Vajon az egyszerzős vagy többszerzős publikációk felé haladunk? Hogyan lehet feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben egyre összetettebb tudományos kérdésekre kell válaszolni, amelyek többféle szakterületet, multidiszciplináris megközelítést igényelnek, fenntartásokkal fogadják a többszerzős cikkeket, mintha pusztán a publikációs kényszer miatt jegyeznének többen egy-egy szöveget.
A kényes egyensúly keresése Benczes Istvánnal, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Multidiszciplináris Doktori Iskola Világgazdasági alprogramának vezetőjével, aki a KIOSZK kérdéseire válaszolt.

Fontos a kérdésfelvetés, ám azt, hogy hányan írnak egy cikket, több tényező is befolyásolhatja. A természettudományi kutatások sajátossága, hogy azokat csoportban végzik. Nemcsak maguk a projektek igénylik a nagyobb létszámot, hanem a finanszírozás is többnyire úgy valósul meg (úgy kerül kiírásra a pályázat), hogy alkotó közösségeket díjaz, semmint magányos munkákat. Ennek köszönhetően teljesen elfogadott, ha az adott közösség együtt jelenteti meg az eredményeket. A többszerzőség ez esetben azt (is) mutatja, hogy a projekt megvalósításán egy olyan közösség dolgozott, amelyben mindenkinek megvolt a maga feladata. Erről ír kifejezetten érdekesen Teixeira da Silva és Dobránszki a Science and Engineering Ethics című folyóirat egy tavalyi számában. A társadalomtudományokban sem ritka ugyan a közösségekben megvalósított kutatási tevékenység, ám a tudományterület jellegéből adódóan itt inkább az önálló tevékenységek jellemzőek, amelyek legalább annyira összegző jellegűek, mint újítást tartalmazóak. És az is megkülönbözteti a két tudományterületet, hogy míg a természettudományoknál egyszerűen nincs igény a monográfia-típusú beszámolókra (holott például Stephen Hawking bestsellere, Az idő rövid története című könyve valószínűleg tömegekben terelte az érdeklődőket természettudományos pálya felé), addig a társadalom- és bölcsészettudományokban nagyon is hasznos eszköz a könyv. Márpedig egy könyv elkészülte hosszú, akár éveket, de akár évtizedeket is felemésztő folyamat, aminek ára van, hiszen közben nem jut idő cikkek termelésére.

Szerencsére Magyarországon ma még van becsülete a könyvnek, díjazzák, elismerik azt a tudást, ami nem cikk-formátumban lát napvilágot. De az is tény, hogy a különféle rangsorokban, minősítésekben mind erősebben jelenik meg az az igény, hogy ne könyvben adjunk számot szakmai fejlődésünkről, hanem cikkben – lásd az MTA folyóiratlistáit. És bizony a kutatók magatartása igazodik az elvárásokhoz, ez a racionális válasz. Az, hogy a többszerzőség a társadalomtudományokban is elterjedt, nyilván ennek a mennyiségi elvárásnak is a következménye, ezt el kell ismerni. Illetve annak, hogy a közgazdaságtudomány, de akár a politikatudomány területén is alig léteznek olyan magas impakt faktorral bíró lapok, amelyek ne követelnék meg a modellszerű leírásokat vagy az empirikus elemzések matematikai-statisztikai módszerekkel való megtámogatását. Kérdés persze, hogy az egy-egy cikkre összeálló csapat valóban közös gondolkodás eredményeként szüli-e meg a végeredményt, vagy „csak” a technika miatt kell a társ/társak. Nem felejtem el azt a munkamegosztást, amit egy jó nevű brit egyetemen tapasztaltam. Az első emeleti professzori szobákban születtek az „ötletek”, a modellek, amit azután tesztelésre kiadtak a földszinti szobákban dolgozó doktoranduszoknak, akik egyébként kiválóak voltak technikából, ám több esetben is hamar világossá vált, hogy nemcsak a szakma meghatározó, könyv-vastagságú irodalmait nem sikerült abszolválniuk, de az éppen aktuális gazdasági, gazdaságpolitikai kérdésekben sem különösebben tájékozottak.

Annak idején, 1996 nyarán Alan Sokal New York-i fizikus botránya jelentős port kavart, vajon vannak-e ma is hasonló események?

1996 nyarán Alan Sokal amerikai fizikus megjelentetett egy cikket a Social Text című, magasan jegyzett társadalomtudományi folyóiratban. A cikk posztmodern nyelvezettel íródott szándékos halandzsa, mely sikeresen ugratott be sokakat. Sokal saját magát leplezte le cikkében és elmondta, hogy a posztmodernizmusról, a francia "posztstrukturalizmusról", a tudományfilozófia anti-realista felfogásáról, a tudásszociológia "erős programjáról" akarta megmutatni, hogy azok pont akkora zagyvaságok, mint az ő álruhás írása. Sokal kárörömmel jelentette, ki hogy a fenti irányzatok követői "maguk sem tudják, mit beszélnek", mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az ő írását leközölték.

Nyilván nem szerencsés, ha olyasmiket jelentet meg egy magát valamire is tartó lap, ami – fogalmazzunk úgy – butaságokat tartalmaz. Csakhogy a Sokal-ügy ennél azért bonyolultabb, összetettebb volt. A kilencvenes évekre gyakorlatilag már komoly térnyerésben voltak a különféle posztmodern irányzatok az akadémiai szférában. Saját professzoraik, tanszékeik, konferenciáik, lapjaik, stb. voltak. A folyamat természetesen már korábban, nagyjából a hatvanas években elindult. Ez volt az az évtized, amikor Thomas Kuhn megfogalmazta a maga nem kevésbé ellentmondásos gondolatait a tudományos forradalmakról vagy paradigmaváltásról, melynek lényege, hogy az ismeretek nem valamiféle lineáris módon fejlődnek, hanem időről időre teljesen újszerű vélemények, irányzatok válhatnak meghatározóvá. Kuhn tételei között szerepelt az is, hogy a különféle paradigmák egymás mellett léteznek, élnek, versengenek egymással.

Alan Sokal problémája szerintem leginkább az volt, hogy hogyan létezhetnek azok a különféle posztmodern irányzatok (például a kulturális tanulmányok), amelyek relativizálni próbálják az objektív valóságot. Tettével gyakorlatilag hitelteleníteni próbálta azt a tábort, amely szerinte semmibe veszi a tényeket, illetve a bizonyítékokat, és helyette a világ dolgait társadalmi konstrukciónak tekinti. De problémája volt Sokalnak azzal is, hogy a társadalmi konstruktivizmus (jellemzően baloldali) képviselői mindezt egyfajta politikai programnak tekintik, amellyel leértékelik a teljes baloldalt, ami mindig is a racionalitás és objektivitás talaján állott.

Több problémám is van Sokal „kísérletével”. Lehet-e például egyetlen esetből általános tendenciákra következtetni? Egy olyan lapban jelent meg az írás (Social Text), amely akkor nem is használt lektorokat. A lap – ismereteim szerint – egyfajta vita-lap volt, nem nevezhető klasszikus értelemben vett tudományos közlemények gyűjtőhelyének. Sokal azon teljesen abszurd meglátásával sem tudok mit kezdeni, hogy a valóság társadalmi konstrukciója teljesen haszontalan volna, mert például nem segít az AIDS gyógyításában... Így érvelt a Lingua Franca lapban megjelent írásában, amelyben leleplezte korábbi tettét. Inkább tűnik az eset megkésett negatív reakciónak a posztmodern, konstruktivista fordulatra a humántudományokban, mint annak bizonyítékának, hogy bármikor bárki megjelentethet bármilyen butaságot egy tudományos folyóiratban.

El kell ismernem, bizonyos fokig én is távol tartom magam a posztmodernizmustól. Közgazdászként nehéz is volna nem a racionalista vonalat követnem, ezen a beavatáson már 18 évesen átestem, menthetetlen vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy ne fogadnám el, hogy léteznek más tudományterületek is. Sőt, egyáltalán nem tartom ördögtől valónak, ha valamely tudományos tételt, eredményt annak alapján is megpróbálunk megérteni, felfejteni, hogy kik alkották és milyen körülmények között tették azt. A kontextus igenis számít. Intézményi közgazdászként ez számomra evidencia.

A szaklapok sikere

Azt gondolom egyébként, hogy mára a különféle posztmodern kutatási programokat felvállaló tudományos lapok is komoly munkát tesznek a lektoráltatásba, máskülönben a nagy versenyben elbuknának. A tudományos lapkiadás (és szerkesztés) hatalmas üzlet szerte a világban. Minden jobb lap mögött egy egyetem vagy egy komoly nemzetközi szervezet áll. Más oldalról ez azt is jelenti, hogy nem létezik egyetem, amely ne jelenne meg saját lapokkal a piacon. Az egyetemi konzorciumok, amelyeket például az Európai Bizottság pénzel, komoly euró-százezreket tesznek bele lapokba. A szerkesztőbizottságokban pedig kifejezetten jó nevű, erős kapcsolati hálóval rendelkező tudósok ülnek. Az ezekbe a lapokba való bekerülésért borzasztóan erős harc folyik. Kívülről, ismeretlenül bekerülni nagyon nehéz. A lap sikerét az impakt faktor mutatja, amit leginkább a már bejáratott nevek vagy a hozzájuk kapcsolódó hálózatok hoznak. Nem véletlen, hogy hiába a jó ötlet, ha a név nem eléggé ismert, a mi régiónkból bizony nehéz bekerülni igazán jó lapokba. Ismerek eseteket, amikor több pozitív, bátorító bírálat ellenére sem jelenhetett meg a cikk, mert a nagyhatalmú főszerkesztő nem publikálta az írást – nyilván azért nem, mert nem várhatta az írástól a magas idézettséget. És persze igaz ennek a fordítottja is: bejáratott névvel a kevésbé jó cikkeket, kevésbé eredeti gondolatokat is el lehet adni. A tudományos teljesítmény mérése és értékelése sajnos korántsem egyszerű és ellentmondásmentes feladat. Nagy rajtunk a nyomás, de sokszor bizony sötétben tapogatózunk és a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy miként is működik a szakma. Ezért is tartom fontosnak, hogy legyenek olyan régiós lapok, amelyek a mi problémáinkra koncentrálnak. És legyenek magyarul íródó lapjaink, amiben a saját kollégáink gondolatait ismerhetjük meg. Ahogy az is fontos, hogy olyan konzorciális együttműködések részei legyünk, amelyek által a publikációs lehetőségek is megsokszorozódnak.

Hogyan lehet feloldani az oktatási terhek és a kutatási feladatok között feszülő nyomást?

A világban sokféle intézményi modell létezik a két feladat összeegyeztetésére. A magyar viszonyok sajátosak, hiszen itt a finanszírozási oldalról közelítünk meg mindent. Azt mérjük, hogy mennyibe kerül egy tanársegéd vagy egy egyetemi tanár, a másik oldalon pedig azt nézzük, hogy mekkora hasznot hajtanak a kollégák, azaz hány hallgatót oktatnak, hány dolgozatot javítanak, stb. A felsőoktatás nagyipari szemléletben valósul meg, input-output változókkal dolgozunk, de hogy mi történik közben „odabenn” (ez lenne ugye például a kutatás is), arról nem sok szó esik. Ez a mennyiségi szemlélet nem csak gátja a kérdésben említett feszültség oldásának, de teljesen értelmetlen, mondhatni lehetetlen módon állítja be az ösztönzőket. Oktatóként hajlamos lehet az ember azt hinni, hogy ha minél több órát ad le, minél több hallgatót ér el, annál sikeresebb. Csakhogy a magyar rendszer felettébb képmutató. Ahhoz ugyanis, hogy tanársegédből valaki idővel docens vagy tanár legyen, komoly kutatási teljesítményt, a nemzetközi tudományos életben való folyamatos helytállást, sikeres pályázatírást követel meg a rendszer. Ezt pedig csak az oktatás vagy a szabadidő (például a hétvégék hatékony felhasználása, értsd: még mielőtt a gyerek felébred, vagy már miután ágyba bújt) terhére lehet megvalósítani olyan szinten, amelyet az előrejutáshoz elvár a törvényalkotó és a fenntartó. Nem véletlen, hogy én magam ezt a konfliktust inkább úgy élem meg, hogy az időmet az egyetemi munka (ideértve a kutatást is) és a családom között úgy kell megosztanom, hogy minden fél elmondhassa: elégedett. Holott nem csak az egyén, de az egyetem érdeke is, hogy megteremtődjön az a fajta kívánatos egyensúly oktatás (és hozzátenném, oktatásszervezés, hiszen időnk java részét ez emészti fel) és kutatás között, ami előrevivő minden érintett fél számára, hiszen szakok, doktori iskolák, stb. akkreditációja nem lehetséges vezető oktatók nélkül. Ezen szerencsétlen felállás következménye az a sajátosan magyar helyzet, hogy például képtelenek vagyunk abban megállapodni, hogy mit várjunk el habilitáció során. Az intézményi érdek az volna, hogy minél több habilitált kollégánk legyen. A szabályok felpuhítása ugyanakkor könnyen kiüresítheti, feleslegessé teheti a habilitáció intézményét. Ezt láthatóan a fenntartó is érzékeli és azzal válaszol, hogy doktori iskola vezetéséhez – egyébként helyesen – már MTA doktori fokozat megszerzését írja elő, ezzel viszont akaratlanul is leértékeli az egyetemi tanári címet. A személyes élményem egyébként az, hogy a kutatási tevékenység magas színvonalú ellátása elsősorban személyes ügy a hazai rendszerben. Ha valakiben van motiváció, kitartás és nem kevés lelkesedés, akkor beleáll és csinálja. De rendszerszinten az intézményi ösztönzők nagyon ad hoc jellegűek, nem létezik vízió, koncepció (ez szerencsére most egyértelműen változóban van a Közgázon). Mindez viszont könnyen vezet oda, hogy az egyén valóban konfliktusként, egyfajta frusztrációként éli meg az oktatási és a kutatási feladatok együttes ellátásának igényét, sőt követelményét. Az általam ismert külföldi rendszerek nem ilyen alapon szerveződnek, és legfőképpen: jól kiszámíthatók, az oktatói-kutatói életpálya tervezhető. Nem gondolom, hogy át kellene venni egy az egyben más modelleket, de hogy tanulni érdemes volna tőlük, az biztos. De ehhez több szinten is szemléletváltás kellene. Például helyzetbe kellene hozni azokat, akik megtapasztalták azt a másik, „normális” világot is, és a hazai álinnovatív, nem ritkán kontraszelektív rendszer helyett a szabályokra építő, a lojalitás helyett a teljesítményt értéknek tartó és kiszámítható működést támogatják. Merthogy a magyar rendszerben, minden hibája ellenére, igenis vannak lelkes és tenni akaró kollégák. Itt a Corvinuson is.