Folytatjuk előző számunkban elindított sorozatunkat, amelyben a Gazdálkodástudományi Kar kutatási életét igyekszünk közelebbről megismerni. Primecz Henriettel, a Vezetéstudomány folyóirat főszerkesztőjével az elmúlt évek szemléletváltásáról és a követendő publikációs gyakorlatról Baksa Máté beszélgetett.

Legutóbb Pataki Györgyöt, a Kar nyáron leköszönt kutatási igazgatóját kértük meg, hogy értékelje az elmúlt három év legfontosabb eredményeit. Ön hogyan látja ezeket?
Nagyon szerettem Pataki Gyurival dolgozni, rendkívül inspiráló és jó ötletei vannak. Ezek némelyikéhez szeret ragaszkodni, de egyébként elképesztően nyitott, minden tervbe és döntésbe bevont minket, a Kutatási Bizottság tagjait. Neki is van egy komoly elkötelezettsége a kutatás iránt, és ez az elmúlt három évben a Karon is megerősödött. Úgy gondolom, hogy ebből a szempontból maradandót alkotott Gyuri és a Kutatási Bizottság, mert a kutatási tevékenységgel kapcsolatos korábbi attitűd, hogy „jól van, ez a te hobbid, nem zavarsz vele senkit”, alapvetően megváltozott. Szerintem a legfontosabb ez a szervezeti kultúrában bekövetkezett változás: korábban majdnem kizárólag képzőintézménynek látta magát az egyetem – ma már a kutatás is egyaránt fontos.

Milyen irányban tudna továbbfejlődni a kar? Mik a legfontosabb célok a következő évekre?
Mindannyiunknak meg kell tanulnia, hogyan kell kutatni, írni és publikálni. Úgy látom, hogy rengeteg nagyon okos ember dolgozik itt az egyetemen, de ahhoz képest, hogy mennyi jó ötletünk van, nem vagyunk elég gyakorlottak abban, hogy ezeket megjelentessük. Sajnos a helyzetet az sem könnyíti meg, hogy egyre nehezebb publikálni manapság. Szerintem sokan nem látják még az egyetemen, hogy ha nem jelenünk meg rendszeresen a nemzetközi folyóiratokban, akkor lemaradunk, és egy keleti periférián lévő, ismeretlen egyetem leszünk.

Októberi Élő Kioszk eseményünkön az oktatás és kutatás dilemmáiról beszélgetve mondta, hogy mielőtt attól félnénk, hogy átesünk a ló túloldalára, fel kellene rá ülnünk. Mi ez a ló, és hogyan pattanhatunk a nyeregbe?
Ez a ló a kutatás és publikálás lova. Az angolszász világban valóban nagyon erős a verseny, minden a publikációkon múlik, szinte mindent ez szabályoz. De nálunk abszolút nem igaz, hogy a cikkek és megjelenések körül forogna a világ. Úgy gondolom, hogy nagyon rossz volna, ha mindent a publikációk léte döntene el, ugyanakkor az is nagyon szomorú, ha a legjobb ötleteink csak osztálytermekben hangzanak el. Mindig nagyon sajnálom, amikor azt látom, hogy ezek a remek gondolatok nincsenek megírva. A gond az, hogy nem úgy tekintünk az írásra, mint a tanórákra: ott kemény kötelességnek érezzük, hogy felkészüljünk, bemenjünk, a hallgatókkal levelezzünk vagy visszajelzést adjunk.

Szóval egyszerre két lovat kellene megülni – az oktatás mellett a kutatásra is koncentrálni?
Pontosan. Azért is találó a hasonlat, mert az írásra ugyanolyan módszeresen kellene készülni, mint a tanórákra. Korábban itt járt nálunk Thomas Basbøll, aki a publikálással kapcsolatban osztotta meg velünk a gondolatait. Az egyik nagy mondása az időmenedzsmentre vonatkozott. Azt tanította, hogy minden nap írjunk, minimum fél, maximum három órát. Fél óra egy bekezdés, három óra hat bekezdés, és ezt előre meg kell tervezni. Nagyon sok dologban tartom magam ahhoz, amit ő javasolt: bár nem írok minden nap, de nem akkor kezdek el írni, amikor van egy teljes szabad napom, mert akkor egy félévben csak három-négy napon tudnék. Úgy nem lehet cikket írni, hogy kinyitom a laptopot, és elkezdek gondolkodni rajta, hogy akkor most miről írjak. Nem szoktam három óránál többet írni, ezt megfogadtam tőle, legfeljebb az utolsó simítások során. Hetente kétszer-háromszor-négyszer másfél órát lehet írni. De ez csak akkor működik, ha előtte már tudom, hogy miről fogok, ha a városban jártamban-keltemben is a cikken gondolkodom, arról, hogy hogy strukturálom majd a gondolataimat. Nyilván a legjobb a társszerzőkkel való közös gondolkodás, az segít legtöbbet a mondandó kikristályosításában.

Hogy látja, hol vannak az elakadásaink? Miért nem sikerül felülni a lóra?
Az egyik oldalon egyre nehezebb publikálni nemzetközi szinten (Q1, Q2 lapokban), és a későn érkezőnek nincs előnye, mert ő nem gyakorolta ezt az elmúlt 15-20 évben. A másik oldalon továbbra is kulturális okok állnak: könnyebb felkészülni egy órára, és egy szuper előadást megtartani, mint megírni egy cikket – főleg annak, akinek ebben van gyakorlata. Talán a legnehezebb kihívás, hogy az angol nem az anyanyelvünk. Valamilyen szinten mindenki megtanulja, de az az esszéírási készség nem alakul ki. Más iskolában is nevelkedünk, máshogy érvelünk és gondolkodunk. Az a helyzet, hogy vagy elhagyjuk a kelet-európai stílust, vagy nem jutunk be a nagyobb nemzetközi folyóiratokba. Az angolszász cikkeket könnyebb olvasni, mi még kevésbé tanultuk meg, hogyan írjunk így. Valójában ez egy sajátos nyelv. Sokan kritizálják is azért, hogy mesterséges, ugyanakkor a tudományos eredmények viszonylag hatékonyan átadhatók rajta. A legfontosabb, hogy azokat a kommunikációs csatornákat kell használnunk, amiken el tudjuk juttatni a tudást másokhoz, mert különben nálunk marad. Egy nagynevű kutató, Hugh Willmott mondta korábban, hogy ő a pályája elején, a ’60-as, ’70-es években nem nagyon írt, aztán egyszer szóltak neki a kollégái, hogy most már illene. Jelenleg ő az egyik legtermékenyebb és legbefolyásosabb szerző a területünkön. Az a kár, hogy nincs pár év kifutási idő, és tényleg nehéz, hogy már PhD hallgatóként kell publikálni. Sőt, az angolszász országokban akár A-kategóriás cikkeket is elvárnak PhD szinten. Ez rettenetesen nehéz, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy egy huszonéves embernek van már olyan gondolata, ami világújdonság. Szóval azért valóban át lehet esni a ló túloldalára. Ugyanakkor abban is hiszek, hogy minél többet ír valaki, annál jobban letisztulnak a gondolatai. A bírálati folyamatban visszajelzések vannak, és ezektől egyre jobban meg tudjuk fogalmazni azt, amire gondolunk.

Ezzel együtt sok kritika is éri a tudományos bírálati rendszert. Mások a folyóiratok valós társadalmi impaktját hiányolják…
Ez a bírálati rendszer, hogy a kollegák döntik el, mi jó és mi nem jó, mi meggyőző és mi nem meggyőző, minden negatívuma ellenére a legjobb rendszer. Mert hiszen ki más dönthetné el mindezt? Nincs más objektív mérce vagy felsőbb hatalom. Mi vagyunk azok, akik a tudományt művelik. A társadalmi impakt kapcsán: nagyon fontos, hogy ha nem írjuk le a gondolatainkat, akkor nem jelennek meg. A társadalmi impakt és a tudományos publikációk közötti szembeállítást nem tartom teljesen jogosnak, mert az írásból jönnek azok az eredmények, amelyeknek imapktjuk lesz. Annál, ha valaki egyszerűen csak kinyilatkoztatja, hogy tudja, milyen a világ, sokkal hitelesebb, ha van mögötte publikáció, amit a tudós kollégák már elfogadtak.

Mit üzenne a kari és egyetemi kutató kollégáknak?
Nem könnyű ilyen üzeneteket megfogalmazni… A fiatal kutatóknak talán azt mondanám, próbálják meg, írjanak! Kapnak majd visszajelzést, és ne keseredjenek el, ha eleinte több a kritika, mint a dicséret. Szerintem az egyetemi emberek többsége mindig jó tanuló volt, és ezért különösen nehéz, amikor a bírálatokban, visszajelzésekben kemény kritikákkal találkozhatunk. Korábban sokszor saját magamban is elbizonytalanodtam. De ezért is olyan nagy dolog, ha végül mégis sikerül megcsinálni, és megjelenik az írás. A tapasztaltabb kollégáknak kitartást kívánok. Azt tanácsolom, hogy merjenek magasabb besorolású helyre pályázni. Úgy tapasztalom, hogy ha nagyon könnyen átmegy egy cikk, az annak a jele, hogy egy erősebb lapba is elment volna. Érdemes mindig a nagyobb kihívást választani! És még egy dolog, amiben én nagyon hiszek: a nemzetközi publikációknál a blind review rendszer valóban működik. Lehet, hogy egy PhD hallgatónak támadt egy jó ötlete, lehet, hogy egy tapasztalt professzornak, tényleg nem számít, ilyen szempontból nem indulunk hátrányból.