A tudomány mérhetősége, a tudományelemzés, avagy a tudománymetria számos kérdést vet fel: hogyan, milyen mérőszámok alapján állapíthatjuk meg egy cikkről vagy szerzőjéről annak elismertségét? Az idézettség a legfontosabb kutatói cél? Önmagunk idézése káros vagy hasznos reputációnk növelése érdekében? Inkább legyünk egyek többtíz társszerző között, vagy elégedjünk meg azzal, ha a köszönetnyilvánításban szerepel a nevünk?

Wolfgang Glänzel 2009-ben, a Magyar Tudományban megjelent cikkében 7 mítoszt gyűjtött össze, melyek – habár tudományos alapjuk nincs, sőt az ellenkezőjét is bizonyítani lehet – gyakran bevett tévhitek a tudománymetriai értékelések kivívása során. A késlekedő elismerés mítosza szerint gyakran megesik, hogy egy eleinte kevéssé idézett tanulmány hirtelen gyakran idézetté válik, ugyanis az eredmények befogadásához idő kell az adott tudományos közegben. A szerző feltárta, hogy az egyik évben megjelent dolgozatok között tízezerből csupán 1,3 munka elismerése késlekedett, ezért könnyű belátni, hogy a mítosz hamis.

Az önidézés kártékonyságának mítosza alapján az önidézés az idézettség mesterséges növelésének eszköze. Ezzel szemben azt is figyelembe kell venni, hogy az önidézés egy kutató saját témájának továbbvitele során elkerülhetetlen, ha nem akarja ismételni önmagát, így az önidézet hiánya jelenthetné azt, hogy a kutató nem épít saját, már meglévő eredményeire.

Az idézetek a tudományos minőség mércéi lennének? A mítosz nem helytálló, ugyanis az, hogy egy cikk alacsony idézettségű marad megjelenésétől számított hosszabb időn belül, csupán annyit jelent, hogy nem reflektáltak rá – minőségéről vagy a szerző elismertségéről nem árul el információt.

A review cikkek idézettségnövelő hatásának mítosza szerint a review-kat gyakran idézik, így kedvezően hatnak egy szerző idézettségi mutatójára, ami végső soron az egyéni teljesítmény túlértékelődéséhez vezethet. Statisztikailag azonban a review-k súlya igen kicsi, és nem minden review lesz gyakran idézett. Emellett egy review megírásához pontos utánajárás és olvasottság szükséges, így tudományos körökben adott esetben ez a fajta cikk is lehet ugyanolyan megbecsült, mint egy kutatásra alapozó tanulmány.

Az ötödik mítosz szerint az idézettség halhatatlan, azaz egy sokat idézett szerző sokat idézett marad. Tény, hogy attól még, hogy egy szerzőnek, ha befejezi tudományos pályafutását és már nem publikál, növekedhet az idézettsége, ugyanis régebbi írásaira később is folyamatosan hivatkoznak. Azonban ahhoz, hogy egy szerző ne veszítse rangját a tudóstársadalomban, újat kell felmutatnia, ehhez nem elég az idézetek számának növekedése.

A tudománymetriai eloszlásokra, mivel ritkán normál eloszlásúak, a hatodik mítosz szerint nem alkalmazhatók a klasszikus statisztikai módszerek. Ez Glänzel korábbi munkái alapján belátható, hogy nem igaz, a tudománymetriában éppen annyira lehet átlagokat használni, mint normál eloszlások esetében.

A cikkben tárgyalt további mítosz az együttműködés sikerességének mítosza, mely a társszerzők számának kérdését taglalja. A nagyfokú – akár nemzetközi – együttműködés több szerző között jó hatással van a munkára, következtében növekszik a publikáció láthatósága. Tényleg mítosz lenne?

Ezzel a kérdéssel foglalkozik Tasnádi Attila tudományos rektorhelyettes, aki a Kioszk számára összefoglalta gondolatait a témában.

Szczuka Borbála