Amikor a folyóirat vadászik a tudósokra – A ragadozó folyóiratokról

predatory

Mindenekelőtt hadd kezdjem egy idézettel egy igen-igen fontos tudományos munkából, melynek tárgya ugyan informatikai jellegű, mégis sok mondanivalója van valamennyi tudományterület alkotójához.

“Az egységesített tökéletes szimmetriák számos bizonyítatlan előrelépéshez vezettek, beleértve a Markov modelleket és a naplózást. Míg a fenti megoldásokra vonatkozó megoldások kiválóak, egyikünk sem használta azt a valós idejű módszert, amit ebben a munkában javasolunk. Másképp fogalmazva ez a replikáció értékelésének közvetlen eredménye. Nyilvánvaló, hogy az internetes QoS és megbízható információk ritkán ellentétesek a naplózó fájlrendszerek telepítésével.” — Margaret Simpson, Kim Jong Fun és Edna Krabappel: “Homályos” homogén konfigurációk

Ez a szemléletes szöveg a Journal of Computational Intelligence and Electronic Systems és az Aperito Journal of NanoScience Technology folyóiratokban jelent meg, és az itt bemutatott jelenségek azóta bejárták az egész világ tudományos közbeszédét. Nyilvánvalóan jópáran csóválják a fejüket, hogy ezzel a szöveggel mit is kellene kezdenünk, két csoportnak viszont már bizonyára vigyorra húzódott a szája: az informatikusoknak és a népszerű, amerikai rajzfilmsorozat, a Simpson család rajongóinak. Az előbbiek csoportjának rögtön kiütközhet, hogy a “tudományos” publikációból kiemelt szöveg teljesen halandzsa, míg a Simpson-rajongóknak minden bizonnyal szemet szúrt, hogy a három társszerzőből kettő – a koreai diktátor elferdített neve mellett – a rajzfilmből ismert Springfield város lakosa: egy soha fel nem növő csecsemő és egy kiégett, általános iskolai tanárnő. Ráadásul az álnevek mögött egy CSIgen nevű program áll, melyet 2005-ben MIT-s diákok arra a célra hoztak létre, hogy bizonyos szabályokat betartva hozzon létre véletlenszerű szakszavakból generált, grafikonokkal és szemléltető ábrákkal ellátott, tudományosnak tűnő, valójában azonban teljesen halandzsa tanulmányokat.

Értjük, egy piréz-összeesküvésre hajazó tudományos poén, de mégis miért fontos ez az igazi kutatók számára? A válasz egyszerű: a fent idézett tanulmány tényleg megjelent a két említett folyóiratban, sok száz hasonló megalapozottsággal rendelkező írással egyetemben. A publikációk szerzőinek nagy része persze nem a tréfa kedvéért jelenteti meg írásait, hanem mert levadássza őket egy úgynevezett „predatory journal”, azaz egy ragadozó folyóirat.

A műfaj – melyet bátran nevezhetünk egy csalási formának – első felbukkanása egybeesik a nyílt hozzáférést biztosító online folyóiratok megjelenésével, melyek mintegy válaszreakcióként jöttek létre az addigi hagyományos periodikapiac folyamatos elszigetelődésére, melyet az okozott, hogy ezek a folyóiratok csak hirdetésekből és a könyvtárakkal kötött, sokszor borsos szerződésekből tartották fenn magukat. A nyílt hozzáférést biztosító folyóiratok a finanszírozást a szerzők felől próbálják fedezni, akik talán szívesebben fizetnek a saját publikációjuk megjelentetéséért, mint másokénak olvasásáért, így egyre inkább kezdtek elterjedni. Az internethez való kötöttségükkel azonban borítékolható volt, hogy hamarosan meg fognak jelenni azok a szereplők is, akik csak a pénzszerzési lehetőséget látják az új publikálási forma népszerűsödésében. Így jöttek létre a létező folyóiratok nevéhez igen hasonló periodikák – mint például a fent idézett Journal of Computational Intelligence and Electronic Systems és Aperito Journal of NanoScience Technology – melyek nélkülöznek minden szakmai hátteret, cserébe a kért összeg befizetése ellenében szíves örömest leközölnek szinte bármit, amit utána a szerző „büszkén” jegyezhet a publikációs listáján, hiszen a tudományterületük szaktudósai kivételével nem sokaknak fog szemet szúrni, hogy a komolynak ható folyóirat mögött milyen szerkesztőségi munka is folyik.

Itt felmerül azonban egy fontos kérdés: miért probléma az, hogy valaki keres egy olyan helyet, ahol pénzért bármit leközölhet? Ha valaki ilyen piszkos eszközökhöz nyúl, az komolyabb karrier esetén úgyis lebukik a módszerével, nem? Valóban, azonban a ragadozó folyóiratok ennél sokkal veszélyesebbek, és nemcsak egyfajta publikációs feketepiacot üzemeltetnek, hanem – ahogy nevük is mutatja – vadásznak a gyanútlan áldozatokra. Egyik jól bevált módszerük például, hogy konferenciák rezümé-gyűjteményeit felhasználva küldenek (gyakran szintén egy automata program által generált) e-mailt az előadóknak, az adott prezentációjuk fontos elemére hivatkozva, és felajánlják, hogy szívesen megjelentetnék folyóiratukban ennek egy írott változatát. A legtöbbeknek már ekkor nyilvánvalóvá válik a svindli, mégis, a címzettek egy töredéke – akik általában kezdő, gyanútlan tagjai a szakmának – nagyszerű lehetőséget lát a dologban, és elkezdi megírni a folyóiratba szánt publikációját. Majd, amikor a munka nagy részével már megvan, kap egy e-mailt, hogy egy bizonyos összeget be kell fizetnie, természetesen ezzel támogatja a folyóirat működését, és mire egy áldozat ide eljut, gyakran már nem is akarja realizálni, hogy csőbe húzták, hiszen ez a már elvégzett munkája kidobásával járna. És minden bizonnyal sokkal nagyobb azok száma, akiket gyanútlanul vadászik le egy ragadozó folyóirat, mint akik tudatában vannak annak, hogy mit is kapnak a pénzükért egy biztos publikálási lehetőséget nyújtó periodikánál.

2011 óta a gyanúsnak tekinthető kiadók száma tizennyolcról több mint ezeregyszázra nőtt, míg magukból a ragadozó folyóiratokból több ezer található az interneten. Egy finn tanulmány vizsgálta a jelenséget, és ők azt találták, hogy 2010 és 2014 között a ragadozó folyóiratokban megjelent írások száma ötvennégyezerről majdnem félmillióra ugrott, ami jól mutatja, hogy a csalási forma felismerése közel sem elég ahhoz, hogy megállítsák a terjedését. A ragadozó folyóiratok palettája széles, vannak olyanok, melyek csak tényleg a legfigyelmetlenebbeket tudják befogni a hálójukba, viszont az „ipar” egészen profi orvvadászokat is kiképzett, olyanokat, akik számos hamis külső hivatkozással – mint például egy fiktív egyetem, kutatóintézet kreálása – rendelkeznek, így még rutinosabb tudósokat is megtéveszthetnek jól felépített marketingjükkel.

A tudományos élet kialakította a maga sziszifuszi védekezését a ragadozó folyóiratokkal szemben, mely több-kevesebb sikerrel próbálja felhívni a figyelmet a jelenségre, hogy mindenki – legyen kezdő vagy tapasztaltabb – jobban odafigyeljen arra, hogy milyen intézmény is akar vele tudományos partnerségre lépni. A cikk elején bemutatott automata által generált írás leközöltetése, majd nyilvánosságra hozása az egyik népszerű sport a tehetősebb tudósok körében. Volt, aki úgy írt csali-szöveget, hogy beírta az iPad-jén egymás után az „atom” és a „nukleáris” szavakat, és minden további szót az automata kitöltés által felajánlott következő szó adott. Egy másik publikáció tíz oldalon át az alábbit ismételgette: „Szedjetek már le a rohadt e-mail listátokról”. Mindkettőt sikeresen publikálta egy-egy ragadozó folyóiratban szerzőjük, és mostanra nyomozás is indult ellenük, mint számos másik ragadozó esetében. Viszont a számok azt mutatják, hogy ezek a magánakciók még mindig nem elegendőek, és ma, amikor a hírek és információk valóságtartalma egyre gyakrabban kérdőjeleződik meg, még nagyobb figyelem irányul a tudományra, hogy a valódi tényekre alapozva alakítsa a közgondolkodást. Ehhez azonban a tudománynak már nem csak a politikában és a médiában, hanem a saját háza táján ólálkodó ragadozókkal is meg kell küzdenie.

A témáról megkérdeztük a BCE egyik könyvtárosát, Börzsönyi Nórát, aki közelről nézve látja a ragadozó folyóiratok jellemzőit, írásában szakmai szemmel egészíti ki, hogy mire is érdemes odafigyelnünk a témában. Tovább olvasok...

Hegedűs Robin

Forrás: Alan Burdick: “Paging Dr. Fraud”: The Fake Publishers That Are Ruining Science, The New Yorker, 2017. 03. 22.