corvinuskioszk

Egyetemtörténet epizódokban: A Polvax

polvax

A Kádár-kor politikai-társadalmi erjedésének megnyilatkozási formái közé tartoztak azok a kulturális jelenségek, amelyek az 1970-es évek végétől – részben nyugati mintára, részben a lassú belső rendszerkritika, elégedetlenség következményeképpen – megjelentek. Az ilyen jelenségek az 1980-as évek közepéig nem öltöttek politikai formát, a zárt politikai rendszerben az „ellenzékiség” sokkal inkább búvópatakok formájában tudott felszínre bukkanni.

A Közgáz ezen időszakban a búvópatak-szerű megjelenés egyik otthonává vált. Ide sorolható például a Közgáz Jazz Klub, sőt maga a dzsessz, illetve az „alternatív” popzene térnyerése egyetemünk hallgatói köreiben is. Noha a marxista egyetem deklaráltan azzal a céllal jött létre 1948-ban, hogy a tudományos, egyszersmind ideológiailag is vezető szerepet játszó „új értelmiség” bázisa legyen, a Közgáz-Klub 1976-tól, Jobbágy Gyula tudományos szocializmust oktató fiatal tanár vezetésétől fogva éppenhogy a rendszerkritika, illetve a szocialista rendszer kulturális kereteit tágítók egyik bázisává vált. A saját orgánummal is bíró Közgáz-klub szerteágazó tevékenységéről ehelyütt nincs mód szólni, csupán egyetlen vonatkozásban, a kebelében működő, majd tőle elváló, nyíltan politizáló Polvax kapcsán.

Mivel a Polvax legendás történetének megírása (az egész Közgáz-klubhoz hasonlóan) még várat magára, jelenleg töredékinformációkkal rendelkezünk, nem utolsósorban az egykori polvaxos Szentirmay László információiból. Az Eötvös utca 7. alatt működő, szándékoltan forradalmi, az 1948-as Pilvax nevére hajazó egyetemi csoportosulás 1976 és 1982 között működött, közgazdász-hallgatók alapították. Kezdetben a Közgáz-klubhoz idomulva kulturális eseményeket, esteket tartottak a szervezők, ám rövidesen egyre inkább a rendszer gazdasági alapjait megkérdőjelező rendezvények is zajlottak csütörtök esténként. A mind népszerűbb polvaxos rendezvényeket az egyetem vezetése és pártbizottsága nem nézte jó szemmel, ám az aczéli három „T”-ből a tűrt kategóriában továbbra is működhettek. Igaz, két ízben rövid időre be is tiltották őket, mivel működésüket az 1956-os Petőfi Körrel hozták párhuzamba.

Népszerű vitaestjeiken, előadásaikon gyakorta háttérbe szorított reformer politikusok (Nyers Rezső, Fehér Lajos) is nyilvánosságot kaptak (holott a „pártosokkal” is igyekeztek hangot találni), ezeket az esteket szokatlanul szabad légkör jellemezte, ahol a fiatalok nyíltan beszéltek demokratizálásról, a gazdasági reform szükségéről, a nyugati jólétről és más politikai kérdésekről is. Tevékenységüket ezért az állambiztonsági szervek megfigyelték.

Részben polvaxos hallgatókból verbuválódott az egyetemi aulában is nemegyszer zajos sikerrel fellépő Neoprimitív együttes, amely játékos-gúnyos politikai kiszólásaival és szexuális tartalmú mondanivalójával hamar felkeltette az egyetemi szervek érdeklődését, rosszallását. Jobbágy Gyulát a budapesti KISZ-bizottság egyik vezetője 1980 végén felkérte, szervezze meg az 1981-es Egyetemi és Főiskolai Napokat (EFIN). Jobbágy azonban polvaxos diákokra építve azt nem EFIN, hanem BEFŐT (Budapesti Egyetemisták és Főiskolások Találkozója) néven szervezte meg. A fricska mögött demokratikus szándék rejtőzött: a központosított, ideologikus EFIN nyomán távlatosan valódi, szabadelvű „ellen-KISZ”-t akart létrehozni. A bátor szervezők szinte azonnal az egyetemi vezetés és a KISZ ellenállásába ütköztek: Jobbágyot, B. Kiss Tamást államellenes szervezkedés bűnében vádemeléssel fenyegették meg, a BEFŐT továbbszervezését pedig meggátolták. Ennek kapcsán kerítettek sort 1981 tavaszán a Polvaxban szerepet vállalók egyetemi kizárásának kilátásba helyezésére is. A durva fellépés nyomán a Polvax elveszítette „politikai diákellenzéki” arculatát, majd 1982-ben felbomlott; Jobbágy Gyula nem fejezhette be tanulmányait, csakhamar külföldre emigrált.

1983-ban Poltár néven még felélesztették a klubot, de a lendület a következő évig tartott csak ki, 1984-ben a Poltár is megszűnt. A rendszerváltozás után a Neoprimitív együttes nosztalgiazenekarként időről időre ismét összeállt; 2011-ben a klub újraindult Újkori Polvax néven, profilja változatlanul a közéleti témák megvitatása.

Szécsényi András

A szerző köszöni Huhák Helénának és Szentirmay Lászlónak a cikk megírásához nyújtott információit.

1. kép: Földes Péter, a Neoprimitív tagja a zenekar fellépésekor, 1980 körül. Forrás: BCEL 50/f
2. kép: Rácz Pál külügyminiszter-helyettes a Polvax klubban, 1979. október 19. Készítő: Fáth Péter. Forrás: http://hu.cultural-opposition.eu

 

Sci-fi vagy valóság? A jövőkutatás jövője

Erik F. Øverland norvég jövőkutató, a World Futures Studies Federation elnöke, a European Journal of Futures Research, az első olyan tudományos folyóirat társfőszerkesztője, amelynek már a nevében is szerepel a „jövő” szó. Øverland a GEO Intézet által rendezett előadássorozat, a GeoLectures keretében tartott előadást a Corvinuson 2018. november 15-én.

A norvég szakember a GEO Intézet jövőkutatóinak és Geopolitikai Doktori Alprogramjának meghívására, a PAIGEO Alapítvány támogatásával érkezett egyetemünkre. „Jövőkutatás a stratégia és a politika szolgálatában – Eszköz és tudomány” volt a címe előadásának, melynek elején próbára tette a publikum norvég nyelvtudását, amikor a demokratikus társadalmak és a választások manipulációjáról esett szó, amelynek egyik válfaja a trollkodás. Ez azonban csupán egyike az utóbbi időben megfigyelhető aggasztó társadalmi és politikai jelenségeknek. Gondoljunk csak Európa hanyatlására, a populizmus feléledésére, Ázsia kezdődő gazdasági válságára, a közel-keleti tűzfészkekre, a gyakran jelentkező globális járványokra, az elöregedett társadalmakra, a migrációra, a gazdagok és szegények közötti szakadék szélesedésére.

Másrészt viszont az emberiség hatalmas fejlődésen megy keresztül. A felsőoktatásba és a kutatásba többet fektetnek be, mint bármikor korábban, egyre több ember tör ki a nyomorból, egyre több országban nő a jogbiztonság, egyre több helyen lépnek fel a vallási fundamentalizmus ellen.

E folyamatok kézbentartásához merőben új szakpolitikai eszközökre és változásmenedzselésre van szükség. A jövőkutatás segítséget nyújt ahhoz, hogy e jelenségeket komplexitásukban ragadjuk meg, valamint el tudjuk képzelni a jövő társadalmát. A jövőkutatás azonban nem egyszerűen a múlt- és jelenbeli trendek kivetítése a jövőbe, hisz az ilyen alapon tett jóslások már sokszor bizonyultak tévesnek. Gondoljunk például az olaj világpiaci árával kapcsolatos előrejelzésekre, amelyeket követően hirtelen lement az olaj ára; vagy éppen a vasfüggöny lebontására, holott néhány héttel korábban az emberek örökkévalónak képzelték a kelet-nyugati megosztottságot.

A jövőkutatók nem képesek az események megjövendölésére. Alternatív szcenáriókat dolgoznak ki, vagyis megkísérlik kezelni a bizonytalanságokat. Olyan kérdésekre keresnek válaszokat, mint például mi lesz a demokráciával, milyen vonalak mentén alakulnak ki a politikai konfliktusok, mi lesz az automatizáció és robotizáció következménye, milyen lesz emberi lénynek lenni 30-40 év múlva? A megközelítés pragmatikus és hosszú távú. A jövőkutatásnak mint diszciplínának ehhez megvan a szükséges módszertana, e metodológia része a kreativitás. Elsősorban nem azt kell figyelni, hogy mi egy-egy dolog bekövetkezésének a valószínűsége: ha nagy a hatása, akkor tekintetbe kell venni, függetlenül attól, hogy milyen eséllyel következik be. Nassim Taleb könyve, A Fekete Hattyú (2007) ilyen váratlan eseményekkel és azok hatásaival foglalkozik.

A jövőkutatás egyik legizgalmasabb kérdésének az ígérkezik, hogy milyen lesz a kapcsolat természetes és mesterséges között. Egyáltalán mit fogunk természetesnek és mesterségesnek tekinteni? Hogyan fogjuk megítélni a plasztikai beavatkozásokat? Mi történik, ha velünk született szerveinket kicserélik? Hogyan álljunk a transzhumanizmushoz, a test és a lélek digitalizációjához? Tekinthetünk-e úgy a természetre, mint az egyensúly és ökológiai harmónia megtestesítőjére, amely hivatkozási pontot biztosít minden mesterségességhez és manipulációhoz képest?

Øverland beszélt a jövőkutatás mint tudományág fejlődéséről. Az 1973-ban alapított World Futures Studies Federationnek és tudós tagjainak nagy szerepük volt a Római Klub által felvetett gondolatok továbbfejlesztésében. A jövőkutatás jelentős változásokon ment keresztül az azóta eltelt évtizedekben. Míg a 70-es években az ökológiai kérdések, a globális interdependenciák, a fenntarthatóság álltak a figyelem középpontjában, addig ma az a fő kérdés, hogy 2050-re vajon lehagy-e minket a technológia, vagy kezet fogunk és egybeolvadunk vele?

A jövőkutatók ráébredtek egy új paradigma szükségességre, amelybe beletartozik mind az alapvető filozófiai megközelítésük, mind társadalompolitikai szerepük újradefiniálása.

Øverlandot jelenleg az foglalkoztatja, hogy a rohamos technológiai fejlődést elnézve vissza kellene térnünk az alapvető filozófiai megkülönböztetéshez ember és természet, ember és technológia között. Kantot hívja segítségül ún. univerzális perspektivizmusa megalkotásához, amely túlmutat a modern és posztmodern megközelítéseken. Az univerzalitás az ember igényét, akaratát és képességét fejezi ki egy saját magához viszonyított abszolút referencia azonosítására. Továbbra is fontos tehát az abszolút megkülönböztetés az ember és a fizikai világ között, vagy ahogy Kant nevezte, szubjektum és objektum között. Az ember a nem-emberi segítségével határozza meg magát, ami lehet akár a természet, akár a technológia. Ha szubjektum és objektum egybemosódik, honnan fogom tudni, hogy ember vagyok, nem pedig Sophia, a robot?

 

Gendering Postsocialism: Régi örökségek, új hierarchiák

A magyar tudomány ünnepe rendezvénysorozat részeként mutatták be november 28-án egyetemünkön a Gendering Postsocialism: Old Legacies and New Hierarchies c. kötetet, mely igyekszik feltárni a gender normák és társadalmi elvárások alakulását Kelet-Európában és Eurázsiában a Berlini fal leomlása utáni időszakban. A szerzők 15 országból gyűjtik témáikat a posztszovjet időszakból, a gender különbségeket megvizsgálva szociológiai és történelmi aspektusokból egyaránt.

A könyvbemutató – ahogy a könyv maga is – a két szerkesztő, Yulia Gradskova és Asztalos Morell Ildikó szakterületeinek a fúziójára, és mintegy a két nézőpont egymásra reflektálására építkezett, a történész és a szociológus közelinek tűnő, mégis a hangsúlyokat sok tekintetben eltérő pontokra helyező világa inspirálta közös vállalkozásukat. Az orosz és magyar társadalomtudósok egy Japánban megrendezett konferencián találkoztak először, ahol hamar nyilvánvalóvá vált, hogy érdeklődésük hasonló irányba mutat: egy olyan könyvet szerettek volna szerkeszteni, melyben bemutatják a társadalmi nem formálódását az addig csak kevesek által vizsgált közép- és kelet-európai, posztszocialista országokban. Ez utóbbi fogalom egyszerre határol le egy időszakot és egy térbeli területet, melyben nagyon jellegzetes folyamatok mentek végbe az utóbbi három évtizedben. A beszélgetésben a nyugati világgal való szembeállítás referenciája kézenfekvően Svédország volt, hiszen mindkét szerkesztő a skandináv országban él és dolgozik, de természetesen minden kelet-nyugat összevetés során fontos kiemelni, hogy mennyire különfélék is az egyes kultúrák és nemzetek: ahogy történelmileg különbözőek a gyökereik, úgy a kortárs gender-viszonyok is eltérőek. Az orosz professzor ki is emelte, hogy az senki számára nem meglepetés, hogy a gender studies helyzete Oroszországban marginalizált, de számára is döbbenetes, hogy az utóbbi években Svédországban is hasonló folyamatok figyelhetőek meg. Miért lett a gendertudomány egyfajta ellenség szerte a világon? – teszi fel a költői kérdést.

A kötet szerzői a gendert érintő intézményi, diskurzusbeli, az emlékeket, vágyakat, identitásokat és normákat érő változásokat vizsgálják, a szerkesztők az alábbi témakörök szerint vezetik az olvasókat: a társadalmi nem földrajzi különbségei, a neoliberális kormányok és a vállalkozók gender szempontból történő vizsgálata, az államszocializmus rugalmas öröksége, és a posztszocialista társadalmak a piacosodás, a demokratizálódás és a tradíciók újbóli felerősödésének háromszögében. A szerkesztők felvillantották a legaktuálisabb témákat a kötetből, többek közt a napjainkban sokat emlegetett „férfiasság válságát”, illetve a nők ellen elkövetett erőszakos esetek növekedését, mely szoros összefüggésben áll a nők saját teste fölötti külső kontroll témájával, mely elsősorban az Európában különféleképpen kezelt abortusztörvények, és azok társadalmi normákban való megjelenését taglalják. A kötetben az abortusz kérdését Lengyelország példáján vizsgálták, hogy a nők testük fölötti önrendelkezése hogyan változik a hagyományos felfogástól a neoliberális ideológia felé való elmozdulással együtt.

Geambașu Réka, a Babes-Bolyai Egyetem szociológusa felkért felszólalói kérdésében a kötetben fő választóvonal elhelyezését kérdőjelezte meg: miért éppen a ’90-es évek eleji rendszerváltásokat jelöli ki a kötet fordulópontként, amikor a ’60-as évek „szexuális forradalma” legalább ilyen jelentős volt? A szerkesztők természetesen egy meglévő paradigmát visznek tovább, de a fordulópont kiválasztása mögött a történelmi fordulópont erőssége áll, hiszen egyaránt akartak történelmi és társadalmi szempontokat érvényesíteni a bemutatott tablójukon. Ugyanúgy azt is érdemes figyelembe venni, hogy az egyes országok rendszerváltásai mennyire szándékoztak a szocializmus előtti utolsó demokratikus állapotot visszaállítani, vagy pedig az elnyomó állam leváltása mellett a korszak egyes gondolkodásbeli változásait magukkal viszik a szocializmus bukása után.

Kováts Eszter, az ELTE politológia szakos PhD-hallgatója hozzászólásában a gender és az egyenlőtlenségek definiálását hiányolta a könyvből, hiszen ezek sem olyan természetesek és egységesen használt fogalmak, mint elsőre gondolnánk. A szerkesztők válasza szerint ennek oka, hogy nincs nemzetközi genderdefiníció, ez országonként eltérő, így hiba lenne egy ilyen nagyobb földrajzi területet bemutatni kívánó kötet tanulmányaira egy egységes felfogást ráerőltetni.

Ahogy az európai rendszerváltások és a szocialista múlt feldolgozása sem ment teljesen végbe, és gyakran nincsen megfelelő társadalmi konszenzus a kérdésben, úgy az utóbbi években maga a gender fogalma is hasonló státuszba került. A közbeszédben nagyon megosztó mind a szocialista múlt értékelése, mind a társadalmi nem paradigmájának elfogadtatása, ugyanakkor a Gendering Postsocialism kötet tanulmányai azzal, hogy a közelmúltban gyökeredző kérdéseket boncolgatnak, nagyban segítik a társadalmi nem jelenbeli törekvéseit, hiszen pont arra mutatnak rá, hogy a ma hangosan kimondott kérdések jelentősen meghatározták a XX. század embereinek életét is, még ha akkor sok kérdést csak suttogva is tehettek fel a társadalomtudósok.

 

Küzdelmek a felsőoktatási arénában

Felsőoktatási trendek a XXI. században címmel beszélgetést szerveztek 2018. november 13-án, mely célul tűzte ki, hogy tágabb kontextusban próbáljuk értelmezni azt az átalakulást, ami most a Budapesti Corvinus Egyetemen, illetve a hazai felsőoktatásban végbemegy. Hrubos Ildikó és Lannert Judit oktatáskutatók előadásaikban bemutatták és elhelyezték a magyar felsőoktatás helyzetét abban a folyamatban, melyet a nemzetköziesedés és a piac egyre nagyobb térnyerése határoz meg.

Hrubos Ildikó professor emerita „Felsőoktatási reformok Európában” című előadásában felvázolta a második világháború utáni felsőoktatásbeli trendeket, melynek egyik alappillére a hallgatói létszám expanziója. A létszámnövekedés átalakította a felsőoktatás szerepét, hiszen míg korábban az elit privilégiuma volt az érettségi utáni továbbtanulás – csupán 10-15% lépett a felsőoktatásba –, a tömegesedés már egyre több országban megkezdődött. A tömegesség szakaszának nevezhetjük azt, amikorra a középiskolát végzettek 36-50%-a tud belépni rögtön az érettségi után a felsőoktatásba, és általánossá válik a felsőoktatás, ha ez az arány meghaladja a 75%-ot. A létszámexpanzió kezdetét az USA-ban az 1950-es évekre tehetjük, a volt államszocialista országokban pedig lényegében a ’90-es években indult el ez a folyamat. Hrubos Ildikó szerint tisztában kell lennünk azzal, hogy hol tartunk a folyamatban, és mivel később kezdtük, lemaradásunkra sem úgy kell tekinteni, mint behozhatatlan hiányosságra.

A hallgatói létszámexpanzióval a felsőoktatás szereplőinek és érdekeltjeinek összetétele heterogénné válik, és az egyetem mellett létrejön egy nem-egyetemi szektor. A felsőoktatás alatt hagyományosan az egyetemet és a főiskolát értjük, azonban a felsőfokú szakképzés ugyanúgy a harmadfokú képzések közé tartozik. A létszámexpanzió társadalmi hatása továbbá a felsőoktatás átpolitizálódása, mely annak köszönhető, hogy mára ez a terület nem csak egy kis réteget érint és érdekel: a hallgatókon kívül a szülők, a pártok, a szakszervezetek egyaránt a felsőoktatási terep szereplői lettek, és a sok szereplő különböző érdekekkel rendelkezik. Hrubos Ildikó egy háromszög három csúcsaként azonosította a „felsőoktatási aréna” fő aktorait: az akadémiai oligarchiát, a kormányzatot és a piacot. Azért nevezhetjük arénának ezt a mezőt, mivel a szereplők egymással küzdenek, versengenek érdekeik érvényesítésére törekedve. Korábban az akadémiai oligarchia, azaz a tudósvilág, a kutatóintézetek és egyetemek voltak a legerősebb aktorok, majd először a kormányzati béklyók, később a piac kihívásaival kellett (és kell) szembenéznie az aréna első szereplőjének.

Hol helyezkedik el ebben a rendszerben a hallgató? Az a hallgató, aki kezdetben a professzor partnere volt, a tudásszerzés iránti vágy hajtotta, később egy bürokrata nagyüzemben találja magát: a felsőoktatás tömegesedésével és az állami nyomás és megkötések hatására az egyetem a diplomaszerzés színhelyévé válik, ahol a hallgatók egyik fő motivációja maga a „papír” megszerzése. A piac belépésével kezdődik el a „McDonalds-effektus”, melyben a hallgató a fogyasztó: az egyetemre lépéssel megvesz egy szolgáltatást, így az egyetemek érdeke az, hogy igazodjanak a fogyasztók elvárásaihoz, hogy egyre több hallgatót tudjanak bevonzani.

Hrubos Ildikó az előadását követő kérdés-szekcióban elmondta, hogy a felsőoktatásban zajló folyamat általánosságban prognózist jelent, az expanziót kevéssé lehet beszűkíteni, azonban szerinte a növekedés egyre inkább áttevődik majd a kétéves képzésekre. Ezzel a felsőoktatás belső összetettsége, sokfélesége növekszik, mellyel párhuzamosan az egyenlőtlenségek is újratermelődnek.

Az esemény második előadója Lannert Judit, a TÁRKI-TUDOK Zrt. vezérigazgatója, oktatáskutató volt. Előadásának címe „A magyar felsőoktatás nemzetköziesedése egy friss kutatás tükrében”, melyben egy, a Tempus Közalapítvány pályázatára készített tanulmányuk legfontosabb eredményeit mutatta be. A tanulmányban vegyes módszertant használtak, és a kutatásban szerepeltek oktatók, illetve magyar és külföldi – Stipendium Hungaricum ösztöndíjas – hallgatók is.

Hrubos Ildikó szavaira reflektálva Lannert Judit előadása elején felhívta a figyelmet arra, hogy a hallgató nem szerepel a felsőoktatási aréna fő aktorai között. Ezt az állítást a kutatás eredményei is alátámasztják: amikor a nemzetköziesedés folyamatának céljairól kérdezték az oktatókat, ők minden olyan tényezőt kiemelten fontosnak értékeltek, melyek az oktatókhoz vagy magához az intézményhez kapcsolódnak, és kevésbé tartották fontosnak a hallgatókhoz kapcsolódó célokat (mint például az idegennyelv-tudás javítása, a nemzetközi és interkulturális kompetenciák fejlesztése, a nem mobilis hallgatók számára nemzetközi környezet biztosítása).

Kiemelt témaként jelentek meg az előadásban a nemzetköziesedés korlátai. A megkérdezett oktatók és vezetők szerint a legfőbb korlát a finanszírozási nehézségek mellett a nyelvtudás hiánya. A hazai egyetemeken általános probléma, hogy nem tudják kihasználni az Erasmus-kvótákat, a bizonytalan nyelvtudás és a – számos ország magas megélhetési költségeihez viszonyított – relatíve alacsony ösztöndíj mellett szintén visszatartó erő a hallgatók körében a kreditelfogadtatás problematikája. A hallgatókat emellett az is hátráltathatja a külföldi mobilitás megpályázásában, hogy az oktatóktól leginkább általános jellegű segítséget kapnak, személyre szabott támogatást kevésbé. Ehhez kapcsolódik, hogy tanulmányaik során a hallgatók alig találkoznak külföldi szakirodalommal, mely elengedhetetlen része a külföldi tanulmányoknak. Szintén megnehezítheti a mobilitási döntés meghozatalát az, hogy nincs elég szoros kapcsolat a magyar és a külföldi hallgatók között a hazai és a fogadó intézményekben.

Az előadások egyik tanulsága, hogy ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani a ma jelen lévő felsőoktatási trendekkel, ki kellene lépni a magyar, illetve az európai szemszögből, hiszen míg a nemzeti felsőoktatáshoz képest Európa nyitottságnak tűnik, a világhoz képest beszűkültséget jelent. Hrubos Ildikó szerint ma a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a 18-22 évesek fele kínai, illetve indiai, éppen ezért a tanulmányok „dekolonizálására” lenne szükség egy jól működő nemzetközi felsőoktatási rendszerhez, ahol a felsőoktatás szereplői a világ minden részéről találkozhatnak hallgatókkal, oktatókkal, kutatókkal. Lannert Judit úgy véli, hogy a nemzetköziesedés nem merül ki a mobilitásban, és a folyamatot sokkal inkább hallgatóközpontúvá kéne tenni. Kihívás továbbá Magyarországon a hallgatói létszám drasztikus csökkenése, melyet csak részben kompenzál az itt tanuló külföldi hallgatók létszámának bővülése.

Szczuka Borbála

 

Bemutatkoznak az EFOP kutatócsoportok

Novemberben bemutatkozott az Egyetem néhány EFOP kutatócsoportja, megismerhettük a munkacsoportok 2018. első félévi működését. A Világgazdasági Intézet képviseletében Kollai Istvánt, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet képviseletében pedig Somogyi Krisztiánt kértük, hogy válaszoljanak a Kioszk nevében érdeklődő Sipos Júlia kérdéseire.

Világgazdasági Intézet – Kollai István

Önök az egyik munkacsoportban arra keresik a választ, hogyan kutathatók a gazdasági és szocio-kulturális alrendszerek közötti kölcsönhatások. Látszólag módszertani kérdés, de ennél valószínűleg jóval többről lehet szó. Milyen eredményre jutottak eddig ebben a bonyolult témában?
Egy ország gazdasága és a szocio-kulturális alrendszerei (társadalmi folyamatai vagy kulturális attitűdjei) között rengeteg ismert összefüggés van; nehezebb viszont ezek koherens és összehasonlító jellegű vizsgálata. Rendkívül felértékelődött például a „humán tőkének” – a tudásnak, a közösségszervezésnek, az együttműködési képességnek, a tanulni képes társadalomnak – a szerepe a gazdasági fejlődés mai, IT-vezérelt formájában; de magát a humán tőkét mégis nehezebb megmérni, mint a pénzben kifejezhető működőtőkét. A humán tőke a mostani kutatásunkhoz is szorosan kapcsolódott, hiszen azt vizsgáltuk, hogy a közép- és kelet-európai nagyvárosok (főként fővárosok) hogyan szívhatják el a humán tőkét a hátországuktól (ahogy a szakirodalom nevezi: hinterland), ami miatt a közkeletű feltételezéssel ellentétben elszegényítő hatást okozhatnak az ország bizonyos régióiban. A humán tőkét jobb híján, kissé leegyszerűsítve, a jól képzett munkaerőben, azaz a diplomások számában – és országon belüli mobilitásában – tudtuk megfogni.

Egy sor szociokulturális jelenség mérésére egyébként ugyanolyan mérőszámok léteznek, mint a gazdaság egzakt adatainak regisztrálására: az Unió országai számos társadalmi folyamatról gyűjtenek adatot (például szegénység, iskolázottság, jövedelmi viszonyok, társadalmi problémák témakörökben), melyek az Eurostat adatbázisában összehasonlításra alkalmas módon érhetők el; a kulturális attitűdökre pedig (mint például a fiatalok közösségi aktivitása, alkoholfogyasztás, befogadó/kirekesztő attitűdök, társadalmi félelmek) az Eurobarometer gyűjt adatokat, közvéleménykutatások formájában. Ez két elég jól használható adatbázis. Nehezebb a közép-európai folyamatok kutatása olyan témákban, ahol nincsenek összehangolt nemzetközi adatmérések: ilyen például a megyei szintnél kisebb GDP-adatok kérdése, vagy a diplomások országon belüli migrációja.

Ugyancsak összetett kutatási téma a regionális kooperációk működése Közép-Európában. Erről nyilván mindannyiunknak a Visegrádi Együttműködés, vagyis a V4-ek jutnak eszünkbe. Ez a politikai célú együttműködés hogyan ragadható meg a tudományos kutató számára?
Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy léteznek-e jól használható szakirodalmak a V4 témakörben, a válasz egy határozott igen. A visegrádi térséget a társadalomtudományok sokszor akkor is egységes statisztikai vagy vizsgálati régiónak tekintették, amikor a politika még nem fedezte fel újra magának ezt a V4-eket. Ma nyilván még több elemzés születik ezzel a szűk területi fókusszal. Az viszont már egy más kérdés, hogy mikor tekinthető megfelelő elemzési alapnak ez a négy ország. Ha őket vizsgáljuk éppen egy adott kérdésben, abból miért maradnak ki az Unió tagjaivá váló balkáni országok, vagy a baltiak?

Ezért mindig ajánlatos átgondolni, hogy kutatási szempontból van-e relevanciája e négy országra szűkíteni egy elemzést. Személyes véleményem e téren például az, hogy látványosan keveset tudunk a balti országokról, pedig az ő együttműködési és felzárkózási politikáik sikereiből és kudarcaiból rengeteget tanulhatunk.

Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet – Somogyi Krisztián

Novemberben Benczes Réka és kutatócsoportjának tagjai mutatták be a „Kommunikáció és Keretezés” EFOP-munkacsoport 2018. első félévi működését. Most Somogyi Krisztián válaszolt Sipos Júliának.

A keretezés, a framing kommunikációelméleti alapfogalom, egy közlésnél a befogadó számára teremtett kontextusra utal. Önök hogyan definiálták kutatásuk célját? Mire voltak kíváncsiak a kutatásban?
A keretezésnek az elmúlt ötven évben számos definíciója, megközelítése látott napvilágot – például a szociológia, a pszichológia, a nyelvészet és a kommunikációtudomány területén. Bár a keretezéselmélet(ek) szintetizálására már több kísérlet is történt, ezek többnyire az adott tudományterületen belüli szintetizálások voltak. Kutatócsoportunk arra vállalkozott, hogy a keretezés társadalmi, fogalmi és nyelvi szintjeit közelebb hozza egymáshoz, és megvizsgálja, miként lehet a keretszemantikai, illetve a kognitív nyelvészeti lehetőségeket hatékonyan alkalmazni a kommunikációtudományi kutatásokban. Ehhez a magyar politikai kommunikációt, illetve az amerikai sajtót vettük górcső alá, és azt vizsgáltuk, hogy ezeken a színtereken milyen fogalmi keretek, illetve metaforák találhatóak, és azok miként manifesztálódnak nyelvi szinten.

Több területen is vizsgálódnak, a politikai kommunikáció és az álhírek világát is elemzik. Melyek a kutatócsoportok eddigi legérdekesebb, legfontosabb eredményei?
Kutatócsoportunk a politikai kommunikáció és az álhírek területén végzett kutatásokat 2018-ban. Egyrészt Magyarország és az Európai Unió kapcsolatát vizsgáltuk a magyar politikai kommunikációban; konkrétan azt, hogy a magyar kormány miként keretezte az Európai Unióval való kapcsolatát 2010-2018 között. Azt találtuk, hogy az erő-ellenerő, a konfliktus és az autoritás fogalmi keretek domináltak a vizsgált időszakban. Az erő fogalmi keret esetében azt találtuk, hogy az EU egyfajta erőként lép fel, amelyet Magyarország ellensúlyoz, mint ellenerő. A konfliktus fogalmi keret elsősorban a háború szkriptjére épít: itt az EU a támadó fél, amely veszélyezteti Magyarország szuverenitását. Az autoritás keret több alkeretben is manifesztálódott: adataink alapján az elmúlt években az EU-mint-zsarnok alkeret erősödött a kormányzati kommunikációban.

Másrészt megvizsgáltuk azt is, hogy Orbán Viktor miként keretezi a migráció jelenségét. Az eredmények alapján elmondható, hogy a miniszterelnök kommunikációjában a víz metafora dominál (pl. „bevándorlóáradat”, „menekültáradat”, „migránsözön”), ami a természeti erő fogalmi keretet idézi meg. Az álhírekkel kapcsolatos kutatás legérdekesebb problémafelvetése, hogy magát a fogalmat nehéz megragadni. Ebben segíthet a metaforikus keretezés, aminek köszönhetően az álhír is kézzelfoghatóbbá válik. Eredményeink szerint az amerikai sajtó az álhíreket többféle metafora segítségével értelmezi, gyakorinak számít a víz (pl. „álhíráradat”) és a gaz (pl. „az álhíreket gyökerestül ki kell irtani”) mint metaforikus forrástartomány.

 

Együttműködési dilemmák decentralizált megoldása – egy pénzügyi hálózati modell haszna a mindennapokban

Csóka Péterrel, a Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék kutatójával egy békés hétvégi délelőtt arról ültem le beszélgetni, hogy mi is az a sokak által emlegetett írása, amellyel a legjobb tíz stratégia és menedzsment tárgyú folyóirat egyikébe (Management Science) be tudott nemrég kerülni. Mi a siker titka, mit tanulhatunk belőle?

Pénzügyről pénzügyeseknek, vagy valami más?
A cikk címe laikus szemmel nem túl „barátságos”: Decentralizált klíring pénzügyi hálózatokban. A kevéssé pénzügyi vénájú közgazdászok talán lapoznának is tovább, de rosszul teszik: Csóka Péter és egykori holland PhD-témavezetője, Jean-Jacques Herings írása az élet számos területén hasznosítható következtetésre jut. Eredetileg a pénzügyi hálózatokra vonatkozóan állították fel a vizsgált modellt, amellyel igazolták, hogy a körbetartozások az esetek jelentős részében decentralizált tranzakciós lépésekkel ugyanolyan jól megoldhatók, mint központosított módon. Ennek következményeként pedig nincs szükség számos szereplőtől érzékeny adatokat begyűjteni, és lassú, drága, költséges központi mechanizmust működtetni.

Az élet milyen területein lehet hasznosítani az itt felismert összefüggéseket?
Egy egyetem életében a cserediákok más egyetemekkel való megosztásában, irodai területen az informatikai szerverkapacitások kezelésében, a vállalatok közti ellátási láncok viszonylatában, a többszereplős projektekben dolgozók időgazdálkodásának koordinálásában, a műkincspiaci befektetésekben, a politikai választókörzetek képviselőszámának méltányos megállapításában, vagy ismét egy egyetemi példával élve: a szakdolgozat-bírálatok kollégák közti megosztásában hasznosíthatók Csóka Péter és Jean-Jacques Herings írásának következtetései. A szerzők lényegében azt állítják, hogy páronkénti cserékkel a rendszer szintjén ugyanolyan jó megoldásra juthat a közösség bizonyos feltételek megléte esetén, mintha valaki vagy valakik központilag begyűjtenék az információkat, és felülről irányítva mondanák meg, kinek mit kell tennie a legjobb megoldás érdekében.

Egy ilyen értékes eredmény miként juttatható el minél több lehetséges érdeklődőhöz?
Csóka Péter nagyon aktív a tudományos eredmények disszeminációja terén. Már a cikk első verziójának megírásakor gondoskodott a műhelytanulmányként való megjelenésről, hogy az írás bekerüljön a köztudatba, jóval előbb, mint hogy nagyjából két évvel a megírása után egy jegyzett nemzetközi folyóiratban megjelenne. Ki tudták küldeni különböző listákra, megjelentek vele többek között a RePEc, a LinkedIn és a Kudos felületén, a google keresőben is gyorsan rá lehetett már találni. Megérte ez az erőfeszítés, mert ennek hatására kereste meg őket egy blokkláncos (blockchain) konzorcium vezetője, majd a kapcsolódásokat továbbgondolva frissítettek a cikken, és az így tartalmában tovább erősödött. Számos konferencián is megjelentek a témával, és addigra a konferencia résztvevői már olvashatták a műhelytanulmányt, felkészültebben tudták felvenni a kapcsolatot a szerzőkkel.

Milyen munka áll a siker mögött, miként inspirálódhatnak más kutató kollégák Csóka Péter példájából?
Több tényező szerencsés együttese hozta meg a sikert. Egyrészt Csóka Péter sokat, gyakran heti 58 órát dolgozik, másrészt konstruktív hazai és nemzetközi közösség részeként teszi ezt: egykori PhD-témavezetője szintén nagyon aktív, sokat publikáló kutató, igazi példakép számára. Másrészt Péter jelenleg is 8-10 tudományos íráson dolgozik párhuzamosan, ezek az alkotás, illetve a megjelenés különböző fázisaiban vannak. Mindegyiket társszerzővel készíti, akikkel nagyon jó kapcsolatban van, szeret velük együtt lenni, gondolkodni, beszélgetni; több ez, mint szigorú értelemben vett munka számukra. MSc és PhD-hallgatóival is vannak közös munkái. Annak is lehet jelentősége, hogy munkái szinergikusan erősítik egymást: mind a publikációi, az egyetemi előadásai, mind a szakdolgozat-konzultációi szeretett témáihoz kapcsolódnak. Szívvel-lélekkel, eredményesen, ennyi a titok nyitja, első olvasatban…

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék

 

Felfedezésre és kiaknázásra alkalmas életmű

March emlékest

A Stanford Egyetem emeritusa, egyetemünk díszdoktora, a közelmúltban elhunyt James G. March professzor életműve előtt tisztelegtek corvinusos kollégái és barátai.

Kevés olyan kiváló, széles látókörű tudós gazdagította a magatartástudomány, a szervezetelmélet és a döntéselmélet szakirodalmát, mint James G. March. A Stanford Egyetem néhai professzora, az amerikai National Academy of Sciences választott tagja 2018. szeptember 27-én hunyt el. March professzor egyetemünk díszdoktora volt, sok szálon kötődött a Rajk Szakkollégiumhoz és a magyarországi gazdálkodástudományhoz. November 12-én a tiszteletére rendezett esten corvinusos kollégái és barátai emlékeztek rá.

James G. March a University of Wisconsinon szerezte BA diplomáját, majd a Yale-en végezte politikatudományi mester- és doktori tanulmányait. A fokozatszerzést követően a Carnegie Institute of Technology, majd a University of California pszichológia- és szociológiatanára volt. 1970-ben a Stanford University professzora lett, ahol aktív évei végéig dolgozott. Munkásságára nagy hatással volt Herbert Simon, akivel több közös publikációt írt, elsősorban szervezetelméleti témában. March professzor elsődleges szakterülete a szervezeti döntések témaköre volt. Elméleti megközelítésében főként a pszichológiai és magatartástudományi iskolákat kombinálta. Kimerítően foglalkozott az információknak a döntésekben játszott szerepével, annak gazdasági és társadalmi hatásával.

Munkásságának talán legtöbbet emlegetett eredménye a felfedezés és kiaknázás (exploration-exploitation) kettősének leírása volt a szervezeti tanulás és döntéshozatal összefüggéseiben. A felfedezés rövid távú költségeit a hosszabb távon elérhető innováció és eredményesség érdekében érdemes megfizetni, míg a rutinszerű működésre építő kiaknázás a már működő gyakorlatok tökéletesítésén keresztül a hatékonyság záloga. E kétféle működés egyéni és szervezeti szinten is más környezetet és feltételeket kíván: a kreativitáshoz elengedhetetlen a szabadság és a szabályok, a kimondott vagy kimondatlan alapvetések megkérdőjelezése; a kiaknázás feltétele ezzel szemben éppen a rutinok kialakulását lehetővé tevő nagyobb fokú szabályozottság. Világos, hogy a szervezetek versenyképességéhez, fennmaradásához mindkét működési módra szükség van: felfedezés nélkül nem tudunk tanulni a világról, a régi beidegződések rabjai maradunk – a kiaknázásra viszont a megtanultak megjegyzésére és felhasználására van szükségünk.

Kutatómunkája mellett March professzor kiválóan és intenzíven oktatott is. Érdekesség, hogy tudományos művei mellett költőként is elismerést vívott ki: kilenc verseskötete jelent meg, és két filmet is készített. Tudományos és oktatói munkájáért számos díjat kapott, világszerte több mint 15 egyetem választotta díszdoktorává.

March professzor volt az első kitüntetettje annak a Rajk Szakkollégium tagjai által alapított díjnak, amelyet kollégájáról és barátjáról, Herbert Simonról neveztek el. A Herbert Simon-díjat 2005-ben adták át neki a szakkollégium diákjai. A díjjal a kollégium tagsága azóta is azokat az elméleti szakembereket ismeri el, akiknek munkássága kiemelkedő módon járult hozzá üzleti problémák megoldásához, illetve akik jelentős hatást gyakoroltak a kollégisták gondolkodására és szakmai fejlődésére. Az azóta évente kiosztott díjnak köszönhetően külföldi üzleti iskolák neves kutatói, professzorai látogathattak Magyarországra, mint Henry Mintzberg, C. K. Prahalad, C. M. Christensen, Eric Brynjolfsson, Jeffrey Pfeffer, vagy az idei évben Sinan Aral.

A novemberi emlékesten beszédet mondott Dr. Zoltayné Dr. Paprika Zita dékán, a Döntéselmélet Tanszék vezetője, Dr. Drótos György, a Vezetéstudományi Intézet igazgatója, és Nagy Dorottya, a Rajk Szakkollégium tagja.

„Magam nem részesültem abban a szerencsében, hogy személyesen megismerkedjek vele, de a kollégiumi emlékezetben egy inspiráló és mélyen emberséges alakként él tovább szellemisége. Azt gondolom, erről árulkodik az is, hogy elfogadta meghívásunkat Magyarországra, és megkezdte egy olyan díjnak a névsorát, amelynek jövője akkor még ismeretlen volt. Hálával gondolunk arra, hogy első Simon-díjasunkként segítette a kollégium, az egyetem és a magyar tudományosság gazdagítását. […] James March professzor hihetetlenül széles látókörrel rendelkezett, melyet szerencsénkre több téren is a tudomány szolgálatába állított. Elmélete számomra kiemelkedő szintetizáló erővel bír, amely rendkívül értékes alapokat teremt a szervezetek megértéséhez. Gondolkodásmódja mélyen emberközpontú, emberszerető és -értő, példaértékű számomra. Felhívja a figyelmet arra, hogy mi vagyunk saját rendszereink megteremtői, melyekben egymástól folyamatosan tanulva lehetünk képesek a fejlődésre. Erről a mély emberségről tesz tanúbizonyságot számomra az is, hogy az első Simon-díjasunkként gondolhatok vissza rá. Felismerte a kitüntetésben, a Rajkban és az egyetem tudományos életében rejlő potenciált. Osztozott velünk azon a vízión, amely a tudományos diskurzus felélénkítését látta az elkövetkezendő díjasokban és Magyarországon. Hálával gondolunk vissza emlékére.” (Részlet Nagy Dorottya beszédéből)

Baksa Máté
 

 

„Akarsz róla beszélni?” – Interjú Kiss Gabriellával

Science Cafe

A Corvinus Doktori Iskolák és a G-Kar Kutatási Bizottsága Science Café sorozatot hirdetett a doktori témavezetés aktuális kérdéseiről. A félévben három alkalmat szerveztek, amelyeken témavezetők és doktoranduszok beszélgethettek egy kávé mellett az új típusú doktori képzés első két évének tapasztalatairól és a következő évek kihívásairól. A sorozat tanulságairól Kiss Gabriella kutatási menedzsert, az EFOP 3.6.3 alprojektvezetőjét kérdeztük.

Miről szól pontosan egy Science Café? Hogyan illeszkedett ebbe a koncepcióba ez a tematikus sorozat?
A G-Karon Pataki György korábbi kutatási igazgató honosította meg a Science Café műfaját. A koncepció lényege, hogy havonta egyszer legyen egy olyan alkalom, amikor összegyűlnek az érdeklődő kollégák, és együtt kávézgatnak, beszélgetnek az aktuális kutatási kérdésekről. Ezek többnyire nem szakmaspecifikus történeteket jelentenek, hanem olyan témákat, amik mindenkit érintenek, és amikre bárki szívesen beülne. 2016 óta már számos Science Cafét rendeztünk, és ez az informális fórum jól kiegészítette az olyan szigorúan szakmai és tudományos eseményeket, mint például a Kari Kutatási Hét. Ebben a félévben már a Faculty Clubot használhattuk, ami valódi kávéházi hangulatot teremtett a beszélgetéseknek.

Őszi tematikus sorozatunk, az „Akarsz róla beszélni?” a doktori témavezetés és az új doktori képzési rend kihívásait járta körül. A sorozat a „Tehetségből fiatal kutató” című EFOP 3.6.3-as projekthez is kapcsolódik, így tudtunk építeni arra az ELTE-s kollégák által készített jelentésre, ami a tavalyi témavezető-kutatásuk eredményeit foglalta össze. Rátekintve a jelenlegi gyakorlatra kidomborodtak olyan témák, amikkel foglalkozni kellene: ezekkel kapcsolatban szerveztük meg a három Science Café alkalmat a félévben, amikre nem csak a G-kar, hanem az egyetem összes doktori iskoláját hívtuk.

Az új doktori képzési rend a 2016-ban indult 2+2 éves rendszert jelenti. Milyen kihívásokat jelentett az erre való átállás?
Rengeteg kihívás van benne – a legnagyobb talán az, hogy egy olyan új struktúrát hozott, ami egyelőre nem igazán illeszkedik a doktori képzés körül évtizedek alatt kialakult szervezeti kultúrához. Nem dolgozom doktori iskolában, és témavezető sem vagyok, ezért ezt a témát kívülről nézem. De már az első Science Café után látszott, hogy a doktori iskolák sok új helyzettel nehezen tudnak mit kezdeni – és akkor még csak azokról beszélünk, akik ezzel napi szinten foglalkoznak. A témavezetőknek legtöbbször még nehezebb képbe kerülniük azzal kapcsolatban, hogy mi ez az új szisztéma, és nekik hogyan kellene viselkedniük ebben. Az új rendszer sokkal szigorúbb, nincs már arra 10 év, hogy valaki megírja a disszertációját, 4, legfeljebb 5 év alatt végeznie kell, miközben a publikációs követelmények is egyre szigorodnak. Néha az az érzésem, hogy a PhD-hallgatókkal szemben magasabb elvárások fogalmazódnak meg, mint az átlagos oktatóval szemben. Ez egy irdatlan követelmény.

Egyrészt látom a doktori iskolák küszködését az új rendszer kialakításával kapcsolatban, például meg kellett szervezni a komplex vizsgát, amit még sosem csináltak korábban. Másrészt a PhD-hallgatók is érzékelik a bizonytalanságot kívülről, azt, hogy sokszor még nem tudják nekik megmondani, pontosan mire számíthatnak majd. Közben ott vannak azok a hallgatók is, akik még az előző rendszerben kezdték el a programot, és így nincsenek érintve. Róluk viszont mostanában kevesebbet beszélünk, mert az új rendszer olyan kényszereket hoz, amikre, bár jobb eredményeket hoznak majd, még nem készültünk fel. Az ehhez szükséges szervezeti átalakulás nagyon lassú, mint minden hasonló.

Milyen témák kapcsán tudta ezt a folyamatot támogatni a három Science Café?
Az első alkalommal a komplex vizsga témáját jártuk körül. A júniusban tartott komplex vizsgák voltak az elsők az új rendszerben, és mindenki másképp élte meg ezeket, a vizsgáztatók különösen más perspektívából látták a dolgot. Fontos mérföldkövön vannak túl a kollégák, már vannak tapasztalatok arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megcsinálni, és arra is, hogy mik lehetnek a buktatók. Nyilván van ennek valamilyen lecsapódása a témavezetőkben és a hallgatókban is. Látják, hogy hogyan kellene erre felkészülni témavezetőként, és hogyan kellene segíteniük a hallgatókat, a hallgatóknak pedig mit kellene a második év végére letenni az asztalra. És a komplex vizsga kapcsán adódott az a kérdés is, hogy mi lesz utána, a második két évben, mik a következő elvárások. Ez az időszak ugyanis még inkább strukturálatlan, még nagyobb a szabadság – ez tartott a régi rendszerben 7-8 évig. Most viszont csak 2 év van rá, és szigorúbb elvárások. Úgy tűnik viszont, hogy sok hallgató a sikeres vizsga után megnyugodva kicsit leeresztett, legalábbis ezt mesélték nekünk a doktori iskolás kollégák. Pedig épp most kellene még jobban rákapcsolni, kutatni és publikálni, ha eddig nem tették volna.

A második alkalom éppen ezért a publikációra, illetve a témavezetővel közös, társszerzős munkákra fókuszált. Azért emeltük ki a co-publication témát, mert ahogyan Michalkó Gábor is megjegyezte, előbb-utóbb le kellene szoknunk arról, hogy egyedül publikálunk. Egyelőre ezt díjazza az egyetem, sokan ezt is tartják normálisnak. A különböző oktatói és PhD-hallgatói teljesítménymérő rendszerek jelenleg büntetik a társszerzős munkát. Pedig a kutatások többnyire eleve csapatban folynak, amiről tudjuk, hogy sokkal dinamikusabb és hatékonyabb is. Nemzetközi lapban publikálni ráadásul nem is igen sikerülhet egyedül: egyre inkább azt várjuk a doktoranduszoktól, hogy nemzetközileg is jelenjenek meg, ehhez viszont kell az – a jobbára témavezetőknél meglévő – tapasztalat, hogy hogyan működik egy ilyen folyóirat, mit érdemes beküldeni, mitől kell megijedni és mitől nem, mitől nem fogják elutasítani a cikket, mit néz egy szerkesztő. Ennek számos műhelytitka van, amihez kell egy témavezető vagy mentor.

Ha viszont a témavezetőnek is ilyen sokat kell dolgoznia a cikken, amit egyébként a hallgató ír, mert hát még sosem csinált ilyet, akkor felmerül, hogy miért nem együtt írják inkább. Ez a társszerzőség alapja. És azért is került ez elő újra, mert a Gazdálkodástani Doktori Iskolának van egy co-publication díja. Évek óta létezik, és magas pénzjutalommal jár, de eddig még nem érkezett rá egyetlen pályázat sem – idén először tudják kiadni a díjat. A beszélgetésen persze felmerült, hogy az nem jó gyakorlat, amikor a témavezető egyszerűen csak ráírja a nevét a kész cikkre, de van azért ennek egy rendes kerékvágása, egy létező nemzetközi jó gyakorlat, aminek a mentén valódi tartalmi együttműködéseket és minőségi társszerzős munkákat lehet létrehozni.

A harmadik alkalmon a beszélgetés inkább stratégiai szinten folyt. Az elmúlt hónapokban az EQUIS akkreditáció és az ezzel párhuzamosan folyó kutatási stratégia kialakítása miatt a G-kari Kutatási Bizottság alaposan áttekintette a kar kutatási tevékenységét. Azt gondolom, hogy a kutatási igazgató, Havran Dániel olyan részletes és szisztematikus rálátást szerzett meg ezzel kapcsolatban, ami korábban hiányzott, ehhez persze kellettek az ő elemző készségei, és az akkreditációs elvárások. Ismét felmerült az a téma, hogy itt a Corvinuson mindenki azt tanít és kutat, amit akar. Ez persze egyrészt jó, mert fontos a diverzitás és a kutatói szabadság. A diákok is szeretik, hogy ilyen széles a tantárgyi választék, sokféle választható tárgyat lehet felvenni, mindenki egyéni érdeklődése szerint. De közben ez azt is jelenti, hogy elaprózzuk az energiáinkat, és nincsenek meg azok a kutatói műhelyek és nagyobb témák, amikhez kapcsolódni lehetne. A doktori témák is ilyenek, hogy a hallgató pályázik egy témával, mert az tetszik neki, vagy mert írt egy szakdolgozatot, és akkor azt vinné tovább – esetleg lát benne potenciált vagy publikációs rést. A doktori iskolák általában tárt karokkal várják ezeket a hallgatókat, és vagy eleve van olyan témavezető, akivel már dolgozott együtt korábban a felvételiző, vagy keresnek hozzá valakit, aki lehetőség szerint nagyjából ért a témához.

Mi a helyzet ezzel kapcsolatban a nemzetközi hallgatókkal?
Az elmúlt években a stipendiumos hallgatói létszám nagyon megnőtt. Egyre nagyobb számban érkeznek olyan hallgatók, akiknek semmilyen kutatási előzményük nincs az egyetemmel. Hozzák a saját témájukat, a doktori iskola felveszi őket, és nincsen hozzá témavezető, aki értene az adott területhez. A felvett nemzetközi hallgató pedig ott áll, van egy témája, de se témavezetője nincs, se a téma nem beágyazott az egyetemi tudástérképben, kutatási portfólióban. A harmadik Science Café alkalmával ezért erről is beszélgettünk: a doktori iskolák egyrészt szeretnék a legjobb hallgatókat felvenni, és ha a szabad témaválasztással lehet őket motiválni, akkor megteszik, de közben így nagyon nehezen teljesíthetőek a 2+2 éves rendszer elvárásai. Ahogy a résztvevők elmondták, a külföldi hallgatókkal kapcsolatban ez a gyakorlat nem eredményes, hiszen egy ilyen témával négy év alatt nem lehet megírni a disszertációt. Ezért ezekkel a témákkal magukra maradhatnak a hallgatók. A négyéves képzés céltudatos hallgatót kíván meg, aki ezen az úton szépen, tudatosan végig tud menni.

Az egyetemnek és a doktori iskoláknak ráadásul arra is fel kell készülniük, hogy a nemzetközi hallgatókkal nem csak az órák során, de az ügyintézés és pályázatok mentén is angolul kell kommunikálniuk – valóban kétnyelvű egyetemmé kell válnunk. Egyelőre a nemzetközi hallgatók komoly versenyhátrányban vannak: kevésbé beágyazottak, sok kutatási forrásról, pályázati lehetőségről, támogatásról nem is értesülnek. De ha mégis, sok esetben akkor sem tudnak angol nyelven pályázni. A második alkalom során Nagy Beáta hívta fel rá a figyelmet, hogy a nemzetközi hallgatóknak a publikációs követelmények teljesítése tekintetében is nehezebb a dolga: ők nem tudnak magyar folyóiratokban publikálni, azonnal a nagyobb nemzetközi versenyben kell megmérettetni magukat.

Mik voltak a beszélgetések legfontosabb tanulságai?
A legjobb mondása talán a tudományos rektorhelyettesnek volt egy nappal később az EFOP projektek eredményeit bemutató konferencián. Dr. Gulácsi László azt mondta, hogy a Science Café után hazament, és egy óra múlva jutottak eszébe az igazán jó ötletek. Megállapította, hogy most jött rá, hogy amit eddig csinált, az lehet, hogy eddig jó volt, de újra kell majd gondolnia, hogy továbbra is így kell-e működnie tanszékvezetőként és témavezetőként. Szerintem a beszélgetéssorozat célja éppen ez a rácsodálkozás, és a közös gondolkodás elindítása, illetve továbbvitele. Magam is úgy szeretek leginkább gondolkodni, ha beszélgetek kollégákkal. Úgy gondolom, hogy a beszélgetések és a viták nagyon sok mindent ki tudnak mozdítani. Egyébként szintén a rektorhelyettes úr mondta, hogy úgy lehet nagy rendszereket átalakítani, ha mindenkivel beszélgetünk, mindenkit megpróbálunk meggyőzni – ettől nem szabad sajnálni az időt.

Azt is nagy sikernek tartom, hogy az első alkalmon a doktori iskolákból több vezető és programigazgató is részt vett, és tapasztalatot tudtak cserélni. Arról beszélgettek – és ez az, ami egy tanácsülésen vagy bizottsági ülésen szerintem nem biztos, hogy működne, csak így informálisan – hogy „mit lehet csinálni ezzel a sok hallgatóval”. Eltelt a komplex vizsga óta közel fél év, és nem látszik, hogy mi történik azóta. Látszottak a különbségek a doktori iskolák között: egyik-másik nagyon strukturált (rendszeresen e-mailt írnak, tájékoztatják a hallgatókat, segítik a feladataik tervezését), mások kevésbé. A beszélgetés után egy héttel kaptuk az értesítést, hogy abban a doktori iskolában is kiküldték a levelet a témavezetőknek, és elkezdődött erről egy belső tájékozódás és diskurzus, ahol ez korábban nem működött.

Összességében az látszik, hogy mindenkinek újra kell gondolnia a saját szerepét, és az ezzel kapcsolatos elvárásokat: a hallgatóknak, a témavezetőknek, a doktori iskoláknak és a tanszékeknek is. Ez a szervezeti kultúra megváltozásával járó lassú folyamat lesz. Sok kihívással jár, de megéri, mert ha jól csináljuk, sokat javulnak majd az eredményeink.

Hogyan tovább? Lesz-e folytatás?
Mindenképpen. Minél többet kell beszélnünk ezekről a témákról, minél több fórumon, hogy amikor hazamennek a kollégák, jöjjenek a jó gondolatok. Az EFOP 3.6.3 projekt kapcsán számos tréning megvalósult, ami segített a PhD-hallgatók fejlesztésében például tudománykommunikáció, prezentációs technikák és tudományos írás témákban. Elkezdtünk foglalkozni a tudománykommunikációval is: kezdik megérteni a hallgatók, hogy miről szól ez, és hogy miért fontos jónak lenni benne. A kutatástervezés, a négy év beosztása, menedzselése egyfajta projektként – szintén olyan téma, amiről érdemes lenne még beszélgetnünk, képeznünk magunkat. Meg kellene keresnünk az egyetemen vagy máshol már működő jó gyakorlatokat is, hogy ezekből tanulva fejlődni tudjunk.

Nagy örömünk, hogy az EDAMBA nemzetközi szervezet tréningjére minden évben elmegy néhány kolléga, akik aztán a többiekkel is megosztják a tapasztalataikat azzal kapcsolatban, hogyan lehetne jobb témavezetővé, jobb mentorrá válni. Ezt mindenképpen folytatni kellene. Nekem személy szerint ez a tematikus sorozat is jó tapasztalat volt, ezért úgy gondolom, hogy a Kutatási Bizottságban mindenképp érdemes majd beszélnünk arról, hogy a következő félévre tudunk-e megint egy hasonlóan érdekes sorozatot meghirdetni, ami felfűződik egy közös témára.

Baksa Máté

 

A polgárok a vezetőiktől várják a jövőképet

Gál Márk Leadership – Szervezeti kultúra, a közmenedzsment reformok fényében c. PhD-értekezésének összefoglalója (Témavazető: Jenei György)

Napjainkban egyre nagyobb szerepet kapnak a szervezetek, intézmények vezetői, és talán ez még hangsúlyosabb a közigazgatási intézmények irányítói esetében (legyen szó közép- vagy felsővezetőről). Ez nem is meglepő, hiszen az állampolgárok hivatalos vezetőiktől várják a jövőképet és az iránymutatást. És bár a kidolgozási folyamatba érdemes mindenkit bevonni, a jövőkép megalkotásának és „karbantartásának” felelőssége mindig a vezetők vállát nyomja, mely nem ruházható át másokra. Ha megszületett a jövőkép, a vezetőn múlik, hogy a dolgozók reagálnak-e rá. Ez alól a közigazgatás, a közintézmények sem kivételek, ugyanis némileg kényszerhelyzetben vannak/lesznek, ha továbbra is a hatékonyságra és eredményességre való törekvésüket akarják megőrizni. A mai összekapcsolt és kölcsönösen függő világban a közigazgatási leadership többről kell, hogy szóljon, mint a közszektor intézményeinek vezetéséről. A közszervezetek gyakran lassan reagálnak újszerű problémákra, számos gátló tényezővel állnak szemben, és rövid időkerethez vannak kötve – általában választástól választásig, illetve egy politikai kontextuson belül a miniszterek és a megválasztott tanácsosok fontos szerepet játszanak. A politikai dimenzió ugyanakkor az egyik megkülönböztető jellemzője a közszolgálatoknak, amikor a magánszektorral hasonlítják össze.

A disszertáció Magyarországon és Romániában, közigazgatási intézményben, helyi önkormányzatokban dolgozó középvezetők között végzett empirikus kutatáson alapul. A feldolgozás érintette az intézményekben alkalmazott vezetői stílust, szervezetikultúra-jellemzőket, valamint a jellemvonások segítségével az is kimutathatóvá vált, hogy az adott ország intézményeiben melyik közmenedzsment-reform modellt követik.

A kihívás abban rejlett, hogy egyszerre legyenek feltérképezhetők a hasonló minták, valamint azok a tényezők, amelyek jelentős különbségekhez vezetnek. A felmérés során tapasztalt másik – szubjektív – nehézség, hogy a köztisztviselők kényszeresen rábólintanak olyan állításokra, amiről azt gondolják, hogy az lenne az elvárás. Az ebből fakadó esetleges torz eredmények elkerülése érdekében tartottuk fontosnak az ún. „as is” (ahogy jelenleg van) vs. „should be” (kellene legyen) állapotokra való rákérdezést.

A magyarországi esetben a szervezeti kultúrát az alábbiak jellemzik: viszonylag magas a jövőorientáció és kollektivizmus, a humánorientáció szintén inkább tekinthető magasnak, mint alacsonynak, míg a hatalmi távolság viszonylag alacsony. A vizsgált romániai közintézmények szervezeti kultúrájának jellemzői pedig: alacsony a jövőorientáltság, a kollektivizmus kicsivel haladja meg az individualizmust. A humánorientáltság viszonylag alacsonynak mondható, míg a hatalmi távolság magasként jellemezhető.

A disszertáció vizsgálódási dimenzióját képezték az ún. közmenedzsment-reform modellek (paradigmák) is, amelyek a szervezeti-adminisztratív szintet alkotják, írják le. A vizsgált modellek az „új közmenedzsment” (NPM), a „neo-wéberi állam” (NWS) és az „új közintézményi kormányzás” (NPG). A maguk módján egyik „menedzsmentreform” sem mondható tökéletesnek – bár abban az időben, amikor napvilágot láttak, működőképesnek bizonyultak. A modellek nem statikusak, és kisebb-nagyobb mértékben a kortárs trendek befolyásolják (alakítják) őket (pl. gazdasági válság). Az adatokat összehasonlítva megállapítható, hogy jelenleg mind Magyarországon, mind Romániában az NWS még mindig a vezető (domináns) erő, viszont teljességgel nem zárhatóak ki más lehetőségek, mivel a „kellene legyen” (kívánatosnak vélt helyzet) válaszok megmutatják, hogy milyen a szervezeti-adminisztráció szint kívánt iránya (ami egyfajta változás iránti igényt is magában hordoz/hordozhat). A magyarországi minta alapján az észlelt szükséglet az NPM és NPG között található (három jellemző az NPM-hez, kettő pedig az NPG-hez tartozik) ami azt feltételezi, hogy egy elmozdulás következhet be a hálózat-orientált modell irányába. Romániában azonban ennél valamivel konkrétabb helyzetet figyelhetünk meg, ott azok a stílusok a legjellemzőbbek, amelyek az NPG-hez tartoznak.

A vezetői stílusokat két megközelítés alapján vizsgáltuk: az első a leadership tulajdonságait, stílusjegyeit helyezte előtérbe, a második pedig a magatartási összetevőket célozta meg. Az utóbbihoz az MLQ (Multifactor Leadership Questionnaire) szolgált mérőeszközként (bár némileg voltak eltérő elemek a magyarországi és romániai eszközben, ezek is ugyanazokat a leadership stílusokat célozták megfigyelni: „átalakító”, „üzleti/tranzakciós”, és „passzív/elkerülő”). Az átalakító leadershipet leíró tényezők mindegyike magas pontszámot ért el, ami azt mutatja, hogy ez a vezetői stílus erősen dominál mindkét vizsgált országban, és ezt leginkább akkor lehet megfigyelni, amikor ezeket az adatokat összevetjük az üzleti/tranzakciós leadership stílus tényezőire kapott válaszokkal, ugyanis ezek nem bizonyultak gyakorinak (kivéve a „kivételes események alapján történő vezetést Magyarországon, mely magas értékeket kapott). A legkevésbé kedvelt stílus (főleg Romániában) a válaszadók között a passzív/elkerülő (laissez-faire) leadership.

Jelen kutatás eredményei elsősorban az eddigi, meglévő szakirodalmat hivatottak kiegészíteni, ugyanis mindmáig elenyésző mértékben található olyan anyag, amely a leadershippel és a szervezeti kultúrával együttesen foglalkozna, a kettő közti kapcsolatot vizsgálná. Ugyancsak a vizsgálódás során körvonalazódott bennem az is, hogy a kutatás eredményei inkább egy-egy esettanulmányként kezelhetők. Az eset maga tulajdonképpen a kutatás tárgya, egyedi, meghatározott cselekvési mintákkal bíró, bár meglehetősen nehezen körülhatárolható integrált jelenség.

Bár a közigazgatási leadership úgy van számon tartva, mint a leadership egyik fontos alterülete, ami a közhivatali vezetőkre utal (attól függetlenül, hogy éppen vezérigazgatói tisztviselő, vagy olyan beosztott, aki vezetői szerepet tölt be), még mindig viszonylag kevés példát (kutatást) találunk, ezért reményeim szerint a disszertáció választ adhat a leadership elméletek, megközelítések által felvetett kérdésekre, problémákra. Az empirikus adatok, amelyeket a kutatás eredményezett, hozzájárulnak a nemzetközi IIAS (International Institute of Administrative Sciences) közigazgatási leadership kutatócsoport munkájához; ugyanakkor a kutatás nemcsak a két országban megfigyelt jelenségek összehasonlítására nyújt lehetőséget, hanem hosszútávon összevethetők a világ többi kulturális profiljával is.

A disszertáció nyilvános, elérhető a Corvinus Egyetem PhD gyűjteményében.

 

Több mint 30 szóval, avagy most komolyan ezért írtál fel 231 egyenletet?

A Közgazdaságtudományi Kar immár 30 éve használja ezt a nevet, és ez alkalomból a Kar munkatársai rendezvénysorozatot szerveztek. A résztvevők végigolvastak egy-egy szuperizgalmas könyvet, majd a felmerült gondolataikat, kérdéseiket, véleményüket megoszthatták a többi résztvevővel és azzal a kari kollégával, aki a könyv elolvasását javasolta.

Oktatóink a tudásátadás legkülönfélébb módját találják meg, ez a sorozat egyszerre pofonegyszerű és mégis különleges. Az ötletgazdát és egyben az egyik előadót, Szabó-Bakos Esztert kérdeztük.

Hogy született a sorozat ötlete? Ugyanis gyakran halljuk, hogy a hallgatók nemigen olvasnak. Lehet, hogy ez afféle szakirodalmi mézesmadzag?
Nem hiszem, hogy a hallgatók keveset olvasnak. Az viszont tény, hogy igen nehéz helyzetben vannak. A technológia változásának és az információ gyors terjedésének köszönhetően még egy szűkebb tudományterületen is több ezer könyvet vagy tanulmányt lennének képesek könnyedén elérni, így még az érdeklődő, motivált hallgatók is rendszeresen találkoznak olyan típusú problémával, hogy itt van 1000 könyv makroökonómiából, most azonnal válaszd ki a legjobbat úgy, hogy nyilván sem időd, sem lehetőséged nincs a teljes állomány tartalmát áttekinteni, sőt a makroökonómiával is csak most kezdtél el foglalkozni, így valójában csak homályos elképzelésed van arról, hogy ezen a tudományterületen melyek az izgalmas, érdekes, hasznos kérdések, azaz mit takar a "legjobb" kifejezés.

Ilyen helyzetben sokat segít, ha valaki, aki már elég sokat elolvasott ebből a rengeteg könyvből, el tudja mondani, hogy ezt és ezt a könyvet azért találta hasznosnak, mert ő is valami ilyesmit gondolt az adott problémáról, de ennyire szépen/pontosan/tömören sohasem tudta volna megfogalmazni. Egy másik könyv különleges szempontból vizsgál valami szuperizgalmas problémát, megint másik könyvben pedig egészen magával ragadó lelkesedéssel írnak egy amúgy bonyolult módszerről.

Hogyan választották ki a könyveket? Alapművekről van szó, vagy afféle ínyencségekkel találkozhatunk?
Semmiképpen nem tankönyveket szerettünk volna. Tankönyvek feldolgozására ott a formális oktatás. Olyan könyveket kerestünk, amiből mások számára is kiderül, hogy a „közgazdaságtan” kifejezés által lefedett területek izgalmasak, érdekes kérdéseket vetnek fel, s kimondottan hasznosnak bizonyulnak bizonyos problémák megoldása során.

Az Ön által választott könyv Dani Rodrick Economics Rules című könyve. Az indoklás szerint azért éppen ez, „mert első látásra nem teljesen nyilvánvaló, hogy miért kellene a világot pár egyenletes matematikai modellé alakítani, s miért lehetünk olyan bátrak, hogy ebből a pár egyenletből még következtetéseket is vonunk le gazdasági események, vagy gazdaságpolitikai változások várható eredményével kapcsolatosan.” Mi a titka, hogy valaki szubjektíven és érdekesen beszéljen erről a témáról, erről a könyvről? Miben más ez az előadás-sorozat, mint egy egyetemi óra?
Aki már valaha is használt formális makroökonómiai modellt arra, hogy valamilyen eseményt elmagyarázzon, valamilyen összefüggést bemutasson, vagy valamilyen gazdaságpolitikai beavatkozás következményeire felhívja a figyelmet, szinte biztos, hogy belefutott a következő állítások közül valamelyikbe: „de hát a világ ennél azért bonyolultabb”, vagy „miért kell túlmatematizálni mindent, miért nem lehet normális, emberi nyelven elmagyarázni a dolgokat”, vagy „minek az elmélet, a big data mindent megold”, vagy személyes kedvencem: „most komolyan, ezért a triviális eredményért írtál fel 231 egyenletet?”. Persze mindenkinek megvannak a rutin-válaszai az ilyen típusú kritikára, de ennyire összefogottan, logikusan és érthetően én még nem láttam leírva a modellépítés lényegét, mint Dani Rodrick Economics Rules című könyvében. Azt, hogy más számára is ennyire meggyőző-e Rodrick gondolatmenete és stílusa, csak akkor lehet megtudni, ha megpróbálunk rábeszélni másokat is a könyv elolvasására, és utána megkérdezzük a véleményüket. Pont erre szolgál a „több mint harminc szóval”. Olvasunk, majd beszélgetünk róla.

 

Oldalak