Kérdezem vagy sem, oktató kollégáim szavai, tettei, gesztusai árulkodóak, és hamar kiderül, hogy a túlnyomó többség szeret oktatni. Persze – mondhatnánk – különben miért is dolgozna itt valaki egy villamosvezető fizetéséért? De most tegyük is félre az anyagi dimenziót, mert bár ez fontos, ez az írás inkább a motiváció egyéb szempontjairól szól. Mindamellett, hogy az elmúlt években történtek jelentős előrelépések mind az oktatói javadalmazás, mind a támogató kutatói infrastruktúra kialakítása terén, talán nem idejétmúlt a kutatói identitás dilemmáit szubjektív nagyító alá venni.

„Oktatni jó”, hallom a kollégáktól, látom az arcukat, ahogy az oktatásról mesélnek. Oktatni jó, mert „érzem, hogy hasznos, amit teszek”, „jó érzés fiataloknak segíteni a boldogulásban”, „én is tanulok közben”, „szórakoztatóak az interaktív órák”, „sok jó sztorit hallok másoktól, amik meghozzák a kedvem”, „azonnali visszajelzést kapok minden órán, ami felpörget és jó teljesítményre sarkall”, „szeretek sok okos, fiatal emberrel együtt lenni”, „jó látni a munkám eredményét a félév végén”, és a kedvencem, amit hallottam: oktatni jó, „mert jól csináljuk”. Mielőtt nagyon rózsaszínben tüntetném fel az oktatói tevékenységünket, természetesen vannak visszatérő problémák, nehezen kezelhető hallgatók, mennyiségi nyomás, a személyes stressz-szintünk is sokszor magasabb a kelleténél, mégis azt mondhatjuk, hogy összességében megvan a kellő örömünk az oktatásban ahhoz, hogy tovább, sőt egyre jobban csináljuk.

Kutatás? Hát, az más lapra tartozik… Ha ez szóba kerül, gyakran ugyanabban a mondatban hallani határidőkről, különböző elvárásokról, le nem adott publikációkról, költségvetésszűkéről, eltűnő kutatótársakról, be nem tartott ígéretekről, méltatlan visszajelzésekről folyóiratok bírálóitól és szerkesztőitől, illetve a non plus ultra érv: „nincs időm kutatni”. Ritka, hogy valaki a fenti témák megpendítése nélkül tudna lelkesen mesélni arról, hogy éppen mit kutat és milyen jó élményei vannak ezzel kapcsolatosan. Ha pedig nem átalkodom megkérdezni, mit publikált a kolléga az elmúlt félévben, netán negyedévben, a „ne is kérdezd” vagy éppen a „menj a fenébe” nem számít meglepő válasznak.

Szóval nincs időnk kutatni? Az időhiány jellemzően egyéni döntéseket is tükröz, talán itt sincs másként. Nézzük, hol rontottuk el? Vajon milyen belső és külső tényezők játszhatnak szerepet abban, hogy nem jut elég időnk a kutatásra?

Ami a belső tényezőket illeti, sok esetben arról van szó, hogy a kutatásnak és a kutatási folyamatnak csak egy nagyon konzervatív, mondhatni „fájdalmas” módját ismerjük, és progresszív kutatói csoportok üdítő példájától eltekintve a kutatás nagy erőfeszítéssel, adminisztratív akadályverseny keretében megszerzett források sziszifuszi adatgyűjtésre költését sejteti számunkra, majd következik egy sóhaj, hogy megvannak az adatok, valaki üljön le és elemezze őket két tanóra között. …És ugye nem maradt ki az alapos irodalomfeldolgozás sem, hogy mások munkáit ne csak hivatkozzuk, de el is olvassuk, egymás közt meg is vitassuk, mielőtt a saját empirikus munkánkba kezdünk? Vajon lehetne találni módot arra, hogy a kutatási tevékenységünk szervesebben illeszkedjen a mindennapjainkba, hogy meglássuk abban, amit éppen nagy erőkkel csinálunk, a kutatási dimenziót, a mások számára is befogadható eredmények közzétételének lehetőségét?

Másrészt sokszor nincs meg a belső elhatározás ahhoz, hogy a rendelkezésre álló, netán váratlanul felszabaduló időnket igenis kutatásra fordítsuk, kapva a lehetőségen, hogy valamit hozzátegyünk a műhöz, amin éppen dolgozunk. Ha szeretnénk erőt meríteni aktuális kutatói válságunk közepette, hol tudunk könnyen személyes történetekhez jutni, ötleteket kapni, az inspiráló beszélgetéseknek mi lehetne a fóruma?

Aztán ott vannak a külső tényezők, hogy az egyetem, illetve maga az oktatói életforma milyen feltételeket teremt a minőségi kutatói tevékenységhez? Hogyan mérik a teljesítményünket, milyen konkrét, kihívó, de reálisan elérhető céljaink vannak évről évre munkánk kutatói dimenziójában? Milyen módon érzékeljük a kutatói munkánk értelmét, eredményét? Mit tekintünk eredménynek: ha hasznosul a kutatómunkánk a szakpolitikai döntéshozatalban? Vagy a vállalatvezetők érdeklődve olvassák megállapításainkat és ennek alapján más módon hozzák üzleti döntéseiket a mindennapokban? Vagy más kutatótársak ötletet, ihletet merítenek a munkánkból, és a szakterület kidolgozottsága, az elvégzett munkák elmélyültsége jobb lesz? Vagy már önmagában az is eredmény, ha olvassák a publikációinkat, és ismerik a nevünket és eredményeinket? Ha ezeket tűzzük ki célul, biztos, hogy nem illúziókat kergetünk? Egyáltalán milyen időtávon számíthatunk ilyes eredményekre, főleg fiatal kutatóként, karrierpályánk elején?

Kutatóként van-e lehetőségünk személyes válaszokat találni a fenti kérdésekre? Magunk alkotjuk meg a céljainkat és saját kutatási tevékenységünk elvárásait, vagy ezeket készen kapjuk „tetszik-nem tetszik”-alapon? Ismerjük-e, milyen módon tudjuk személyre szabni a kutatói munkánkat, hogy azonosulni tudjunk a feladatokkal, a célokkal, a folyamattal, az egyes lépések egymásutánjával?

Sok a kérdés és szóródnak a válaszok. A kollégák egy része kutatási téren is „lelkes”, mások talán leginkább az „apatikus” jelzővel illethetők. A lelkes kollégák nagyobb arányban docensi és tanári státuszban vannak, és nem kevés sikerélménnyel gazdagodva néznek az új s új kihívások elébe. Legtöbbjüknek van valamilyen közege, egy vagy több kutatói közösség, akikkel reflektálnak egymás munkáira, esetenként közös kutatásokat szerveznek komparatív előnyökre épülő együttműködés alapján. Jó lenne ezt a közeget megteremtenünk egymásnak, hogy ez a „lelkes” kutatói kör bővülhessen, és világos lehetőséget kínáljon azoknak, akik habitusuk, ambíciójuk alapján szívesen vállalnának kihívásokat kutatási területen éppúgy, mint azt megszokták az oktatásban. Jó lenne, ha a formális egyetemi infrastruktúra segítené e közösségek erősödését, és különösen a fiatal kutatók integrációját. Jó lenne egy mentoring rendszer, hogy tapasztaltabb kutatók figyelemmel kövessék a fiatalok lépéseit, és személyes figyelemmel, kérdésekkel, támogató ötletekkel és világos alternatívák vázolásával segítsék őket boldogulni egy-egy létező kutatói közösség keretein belül. Jó lenne, de ez tényleg mindenkinek jó lenne? Tehetünk ezért valamit?

Összességében, bár vannak ebben az írásban nem tárgyalt egyéb, objektív szempontok, mint az oktatási terhelés és a fizetés nagysága, mindemellett a kulcsszó meglátásom szerint a személyesség és a közösség élményegyüttese, s ha erre megoldást találunk inkluzív módon, akkor a kutatói karrier éppoly vonzó és egzisztenciálisan, intellektuálisan vállalható lehetőség lesz sokunk számára, mint amilyen jó gyakorlatokat szép számmal láthatunk oktatói vonalon. Személyesség és közösség… Kutatói identitás.

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék

Felfordult világ? Avagy a gazdálkodástani makrokörnyezet kihívásai A Vállalatgazdaságtan Intézet május 3-án Science Café keretében beszélgetést szervezett a gazdálkodástani környezet közelmúltbeli változásai jelentette kihívásokról. A beszélgetés célja az volt, hogy a vállalatgazdaságtan művelői megvitassák, szükséges-e a szakterület alapjainak újragondolása vagy miként kezelhetők a potenciálisan nagy erejű környezeti változások, mint a 2016-os Brexit szavazás eredménye vagy Donald Trump elnökké választása az USA-ban. A beszélgetés felvezető előadását Chikán Attila egyetemi tanár tartotta, aki bevezetőjében kiemelte, hogy az üzlet és az üzleti tudományok egymással összefüggésben fejlődnek, általában először a gyakorlatban történnek változások, majd ezt követi a tudomány kapcsolódó fejlődése.

A vita kiindulópontját az Economist egy decemberi cikke jelentette (Management theory is becoming a compendium of dead ideas), amely négy nagyobb ívű változást emelt ki, kiváltva ezzel kollégáink érdeklődését, reakcióit. Ezek közül Chikán Attila elsőként a verseny gyorsulásának jelenségét, illetve e gyorsulás esetleges visszaesését említette meg. Hangsúlyozta, meglátása szerint a verseny nem fog háttérbe szorulni, egy üzleti tárgyalás jellemzően az alkupozíciók végsőkig való kiaknázásáig vezet, és a versenyt tompító együttműködés csak abban az esetben nyer teret, ha ehhez nagyon egyértelmű érdekei fűződnek az érdekelt feleknek.

A vállalkozói szemlélet terjedését szintén erősödő folyamatként értékelte professzor úr, amennyiben az egyetemünkön is érzékelhető, hogy 5-10 évvel ezelőtt a legjobb végzős hallgatók többsége még tanácsadóként, vagy multinacionális cég szakértőjeként vágyott elsősorban elhelyezkedni, ma pedig egyre többen gondolkodnak már karrierjük elején is saját vállalkozásban. A startup jelenség élénkíti a világ üzleti életét, és ez a közeljövőben várhatóan töretlenül érvényesülni fog.

A globalizáció terjedésének alapja a tőke gyors mozgása, és ez ezután is várhatóan kiteljesedik, bár az igazsághoz tartozik, hogy a tőke annyira mozog, „amennyire hagyják”. Ezen a ponton Chikán Attila elismerte a cikkben megfogalmazott kritika jogosságát, amennyiben az üzleti gondolkodás az utóbbi évtizedekben naivan viszonyult a politikához, pedig a politika formálja azt az intézményrendszert, amely erős ráhatással van az üzleti folyamatokra. Ilyen téren pedig tényleg volt fékeződés a globalizáció terjedésében az elmúlt években (Brexit, Trump stb.).

Végül az üzleti világ folyamatainak tendenciózus gyorsulása mint jelenség kapcsán professzor úr kiemelte, hogy a növekvő bürokrácia lassítja, a technológia fejlődése gyorsítja a folyamatokat. Miközben van egy emberi természetünkből adódó természetes tartózkodás életünk gyorsulásával szemben, a gyorsulás lépten-nyomon tetten érhető. Például a digitalizáció mint folyamat nemcsak hosszú távon nyit meg számunkra új perspektívákat, de már rövid távon is nehezen tudjuk előrejelezni, életünk mely területein milyen mértékű változásokat fog hozni. Hogy ezt akarjuk-e lassítani? Igen, ez természetes emberi reakció.

Túl a cikk kommentálásán, professzor úr és a beszélgetés résztvevői (mintegy 20 fő a Gzadálkodástudományi Karról) további kérdéseket, témákat vetettek fel, mint például: a tudás mint erőforrás felértékelődésének a gazdasági rendszerre való kihatásai, a javak tulajdonlása vagy a felettük való diszponálás különbségének jelentősége a jövőben, az intézményrendszer hálózati jellegű átalakulásának következményei, illetve az emberek közti viszonyok általános átrendeződése, az egyes emberek által betöltött szerepek újragondolásának igénye (el sem tudjuk képzelni, milyen munkakörök is lesznek, lehetnek 20 év múlva).

Dilemmaként merült fel, hogy oktatóként milyen szinten vigyük be a politikát a tanterembe, az eddigi naiv távolságtartásnak van-e hiteles alternatívája. Ilyen nyitott jövőbeli kilátások esetén az egyetem mennyire szolgálja, szolgálhatja ki a diákok rövid távú igényeit, vagy szükséges, hogy vállalkozzon a hosszabb távú érdekek képviseletére az oktatásban, mégha azzal kapcsolatosan bizonytalanság is érzékelhető. Ennek kapcsán többen megjegyezték, saját tapasztalat alapján, hogy a vállalatok nem „profitgyárak”, azaz a nyereségszerzés nem közvetlenül merül fel döntési szempontként vállalatvezetői fórumokon, a fenntarthatóság szempontjai újra és újra megjelennek.

A beszélgetést azzal zárta Chikán Attila, hogy „vállalatok nem mindig voltak és nem is mindig lesznek”, ahogy például XIV. Lajos jövőképében még nem voltak vállalatok. Ugyanakkor egyelőre saját jövőképünkben nagy szerepe van a vállalatoknak, a környezet mégoly kihívást jelentő változásai erőterében is.

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék

Legyen-e lelkiismeret-furdalásunk, ha az elithez tartozónak érezzük magunkat? Ez vajon előny vagy hátrány a társadalmi felelősségvállalás útján? Mit tehet ez a társadalmi réteg a válságban és ezzel hogyan hat a társadalom többi részének viselkedésére, körülményeire? Elitek a válságban címmel kétnapos, angol nyelvű nemzetközi konferenciát rendeztek a Budapesti Corvinus Egyetemen május 19-20-án. A főszervező a Szociológia és Társadalompolitika Intézet Empirikus Társadalomkutató Központja részéről Dr. Tóth Lilla és Dr. Lengyel György volt. A konferencián az elitkutatás terén dolgozó professzorok és kutatók írásai kerültek bemutatásra. A résztvevők mindkét nap három ülésben mutatták be kutatási eredményeiket és vitatták meg az elitkutatás legújabb fejleményeit.

A konferenciát megelőző napon a Graz-i Karl Franzens Egyetemről Max Haller emeritus professzor tartott önálló előadást az egyetemen. Objektív és szubjektív trendek az International Social Survey Programme (ISSP) eredményei tükrében című előadásában kifejtette, hogy az utóbbi időkben a világ sok országában növekedett a gazdasági egyenlőtlenség. A professzor előadásában rámutatott, hogy ez a növekedés – számos szerző állításaival ellentétben – nem mindenütt és nem csak a neoliberalizmus erősödése miatt tapasztalható. Max Haller szerint az egyenlőtlenség növekedésében más tényezők is meglehetősen fontos szerepet játszottak: a politikai intézmények és attitűdök, az etnikai sokféleség változásai és a társadalmi-gazdasági fejlődés. Ugyanakkor az objektív egyenlőtlenség és annak szubjektív percepciója között sincs egy az egyben megfelelés. A szociológus az előadás első részében bemutatta, hogyan változott az egyenlőtlenség a világ különböző országaiban, és ezeket a változásokat hogyan látják az ott élők. Előadása második részében két országcsoportban részletesebben vizsgálta az objektív egyenlőtlenségek és szubjektív megítélésük közötti összefüggéseket. A kelet-közép-európai és ázsiai posztkommunista országokat és a közép-európai németajkú országokat (Ausztria, Németország és Svájc) hasonlította össze látens osztályelemzéssel és többváltozós analízisekkel. Az eredmények azt mutatják, hogy a különböző országok népességében eltérő kép él az egyenlőtlenségről; az egyéni osztályhelyzet mellett nem annyira az egyenlőtlenség aktuális szintje, hanem inkább az egyenlőtlenség változásai és az országok közötti különbségek relevánsak.

A május 19-20-i konferencia fő irányvonala a különböző elitszegmenseket egyaránt sújtó válság – legfőképp a világgazdasági válság és ennek folyományai, következményei – feltérképezése volt. Ahogy az egyik előadó, John Higley, a Texasi Egyetem professzora összefoglalta: a 2008-09-es globális pénzügyi válság az eredője annak a krízishelyzetnek, melyre az elitek nem tudtak hatékonyan reagálni: ragaszkodtak a megszorító intézkedésekhez, melyek elnyújtották a válságot. A gazdasági növekedés azóta erőtlen maradt, a munkanélküliségi mutatók és az alulfoglalkoztatottság széles körben elterjedt. Ugyan nem tisztán a pénzügyi világ nehézségeinek következményeként, de a nyugati országokba történő tömeges bevándorlás csak súlyosbította a válsághelyzetet.

A válság egy további következményeként megrendült a bizalom a politikai intézményekben, ezzel növekedett a távolság az elitek és a többi állampolgár között. A római Unitelma Sapienza egyetem professzora, Nicolò Conti tíz Európai Uniós ország adatait hasonlította össze, azt vizsgálva, hogy a nemzeti elit hogyan vélekedik az Unióról, mennyire bízik az EU intézményeiben. Az eredmények azt mutatják, hogy habár a szavazópolgárok véleménye és a média azt sugallja, hogy az euroszkepticizmus egyre inkább elterjedt, úgy tűnik, az elitek – országonkénti különbségekkel persze – továbbra is bizalmasak és támogatóak az intézményekkel szemben. Az Európai Uniós integráció fő támogatói a déli tagállamok, Németországgal kiegészülve.

Lengyel György, egyetemünk professzora és Szabó Laura, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa a magyar oldalról világították meg a politikai elit bizalmát az Unió felé. A prezentációban azt a leginkább figyelemreméltó összefüggést emelték ki, mely szerint az összes vizsgált tagállamban nőtt az elit bizalma az Európai Parlamentben, Magyarországon azonban 2007-ről 2014-re csökkent ez a bizalom, sőt a népesség többi része – ellentétben minden más ország adataival – jobban bízik az Európai Parlamentben, mint a politikai elit.

Szintén egyetemünk részéről Göncz Borbála tartott előadást a nemzeti politikai elit Európai Unióhoz, mint szupranacionális szervezethez fűződő viszonyának változásairól. A válság ideje alatt az elit attitűdje stabil maradt, az összességében vett véleményváltozás leginkább az újonnan érkezők – gyakran szélsőséges és populista pártok – növekvő parlamenti jelenlétének köszönhető.

Kristóf Luca, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa az elitek és az értelmiségszociológia területén kutat. A konferencián tartott előadásában a színházak és azok vezetőinek példáján keresztül mutatta be, hogy a kormányzó elit az elmúlt időszakban egyre több befolyással bír a többi elitcsoport felett; a kulturális pozíciók és erőforrások újraelosztása a politikai elit kezében van. A kultúra mint vizsgált terület új nézőpontot hozott a konferencián zajló diskurzusba.

A konferencia ezen felül érintette még többek között a norvég modell jó példáját és az elitek hozzájárulását a jóléti állam működéséhez; a demokrácia válságát a részvételi arányok csökkenésén, a populista pártok és vezetők felemelkedésén és az új, információ és propaganda határait összemosó szociális médián keresztül; illetve több szó esett a különböző elitszegmensek (érdek)ellentéteiről és szerepváltozásairól.

A konferencián a tudományterület legnagyobbjai találkoztak, hogy egy közös tudáson alapuló diskurzust folytathassanak a különböző országok folyamatairól, melyek az elitek viselkedéséhez kapcsolódnak, vagy azzal magyarázhatók. A résztvevő előadók mind nemzetközi, mind magyar szemszögből megmutatták, hogy az elitek kutatása és viselkedésük megismerése fontos feladata a társadalomtudósoknak, ugyanis ez az a réteg, akik befolyásolni, sőt változtatni tudják a gazdasági és társadalmi folyamatokat.

“The jazz matters” – vagyis a jazz számít. Ezekkel a szavakkal nyitotta meg előadását a Grazi Művészeti Egyetem vendégelőadója. Christa Bruckner-Haring egyetemének Jazzkutatási Intézetének egyik vezetőjeként sokszor szembesült azzal a megosztó kérdéssel, amit a Budapesti Corvinus Egyetemen és a szomszédos Budapest Music Centerben tartott szimpózium megvitatni szándékozott: miért is van szükség jazz studiesra, azaz jazztudományra? Miért van kitüntetett szerepe a zenei stílusnak, s vizsgálata miért mutat túl a zenetudomány és a társadalomtudományok határain?

A szimpózium apropója a Replika folyóirat 101-102. számának megjelenése, mely tematikus válogatásaihoz híven most a kialakulóban lévő jazztanulmányokat helyezte középpontba. A JaTaKuCs, azaz a Jazztanulmányi Kutatócsoport eddigi munkáját mutatja be annak két vezetője, Zipernovszky Kornél és Havas Ádám, akik a tematikus szám szerkesztőiként a szimpóziumon is a frissen megjelent írások sorvezetőjét követve járták körül a témát. Az esemény házigazdája Hadas Miklós szociológus volt, aki több irányból is érintett a témában, hisz nemcsak a Replika folyóirat alapítója, de emellett a társadalomtudományi pálya előtt a meghívott Binder Károllyal együtt végzett a Bartók jazz tanszakán.

Binder köszöntő szavai után az osztrák vendégelőadó kapott szót, és mintegy felütésként végigjárta, hogy hol is tart a nemzetközi jazzkutatás. Eleinte főleg a muzikológia és a zenetörténet szakemberei vizsgálták a jazzt belülről és kívülről formáló hatásokat és tendenciákat, de a jazztudomány kialakulását a 90-es évekre tehetjük, amikor a New Jazz Studies kutatásainak 99%-a már a zenetudományok területén kívülről érkezett. Mivel nagyfokú diverzitás tapasztalható – egyszerre jelennek meg szociológusok, amerikanisztikusok, kultúrtörténettel foglalkozók, pedagógusok és sokan mások a jazz témájában végzett vizsgálatokkal –, ezáltal nehéz is lenne egy-egy tudomány alá besorolni a jazztanulmányokat. Ez egyszerre könnyíti a dolgukat, hiszen nagyon rugalmas módszereket alkalmazhatnak, és a vizsgálatok célkitűzéseit sem határolja be egy-egy tudományterület, viszont hátrányt jelent az, hogy nincs meg az az oltalmazó keret, amit ez nyújtani tudna.

Nem véletlen, hogy a szimpózium előadói és felszólalói is két fontos kérdést dobtak fel újra és újra megválaszolásra. Az első, hogy mi is tünteti ki a jazzt azzal, hogy önálló tudományterületet alkosson? A válasz bizonytalan, s a jazzkutatás “kikiáltását” csak az idő tudja megalapozni: ahogy szaporodnak az ide vonatkozó tanulmányok, úgy lesz látható, hogy mennyire széles és a többi zenetudománytól különálló területet fed le. Viszont ehhez még munka kell. A másik pedig, hogy kiket tud megszólítani a jazz studies? A fiatal zenészek érdeklődése más irányú, a jazz kedvelői is elsősorban magát a zenét szeretik, és nem annak az elemző vizsgálatát. Havas Ádám arra is rávilágított, hogy már születésében is “halmozottan hátrányos” a jazzkutatás Magyarországon, hiszen nem csak egy tudományos esemény, hanem egy jazzkoncert is kevesek érdeklődésére tart számot, hát még e kettőt ötvöző kutatási terület.

The jazz matters – A jazz számít. Egyszerű, nem túlzóan hangzatos mondatnak tűnik első hallásra (ilyenek a jó mondatok, melyeket olvasunk/hallunk, elsőre csak “rendben vannak”, aztán ahogy lassan forgatjuk magunkban, ízlelgetjük, úgy vesszük észre, hogy ez az egyszerű kijelentés valójában tökéletesen ír körül egy egészen összetett helyzetet. Esterházynál olvashatunk hasonlókat). Kiválóan foglalja össze azt, hogy mivel kell megküzdenie a művészeknek és a művészetek köré kialakuló régi és új tudományágaknak. Azzal, hogy bizonyítani kell azt, hogy a zene azon túl, hogy szórakozás, vágyak kielégítésére szolgál vagy éppen egy kellemes hangzás, igenis fontos és sokrétű terület. A zene művelése nem pusztán játék (amennyiben a játékot komolytalan dolognak tekinthetjük, s akkor itt felsejlik egy másik fontos terület, hiszen a játék is számít), felszabadultsága és a profán világtól való látható eltávolodása nem jelenti azt, hogy nem kell komolyan vennünk. A jazz nem csak egy dallamos aláfestés, nem csak egy önfeledt jammelés öröme, nem csak egy kellemes este az Opus Jazz Clubban, hanem egy olyan komplex, embereket és kultúrát ötvöző erőtér, amit igenis komolyan kell vennünk, mellyel ugyanolyan fontos, hogy foglalkozzunk. Ami igenis számít. The jazz matters.

Hegedűs Robin