A Gazdálkodástudományi Kar Kutatási Hét programsorozata idén január 15-19. között is nagyon változatos témákkal várta az érdeklődőket. Kutatási projektek beszámolói, kutatói rapid randi, hasznos szoftverek és pályázati lehetőségek bemutatkozói, sok-sok közös gondolkodás, meg persze számos remek alkalom egymás megismerésére egy házikós leves vagy pite fölött. Bárhogy is sajnáljuk, nem lehetünk egyszerre két helyen: néha választanunk kell több érdekes program közül, máskor egyéb feladatok szólítanak el bennünket. A következő szubjektív körkép ezért csak ízelítő a hét eseményeiből.

Hétfő délelőtt a Vezetéstudomány folyóirat „Meet the Editor” programján a vendégek nem csupán a legnagyobb presztízsű magyar gazdálkodástudományi szaklap szerkesztőbizottságának tagjaival találkozhattak, de megismerhették a szerkesztési folyamatot segítő új workflow rendszer működését is. Primecz Henriett, a folyóirat főszerkesztője hasznos tanácsokkal és praktikus javaslatokkal látta el a korábbi és reménybeli szerzőket, majd megfontolandó szempontokra hívta fel a bírálók figyelmét. A program célja az volt, hogy találkozhasson egymással a folyóirat szerkesztősége és tudományos közössége – így természetesen felmerülő kérdéseikre is választ kaphattak a résztvevők.

Hétfő délután a Sportgazdaságtani Kutatóközpont (SGK) workshopján a négy külföldi (egy katalán, két portugál és egy iráni) és a három Corvinusos előadó (Kozma Miklós és Kynsburg Zoltán az SGK, Köves Alexandra a Döntéselmélet Tanszék képviseletében) a participatív döntéshozatal kérdéskörét járta körül. Pezsgő dinamikát vitt a gondolatmenetbe a kapcsolódó elméleti keretek és a gyakorlati tapasztalatok alapján tett meglátások egymásra hatása. A résztvevők elsősorban a spanyol kosárlabda és a portugál futball környezetében emelték ki a vezetők és az edzők döntéseinek összetettségét – praktikus strukturális keretet adva ehhez –, a jobb döntések meghozatalához szükséges tényezők közül a reflexió fontosságát hangsúlyozva, illetve konstruktív vita alakult ki akörül, hogy mennyiben helyes vagy sem az edzői döntések bizonyos köre esetében a participáció elvét alkalmazni.

Kedd délelőtt a Corvinus Science Shop programján a kutatók a Város és Folyó Egyesület (VaLyo) önkénteseivel ülhettek egy asztalhoz. A Szabihíd vagy a Regatta projektek mellett sok más kezdeményezést (és számtalan kacsakő-bajnokságot) jegyző VaLyo célja, hogy a Dunát közelebb hozza a helyi lakosokhoz, felhívja a figyelmet a víz közelségében rejlő lehetőségekre. A keddi programon a résztvevők egy-egy asztalnál különböző problémás helyzeteket elemeztek azzal a céllal, hogy a megoldásokat már valamilyen egyetemi kurzusfeladat során dolgoztathassák ki a hallgatókkal. Több reménykeltő együttműködés felmerült, úgy tűnik tehát, hogy az egyetem oktatói, kutatói és társadalmi missziói jól támogatják egymást.

Kedd délután a hálózatok vezetési kérdéseit körüljáró Kapocs sorozat második alkalmán három izgalmas kutatás eredményeit ismerhették meg a résztvevők. Lőrincz László a korábban népszerű közösségi média-hálózat, az iWiW összeomlásáról beszélt. Rendkívül érdekes előadásában a társadalmi tőke megtartó erejére hívta fel a figyelmet. Havran Dániel kutatótársaival a bankközi piaci kereskedésben kirajzolódó hálózatok kapcsolatait vizsgálta, előadásában a diadikus kapcsolatokban megjelenő reciprocitás lehetséges okait mutatta be. Szabó Zsolt Roland előadásában – a hálózati tanulás és a tanuló hálózatok fogalmainak bevezetésével – a szervezeti tanulás új dimenzióira kiterjedő modellt ismertetett. A prezentációk után élénk szakmai beszélgetés segítette a tanulságok és átvihető tapasztalatok megosztását.

Csütörtök délelőtt igen népszerű volt a negyedik ipari forradalom hatásaival foglalkozó workshop, ahol több jelenleg is dolgozó kutatócsoport mutatta be eredményeit, meglátásait a témáról. Az előadók (Boda György, Czakó Erzsébet, Losonci Dávid és Szabó Zsolt Roland) elsősorban a robotok és a mesterséges intelligencia jelentette kihívásokkal és lehetőségekkel foglalkoztak, a prezentációkat követően pedig a vendégek is bekapcsolódtak az izgalmas vitába. Az ipar 4.0 vagy a gazdaság 4.0 jelzi-e inkább a helyes megközelítést? Hogyan tud felkészülni a várható technológiai és gazdasági változásokra Magyarország? Mi a felelőssége ebben az egyetemeknek mint képző- és kutatóhelyeknek? Hogy kell majd embereket vezetni az új technológiák korában? Egyáltalán áldás vagy átok-e, ha egyes munkákat robotok végeznek majd? Számomra az egyik legérdekesebb felvetés talán ez volt: a legjobb stratégia a technológiai fejlődés kihasználására pont egy jó humán stratégia.

Eközben a Corvinus székesfehérvári campusán megvalósult a Kari Kutatási Hetek történetének első vidéki rendezvénye, amely a nyugat-ázsiai térség és hazánk együttműködési lehetőségeit vizsgálta a sportban. Iránból érkezett a Sportgazdaságtani Kutatóközpont meghívására előadó (Vajiheh Javani), aki a Magyar Birkózó Szövetség alelnökéhez (Bacsa Péter) hasonlóan tényekben gazdag előadásban megerősítette az eddigi és a további együttműködési lehetőségek körét, elsősorban sportszakmai területen. Szóba került a közelmúltban rakétaként sikeressé vált iráni röplabda helyzete is, amennyiben csapatsportként képes volt szerény alapokról a világ legjobbjai közé kerülni, meglévő társadalmi gyökerek és tudatos kormányzati támogatás környezetében.

Pénteken, még mielőtt hangulatos fogadással zárult volna a hét, a Kari Kutatási Bizottság stratégiai workshopján vehettek részt az érdeklődők. A szervezők bemutatták az egyetemi kutatási stratégiával kapcsolatos főbb koncepciókat, az őszi munka eddigi eredményeit, és ismertették a Gazdálkodástudományi Karon formálódó stratégiát is, amely az EQUIS akkreditációs követelményeit is tükrözi. A kutatási stratégia egyik központi gondolata az volt, hogy a kollégák kutatás iránti elkötelezettsége alapján három szinten eltérő támogatási lehetőségeket és fejlesztési célokat fogalmaz meg a Kar. A rövid ismertetőket hosszabb közös gondolkodás követte, ahol minden érintett véleményére számítottak a szervezők. Három asztalnál a stratégiaalkotáshoz kapcsolódó egy-egy témát jártak körül, mint a stratégia kulcsterületeit: hogyan mérjük a kutatási teljesítményt, milyen módon fejlesszük a kutatói kapacitásainkat, illetve milyen módon hasznosítsuk az egyetem külső kapcsolatait vállalatokkal és civil szervezetekkel. Nemcsak új gondolatokat, véleményeket és ötleteket gyűjtöttek, de a kutatási aktivitást fejlesztő intézkedéseket és valós példákat is megvitatták.

Új tanítási és a tanulási módszerek
Natasha Gjorevska, a Corvinus Gazdálkodástani Doktori Iskolájának hallgatója részt vett a managementet tanító oktatók nemzetközi akadémiája (IMTA) által Szlovéniában tartott kéthetes rendezvényén, amelynek évről évre célja a menedzsmentet tanító fiatal oktatók megismertetése új tanítási módszerekkel. Az IMTA programja erőteljesen esettanulmányokra épít, és azon a megfigyelésen alapul, hogy a felsőoktatási intézmények által nyújtott kínálat (azaz az ott végző diákok ismeretei, készségei) sokszor nem esik egybe a vállalatok által támasztott követelményekkel.
A Natasha által tartott Corvinusos fórumon a résztvevők két gyakorlatot végeztek el, mintegy ízelítőként a kéthetes programból. Az egyik egy olyan kép (metafora) kiválasztása volt, amely leginkább jellemzi az illető tanítási filozófiáját, a másik pedig a tanári szerep pontosabb definiálását, illetve újragondolását segítette.
Az egyik legújabb tanítási módszer az ún. tükrözött osztályterem (flipped classroom) modell, amelyben megszűnik az oktató központi szerepe, azt a kollaboratív munka váltja fel. (A módszerről korábbi számunkban már írtunk.) A hallgatók az osztálytermen kívül tekintik meg az oktató által kijelölt előadást, egyénileg tanulmányozzák az online forrásokat, majd az órán műhely formájában az oktatóval közösen dolgozzák fel őket. Ez a modell az egyébként passzív hallgatókat is aktivizálja.

Baksa Máté, Kozma Miklós

Interjú Pelle Veronikával, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet tanársegédjével és a Right to Dream kezdeményezést szervező diákokkal, Fülöp Grétával, Masa Kaddourával és Szászfalvi-Farkas Lenkével, akik az angol nyelvű projektmenedzsment tárgy keretei között szerveztek hátrányos szociális helyzetű gyerekeknek focikupát a legnagyobb sportszervezetek mozgósításával. A projektet a beszélgetésben képviselő hallgatókon kívül részt vett még a munkában Kovács Patrik, Daniel Lockhart és Zhu Tong. A projektről összefoglaló kisfilmet is készítettek.

Össze tudnátok foglalni, hogy miről szólt a projektetek, hogyan vágtatok bele?
Hallgatók: Az eredeti tervünk szerint támogató kampányt szerettünk volna szervezni a Black Rock Football Scholars nevű szervezetnek, akik rászoruló, de tehetséges focista gyerekeket támogatnak abban, hogy ösztöndíjjal kijuthassanak Amerikába tanulni és edzeni. Igyekeztünk kapcsolatba lépni minden magyar klubbal, ahol utánpótlásképzés folyik, de sajnos sehol nem találtunk pozitív fogadtatásra, lehet, hogy még nem annyira bíztak bennünk. Eléggé kétségbeestünk, és ekkor jöttünk rá, hogy szükség lesz egy B tervre: mivel a projekt témáját nem akartuk teljes egészében megváltoztatni, kitaláltuk, hogy szívesen szerveznénk focikupát szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Sokat ötleteltünk rajta, tényleg valami jótékonysági akciót szerettünk volna csinálni, és erre esett a választás. Először nagyon nagy volt az érdeklődés, nagyon sok támogatást kaptunk a résztvevőktől, a helyszínektől, a gyermekotthonoktól, mindenki nagyon lelkes volt, így úgy döntöttünk, hogy ezt visszük tovább, mert nagyon jól indult az egész. Eszünkbe jutott néhány szponzor, a Fradit és az Újpestet mindenképpen be akartuk vonni, mert ők a legismertebb fociklubok Magyarországon, és nagyon nyitottak is voltak, negyed óra alatt válaszolt minden klub vezetője. A főszponzorunk a zalakarosi Szabadics Zrt. volt, akiket egy előző karitatív programból ismertünk. Aztán csatlakozott az EPP, az ELTE Sport Kft. és a iBro’ Apple szerviz is. Ők pénzügyileg segítettek, illetve az Újpest ajándékokkal, érmekkel, kupákkal, mezekkel, meg hát a focistáikkal, akiket a rendezvényre küldtek, aminek a gyerekek persze nagyon örültek. Harmincegy gyereket sikerült bevonni végül: harminc fiút és egy lányt. Ők különböző otthonokból jöttek, amiről eleinte nem is gondoltuk volna, hogy nehéz lesz, de sok intézkedéssel járt az otthonok mozgósítása.

Azt említettétek, hogy a kezdeti ötlet után nagy átalakuláson ment keresztül a projektetek.
Hallgatók: Igen, mindenképpen a focinál akartunk maradni, ez kapcsolódik az első projektötlethez. Rövid időnk maradt a kivitelezésre, viszont bennünk volt, hogy valami nagyon jót szeretnénk létrehozni. Szerintünk ezért is lehetett ez ennyire sikeres, mert annyira sokat kellett hajtani azért, amit szerettünk volna, hogy ezáltal mindenki többet hozott ki magából, mint gondoltuk volna. A projekt sikere eljutott több médiafelületre, így az M4 Sportra is, az M1 híradó kijött a helyszínre, és aznap kétszer is lejött rólunk a hír, a délutáni és az esti híradóban, illetve volt egy rádióbeszélgetésünk is a Trend FM-en.

Ennek a projektnek mennyiben lesz folytatása? Vagy ez most lezárult, és inkább más helyen szeretnétek hasznosítani a tapasztalataitokat?
Hallgatók: Ahogy vége lett a focikupának, már akkor elkezdtünk gondolkodni a következő alkalmon. A gyerekek kérdezték is, hogy akkor lehetne-e ez hetente vagy havonta. Sajnos ennyi időnk nincs az egyetem mellett, de szeretnénk legalább évente megrendezni. A projektmenedzsment kurzusból kihoztuk szerintünk a maximumot, és kezdőkhöz képest nem csak a szervezést sikerült jól megvalósítanunk, de nagyon élveztük azt is, hogy megtapasztalhattuk, hogy mi is a lényege ennek a kurzusnak. A tanárnő segítsége nélkül persze nem sikerülhetett volna ilyen jól, a tanácsai, és hogy hitt bennünk végig, nagyon sokat számít!

Pelle Veronika: Ehhez persze ilyen hallgatók kellettek, akik másfél-két hónap alatt képesek voltak megcsinálni a háromhónapos munkát. Annyira életszerű volt a helyzet, amiben találták magukat, mint egy valódi kommunikációs ügynökségnél, amikor az élet úgy hozza, hogy az egyébként szépen kitalált stratégiáról menet közben kiderül, hogy különböző külső okoknál fogva - vagy épp az ügyfél és az ügynökség közötti nem megfelelő információáramlás miatt - nem sikerül azt megvalósítani. Feladni viszont nyilván nem lehet, tehát ahhoz, hogy a projekt a fennmaradó fele időből gazdálkodva is sikerrel záruljon, gyorsan fel kell ismerni a hibákat, okosan számba venni a fennmaradó lehetőségeket, előállni egy B tervvel, és nemcsak tudással, hanem erős akarattal és szívvel-lélekkel odatenni magunkat. És ezek a hallgatók pontosan ezt tették: példás kríziskommunikációt vittek véghez, és nemhogy sikerült volna tisztesen elvégezni a projektfeladatot (ami egy ilyen helyzetben már önmagában siker), de olyan szintű kivételes motiváció és teljesíteni akarás hajtotta őket, hogy túl is szárnyalták azt. Ha minden ügynökségnek ilyen elkötelezett munkatársai lennének, akkor mindegyik Prizma-díjat nyerne!

Mennyire akarta, vagy mennyire lehetett tanárként befolyásolni a projekt megszervezését?
P. V.: Én azt szeretem ebben a kurzusban, hogy itt a hallgatók ténylegesen valós projekteken dolgoznak, csapatmunkában, egy fél éven át, a téma kitalálásától a megtervezésen át a megvalósításig, sőt az utánkövetésig. A hallgatók elmondásaiból sajnos azt tapasztalom, hogy az egyetemi éveik alatt úgy általában kevés olyan tapasztalatuk van, hogy a csapatmunka nem csak azt jelenti, hogy felosztjuk egymás között a munkát, mindenki egyedül felkészül a saját részéből, majd mozaikszerűen összerakjuk, és másnap előadjuk. A félév elején valószínűleg ennek a feladatnak is így állnak neki, de menet közben rájönnek, hogy ez egy valós téthelyzet, valós döntésekkel és valós következményekkel, és itt nem működik a munka feldarabolása, itt ténylegesen együtt kell működniük, itt mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Ennek következtében természetesen előbb-utóbb szinte mindenütt előjönnek az eltérő elképzelésekből, személyiségjegyekből és munkamorálból adódó konfliktusok, úgyhogy bizony minden csapat megharcolja a saját csoportdinamikájának nehézségeit. De éppen ettől életszagú a feladat, és éppen ebből tanulnak a legtöbbet: önmagukról, saját erősségeikről és gyengeségeikről, fejlesztendő készségeikről, a különböző csapatszerepekben betöltött belső működésükről. Mindezek tudatosítása érdekében pedig a félévet végigkísérik a folyamatos önreflexióra sarkalló rövid írásos feladatok. Tehát a kurzus célkitűzései között ezt az önismereti dimenziót is nagyon fontosnak tartom. De persze emellett reményeim és tapasztalataim szerint szakmailag is fejlődnek, választott szakmájuk, a kommunikáció egészen eltérő szegmenseit ismerik meg: azontúl, hogy a csapaton belül fejlesztik a belső kommunikációjukat, kifelé is együttműködnek piaci szereplőkkel, nonprofit szervezetekkel, a sajtóval, és meg kell tanulniuk nemcsak jól dolgozni, de a jó munkát jól kommunikálni, „eladni” is. Érzik a befektetett munka súlyát, felelősségét, értékét, és a végső megmérettetésen kommunikációjuk minőségéről is kapnak visszajelzést a szakmai estünkre meghívott zsűritől. A tanár részéről ez a kurzus egy folyamatos mentori tevékenységet igényel, és ez nagy kihívás: hogy úgy tudja végigkísérni ezt a folyamatot, hogy csak finoman hangszereljen a háttérből, engedje, hogy a hallgatók megtalálják a saját útjukat, ugyanakkor viszont elérhető legyen, és jókor szóljon közbe, ha a dolgok már épp kezdenének elcsúszni. Ha ezt az ember komolyan veszi, akkor ez a kurzus bizony nem kevés órán kívüli konzultációt és kapcsolattartást igényel, s persze mindezt nem egy csapatra és egy témára vonatkozóan, hanem párhuzamosan minden projektnél. De amikor az ember ott áll a szakmai esten, és hallgatja a hallgatókat, amint bemutatják féléves munkájukat, vagy amikor lát egy csodát megszületni, amikor olyan dolgot visznek véghez és olyan képességeket hoznak ki magukból, amit korábban ők maguk sem hittek volna magukról, hát van-e ennél jobb érzés egy tanár számára?

A kurzus keretében megvalósult többi projekt mennyire volt sikeres?
P. V.: A kurzuson - a kommunikáció és média szakterületén releváns megkötéssel - gyakorlatilag szabad a témaválasztás, éppen azért, hogy a hallgatók élvezzék azt, amin fél éven keresztül fognak dolgozni. Idén fantasztikus volt azt látni, hogy miközben a szabad témaválasztás keretén belül a csapatok akár profitorientáltabb ötletekkel is előállhattak volna (mint például egy startupterv vagy egy piaci igényt felismerő kommunikációs szolgáltatás terve), idén mind a négy csapat egy társadalmilag fontos ügyhöz, üzenethez nyúlt. A Right to Dream árvaházi gyermekek számára szervezett focitornája mellett volt egy csapatunk, a First Scars, akik a párkapcsolaton belüli erőszak legelső, általában még csak verbális, ám fájó lelki sebeket okozó jeleire szerveztek figyelemfelhívó kampányt. A One Hope One Yemen adománygyűjtést szervezett a jemeni humanitárius katasztrófa áldozatait segítendő. A negyedik csapat, a Warming Hearths pedig rászoruló fiatalok számára szervezett ruhagyűjtő kampányt, és próbálták ezeket stílusos szettekké formálni. Annyi örömteli pillanatot szereztek, vittek a hallgatók mások életébe a projektek során, hogy öröm volt ezt már csak nézni és végigkísérni is! Nagyon büszke vagyok minden csapatra!

A gyakorlati jellegű feladatokkal közelebb lehet hozni a hallgatókat a tudományos diskurzushoz?
P. V.: Én azt mondanám, hogy igen. Hiszek abban, hogy a gyakorlati jellegű feladatokkal - amellett, hogy értelemszerűen nem az elméleti alapozás, hanem a szakma kézzelfogható megtapasztalása a céljuk - közelebb lehet hozni a hallgatókat a tudományos diskurzushoz is. Nagyon jó példa erre a még egészen élénk emlékünk a szakmai estünkről, ahol egy, a szakma és a piac képviselőiből álló zsűri értékeli a hallgatókat, de emellett elhívjuk rá az alsóbb éves hallgatókat is, illetve bárki hozhat külsős közönséget is. Nagyon jó volt itt azt megélni, hogy egy-egy előadás után nemcsak a zsűri jelzett vissza, de a közönség is igazán aktív volt, így a megmérettetésből egy valódi, élő szakmai diskurzussá alakult át az este. És azt látom, hogy ez az élmény azokat az alsóbb éveseket is inspirálta, akik eljöttek, és már most elkezdtek gondolkodni azon, hogy ők jövőre vagy két év múlva milyen projektet szeretnének megvalósítani. Szerintem fontos, hogy a hallgatók azt lássák, hogy az általuk gyakran kötelező penzumként vagy fölösleges elméleti teherként megélt egyetemi feladatoknak nagyon is kézzelfogható eredményei születnek. Hogy azt lássák, hogy az a tudás, az a diploma, amit itt kapnak, az nem csak az elméleti felkészültségüket és szakmai tudásukat bővíti, az nem csak egy kötelezően megszerzendő papír, de nagyon is készpénzre váltható. És hogy ez mennyire így van, arról itt egy újabb friss példa: Lenke épp most, a beszélgetésünk előtt mesélte, hogy a projekt befejezésével beírta ezt a tapasztalatot a CV-jébe, és épp erre figyelt fel a munkaadója, ahová most frissen vették fel állásba.

Hallgatók: Mi úgy éljük meg, hogy ez a kurzus egyfajta végkifejlete volt a szaknak: itt nemcsak az derült ki, hogy mennyire vagyunk jó kommunikációs szakemberek, hanem az előadás során is bizonyítanunk kell, ezért is hajtottunk ennyire. És a zsűrit is meg kell győzni, aki nem látja a tíz perc mögött lévő féléves munkát. Beszéltünk is róla korábban, hogy úgy szeretnénk valami olyat csinálni az egyetemen együtt, aminek segítségével meg tudjuk mutatni, hogy mit tudunk, s ki tudunk tűnni a többiek közül. És erre kicsit most jövünk csak rá, hogy megvan az, amit kitűztünk magunk elé!

Említettétek, hogy néhány hallgatónak az a szemléletmódja, hogy a papír sokszor fontosabb, mint a gyakorlat. De ugyanez megvan néha a tanárok oldaláról is – hogyan lehetne nekik példát mutatni?
P. V.: Én túlnyomórészt elméleti, alapozó tárgyakat tanítok, de ott is mindig próbálok arra törekedni, hogy a lehető legtöbb gyakorlatot vigyek be az órákba, mert úgy gondolom, hogy egy elméleti tárgynak is úgy van igazán értelme, ha a hallgató látja a tudomány mindennapi életben való kamatoztathatóságát. Egy klasszikus előadásnál nincs az oktatónak annyira szabad keze, hogy ilyen mértékű gyakorlatorientáltságot vigyen az óráiba, mint amire például ez a kurzus teret enged. S annak is idő kellett, mire ennek a tárgynak a módszertana így kiforrta magát - ez pedig nem az én érdemem. Én négy éve, az angol nyelvű BA-képzésünk indításakor kaptam meg ezt a tárgyat, amit a magyar nyelvű képzésünkön Dobó István kollégám már évek óta visz a mesterszakosoknál, úgyhogy neki köszönhetem, hogy egy ilyen jól kitalált módszertant örököltem meg. Én nem gondolom, hogy fiatal oktatóként lenne jogom bármely tapasztaltabb kollégának példát mutatni, mert szerintem minden kolléga igyekszik a tudása legjavát adni. Amit én tapasztalok, az az, hogy érdemes próbálkozni a hagyományostól eltérő oktatásmódszertani keretekkel, én legalábbis ebben nagyon sokat tanulok a vezetőimtől és a kollégáimtól.

Szczuka Borbála

Kornai János 90. születésnapja alkalmából szervezett kiállítás megnyitóján Kovács Erzsébet, a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Kar dékánja mondott köszöntőt.

Tisztelt Professzor Úr, kedves János!
Tisztelt Vendégeink! Kedves Kollégák!

Kornai Jánost másodszor köszönthetem a Közgazdaságtudományi Kar dékánjaként, és ez nagyon nagy megtiszteltetés számomra.
Először 2016-ban ünnepeltük együtt azt, hogy az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának külföldi tagjává választották. Most pedig a 90. születésnapjára nyílt kiállítást nyitjuk meg, és bemutatjuk az erre az alkalomra megjelelő Acta Oeconomica különszámát.

Kornai János kutatóként és tanárként is példakép számunkra. Ebben a rövid méltatásban nem haladnék sem időrendben, sem az általa kutatott témákat rendszerezve, hiszen erre nem lenne elég a mai délelőtt.

Kornai tanár úr első és nagyon meghatározó egyetemi bemutatkozása A hiány című könyv megjelenését követő előadás sorozat volt. A hiány témája sokakat vonzott, tanárok és diákok töltötték meg zsúfolásig a nagyelőadót. A puha költségvetési korlát fogalma azóta világszerte ismertté vált.

A hiány valójában elméleti megfontolásokon építkezett. Kornai János nagy álma az volt, hogy az ő hipotéziseit valaki majd éles adatokon tesztelje. A fő kérdés az volt, hogy a sokat emlegetett állami redisztribúció, mint a hiány egyik fő forrása milyen szinten mérhető. A 80-as évek elején kezdeményezte az MTA Közgazdaságtudományi Intézet hátterével az empirikus kutatások beindítását. Megszervezte az akkori Pénzügyminisztérium Lajos utcai Számítóközpontjában az összes magyar állami vállalat adatainak gyűjtését. Akkor ő kiment az USA-ba vendégprofesszornak, és az ő irányításával Matits Ágnes kezdte meg a számításokat.

Ágnessel közös tanszéki szobánkban sokat beszélgettünk, hogy milyen adatokból, milyen módszerekkel mit lehet kimutatni. A munka része volt a megfelelő feltevések statisztikailag megalapozott tesztelése és az eredmények átadása. A számításokat értően és mélyen elemezte Kornai János. Munkájuk eredménye egy könyv: A vállalatok nyereségének bürokratikus újraelosztása, mely 1987-ben jelent meg. Ennek rövidített változatát is több nyelvre lefordították.

Bár közvetlenül nem voltam a tanítványa, nagy hatással volt rám Kornai János több műve, és a fenti közvetett kapcsolat. A könyvről recenziót írtam a Közgazdasági Szemlébe, és mivel az adatok további felhasználásához is hozzájárult, így szerzőtársával, Matits Ágnessel közösen megírtuk a Gazdasági adatrendszerek struktúrájának elemzése című tankönyvünket, ami a többváltozós statisztikaoktatást segítette több kiadásban is megjelenve. Bizony ez is már 30 éve történt.

Kiemelten érdekes és felbecsülhetetlen érték volt számunkra mint közgazdász-matematikusok számára az a kutatói rendszeresség, az állítások teljes bizonyítottságára való törekvés, a tökéletes precizitás, a profi kivitelezés, ahogyan Kornai János a munkáját végezte. Bizony kevés dolgozószobában volt látható olyan kartotékrendszerhez, amivel minden munkájához kapcsolódóan dokumentálta a megszerzett adatokat, részeredményeket, s mindenféle dokumentumot.

Egyetemi oktatóként a tanulásról írt gondolatai is nagyon értékesek számomra. Ha van még olyan fiatal olvasó, aki most kezd Kornai János műveivel ismerkedni, jól teszi, ha a 2005-ben megjelent rendhagyó életrajzi írásával, A gondolat erejével című könyvvel kezdi.

Néhány sorát szó szerint idézem, mert nála pontosabban nem tudom megfogalmazni a tanítványaink számára sem, miként érdemes tanulni: „Olvasmányaimról alapos jegyzetet készítettem. […] Nemcsak átfutottam a szöveget, hanem lejegyeztem, már csak a jobb memorizálás végett is, a főbb mondanivalójukat, példákat oldottam meg.”

Tanár kollégáimnak üzenetként egy másik mondatot idézek: „Sajnos nem volt tapasztalt, a korszerű irodalomban naprakészen jártas tanárom, aki útbaigazított volna.”

Kornai János 2011 óta oktat egyetemünkön. Szerdánként rendszeresen találkozhatunk vele a Főépületben lévő második emeleti szobájában is, az Összehasonlító és Intézményi Közgazdaságtan Tanszéken. Számunkra igazi elismerés és megnyugvás, hogy köztünk van, és a vele folytatott beszélgetésekből megismert gondolatai, valamint írásai több tantárgy mondanivalójába is szervesen beépülnek. Speciális kurzust is hirdetett az Egyetemen, doktori hallgatókkal is elmélyülten foglalkozott. Többek is a vele való közös munka nyomán indultak el szellemi pályájukon.

Kornai János, most, a 90. életéve fordulóján példamutatóan őrzi érdeklődését mind a szakmánkban felmerülő számtalan új kérdés iránt, mind pedig a mindennapi vitáink során. Új és új munkáival lepi meg a tudományos közösséget s a közélet kérdései iránt érdeklődőket egyaránt, itthon és a nemzetközi porondon is. 70 és 90 éves kora között 242 olyan közleményt mutatott fel a Magyar Tudományos Művek Tára, amit vagy Kornai írt a legkülönfélébb tudományos, esszéjellegű és publicisztikai műfajokban, vagy vele készült komoly, nagylélegzetű beszélgetés.

Köszöntsük most együtt a Harvard Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem professzor emeritusát, Kornai Jánost a 90. születésnapján.

Oktatótársaim és tanítványaink nevében ígérem, hogy várjuk és figyelmesen olvassuk további könyveit is. További munkájához nagyon jó egészséget kívánunk.

Budapest, 2018. január 17.

Grzegorz Kołodkoval, a lengyel Kozminski Egyetem professzorával, a kezdeményezésére alapított TIGER (Transformation, Integration and Globalization Economic Research) igazgatójával Kozma Miklós beszélgetett a Kornai János professzor 90. születésnapja alkalmából rendezett Corvinus workshop alkalmával.

Nyomban elmondta, hogy milyen inspirálóan hatottak rá még a 70-es években Kornai professzor írásai,
és ennek alapján alkotta meg a hiánygazdaság Kornai-féle modelljének alternatíváját jelentő „shortageflation” (Hámori Balázs fordításában: nincsfláció) modellt. Összekapcsolta ennek a fogalomnak az értelmezését a kínai gazdaság gyakorlatával, amely meglátása szerint az egyetlen szocialista gazdaság, amely félkemény költségvetési korláttal működik, illetve ezzel összefüggésben nem jellemző rá a hiány jelensége, amely a magyarországi szocializmusnak a „vesztét okozta”. Kínában, amennyiben van rá pénze, „bárki vehet egy Ferrarit”, szemben a mi egykori szocialista gazdaságunkkal, ahol gyakran nem kaptunk árut a pénzünkért. Ennek alapján a kínai gazdasági berendezkedést sem klasszikus szocializmusnak, sem hagyományos értelemben vett kapitalizmusnak nem tekinthetjük, hanem a Kołodko professzor általi megnevezéssel élve „Chinism”-nek (óvatos magyar fordítással: kínaizmusnak) mondhatjuk.

Kína az elmúlt évtizedek gyors gazdasági növekedését többek között annak köszönheti,
mutatott rá beszélgetésünk során a professzor, hogy nem liberalizálta berendezkedését politikai demokráciává, amely belső természeténél fogva kevésbé támogatta volna a növekedést. „Mindemellett a demokráciát önmagában való értéknek tartom, mégha nem is olyan hatékony”, mint a politikailag központosított kínai gazdasági modell – szögezte le Kołodko professzor. Kína nem engedi meg, hogy hiány alakuljon ki gazdaságában, mert ez a rendszer vesztét jelenthetné, ugyanakkor az egyenlőtlenségek mértéke Kínában jelenleg nagyobb, mint a kapitalizmus bástyájának tekinthető Amerikai Egyesült Államokban.

Tekinthető-e mintának más országok számára a kínai gazdasági berendezkedés?
– tettem fel számára a kérdést. Bizonyos országok számára valóban mintát adhat a kínai modell, így például Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Kuba, illetve egyes szegényebb fejlődő országok számára, mint Etiópia, Tanzánia vagy Burkina Faso. Számukra a kínai megoldás mutathat a szegénységből kivezető utat, amelyet követhetnek. A hagyományos gazdaságokban, bármennyire is sikeresnek tekintjük őket, a növekedés exkluzív módon történt, azaz az egyenlőtlenség nem csökkent, a szegénység fennmaradt. A kínaizmus megoldotta ezt a problémát, ezért vonzó alternatívát jelenthet a szegényebb fejlődő országok számára.

Tanulhat-e Magyarország a kínai modellből?
– adódott ennek alapján a következő kérdés. Egy az egyben nem tekinthetjük számunkra követendő modellnek Kínát, már csak azért sem, mert mi európai módon a demokráciát önmagában vett értékként tiszteljük, nem úgy, mint a kínaiak. Lenne azért mit tanulnunk tőlük: a szinergiák kiaknázásának megvalósítását. Kínában nincs a négyévenkénti parlamenti választásoknak alávetett gazdálkodás, a hosszabb távú fejlesztési szemlélet az uralkodó. Így épült például az 1989-ben meglévő 650 km-nyi gyorsforgalmi út helyett mára egy több mint 60 ezer km-t magába foglaló gyorsforgalmi úthálózat. A jelenlegi kihívások egyike számukra a környezetszennyezés katasztrofális helyzete, de ennek megoldásán is erős hosszú távú szemlélettel dolgoznak. Tanulság a professzor szerint, hogy míg mi a demokráciát értéknek tekintjük, a gazdasági problémák megoldásában hátráltató tényező, hogy a demokratikus többségnek számos esetben nincs igaza, vagy legalábbis rövid távú szemléletben gondolkodnak. A felvilágosult autoriter rendszerek sokszor jobb gazdasági teljesítményt nyújtanak – erre példa az Egyesült Arab Emírségek és Kína Kołodko professzor szerint. Kína komoly érdeme, hogy bár autoriter rendszert működtet, meritokráciának tekinthető, azaz valóban hozzáértő vezetőik vannak, akik technokrata szemléletben hoznak döntéseket.

Jelenthet-e a kínai modell megoldást a nyugati demokráciák jelenkori válságára?
– vetettem fel utolsó kérdésemet. A professzor nyomban értette, hogy a neoliberalizmus válságára gondolok, és sorolta is a példákat, amennyiben Trump Amerikája, a Brexit Angliája, a Németországban megerősödött AfD, valamint a francia Marie Le Pen, a holland Wilders, illetve Erdogan Törökországa kérdéseket vet fel a neoliberalizmus hívei számára. Egy lendülettel tette hozzá, hogy a közelmúltbeli magyar és lengyel tendenciákat is ebbe a sorba illeszkedőnek tartja. Meglátása szerint a neoliberalista berendezkedés válságának oka, hogy a „kevesek meggazdagodását idézte elő a többség költségén”, és az így előállt, illetve állandósult egyenlőtlenség a politikai vezetők iránti bizalomvesztésbe torkollott. Ugyanakkor a fent felsorolt politikai erők térnyerését, amely jelenséget „új nacionalizmus” névvel illette, rossz válasznak tartja a kétségkívül valós problémára. Szerinte a globalizáció folyamata nem visszafordítható, ezért a nacionalizmusnak, az idegengyűlöletnek nincs tere egy progresszív gondolkodásban. Saját elképzelését „új pragmatizmusnak” nevezi, amely szerinte egy hármas egyensúly kialakítását célozza: gazdasági, társadalmi és ökológiai egyensúlyra kell, hogy törekedjünk. Megközelítése interdiszciplináris, és erősen környezetbe ágyazott módon alkalmazható. Ebben az irányban kibontakozni látja a mai Kína mellett egyébként Macron Franciaországát, és a maga részéről lát lehetőséget arra, hogy az új lengyel miniszterelnököt is meggyőzze ennek az ideológiától független, a gazdasági boldogulást a korábbinál szélesebb perspektívában, eredményszemléletben szolgáló megközelítésnek a célszerűségéről.

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék