekben. A lakosság is igényelné a jólinformáltság állapotát, és legnagyobb arányban a költségvetési kutatóhelyek kutatóitól várja az információátadást. Mi tartja hát vissza a kutatókat attól, hogy szélesebb tömegeket is célozzanak mondandójukkal?

A vélemények egy része szerint az, hogy egy jól képzett tudományos újságírói rétegnek kellene felvállalnia a tudományos ismeretterjesztés újabb feladatait és nem magunknak a kutatóknak.

Egy másik lehetséges indok az, hogy tudománymetriai szempontból ma Magyarországon – az MTMT rendszertana szerint – az ismeretterjesztő folyóiratokban való publikálás másodrendűnek számít, sőt az ismeretterjesztés új csatornáin közölt megnyilvánulások is nehezen kategorizálhatók és oszthatók be ebbe a klasszikus tudományos munkásságot értékelő rendszerbe. Az alternatív tudományértékelés módszertana már figyelembe veszi a kutatók társadalmi beágyazottságát, figyeli sajtómegjelenéseiket, blogokon és közösségi hálózatokban való aktivitásukat, és értékeli azt a fajta munkásságot, amit a társadalom egésze felé vállal fel valaki.

Ma tehát szerte a világon elvárt a tudományos élet művelőinek társadalmi felelősségvállalása, s ennek keretében az aktív kapcsolattartás a szakmabeliekkel, döntéshozókkal, támogatókkal és a laikusokkal is. Magyarországon sok kutató kevésbé mozog otthonosan a laikusokkal „teletűzdelt” területen, mint külföldi kollégájuk. Bár a tudományos élet, a felsőoktatás egyes szereplői által az elmúlt években kimondottan támogatott a tudományos ismeretterjesztő cikkek írására való buzdítás (ld. MTA, egyetemek felhívásai, pályázatai), de a tudományos életmű értékelésénél egyelőre nem veszik számításba a kutatóink által a tudományos ismeretterjesztés műfajában írt publikációkat.

Lukácsné Varga Judit
BCE Egyetemi Könyvtár

Hivatkozások:
Z. Karvalics László: Tudományos ismeretterjesztés, tudomány és digitális kultúra. Teljes szöveg (HTML) Könyv és nevelés, 2013. (15. évf.) 3. sz. 80-85. old.
Mosoniné Fried Judit - Pálinkó Éva - Stefán Eszter: Kommunikáció a kutatók és laikusok között: a kutatók szerepe. Teljes szöveg (PDF) Világosság, 2004. (45. évf.) 5. sz. 5-28. old.