corvinuskioszk

Mi van a bitcoin mögött?

A pénzügyi rendszer válsága, a könyvnyomtatáshoz hasonlóan forradalmi technológia vagy a feketegazdaság. Ez néhány a témát ismerő nagy tudású emberek válaszai közül. A Corvinus Fintech Center és a Blockchaineum által szervezett kerekasztal-beszélgetésen jártunk.

A Corvinus Fintech Center és a Blockchaineum közösen szervezett kerekasztal-beszélgetést 2018. február 6-án Mi van a bitcoin mögött? címmel. A beszélgetésben a téma különböző aspektusait jól ismerő szaktekintélyek vettek részt:

  • Anh Trinh Tuan egyetemi docens, a Corvinus Fintech Center vezetője
  • Bod Péter Ákos professzor, a BCE Gazdaságpolitika Tanszék oktatója, az MNB egykori elnöke
  • Pataricza András professzor, a BME Hibatűrő Rendszerek Kutatócsoportjának alapítója
  • Mérő László professzor, matematikus, pszichológus, az ELTE PPK oktatója
  • Czakó Borbála, egykori londoni nagykövet, az Ernst & Young Globális partnere

A beszélgetést a Blockchaineum vezetője, a bitcoin technológiai és üzleti hátterével is foglalkozó Czeglédi Tamás moderálta, akinek a résztvevőkhöz intézett első kérdése egyben az esemény címe volt: mi is van a bitcoin mögött? Anh Trinh Tuan szerint elsősorban a bankok és a pénzügyi rendszer válsága, hiszen a szabályozási nehézségek és az időről időre előforduló pénzügyi krízisek sokak számára vonzóvá teszik a kriptovalutákat. Mérő László éppen ezért arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyértelműen nyomon követhető, ugyanakkor államilag teljesen ellenőrizetlen pénzforgalom lehetősége miatt valószínűleg jelentős mértékben a globális feketegazdaság is használja a bitcoint és más kriptovalutákat. Bod Péter Ákos szerint a bitcoin fontos jellegzetessége a spekulációs jellege, amit az elképesztő árfolyamemelkedés, majd az elmúlt hónapokban tapasztalt hirtelen visszaesések is jól jeleznek.

Pataricza András mindezek mellett elsősorban a bitcoin technológiai hátterét, a blockchain technológiát tartotta elsődlegesnek, s ezt a könyvnyomtatáshoz hasonló jelentőségű vívmányként jellemezte. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy bár Guttenberg első nyomtatott könyve a Biblia volt, a technológia – a bitcoin esetében is – ezen messze túlmutató eredményeket tartogatott. A további beszélgetés ebből adódóan nem elsősorban a bitcoin, hanem általában a kriptovaluták, különösképpen pedig a blockchain technológia lehetséges társadalmi és gazdasági hasznaira, illetve kockázataira koncentrált.

Anh Trinh Tuan megjegyezte, hogy a blockhain technológia a bitcoin energiaigényes bányászatánál általában jóval takarékosabb és hatékonyabb megoldásokkal működik. Egy előadásán a hallgatóinak feladott kérdésére (mi mindenre jó a blockchain) összesen 104 különböző választ kapott – a lehetőségek száma tehát mindenképpen óriási. Mérő László szerint azt is fontos látnunk, hogy nemcsak új megoldások születhetnek a technológia használatával, hanem már megoldott problémáinkra is új, hatékonyabb válaszokat adhatunk. Bod Péter Ákos ezek közül a közgazdaságtan és a döntéselmélet egyik legalapvetőbb problémáját, a kereslet és kínálat összehozását emelte ki. Ha erre jobb megoldásokat kaphatunk az eddigi gyakorlatoknál, az az élet számos területét forradalmasíthatja.

Pataricza András szerint a technológia legfontosabb előnye, hogy az egyedi tranzakciók során a lebonyolításhoz nincs szükség harmadik félre, akiben a többieknek bízniuk kellene. Czakó Borbála éppen ezért arra figyelmeztetett, hogy a kriptovaluták közép- és hosszú távon a nemzeti valuták komoly kihívói is lehetnek, ahogyan azt Japán progresszív szabályozási politikájának példája is bizonyítja. Bod Péter Ákos ezzel szemben úgy vélte, hogy a bitcoin nem felel meg a jó pénzzel szemben támasztott követelményeknek, hiszen annak nem csupán tranzakciók lebonyolítását kell lehetővé tennie, de értékállónak is kell lennie – utóbbi pedig a bitcoin esetében semmiképpen sem teljesül.

A kerekasztal-beszélgetés több, a témához kapcsolódó fontos kérdést is érintett, különös tekintettel a felsőoktatás és a kutatás szerepére. Vajon milyen módon, kiket és mire kell tanítanunk ahhoz, hogy Magyarország minél inkább részesedhessen a technológiai forradalommal járó előnyökből? A kerekasztal műfaji sajátosságai miatt sem tudott minden fontos kérdést megválaszolni, minden érdekes részterületen mély megértést adni – ugyanakkor sokoldalú és sok szempontú átlátást adott a vendégeknek, akik minden bizonnyal összetettebb képpel gazdagodtak a bitcoin és a blockchain vonatkozásában. A beszélgetés egy nagyobb rendezvénysorozat induló állomása volt csupán, a folytatás iránt érdeklődőknek érdemes követniük a szervezők nyilvános felületeit. Február 20-ai jelentkezési határidővel indult a Block Knights Contest, Magyarország első blokklánc (blockchain) versenye, amelyet szintén a Corvinus Fintech Center és a Blockchaineum koordinál. A jelentkezők két kategóriában adhatták be pályázataikat:

  • edukációs, vagyis ötletszintű;
  • üzleti, vagyis már működő kategóriában.

A háromtagú szakmai zsűri rangsorolja majd a beérkezett rövid videókat, továbbá egy csapat közönségszavazással bekerülhet a legjobbak közé a döntőbe. A továbbjutott versenyzőknek mentorok nyújtanak szakmai támogatást projektjük fejlesztésében, kidolgozásában. Az első országos blokkláncverseny döntőjére május 23-án kerül sor a Blockchaineum 2.0 konferencián Budapesten, az Akvárium klubban.

Baksa Máté

 

 

 

Adókijátszás és korrupció

Mi lenne, ha a gazdasági szereplők tisztában lennének az adókijátszás potenciális következményeivel? Van-e összefüggés a gazdasági növekedés és a korrupció között? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Gareth D. Myles professzortól, az Adelaide-i Egyetem Gazdasági Karának dékánjától, aki Egyetemünk Világgazdasági Intézetének meghívására tartott nyilvános előadást a gazdasági bűnözés hatásáról 2018. február 7-én.

Az adókijátszás és a korrupció egyaránt hatással vannak a gazdaságra. A rejtett gazdaság aránya elég jelentős a világgazdaság egészét tekintve: a Világbank 30 trillió dollárra becsüli a világgazdaság méretét, amelyből 1 trillió dollárt, azaz 3%-ot megvesztegetésre fizetnek ki. Ez az adat azért is súlyos, mert nem tartalmazza a közpénzek elsikkasztását. A szakemberek számos elméleti és empirikus eszközt fejlesztettek ki azoknak a tipikus gazdasági döntéseknek a modellezése céljából, amelyek megértése hozzásegíthet a megfelelő szakpolitikai beavatkozások kialakításához.

Az adókijátszás (adóköteles tevékenységek be nem vallása) a rejtett gazdaság része. Következésképp az erre vonatkozó adatokat általában csupán más adathalmazokból tudják kiszűrni. Jellemző mind a fejlett, mind a fejlődő országokra, bár eltérő mértékben. 2016-ban az USA-ban 16,9%-ra, az Egyesült Királyságban 8%-ra, Ausztráliában 6,9%-ra becsülték, ezzel szemben Egyiptomban 68-76% között mozgott, Thaiföldön pedig 70% volt. A Magyarországon becsült arány ugyanebben az évben 20-28% volt. Úgy tűnik, hogy az idők folyamán nem csökken, a leginkább érintett szektorok pedig világszerte az építőipar és a mezőgazdaság, ahol rengeteg munkást foglalkoztatnak bejelentés nélkül. Az adócsaló cégek főleg a kormánnyal szembeni bizalom hiányára és az áttekinthetetlen adórendszerre hivatkoznak.

Az adókijátszás megértésében egyre inkább tért hódítanak a magatartási modellek. Az adókijátszás ezekben úgy jelenik meg, mint kockázattal járó választás. A szereplők szubjektív meggyőződése azonban különbözik az objektív valóságtól. A legtöbben nincsenek például tisztában azzal, hogy az adókijátszás szankcionálása csaknem mindenütt arányos pénzbüntetés formájában történik. További tévedés, hogy túlbecsülik a lebukás kockázatát. Az adóhivatalok ebből kiindulva sok helyen szándékosan manipulálják a sajtónak kiadott információt, azt a benyomást keltve, hogy aki adót csal, az nagy valószínűséggel lebukik.

Az elvégzett kísérletek során megállapították, hogy egyesek akkor is becsületesek, ha tisztában vannak a lebukás reális (azaz a terjesztettnél jóval elenyészőbb) kockázatával, azaz azokban az esetekben, amikor egy racionális lény az adókijátszást választaná. Általában elmondható, hogy a nők és az idősebbek kevésbé hajlamosak az adócsalásra, mint a férfiak és a fiatalabbak.

Az adóhatóságoknál rendelkezésre álló adminisztratív adatokat is próbálják felhasználni. Ezek előnye, hogy az egész lakosságot lefedik, hátrányuk viszont az, hogy nem meghatározott célból gyűjtötték őket. Az egyik legújabb módszer pedig az ágens alapú szimuláció használata, amelynek eredményeként a kutatók meggyőződtek arról, hogy az adókijátszás szorosan kapcsolódik a személyes karakterből, illetve hozzáállásból eredő foglalkozáshoz, különös tekintettel arra, hogy valaki alkalmazott vagy vállalkozó. Az alkalmazottak helyzete biztonságosabb, ugyanakkor nem ad lehetőséget adócsalásra, míg a vállalkozók helyzete bizonytalanabb, de alkalmat ad az adókijátszásra.

A rejtett gazdaság másik jelentős összetevője a korrupció. A korrupciót általában úgy definiálják, mint az állami hivatallal történő visszaélést privát haszonszerzés céljából. Mérése azonban még az adókijátszásnál is bonyolultabb, hisz anyagi és egyéb előnyöket is figyelembe kell venni.

A korrupciónak két elterjedt mérőszáma van: az egyik a korrupciótól való mentesség indexe (FFC – Freedom from Corruption), amely egy adott ország gazdasági környezete szabadságának szintjét térképezi fel, és elsősorban a Transparency International tizenhárom adatforrásból származó Korrupció Érzékelési Indexét veszi alapul. Utóbbi az országokat egy nullától százig terjedő skálán helyezi el, a korrupció szempontjából a leginkább érintettektől a legkevésbé érintettekig. A skálán a világ országainak 70%-a 50 alatti értéket ért el, és csak 6%-uk (mind OECD tag) helyezkedett el a 80-as és 100-as értékek között. Ilyen hatalmas arányban érzékelt korrupció sürgetővé teszi a jelenség megértését, ráadásul a fejlődő és a fejlett országokat is sújtja.

Adódott tehát a kérdés, hogy van-e összefüggés a korrupció és a gazdasági növekedés között. Érdekes, hogy a szakemberek véleménye eltér a korrupció gazdasági hatásait tekintve. Egyesek szerint a korrupció „olajozza a gazdasági növekedés kerekeit”, tehát jótékony jelenség. Mások szerint „homokot szór a gazdasági növekedés kerekébe”, tehát káros. Az empirikus bizonyítékok is azt mutatják, hogy a korrupció hatása vegyes: például a délkelet-ázsiai országokban a korrupció és a gazdasági fejlődés mértéke egyaránt magas. A világ országainak 32%-ában negatív hatás tapasztalható, 6%-ában pozitív, míg a többségükben (62%) nincs szignifikáns hatása a korrupciónak a gazdasági növekedésre.

Egy másik mérőszám az úgynevezett Bürokrácia-minőség Index (BQ – Bureaucracy Quality), amely minden országot egy 0-tól 4-ig terjedő skálán értékel. A gyenge bürokratikus infrastruktúrával rendelkező, és ezáltal nagy korrupciós kockázatnak kitett országok alacsony osztályzatot kapnak. Használatával egyértelműen kimutatható a pozitív korreláció a korrupció és az infláció között. Az ok-okozati összefüggés azonban nem világos. Az infláció hátterében a kormányok monetáris politikája áll: ha például az adóbevételek csökkennek, a kormány kénytelen több pénzt kibocsátani. A korrupció modellezése azonban gazdaságilag korlátozott, így ahhoz, hogy megértsük a működését, és intézkedéseket hozhassunk ellene, itt is magatartási modellezésre van szükség. A korrupciót előidéző egyéni döntéseket kell elemeznünk.

Márton Lídia

Előbb a pénz, és utána a környezetvédelem – Interjú Gombás Katalinnal

Gombás Katalin

Az Új Selyemút kialakításában fontos szerepe van annak, hogy megismerjük a kínai oldal társadalmi, gazdasági és környezeti állapotát, folyamatait. Az Új Selyemút Gazdasági Övezet geostratégiai és földrajzi dimenziói c. kötetben (szerk.: Péti Márton) jelent meg Gombás Katalin írása a kínai terület- és gazdaságfejlesztési koncepció módszertanáról. Hegedűs Robin ennek apropóján kérdezte.

Kínáról és annak az ipar és a gazdaság általi meghatározottságáról sokunkban hasonló kép él. Amikor először látogatott az ázsiai országba, mi fogta meg leginkább?
2006-ban látogattam először Kínába. Pekingben, mikor kiléptem a reptérről, nagy, nyüzsgő, az európai lehetőségekhez hasonló kép fogadott már akkor is. Mivel a Nyugat-Magyarországi Egyetem Geoinformatikai Karának tudományos kutatási együttműködése már akkor Fuzhouban működött az ottani két egyetemmel, ezért párnapos pekingi látogatás után továbbrepültem. Kínai kollégáim nagyon vendégszeretőek voltak, és igyekeztek minden általuk megmutatható helyre elvinni a két hét alatt. A város utcái akkor földutak voltak, és a belvárosi utcák épületei a nyomor képét mutatták. Akkor is kormányzati engedéllyel vihettek el falvakba kollégáim, (ami a kutatásnak fontos része kellet volna, hogy legyen, mert a területfejlesztésben kívántunk együttműködni). Ha egyedül szerettem volna menni, azt soha nem engedték. A Kínáról kifelé kialakított képet nem szabadott lerombolni senkiben. Elegáns kínai éttermekbe vittek, mégis, a luxusberendezésű szállodában a reggeli magyar ésszel, orral elképzelhetetlennek tűnt, a higiénia és a tisztaság enyhén szólva “hagyott kivetnivalót magában”. A kollégákkal a kommunikáció is nehéz volt. Angolul beszéltünk, de a szavak, fogalmak egészen mást jelentenek az ő kultúrájukban, mint itt, Európában. Ezt igyekeztem a kiadványban megjelent írásomban is érzékeltetni. Nagyon nehéz a két kultúrát egymáshoz közelíteni.

Ezért is tartom nagyon fontosnak azt, hogy személyes kapcsolatokon keresztül hozzuk közelebb országaink kultúráját egymáshoz, mielőtt óriási terveket akarunk megvalósítani. A kínai ember három tál rizsen él, fűtés híján, és forralás nélkül ihatatlan vízzel, valamint napi 15-20 órát dolgozik. Azért, hogy fizetését megkapja – mert kevés az ország lakosainak számához képest a munkahely – nincs és nem is lehet munkavédelmi elvárása (nem is tudja, mit értünk mi, európaiak ez alatt).

2006 után legközelebb 2008-ban látogattam el ismét Fuzhouba. Megdöbbentem a hatalmas változásokon, ami a város képét illeti! A belvárosban ledózeroltak minden korábbi épületet, és toronyházak épültek, bár kiégett lakótornyok rontották a városképet. Széles autóutakat építettek, amiken buszok, tehergépjárművek jártak. Személyautó gyakorlatilag csak elvétve tűnt fel. Az üzletek akkor még csak kis kínai helyi árusokból álltak, és csak kézpénzzel lehetett fizetni. Számomra érdekes volt, hogy a pénztáraknál mindig két ember dolgozott. Egy elvette a pénzt, a másik számolta, és visszaadott. Más területeken is egy munkát két-három ember végzett, mert hatalmas volt a munkanélküliség (ma is hasonló a helyzet).

Ezt az mutatja a legjobban, hogy amikor 2012-ben három hónapot töltöttem az egyetemeken Fuzhouban, és egyedül busszal közlekedtem, feltűnt, hogy a 7,5 millió lakosú városban reggel munkakezdés előtt és munka végén nincs közlekedési dugó (a személyautók száma még akkor is nagyon alacsony volt). Gyakorlatilag busszal tudják a város munkavállalóit eljuttatni a munkahelyükre, melyeken persze hatalmas a tömeg, viszont buszjegy nincs. Ha felszállunk rá, egy jüant kell fizetni a sofőrnek. Ha a tömegben nem tudjuk eljuttatni a sofőrhöz a pénzt, akkor előreadják – soha senki nem bliccel!

Fölmerül a kérdés, hogy miért éppen Minhou megye áll a vizsgálat középpontjában? Azon felül természetesen, hogy itt voltak a kutatási partnereik, miben emelkedik ki a terület a kelet-kínai régióból?
Miért pont Minhou megye? Erre, aki ismeri kicsit a kínai helyzetet, rögtön rávágja a választ: mert ehhez hagytak hozzájutni az egyetemen. Gondolom, központi utasítás alapján. Természetesen a kutatáshoz szükséges anyagok csak kínai nyelven voltak meg, és azokat sem adták a kezembe soha. Kirendeltek mellém egy angol tolmács hölgyet, és ő fordította le azokat a részeket, amiket a professzor engedett. Másik nehézség az együttműködésben, hogy a tolmács szakmailag semmit nem értett abból, amit fordít. Nagyon nehéz bármiféle anyaghoz hozzájutni, és akkor azok hitelességéről még nem is beszéltem. Az adatokat mindig úgy kozmetikázzák, hogy azok a központi utasításoknak megfeleljenek. A gazdasági tervezéshez – főleg a külföldi kutatók számára – szükséges statisztikai adatok valódisága érzésem szerint megkérdőjelezhető. Valószínűleg nem adatgyűjtésen, hanem alulról fölfelé adott jelentéseken alapul. Feltételezhető, hogy létezik a nemzeti statisztikának egy belső használatra és egy, a külvilágnak szánt verziója. Ez megnehezíti azon közgazdasági szereplők dolgát, akik piacot vagy termelési-, illetve munkaerő-kapacitást keresnek az országban.

A terület a kelet-kínai régió gazdaságilag fejlett területe, mivel tengerparton fekszik, és már az ópiumháborúban is volt kapcsolatuk a nyugati kultúrákkal. Fontos kereskedelmi központ a hatalmas tengeri kikötő miatt. Ne felejtsük el Tajvan közelségét, ahova ugyan nem mehetnek ki az állampolgárok, csak nagyon szigorú szabályozásokkal nehezített engedéllyel. Mivel Tajvan és Fuzhou tartomány egy területi egység volt Tajvan függetlenségéig, itt is családok szakadtak szét. Ennek természetesen ma már kihasználják az előnyeit. Sok tajvani befektető jelent meg a piacon. Az más kérdés, hogy a földterületet csak bérlik, és bármikor felbonthatja a szerződéseket a kínai állam. Viszont különleges gazdasági övezetet is létrehoztak, hogy a tajvani befektetők minél nagyobb számban jelenjenek meg. Ők munkát adnak a kínai lakosságnak, viszont termékeiket kiviszik az országból. Ami érdekes, hogy Kína állandó katonai készültségben van ezen a területen Tajvannal szemben. Az egyetem mellett katonai reptér van, ahonnan vadászgépek naponta többször szállnak fel. A zajszennyezés mint probléma rajtam kívül senkinek nem jutott eszébe, sőt mikor próbáltam beszélni erről, nem is értették, mit akarok.

A terület több mint a fele erdővel borított, és gazdaságát meghatározza a fakitermelés, valamint a külszíni fejtés. Mennyiben van módja egy ilyen – hogy egyszerűen fogalmazzunk – egyértelműen az élővilág pusztításával és az élővilág visszaszorításával fémjelezhető iparnak környezettudatosan működnie? Változott valamiben a hozzáállás az utóbbi idők kínai ötéves tervei között?
Mód? Nézze, ahol még a megfelelő mennyiségű táplálék és a munkahely a kérdés, és központi tervekben előírt gazdasági eredményeket kell elérni, ott azt gondolom, még csak papíron van ennek létjogosultsága. De ott kell, hogy szerepeljen, mert Kínának fontos, hogyan ítélik meg kívülről, főleg az Egyesült Államok és Európa. Így ami tudományos tapasztalatot összegyűjtöttek, azt beépítik a területi terveikbe. Természetesen vannak védett területeik, ahogy erről a tanulmányomban is írtam. Védelem alatt ők egészen mást értenek, mint mi. Az utóbbi kínai ötéves tervben hatalmas lépést olvashatunk az előzőekhez képest. Természetesen a külső nyomás hatására központi utasításra ezt kell tenniük. Ez csak a papír. A valóságban pedig az erőltetett gazdasági fejlődés mindent felülír.

Kínai professzor-kollégámat sokadjára idézem: ”Előbb a pénz, és utána a környezet- és természetvédelem”. Kína ez előtt 20 évvel még éhezett. Nagyon mélyről indultak. Jelenleg Fuzhou tartomány kb. 7,5-8% -a beépített csupán. Rakonczay Zoltán (Magyarországon 10 Nemzeti Park megalapítója) azt tartja, hogy abban az országban, ahol a terület beépítése nem éri el a 10 %-ot, nem is vetődik fel a természetvédelem iránti igény, hiszen van elegendő természetes élőhely, és a lakosság a mesterséges életterét szeretné magának növelni a gazdaság fejlődése érdekében. Magyarország beépített területe már a 20%-ot megközelíti. Van jogunk tőlük elvárni ezek után a természet védelmét?

Mit tapasztaltak, hogy az ipar állami szervezése során mekkora a társadalmi felelősségvállalás? A tanulmányban említi, hogy az ipar nagyban meghatározza a környezeti katasztrófák – úgy mint pl. árvizek, földcsuszamlások – előfordulását. Változott a hierarchiában a gazdaság és a társadalom védelmének relációja?
A társadalmi felelősségvállalás alatt ők pont az ellenkezőjét értik, mint mi. Náluk a társadalmi felelőségvállalás azt jelenti, hogy nem az egyén, hanem a közösség és annak érdeke az első. Kínában még mindig a gazdasági fejlődés, az ipar fejlesztése az elsődleges cél. Az egyén is közösségben gondolkodik, és a személyes tragédiáik (egészségkárosodás, szeretteik elvesztése katasztrófák miatt) nem mondom, hogy nem érintik meg a lelküket, de más náluk az élet értéke. Ha a központi vezetés ezt az utat tartja követendőnek ahhoz, hogy Kína hatalmas és gazdag, erős legyen, akkor azzal azonosulnak. Tehát Kínában a gazdaság és a társadalom védelmének relációja csak papíron létezik. Az más kérdés, hogy a szaporodó gazdag kínaiakban, akik jártak már fejlett világban, mocorognak ezek az elvárások, de ez a csoport az 1,5 milliárdos Kínában nagyon vékony társadalmi réteg.

A kínai környezettudatosság mennyire csak a “saját tüzének eloltásáról” szól? Mit lát, mennyire tűnik proaktívabbnak az utóbbi évek környezetvédelmi gondolkodása?
Azt gondolom, hogy kínai környezettudatosság csak a központi utasítások irányelvei alapján készült dokumentációkban létezik. A kínai nép még nem tudja, nem érti, mi az. A külső elvárásoknak való megfelelés miatt a vezetés előírja, hogy a tervekben szerepeljen. Ezek megvalósítását nem tudom, mennyire ellenőrzik. Saját tapasztalatom, hogy a kínai kollégáimmal készített fejlesztési koncepcióban megfogalmazott környezetvédelmi beruházások a fejlett világból vett elvárásokat írják le. Ezek megvalósítása hatalmas összegeket igényelne, ami a gazdaság csődjéhez vezetne. Csak egy példa a szennyvízelvezetés. A mai napig a mosógép a luxusnegyedekben is a teraszon van (máshol közösségi kézi mosodák vannak), ahonnan a szennyvizet az esővízcsatornába kötik be. A hulladékgazdálkodás pedig azt jelenti, hogy a város azon negyedeiből, amik jólétiek, összegyűjtik a kommunális hulladékot, amit a folyó mellett kiépített hulladéktárolókba visznek, majd ott kezelés nélkül bedózerolják a folyóba. Az ipari hulladékokra szigorú előírások vannak. Viszont nincs sehol nyilvántartási rendszer, és ahogy korábban említettem, az előírások betartásának nincs meg a kiépített háttere sem. A gazdasági fejlődésük üteme nem tartható a környezetvédelmi beruházások megvalósításával ilyen rövid időn belül.

Minden országnak végig kell járnia a fejlődési szakaszokat. Az igazi problémát abban látom, hogy Kína a fejlődést erőltetett tempóban teszi, így az állomások időtartama nagyon lerövidül. Ezért gondolom, hogy számukra a környezeti kihívások lesznek a legnagyobb akadályok. Előre menekülnek, így a központi vezetés a kihelyezett környezethasználatot részesíti jelenleg előnyben (pl. Afrikában).

Mit gondol, hogy az Önök által vázolt gazdaságfejlesztési koncepciót hogyan fogják fogadni a helyi döntéshozók? Terveznek valamiféle utánkövetést?
A helyi döntéshozók a tudományosan összeállított koncepciót nagy elismeréssel fogadták, mivel az a központi elvárásoknak megfelelően, a nyugati szemléletet tükrözve készült el. Utánkövetés Kínában? Ha létezik ilyen, az is csak felső utasításra készül, az előírt elvárások teljesítését leírva; ahogy a volt kommunista államokban sem létezett ilyen, a papírformát leszámítva, ahol a papír sok mindent elbírt.

A kutatás és annak kínai prezentációja során mit tapasztalt, mi lehet érdekes Magyarországról Kínának a fenntartható fejlődés témájában? Tudnak tőlünk meríteni?
Bízom abban, hogy idővel, ha a fejlettségük és társadalmi berendezkedésük ezt lehetővé teszi. Saját tapasztalatom az, hogy amikor itt voltak kínai kollégáim, és elvittük őket környezetvédelmi beruházásokra, nem is értették, mi az, és minek. Nem is érdekelte őket. Az viszont nagyon, hogy ilyen hatalmas termőterületünk van, és mennyi élelmiszert tudunk termelni. A hatalmas búza- és kukoricatábláktól, halastavaktól voltak elszédülve. De már azok környezet- és természetvédelmi előírásait sem tudták értelmezni.

 

A konferencián Csicsmann László A politikai rendszerek sajátosságai a Selyemút mentén címmel tartott előadást.

Csicsmann László

Ön előadásában az ázsiai világ sokszínűsége mellett érvelt. Ugyanakkor sokan említik az ázsiai fejlődési modellt, amely az ázsiai értékekre épül. Melyek ezek a katalógusba is foglalt értékek? Hogyan csoportosíthatók civilizációk szerint?
A kérdés évtizedek óta nagy vitát vált ki. A hidegháborút követően elsőként 1993-ban Bécsben az ENSZ szervezett egy emberi jogokkal kapcsolatos világkonferenciát, ahol egyes ázsiai országok – mindenekelőtt Szingapúr és Malajzia – vezetői amellett érveltek, hogy az ázsiai országokat eltérő értékek jellemzik. A két állam vezetői szerint így nem lehet az általuk nyugatinak titulált emberi jogokat számon kérni rajtuk. Megalkották az ázsiai értékek ún. bangkoki nyilatkozatát, amely többek között olyan értékeket tartalmaz, mint a konszenzusra való törekvés, a közösség érdekeinek felsőbbrendűsége az egyén érdekeivel szemben (kollektivizmus), vagy a társadalmi harmónia keresése stb.

A kritikák elsősorban arra hivatkozva utasítják el a fenti katalógust, hogy egyetlen céljuk az önkényuralomra épülő autoritárius rendszerek legitimitásának biztosítása. Kérdéses továbbá, hogy Ázsia, amely egy alapvetően multikulturális kontinens, mennyiben tekinthető valóban egységesnek. Mindenesetre a World Values Survey kutatásaira épülve több olyan kulturális térkép is készült, amely bizonyos ismérvek segítségével el tudja különíteni az egyes kultúrákat és civilizációkat. Például a protestáns Európát inkább az önkifejezés és a szekuláris-racionális értékek határozzák meg. Eközben a muszlim országok többsége éppen a nyugatival ellentétesen a tradicionális vallási értékek fontosságával különíthető el.

Említette, hogy a két óriás, Kína és India teljesen eltérő értékeket képvisel. Ugyanakkor az országokon belül található regionális különbségekről is beszélt.
India és Kína két olyan állam, amely mind gazdaságilag, mind politikailag meghatározza az ázsiai térség fejlődési irányait. Míg Kínában éppen idén lesz a 40. évfordulója a reform és nyitás politikájának, addig India csak az 1990-es években látott neki a gazdasági modernizációnak. A makrogazdasági mutatók alapján India elmarad a kínai gazdasági reformokhoz képest. A két hatalmas államon belül azonban komoly regionális egyenlőtlenségek vannak. Míg Kínában a nyugati – többnyire – nem han kínaiak által lakott területek alulfejlettek, addig Indiában a magasabb népsűrűséggel jellemezhető északi területek tekinthetők a szegénység melegágyának. Ugyanakkor India déli államai között is találunk rendkívül fejlett területeket (pl. Kerala). A két ország között alapvető különbség, hogy míg Kína nem demokratikusan érte el az eredményeit, addig Indiát a világ legnagyobb demokráciájának is tartjuk. Kérdéses, hogy a politikai rendszer milyensége és a gazdasági fejlődés között milyen kapcsolatot tételezünk fel.

Nemcsak az értékek különbözőek, hanem a kelet-ázsiai politikai rendszerek is tipizálhatók, milyen főbb típusokat találunk?
Valóban, látunk hasonlóságokat és különbségeket az egyes politikai rendszerek között. Kelet-Ázsia vonatkozásában például erős államokról beszélhetünk. A különbségek kapcsán Kim Yung-Myung alapján három típust különíthetünk el: az egypártrendszereket, az egy személyre épülő diktatúrákat és az oligarchikus rendszereket. A térség három nagy állama besorolható egy-egy típusba, amennyiben Kína az első kategóriának, Dél-Korea a másodiknak feleltethető meg, Japán pedig az oligarchikus rendszerek közé sorolható. A három állam azonban jelentős változáson ment keresztül, Dél-Korea, amely kemény autoritárius rendszerként jellemezhető az 1970-es években, addig az 1990-es évekre demokratizálódott.

 

Mit tartogat nekünk az Új Selyemút? Interjú Péti Mártonnal.

Péti Márton

Az Egy Övezet Egy Út kezdeményezésként is ismert Új Selyemutat komoly várakozások övezik, de mit tudunk róla valójában? Mit nyerhet vele Magyarország és a régió, és mik a program kínai mozgatórugói? Péti Márton intézetigazgatóval, egyetemünk Geostratégia Központjának vezetőjével a közelmúltban megjelent Az Új Selyemút Gazdasági Övezet geostratégiai és földrajzi dimenziói című tanulmánykötet apropóján beszélgettünk.

A kötet szabadon elérhető a Corvinus Kutatások repozitóriumban.

Milyen céllal készült a tanulmánykötet, és mi a jelentősége?
Az Új Selyemút kezdeményezés egy igen népszerű téma, ugyanakkor sok – nem mindig megalapozott és tudományos igényességű – vitával terhelt. Bár nem lehetett olyan illúziónk, hogy mi leszünk az elsők, hiszen többen is feldolgozták már a témát itthon, azt szerettük volna elérni, hogy induljon el szakmai és tudományos diskurzus e kínai kezdeményezésről. Ez az irány ugyanis valóban hatalmas változásokat, lehetőségeket hozhat Magyarország számára. A tanulmánykötet jelentőségét talán az adja, hogy egy nagyobb kitekintéssel, több tudomány nézőpontjának felhasználásával jártuk körül a témát, nem csupán politikai és külkapcsolati elemzői háttérrel. A tanulmánykötettel két fő célnak kívántunk megfelelni. Egyrészt legyen olyan feldolgozás, ami kutatók számára is jól hasznosítható, és tovább feldolgozható, illetve ami támpontot ad a gazdag szakirodalmi forrásaival. Másrészt legyen könnyen kezelhető és érthető, hogy a véleményformálók, illetve a szakpolitikák készítésében résztvevő szellemi műhelyek számára is hasznosnak bizonyulhasson.

A téma körüli „hitviták”, bármilyen irányú túlzott várakozások talán érthetők, hiszen egy nagyon nagy országnak egy nagyon kicsi országhoz fűződő kapcsolatáról van szó. Tudományos alapon hol látszik az igazság a különböző álláspontok között?
Ez nehéz kérdés. Pont az a probléma, hogy érzelmek és politikai-ideológiai háttér nélkül nagyon kevés megnyilatkozást látunk bármely oldalról. Éppen ez a tudományos objektivitás hiányzik, ezt igyekeztünk pótolni. A középút nyilván az, hogy az Új Selyemút kezdeményezés sem határtalan lehetőséget, sem egyértelmű fenyegetettséget nem jelent. A potenciálok kihasználása, az esetleges kockázatok elkerülése az ország jó felkészültségét, a helyzet tudatos kezelését igényli.
Ez is csak egy olyan jelenség, amit az ország a történelem során már jó párszor megélt: egy olyan erős külső hatás, amiből kimaradni biztosan nem lehet – és talán előnyt lehet belőle kovácsolni. A részvételnek persze nyilván kockázatai is lehetnek. Ugyanakkor azt is fontos észre vennünk, hogy országspecifikus kockázatok kevésbé látszanak, általában Európára nézve jelenthet némi veszélyt a kezdeményezés, például az élesedő gazdasági verseny vagy bizonyos szellemi jogok védelmének tekintetében. Ám ezeket tudatos készüléssel lehet kezelni. Magyarországon mi önmagunkban kevésbé tudunk tenni a kockázatok megelőzése érdekében, viszont országspecifikus előnyökre szert tehetünk.

Mik lehetnek ilyen előnyök, lehetőségek?
Az ország földrajzi pozícióját kihasználva például ide lehetne terelni néhány infrastrukturális beruházást, ha arra vonatkozóan születik határozott döntés – és ez körvonalazódik –, hogy mi szeretnénk „kapuszerepet” vagy „közvetítő szerepet” játszani Kína felé.

Egyelőre Kína elképzelései még nem annyira körvonalazódtak, hogy biztosan ki lehessen mondani, bizonyos csomópontok biztosan létrejönnek majd. Sőt vannak fontos folyosók, amik kifejezetten elkerülik az országot, és északabbra haladnának. De az biztos, hogy lobbival, kapcsolatépítéssel és előkészítéssel lehet lépéseket tenni a forgalom egy részének erre terelésének érdekében.

Fontos az is, hogy a „kapuszerepnek” ne csak a hátrányaiból részesüljünk a nagyobb áruforgalomból adódóan, hanem a beérkező termékek némi hozzáadott értékkel megrakodva menjenek tovább, az érkező tőke kicsit itt is maradjon, és áradjon szét az országban. Ez biztosan egy olyan dolog, amit Magyarország tud formálgatni, és amire úgy látszik, van is szándék. Hozzá kell tennem azt is, hogy igazán nagy lehetőségeink akkor adódnának, ha Közép-Európa egyégesen tudna fellépni.

Koordinált európai külügy nélkül talán nehéz eldönteni, hogy az államok egy hasonló helyzetben kooperáljanak vagy inkább versenyezzenek egymással. Magyarországnak milyen mozgástere van ebben a közegben?
Európai szinten nagyon nehéz egységes Kína stratégiával fellépni, mert annyira sok az ellenérdekeltség, a különböző félelem, és annyira eltérők a versenypozíciók. Az látszik, hogy a technológiailag intenzívebb, erősebb gazdaságok legalább annyira félnek ettől a kínai kezdeményezéstől, mint amennyi lehetőséget látnak benne, és ezért sokkal óvatosabbak a mi régiónknál. Ugyanakkor ott, vagy még inkább a régi uniós tagállamok közegében is van versengés: főleg a déli államok, Spanyolország, Portugália és Olaszország látnak ebben lehetőséget. A Brexit óta pedig az Egyesült Királyság is erős érdeklődést tanúsít. Ez érdekes jelenség, de pont azt mutatja, hogy nagyon nehéz ebből egységes policyt formálni.

Ehhez képest itt vannak a közép-európai államok, amelyek viszont szívesen látnak tőkét, és ahol általában az ipari fejlettség sem tart olyan szinten, hogy veszélyt jelentsen a szellemi jogok esetleges sérelme. Az tehát biztos, hogy az uniósnál hamarabb lehetne régiós álláspontot kialakítani. Nem véletlen, hogy Kína is elkezdte ezt a régiót formálni. Ez hihetetlenül érdekes, mert korábban senki más sem kezdett itt egységesíteni: eltekintve egy-két uniós szabályozástól, szinte mintha direkt nem törekedtek volna ennek a politikai blokknak a megerősítésére.

Akkor akár ez is pozitív járuléka is lehet Kína kezdeményezésének? Ezáltal alakulhat ki nagyobb egység a régióban?
Igen. Döbbenetes, de egy ilyen elképesztően távoli erőcentrum kezdte el formálni ezt a köztes-európai teret. Hihetetlen, de így van: nem csak jövőbeli lehetőség, hanem részben már megtörtént. Ez az együttműködés egy rendszeres, többéves találkozósorozattá vált, ami fórumot ad arra, hogy ezek az országok találkozzanak és beszéljenek egymással. A 16+1 ország együttműködésének immáron komoly tradíciói vannak, lassan az ötödik éve tart.

Tehát komoly esély van arra, hogy a régió országai között megerősödjön az együttműködés, és legyenek közös elképzelések. Akár némileg módosítandó is az eredeti kínai javaslatokat, ezeket ugyanis egyelőre nem nagyon lehet látni, talán nincsenek is még teljesen kidolgozva. Bőven lehet még tér egy-egy nyomvonal áthelyezésére vagy más tervek alakítására.

Mennyire látszik, hogy melyek a kezdeményezés kínai mozgatórugói? A tanulmánykötet bevezetőjében is felmerül ez a kérdés: vajon Kína a jelenlegi világrend kiegészítőjeként vagy kihívójaként indította-e az Új Selyemút programot?
Kína politikai és intézményi-közigazgatási szempontból annyira sajátosan működő rendszer, hogy nagyon nehéz kiolvasni a valós szándékokat. Ez általában is így van, de ennek a kezdeményezésnek az esetében meg inkább igaz. Nyugat-Európában is sok az ezzel kapcsolatos találgatás: a Kína-szakértők álláspontja is gyakran eltérő. Van, aki szerint a kezdeményezés valójában nem is létezik, csak egy szép „csomagolás”, ami alatt Kína néhány nem annyira nagyívű és nem feltétlenül globális jelentőségű, de az országhatáron mindenesetre túlmutató művelete rejtőzik. A többség azonban már inkább úgy látja, hogy valami tényleg történt, és ez a kezdeményezés az első komoly jele annak, hogy Kína valóban ki akar lépni a világpolitika porondjára – mégpedig úgy, hogy ő legyen a meghatározó.

A kezdeményezés hivatalos 2013-as bejelentése előtt is történtek erre vonatkozó utalások, látszottak ilyen szándékok. Kína elkezdett nagy léptékben beruházni először a szomszédos országokban, majd egyre nyugatabbra is, később uniós kapcsolatokat kezdett kiépíteni. Az irány változatlan, de valószínűleg azóta is sokat formálódott a kezdeményezés tartalma és megítélése Kínában. Az ebben a nehezen átlátható világpolitikai szövetben érkező impulzusok is beépülnek, például a politikai fordulat az Egyesült Államokban, ami után jelentősen elfordultak korábbi külpolitikai szerepüktől.

Összességében talán már értékelhetjük úgy, hogy az Új Selyemút kezdeményezés jelen állás szerint már nyitánya annak, hogy Kína aktív szerepekkel és a világrendet akár megváltoztató módon lépjen fel. Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez egy létező, önálló policy, és Kínának komolyabb változtatási igények vannak annál, minthogy a meglévő rendszert egészítse ki.

Ez tehát azt jelenti, hogy kínai oldalról a kezdeményezés határainak elmosódottsága, definiálatlansága azzal az előnnyel is jár, hogy menet közben jelentős korrekciókra, iránymódosításokra van lehetőségük?
Persze, egyértelműen. Ezzel nagyon sokat tudnak játszani. A kezdeményezés kommunikációjában viszont végig nagyon következetes: eszerint ez egy nyitott, még változtatások esetén is jobbító szándékú, be nem avatkozó, kapcsolatépítő, konfliktusokat kezelő és elsimító program. Érdekes, hogy e tekintetben nem csak a kormányzati szereplők, hanem a folyamatokat kommentáló kínai akadémiai megszólalók vagy a társadalmi szervezetek is abszolút egységesek. Fontos üzenetük, hogy ez nem egy hatalmi kezdeményezés, tehát továbbra is tagadják, hogy Kína szuperhatalmi státuszra vagy vezető világpolitikai szerepre törekedne. A kommunikációt nagyon jól irányítják, és talán pont ezért van viszonylag kevés konkrétum írásba foglalva: a kezdeményezés később valami mássá is átalakítható.

A be nem avatkozási üzenet feltehetően azokban az országokban a leginkább kapós, ahol a jelenlegi vezető hatalmak demokráciadeficitről beszéltek, és a segítségnyújtást, együttműködéseket mindenféle feltételekhez kötötték.
Pontosan, és ez egy viszonylag régi elv Kína részéről. A 2000-es évektől kezdve elindult egy jelentős tőkekivitel Kínából: eleinte a legelesettebb országokban, főleg Afrikában fektetett be, ahol nagyon fontos jelentős szerepre tett szert, megelőzve az ott hagyományosan kereskedő európai országokat. Afrikában Kína számára éppen ez a be nem avatkozási elv jelentett versenyelőnyt, hiszen már akkor sem foglalt állást, vagy kötötte a politikai stabilitáson túli feltételekhez az együttműködést.

Azt is látni kell viszont, hogy Kína közvetlen környezetében ez nincs így: itt keményen beavatkozik, ha ez szolgálja az érdekeit. Tehát ezt a kommunikációt elsősorban Európában és Afrikában, esetleg részben Közép-Ázsiában lehet hiteles. A közvetlen szomszédságában ugyanis Kína már többször kénytelen volt néhány manővert tenni, hogy megvédje a saját befektetéseit. A dél-kínai tengeri katonai térnyerésről viszonylag sokat olvasni a nemzetközi sajtóban, de emellett politikai manipulációkat kell folytatnia Mianmarban, Pakisztánban és más helyeken is. Vagyis a nyitottság, partnerség és be nem avatkozás egy hangzatos szólam, de ez hihetőnek inkább a Kínától távoli országokban tekinthető.

Annak, hogy Kína belső berendezkedéséből adódóan is hosszú távon tervez és gondolkodik, mennyi szerepe van abban, hogy egyes térségekben szinte észrevétlenül tud jelentős szereplővé válni?
Ebben tényleg van valami. A kínai társadalom mostani berendezkedése biztosan sokban hasonlít az évezredes működésre, és ez ad némi stabilitást. Ráadásul most a 12. ötéves terv időszakát éli a kínai nemzetgazdaság, és ez is jelzi, hogy ott a második világháború óta nagyjából egy irányba mutatnak a politikai vonulatok – persze óriási váltások is történtek ezen közben. Mindezek ellenére nagyjából azt lehet mondani, hogy 1978 óta, amióta az első különleges gazdasági övezet megjelent, a policy viszonylag töretlenül fejlődik a nyitás irányába, és ez tette lehetővé azt is, hogy elképesztő felhalmozások alakulhattak ki a költségvetésben. A gazdasági növekedés és a külkereskedelmi mérleg évtizedes távon létrejött többlete jó alapokat teremt a stabilitáshoz, és ez biztosan segíti a külső terjeszkedést is. Persze azért ott is vannak nagy pártharcok és küzdelmek a vezetésben. Ezek néha felerősödnek, aztán csillapodnak, amikor kiderül, hogy ki is van nyeregben – de ezek alapjaiban nem rengetik meg a politikai életet. Mondhatjuk, hogy ez nagy előny.

Azt is látni kell viszont, hogy vannak olyan újszerű jelenségek, amik azért okozhatnak problémákat. Néhány társadalmi-gazdasági jelenség túl nagy kihívást jelenthet ahhoz, hogy megmaradjon ez a töretlen fejlődés és politikai irány. Ezek egyik része azok az újszerű gazdasági jelenségek, amikről nagyon sok publicisztika szól: hogy kipukkad majd a növekedési lufi, és hogy a felszín alatt óriási adósságválság meg buborék van. Ezekben biztosan van igazság, de nehéz velük bármit is kezdeni, mert igazából senki nem rendelkezik biztos információval a kínai gazdaságról. Ha van is szolid adatgyűjtési rendszer, amire lehet támaszkodni, ennek a nagy része nem hozzáférhető vagy nem kellően tényszerű a külvilág számára.

A problémák másik része, hogy a kínai társadalom meglehetősen inhomogénné vált az elmúlt időben. A társadalmi polarizáció példátlan, a gazdagok és a kialakuló-szélesedő középosztály mellett hatalmas lemaradó tömegek is jelen vannak még. Az ott tapasztalható társadalmi egyenlőtlenség most a legnagyobb egész Ázsiában. Az egyenlőtlenségnek van egy vidék-város aspektusa is: urbanizációs robbanás történt, Kína városias társadalommá vált. Ennek következménye az is, hogy a sajátos helyi szabályozások miatt több százmillió ember gyakorlatilag másodrangú állampolgári státuszban él a városokban, mert születésű és ezt a rendszer nem tudja megfelelően kezelni. Valószínűleg sok olyan tendencia van még, amiről nem is tudunk, de olyan erőket kelt, amelyek feszítik a kínai társadalmat.

Még nem látjuk, hogy ezt hogyan tudják majd kezelni, mihez fog vezetni, de meglepő fordulatok is elképzelhetők a kínai policyk irányában. Az Új Selyemút kezdeményezés kapcsán például az okozhat változást, ha megfogalmazódik olyan igény, hogy ne akarjanak még világhatalmi státuszt szerezni, ameddig komoly belső problémákat kell megoldanunk.

A tanulmánykötet egyik fejezetében az Új Selyemút kezdeményezés jövőjével is foglalkoznak a szerzők. Sokat olvasni arról, hogy Kína jelentős összegeket költ a tudományos és technológiai fejlesztésekre. Ennek fényében az Új Selyemút ipari vagy inkább szellemi és információs folyosó lesz-e?
Az az igazság, hogy az utóbbi része már most is jobban működik, mint az infrastrukturális beruházások. Azok az infrastrukturális fejlesztések, amelyek eddig megvalósultak, főleg a Kínához nagyon közeli térségekben találhatóak. A mi régiónkban egyelőre inkább tervek, viták vannak ezekről. A tudományos és kulturális térben ugyanakkor már most is látszik egy nagyon jelentős kínai térformálás. Meghívják a különböző alkotóműhelyeket, tudományos hálózatokat, és technológiai együttműködések kezdődtek például a közlekedési technológiák terén. Ez tehát már most is létezik, és látni lehet, hogy egyéb szoft vonulatok is fellendülőben vannak: a turizmus, turisztikai fejlesztések például. Magyarországon egész Kelet-Közép-Európára vonatkozó turisztikai centrumot működtet Kína a ki- és beutaztatásra vonatkozóan. Ez nem csak hogy működik, de már az eredménye is kézzelfogható: mi vagyunk a térség legnépszerűbb turisztikai desztinációja a kínaiak körében.

Hasonló a pénz és tőke mozgása, ami szintén előrébb tart, mint az áruké. Létrehozták az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bankot és más fejlesztési bankokat, regionális fejlesztési alapokat. Mind ehhez kapcsolódóan pedig komoly kapcsolatépítés valósul meg, ami ezt próbálja elősegíteni nem csak pénzügyileg hanem információátadással is. Vagyis összességében a szellemi és pénzügyi együttműködések sokkal inkább léteznek már, mint az infrastrukturális projektek. Ez lesz az a szoftver, ami mozgatni tudja majd ezt a hálózatos együttműködést.

Baksa Máté

 

CONNEXT – Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpont

Csák János

A Hitel utolsó mondata Széchenyi István hitvallása: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretném hinni: lesz.” Feltehetően ezt osztják az Egyetemen létrehozott Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpont munkatársai is. A Kutatóközpont eddig három műhelykonferenciát rendezett, Jövőképesség – Koncepciók és kontextusok, Kilátások és kockázatok, Változások és közösségek címmel. Márciusban rendezik meg első nemzetközi konferenciájukat több világhírű előadóval. Ebből az alkalomból mutatjuk be a műhelyt a Kioszk olvasóinak.

A Központ szakmai vezetője Csák János címzetes egyetemi tanár, egykori Mol-elnök, volt londoni nagykövet. Arról kérdeztük, mi a Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpont filozófiája, koncepciója.

A „Jövőképesség” ugyanis sok mindent jelenthet. Adaptációs képesség az új és egyre gyorsabban változó helyzetekhez, legyen szó klímaváltozásról vagy új gazdasági kontextusról?
A jövőképesség a társadalmi entitások azon jellemzője, hogy milyen mértékben képesek értelmezni a világ folyamatait, az értelmezés alapján biztosítani a fennmaradásukat, vagyis megszervezni magukat, végső soron hatást gyakorolni a jövőjükre, irányítani a sorsukat. Egyszerű példával, amikor a hároméves gyereket úszni, vagy a hatévest iskolába, nyelvórára visszük, még nem tudhatjuk, mi bontakozik ki belőle, milyen változásokkal kell megküzdenie majd a jövőben, de minél több képességét megpróbáljuk kifejleszteni. A néhány éve elhunyt nagyszerű ember és kiváló tudós, a bionika nemzetközi tekintélye, Roska Tamás professzor szerint a sikeres civilizációkat, kultúrákat az különbözteti meg hosszú távon, hogy milyen pontosan és realista módon tudják értelmezni a világot, és ez alapján megszervezni magukat azért, hogy befolyásolhassák a sorsukat.

Adott esetben ez lehet a reziliencia, ellenállási képesség negatív folyamatokkal szemben, vagy a jövő formálására, alakítására való képességet is ide érthetjük?
Összetett, többelemű fogalomról van szó. Beleértjük a változások kezelésének reaktív képességét, ilyesmire van szükség például egy természeti katasztrófa vagy az entitást ért támadás idején. Vannak proaktív képességek, amikor az entitás alakítja a jövőbeni folyamatokat és körülményeket. Beszélhetünk továbbá aktív képességről, ami az egyébként zajló változások alkotó kihasználását jelenti, amikor az egyébként is fújó szelet az entitás a saját vitorlájába fogja. Érdekes, hogy miközben metaforikusan pofonegyszerű ez a látásmód, mégis új kutatási terület világszerte.

Ahogy említette, ahhoz, hogy jól mérjük be magunkat, társadalmi önismeretre is szükség van. Ez a központ ilyen kutatásokra is vállalkozik?
Alapkutatást, saját adatfelvételt nem tervezünk, inkább számos tudományterület eredményeire támaszkodunk, és különböző hátterű kollégákkal közösen alakítjuk ki a struktúrát, amelyben társadalmi entitások jövőképességéről beszélhetünk. Ilyen entitás lehet egy család, például a Ford, a Bertelsmann vagy az Esterházy család, lehet ország, város, vállalat, alapítvány, egyház vagy akár egy egész kultúra, civilizáció…
A célunk a Jövőképesség Index létrehozása. Számtalan indexet ismerünk, gondoljunk csak a GDP-re, amely adott entitás gazdasági vonatkozásait méri. Egy index akkor jó, ha szabatosan tisztázzák, hogy minek a mérésére alkalmas. Számtalan, az entitások és az emberi lét minőségének mérését célzó index is létezik. Ilyen például az ENSZ Human Development indexe, amely ún. humán fejlettségi, a teljes ember fejlődését szélesebb spektrumban vizsgáló mutató. Valójában minden komolyabb kutatóintézetnek, tanácsadó cégnek kialakul az általuk vizsgált entitások összehasonlítására leszűrt „indexe”. A tudósok zömének életében eljön egy pont, amikor a tények osztályozásával létrehozza kutatási szubjektumainak módszeres összehasonlító eljárását, bár lehet, hogy nem indexnek nevezi. Vegyük például azt az egyszerű kérdést, hogy mi is a „jó élet”, amit érdemes megőrizni és továbbadni? Ezzel az ősi filozófiai kérdéssel már Arisztotelész és Platón is foglalkozik. Milyen attribútumai vannak a jó életnek? Hogyan alakítsuk egyéni és közös életünket ahhoz, hogy jó, megőrzésre érdemes legyen?
Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában arra keresi a választ, hogy az ember a társas létben hogyan érheti el a legnagyobb boldogságot, etikája középpontjában az eudaimonia, a „jó szellemű élet” áll. A Társadalmi Jövőképesség Index párhuzamosan kezeli az individuum és a társadalmi entitások ebbéli minőségét és ambícióját. A modern nyugati elme az individuumot helyezi előtérbe, miközben nehéz elképzelni az egyén „jó szellemű létét”, ha a neki teret adó társas entitás nem „jó”, és viszont. Kutatásaink célja, hogy módszeresen megragadjuk a mai világban a „jó” régi görögök által is keresett fogalmát, vagyis a társadalmi entitások azon állapotát, ami egyszerre jó az egyénnek és a közösségnek. Az index révén kialakul az entitások rangsora, ami aztán módszeres gondolkodásra késztetheti azokat, akik az adott társadalmi entitásokban élnek, azokat irányítják.

Konkrétan milyen közelebbi területeken vizsgálódnak?
Négy pillért vizsgálunk: az első az ökológiai-geopolitikai pillér. Leegyszerűsítve: nem mindegy, hogy mondjuk egy ország tenger mellett vagy a szárazföld belsejében, ásványkincsekben, művelhető földben, vízben gazdag területen vagy kietlen és terméketlen vidéken terül el. A geopolitika és ökológia efféle vonatkozásokat vizsgál. A francia Annales társadalomtörténeti iskolában ezt az egészen tág „tér” fogalmával írják le, vagyis hogy egy nép, kultúra milyen térbeni adottságok között fejtheti ki képességeit, alakíthatja jövőjét. A második pillér a technológia. Itt azokra az emberi kezdeményezésekre gondolunk, amelyek megváltoztatják a természeti és emberi környezetet, sőt magát az emberi lényt is. Nem kell sokat bizonygatni, hogy ennek milyen kihatásai lehetnek a társadalmi entitások jövőképességére.
A harmadik a társadalomgazdasági vagy szocioökonómiai pillér. Gazdaság önmagában nem létezik, csakis társadalmi metafizikai és etikai összefüggésrendszerben. Például az alternatív energiaforrások – amennyiben olcsóbbak és kisebb semlegesítendő externális hatásokkal járnak – logikusan csökkentik a GDP-t, mégis a puszta gazdasági szempontokon túl társadalomgazdasági érvek miatt igyekszünk fejleszteni őket. Vagy vegyük az emberek „újratermelésének” színterére, a családra és a nevelés intézményeire vonatkozó gazdasági döntések hatását adott entitás jövőképességére.
A hétköznapi életben a „mi életmódunk, észjárásunk”, vagy angolul az „our way of life” kifejezések jelzik az egy-egy entitást megalapozó metafizikai és etikai összefüggésrendszert, előfeltevéseket. A kutatásainkban ezen kifejezések jelentésével is foglalkozunk. Milyen is adott entitás életmódja a jó egyéni és közös élet szempontjából, mit tartanak megőrzésre érdemesnek? Min érdemes változtatni?

Most érkeztünk az értékek világához?
Így van, ez a negyedik pillér, a kulturális viszonyok és a társadalmi entitások spirituális alapjai. Az értékek világának megértése, feltérképezése elengedhetetlen a jövőképesség szempontjából. Olyasmikre gondolhatunk, mint egy közösség emberképe, szerves és tartós léte, önértelmezése a változó világban. Az indexünk nagy próbája lesz, amikor – mondjuk 1980-as adatokon – megnézzük, vajon mit jeleztek volna jövőképesség szempontjából, és hol tart az adott társadalmi entitás a jelenben.

Kik vesznek részt ezekben a kutatásokban? Gondolom, nem csak a Corvinus Egyetem kutatóit keresték meg.
Széles körből hívunk meg kutatókat, és lassan feltöltjük a honlapunkat is az elkészült anyagainkkal. Együttműködünk különböző hazai kutatóműhelyekkel és egyetemekkel, továbbá kínai, illetve amerikai intézményekkel. Márciusi nemzetközi konferenciánkra három kiváló előadót hívtunk meg, George Friedmant (Geopolitical Futures, Austin, TX), Huang Ping-et, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia igazgatóját (Chinese Academy of Social Sciences, Beijing) és Barabási Albert-Lászlót, a network science egyik legnagyobb tekintélyét (Northeastern University, Boston, MA) .

Sokak szerint a jövőképesség éppen a különböző hálózatokba való bekapcsolódás képességén múlik. Valóban a hálózatoké a főszerep?
Mióta világ a világ, a jövőképesség kulcsa a hálózatokba bekapcsolódás képessége. Egy nemzetségben vagy faluközösségben is megvoltak a hálózatok, az egyén sorsát nagyban meghatározta kapcsolatainak minősége és erőssége, legyen az rokoni kötődés vagy nem-vérségi közösségekhez tartozás. A tér, a technológiai, a társadalomgazdasági és a kulturális-spirituális adottságok adta hálózatokban él és bontakozik ki a társas egyén. Ez tehát nem újdonság. A technológia fejlődése révén működőképes tömegtársadalomról a digitalizált információ formájában olyan tudásra is szert tehetünk, ami korábban nem volt elérhető. A szociológusok a közelmúltig úgy jutottak a nagy statisztikai felvételeken túli információkhoz, hogy bizonyos sokaságot megfigyeltek, vagy önbevalláson alapuló adatokat gyűjtöttek. Annak idején Andorka Rudolf tanár úr velünk is készíttetett önbevalláson alapuló időmérleget. Ehhez képest manapság tudható, hogy az emberek hol, kivel és – bizonyos mértékig – mivel töltik az idejüket, természetesen a sokaság szintjén, név nélkül. Ki milyen térben mozog? Mennyi időt tölt az interneten, ezen belül mely oldalakon időz? A rengeteg új tényinformáció összekapcsolása lényegesen pontosít a gyakran önbecsapással módosított önképünkön, s megmutatja, valójában kik vagyunk. Tehát a hálózatok mindig is itt voltak az életünkben, viszont fényévekre vagyunk az akár csak 20 évvel ezelőtti állapothoz képest a tekintetben, hogy – ha jó kérdéseket teszünk fel – mennyi mindent meg is tudhatunk róluk.

Az eltérő kutatási cél mellett fontos megemlítenünk, hogy az Egyetemen már létezett jövőkutatás, Nováky Erzsébet és munkatársai gondozták a témát. Gondolom, először a két terület elhatárolását is el kellett végezniük...
Igen, a jövőképességkutatás valóban multidiszciplináris terület, kapcsolódik a szociológiához, a hálózatkutatáshoz, ahogy említette, a jövőkutatáshoz, a fenntartható fejlődéshez, a demográfiához, a filozófiához, a pszichológiához, a közgazdaságtanhoz, a politológiához. Három fontos tanulmányunk is foglalkozik a kutatási területünk lehatárolásával. Aczél Petra tanulmánya a jövőről szóló tudományos diskurzusokat elemzi, s mutat rá a jövőképesség fogalmi-nyelvi-kulturális sajátosságaira. Kocsis Tamás az ökológiai fenntarthatóság megközelítése és a jövőképességkutatás eltérését vizsgálja, Monda Eszter a jövőkutatás és a jövőképességkutatás különbségeit és összefüggéseit mutatja be.

Miután az Egyetem stratégiát is építhet ezekre a kutatásokra, hogyan tervezik az eredmények Egyetemen belüli és kívüli nyilvánosságát?
A központot maximális transzparencia jellemzi. Egyrészt az indexre vonatkozó módszertani megfontolások publikálása tekintetében Szántó Zoltán vezetésével, aki egyébként a Kutatóközpont vezetője is. Másrészt azzal, hogy nyilvános adatbázisokból dolgozunk, így mind adat-, mind módszertani szempontból bárki ellenőrizheti az eredményeinket. Az index konkrét tartalmán most dolgozunk, az eredményeket konferenciákon fogjuk nyilvánosságra hozni. Ugyanilyen átláthatóságra törekszünk a kutatásainkat megalapozó normatív megfontolások tekintetében is. Ez a terület éppen hozzám tartozik, jelenleg szakértői konzultációk zajlanak, utána ezt is publikáljuk.

Hogyan érti a kutatás szempontjából a normativitást?
Mondok egy példát. Egy országban vagy városban tíz év alatt 20%-kal megnő az egyszemélyes háztartások aránya. Ez önmagában egy adat. Azonban ez jó vagy nem jó? Nyilván jó a villamosműveknek, mert mindegyik háztartás külön fogyaszt áramot, jó a TV-társaságoknak, a könyvkiadóknak. A gyerekszám-növekedés szempontjából nem biztos, hogy jó. Lehet jó abból a szempontból, hogy az emberek többet töprengenek elmélyülten, mert nem zavarja ebben őket senki. De lehetnek ennek a társadalmi fejleménynek nemkívánatos személyes és társadalomlélektani hatásai. Nem kerülhető el az a kérdés, hogy mi az a „jó”? A mi Kutatóközpontunkat adott társadalmi entitás és az individuum szempontjából tekintett jó kombinációja foglalkoztatja, mert ezt tekintjük a jövőképesség egyik sarkalatos pontjának.

Nagy kihívás…
Így van, éppen ezért érdekes, ezért olyan izgalmas.

Az Ön személyes kötődése az Egyetemhez nyilvánvaló, de eddigi szakmai életútjával miért vállalta ezt a feladatot?
1987-ben végeztem pénzügy-szociológiát itt az Egyetemen, és az eltelt idő zömében az üzlet, a kultúra és a tudomány világában tevékenykedtem. Az életem, vezetői munkám lényege mindig is az volt, hogy miként tudok hozzájárulni adott entitás, mondjuk a MOL, Közép-Európa vagy a szeretteim, mentoráltjaim jövőképességéhez. Hogyan és mivel tudom elősegíteni, hogy adott személy vagy társadalmi entitás az ismeretlen jövőben is képes legyen továbbadásra érdemes módon fenntartani a létét? Akkor is, amikor én már nem vagyok jelen. Legnagyobb örömömre az utóbbi időben szorosabbá vált a kapcsolatom az Egyetemmel, a Jövőképesség Kutatóközpontban végzett munka mellett a Corvinus a Gazdálkodástudományi Kar előterjesztésében címzetes egyetemi tanári címmel tisztelt meg. Örülök, hogy megoszthatom tapasztalataimat a módszeres gondolkodás templomában, és tanulhatok, ugyanúgy, mint 2009-ben, amikor közel egy évet töltöttem Amerikában vendégkutatóként politikai gazdaságtan és energiabiztonsági témában. Remélem, Andorka tanár úr odaföntről lepillantva nem elégedetlen velem.

(SJ.)

 

A REKK 2017-ben is a világ legjobb think tankjei között

Kaderják Péter

A Corvinus Egyetem Regionális Energiagazdasági Kutatóközpontja ismételten felkerült a University of Pennsylvania Global Go To Think Tank Index rangsorára a legfontosabb energiapolitikával foglalkozó kutatóintézetek közé, egyetlenként a kelet-európai régióból. A rangsorokat háromkörös folyamatban állították össze a kutatók. Az első körben több mint 5000 újságíró és kutatóközpont jelölte meg a legfontosabb think tankeket, a tíz feletti jelölést kapott intézmények kerültek be a következő körbe. Az így kiválasztott 6800 kutatóközpontot a második körben online kérdőívben rangsorolta az 5000 fős panel. A legjobb helyezést elért kutatóközpontokat ezután egy szűkebb, 900 fős szakértői csoport értékelte a harmadik körben. A REKK az energiapolitikai kutatóközpontok világszintű rangsorában a 2017-ben a 49. helyezést érte el.

A REKK Energy Futures sorozat keretében minden alkalommal két olyan előadót hívnak meg, akik a jövőorientált témákban mind Magyarországon, mind pedig globálisan releváns kérdéseket és válaszokat fogalmaznak meg. Erről a sorozatról kérdeztük Kaderják Pétert, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont vezetőjét.

Kit hallhattunk legutóbb, és miről beszélt?
A REKK „Energy Futures” előadássorozatot 2017. december 7-én Muraközy Balázs, az MTA KTI tudományos főmunkatársa és Ascsillán Endre, a GE Hungary alelnöke nyitotta meg. Muraközy Balázs az innováció közgazdaságtanának főbb eredményeit mutatta be a közönségnek, amelyből többek között kiderült, hogy mi a különbség a K+F és az innováció között, és hogy milyen módszertannal készülnek az Eurostat innovációs adattáblái. A második előadás különlegességét az adta, hogy a GE képviselői ritkán adnak elő a nagyközönség számára az energetikai üzletág stratégiájáról, és így kiváltképp érdekes volt megismerni a GE célkitűzéseit és eredményeit az energetikai K+F és innováció területén. Mind a két előadás anyaga elérhető itt.

A rendezvényen több mint 80 érdeklődő vett részt, köztük az energetikai szektor iránt érdeklődő egyetemi hallgatók és oktatók a Corvinusról és a Műszaki Egyetemről, az iparágban tevékenykedő vállalatok szakértői, a szabályozó hatóság és a témával foglalkozó minisztériumok képviselői.

Ki lesz a következő vendég a jövő energiájáról szóló sorozatban?
Az előadássorozat apropóját az adja, hogy az energetikai szektorban zajló átalakulás, az „energy transition” egyre jelentősebbé válik, újabb és újabb kihívások elé állítva azt a módszertani keretet, amellyel az energetikai piacok működését elemezni szoktuk. Ennek megfelelően minden alkalommal olyan előadókat hívunk, akik ezen átalakulás műszaki-technikai jellemzőinek megvilágítása mellett az átalakulással összhangban lévő, azt segítő üzleti modellek megértésében is segíteni tudják az érdeklődő közönséget. Igyekszünk az átalakuláshoz köthető hazai siker- és kudarc-történeteket is megtalálni és feldolgozni, illetve azok kulcsszereplőit megszólaltatni. A kudarc ugyanis az innovációhoz köthető kísérletezés elengedhetetlen velejárója.

A következő alkalommal azokat a támogatáspolitikai lehetőségeket fogjuk megvitatni, amelyek az energetikai szektorban lehetőséget biztosítanak az innováció ösztönzésére és finanszírozására, a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Hivatal képviselőjének előadásában.

A harmadik alkalommal pedig egy dinamikusan fejlődő és egyben nagy várakozásokkal övezett technológia, a hálózatüzemeltetés szempontjából releváns energiatárolás aktuális eredményeit fogják bemutatni az előadók. Két magyarországi projekt mellett külföldi tapasztalatokkal is megismerkedhetnek a résztvevők. Az előadók:

  • Matisz Ferenc, ELMŰ: Egy 5MW-os tárolói (akkumulátor) projekt bemutatása
  • Luczay Péter, Alteo: A hazai energiatárolási modell kidolgozására vonatkozó kutatás-fejlesztési projekt bemutatása
  • Steve Corwell, AES Energy Storage, alelnök (felkérés alatt)

A végleges programok és időpontok a REKK honlapján érhetők majd el.

Úgy tűnik, hogy napjainkban hatalmas energiaforradalom zajlik, a médiában a napelemek terjedése vagy az elektromos autók sikere naponta köszön ránk. De valóban ilyen barátságos a jövőnk? Vagy ezek a források csak néhány fejlett gazdaságra jellemzők?
A megújuló energia tömeges felhasználása ma már nem a gazdag országok luxusa, és már nem is tekinthető „alternatív” energiahasznosítási formának. Kína, Szaúd-Arábia, Dél-Afrika, Törökország, Marokkó, Brazília: csak néhány azon fejlődő országok közül, ahol az utóbbi években nagymértékű megújulóenergia-fejlesztési programba kezdtek. Ezt a folyamatot a pénzügyi piaci helyzet, a globálisan nyomott kamatkörnyezet is segíti, hiszen a megújuló fejlesztések igen tőkeintenzívek. Az a megfigyelés tehát, hogy az átalakulás mértéke és sebessége világszerte kivételes, a megfigyelt tények alapján alátámasztható. A 2017-es év során a villamosenergia-szektorban globálisan megvalósuló beruházásokon belül már a megújulóenergia-alapú és energiahatékonysági fejlesztésekbe már több finanszírozási forrás áramlott, mint a hagyományos energetikai projektekbe. A nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) várakozásai szerint ez a trend a következő években is folytatódni fog. A szélerőművek és napelemek termelési költséghátránya megszűnt, illetve megszűnőben van a hagyományos erőművekhez képest, sőt, a magas minőségű megújuló energiaforrással rendelkező és biztonságos befektetési környezetet garantáló országokban azok alá csökkent. Azonban a megújulóenergia-alapú termelés arányának növekedése a villamosenergia-hálózatok működtetésében új típusú ellátásbiztonsági kérdéseket vet fel (időjárásfüggetlen tartalék kapacitások rendelkezésre állása, határokon átnyúló nagymértékű együttműködések kialakítása stb.). Ennek a kihívásnak pedig mind a fejlett, mind a fejlődő országoknak meg kell felelniük; ezen izgalmas megoldások megszületésének lehetünk majd tanúi a következő években.

A rangsorról a teljes jelentés a University of Pennsylvania honlapján olvasható.
 

 

Érzések és számok – avagy mennyibe kerül egy betegség?

Brodszky Valentin

Brodszky Valentinnal, az Egészségügyi Közgazdaságtan Tanszék docensével arról beszélgettem, mivel is foglalkozik az egészségügyi közgazdaságtan, illetve konkrétan ki, mit, hogyan és miért mér a betegségek, illetve a gyógyulás költségeiből.

Beszélgetésünk aktualitását adta, hogy egy nagyobb EU-finanszírozású kutatásba, a PECUNIA programba hívták meg egyetemünk kutatóit, amelynek célja, hogy az egyes országok kapcsolódó gyakorlatát összehangolva közös módszertant dolgozzanak ki az egészségügyi költségek mérésére (hecon.uni-corvinus.hu). Brodszky Valentin és kollégái az Egészségügyi Közgazdaságtan Tanszéken korábbi kutatásaik révén kaptak meghívást e nagyobb projektbe, mert a tanszék 1998-as alapítása óta orvosok és közgazdászok együttműködésével számos betegséghez kapcsolódó költségszámítást elvégeztek már.

Mennyibe kerül egy beteg?
Ez az alapvető kérdés hamar felmerül az egészségügy gazdasági kérdésein gondolkodó kutatóban. Másként megfogalmazva úgy is feltehető a kérdés, hogy a beteg mennyit használ fel a társadalom erőforrásaiból, amíg kezelésre szorul. Brodszky Valentin elmondta, ezt számos betegség esetére kiszámolták, és becsléseik rávilágítottak arra, hogy sokszor nem is az egészségügy közvetlen ráfordításai (orvosi vizitek, gyógyszerek, műtétek, kezelések stb.), hanem a beteg munkából kiesése, az elmaradt jövedelme jelenti a legnagyobb áldozatot, amely a társadalom szintjén halmozódik. Orvosi klinikákkal együttműködnek a közgazdászok ezeknek a költségeknek a becslése során, és többek között kérdőíves módszert alkalmaznak, amelyeket a betegek és az orvosok is kitöltenek. Az így gyűjtött adatokat használják fel bevált – mint kiderült, nemzetközileg jelentősen eltérő – módszertan alapján a költségszámításhoz.

Melyik a legdrágább betegség?
Brodszky Valentin és munkatársai eddigi számításai ugyan nem terjedtek ki minden létező betegségre, ám az eddig vizsgáltak körében a skizofrénia adta a legnagyobb számokat. Egy beteg évente hozzávetőlegesen 3,8 millió forintjába kerül a társadalomnak, amelynek mintegy 2/3 részét teszi ki a munkából való kiesés költsége. Ráadásul a betegség természetéből adódóan nem gyors a gyógyulás, ha egyáltalán visszatérhet a beteg a munkába.

Ki használja a kutatók által készített számításokat?
Az eredmények nyilván nem csupán a felismerésekre fogékony kutatókat, de a gyakorlati döntéshozókat is foglalkoztatják. Nem lehet lényegtelen kérdés, hogy az egyes kezelések eredményessége milyen arányban áll finanszírozási igényükkel, illetve az állami finanszírozás tervezéséhez is fogódzót adhatnak a kutatók becslései. Ennek megfelelően hazánkban a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) és az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGyÉI) keretében működő munkacsoportok elemzői hasznosíthatják a költségadatokat az egészségpolitikai döntés-előkészítésben. A gyógyszercégek szintén figyelemmel kísérik a kutatók eredményeit, mert az eredményeket felhasználják az általuk fejlesztett gyógyszerek finanszírozási feltételeinek kalkulálásakor. Egy-egy új készítmény „költséghatékonysága” és „költségvetési hatása” fontos tényező lehet annak érdemi hasznosítása szempontjából.

A témakör erős nemzetközi jellege dacára
egyelőre szétaprózódott az egyes országok kutatóinak munkája. A Bécsi Orvostudományi Egyetem vezetésével felállt új kutatás közreműködőinek feladata, hogy csökkenhessenek a párhuzamosságok az EU egyes országai gyakorlatában, azaz egy adott országban elvégzett becslés kis munkával használható legyen egy másik ország feltételei közötti költségbecslés elkészítésére. Az angol, a holland és a skandináv kutatók nagyon aktívak a területen, munkájukhoz most más országok – így a magyarok – számításai is hozzájárulnak majd a tervezett közös módszertan kialakításában.

Kivel tudnak a Közgázon belül az egészségügyi közgazdászok együttműködni?
Nem lepődtem meg, hogy a statisztikusokkal több közös munka folyt már eddig is, itt Brodszky Valentin Ruzsa Gábort említette, akivel már közös publikációjuk is volt. Óvatosabb tippem lett volna csupán emellett, hogy a Gazdálkodástudományi Karról is találtak kutatótársakat az egészségügyi közgazdászok, mégpedig a Marketing és Média Intézetből. Mitev Ariel és kollégái abban segítették Brodszky Valentin munkáját, hogy kipróbált skálákat ajánlottak a betegek életminőségét vizsgáló kutatáshoz. A fogyasztói elégedettségmérés kapcsán már többször alkalmazták ezeket a skálákat, és jó hasznát látták ezeknek a kutatók az egészségügy vizsgálatakor is. Kiderült, itt sem csupán megmérik a kutatók a beteg klinikai állapotát, hanem jelentősége van, hogy mit gondol ő a saját egészségügyi állapotáról, magyarul hogyan érzi magát a kezelés eredményeképpen. Így kapcsolódik tehát a számokban tükröződő költségbecslések világa az emberi érzések és hogylét vizsgálatához a szakpolitikai és üzleti döntések előkészítésében.

Kozma Miklós, Üzleti Gazdaságtan Tanszék

 

Az Egyetem mostani állapotában az akadémiai szabadság világa…

Szelényi Iván

… mondja Szelényi Iván szociológus, aki a Kornai90 februári konferenciasorozat egyik keynote speakere, főelőadója volt, maga is Egyetemünkön szerzett diplomát 1960-ban. 1974-ben a Konrád Györggyel közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv miatt letartóztatták, majd 1975-ben kiutasították Magyarországról. Ezután nemzetközi akadémiai karriert épített, Angliában, Ausztráliában, az Egyesült államokban kutatott és tanított,1999-ben pedig a Yale Egyetem tanszékvezetőjévé nevezték ki. 2015-ben hazaköltözött.

Ön a hajdani Marx Károly Tudományegyetem Külkereskedelmi szakán szerzett diplomát, feltehetőleg a maitól igen eltérő szellemi, szakmai környezetben folyt az akkori oktatás. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
A Rákosi rendszerben és 56 után is nagyon rossz volt az iskolarendszer, ez a középiskolára és az egyetemre is állt. Rengeteg bebiflázott, memorizált tudást próbáltak átadni, és kevés volt a kritikai gondolkodás fejlesztése. Központi tankönyvek voltak, így az ember arra sem kényszerült rá, hogy több könyvből válogasson, olvasson, ütköző véleményeket ismerjen meg. Például a curriculum rémes volt, külkereskedelmen áruk listáját kellet bebiflázni, aminek semmi értelme nem volt, mert ha az ember kikerült a munkába, 2 évig lehetett használni, aztán megváltoztak a listák. A Közgazdasági Egyetemen eredetileg elméleti szakra kerültem, de a családom rábeszélt, hogy menjek Külker szakra, az elméleti szakon nagyon ortodox tanokat hirdettek. De voltak kivételek is. Ilyen volt a Tőke fordítója, Nagy Tamás, az ő Tőke szemináriuma felejthetetlen volt számomra, nagyszerű, kulturált oktató volt. Az egyetemen a legkiemelkedőbb tudós Pach Zsigmond Pál volt, tőle még tudományt is tanultunk. Azt, hogy hogyan kell kutatni, mit jelent az, hogy tudományos kutatás. Ő a Gazdaságtörténeti Tanszék professzora volt, majd 1963-tól 1967-ig az egyetem rektora is. Fő kutatási területe a XVI-XVII. századi gazdaságtörténet, tanítványai közé tartozott Berend T. Iván és Ránki György.

Persze, hogy a mai Corvinus Egyetem nagyon más. Én az ötvenes években jártam oda, nehéz időszak volt, mindenkinek nagyon kellett vigyázni arra, hogy mit mond. Ránki és Berend akkor fiatal sztárok voltak, és idejük nagy részét archívumokban töltötték, a gazdaságtörténeti tanszék körül ott lebegett a kutatás izgalma, és ez Pach Zsigmond Pálnak volt köszönhető, aki a második jobbágyság gondolatát megfogalmazta, melynek nemzetközi hatása volt. Pach Zsigmond Pál nélkül nincsen Immanuel Wallerstein világrendszer-elmélete sem, szóval ilyen is létezett, de óriási volt a nyomás a túlságosan gyakorlati ismeretek irányába.

Egyszer a Gazdaságtörténeti tanszéken háború tört ki, nagy szakmai vita egy Sándor Pál nevű docens és Pach Zsigmond Pál között, mert különbözőképpen értelmezték a majorsági gazdálkodást. Erre különleges konferenciát szerveztek, ketten vitatkoztak a témáról. Nagyon imponáló volt. A Könyvtárból lehoztak egy-egy torony könyvet, leültek egymás mellé és vitatkoztak, úgy, hogy föllapozták, és mutatták, hogy „itt ez az adat”, „ott meg amaz”, mutogatták az adatokat és érveltek, ahogyan egy tudományos vitának le kell folynia. Egyébként nem sok közgazdaságtant tanultunk, Mátyás Antal egyike volt azon keveseknek, aki elég tájékozott volt a modern közgazdaságtanban. Tőle tanultam meg, hogy ki az a Keynes, bár ő maga nem volt kutatóember, de mindent elolvasott, és átadta nekünk az információkat.

Az Egyetem évfordulóra készül, egy érdekes korszakban, amikor együtt él a tradíciók keresése és az online oktatás világa, ahol egyetemi kurzusokat neten is elvégezhetünk. Számítanak-e a tradíciók?
Igen, de a mi egyetemeink az eredeti, középkori egyetemekhez képest viszonylag újak, és sok megrázkódtatáson is keresztülmentek: többszöri rendszerváltás, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának kialakítása, amely elvonta a kutatási funkciót az egyetemekről. Amerikában a tanároknak több idejük van kutatni és elmélyülni az oktatásban, ugyanígy a hallgatóknak is, mert egy undergraduate hallgató 4 kurzust vehet fel az első félévben. Dékáni engedély kell egy ötödik kurzus felvételéhez. Ezért van idő elmélyülni és egy kis kutatást is végezni, az oktatónak van ideje elolvasni a legfrissebb szakirodalmat is. Egy oktató félévente 2 kurzust tart, így elvárható, hogy kutasson is.

Egy kis országból nem könnyű bekerülni a nagy nemzetközi folyóiratokba, különösen, ha hazai témát emelnének be a nemzetközi tudományos nyilvánosságba.
Igen, valóban nagy a verseny, biztos, hogy nem könnyű publikálni, de Amerikából sem könnyű. Egy olyan folyóirathoz, mint az American Economic Review, vagy az American Sociological Review évente akár 1000 tanulmány is érkezik a szerzőktől, és talán 50-60 szöveg jelenik meg. Ugyanakkor sajnos nemcsak minőségileg szűrnek, hanem nagyon erősen tetten érhető a paradigmák uralma is. Például egy nem neoklasszikus közgazdász nehezen tud elhelyezni tanulmányokat. Manapság sok technikai tudásra van szükség, modellezésre. Survey adatokat már nemigen lehet használni, mert a kor társadalomtudományában fontossá vált a kauzalitás kérdése, és a survey csak korrelációk kimutatására alkalmas, úgyhogy a kutatások egyre inkább a kísérleti módszerek felé mennek. Egy kis országból valóban többszörös a kihívás, de fontos az is, hogy a szerzőink ne csak egymásra hivatkozzanak, hanem lehetőleg a szélesebb nemzetközi szakirodalomra. A másik fontos szempont, hogy minden kérdést szemléljünk és helyezzünk tágasabb keretbe. Azzal növelhetjük a publikációs esélyt, ha egy problémát, elméleti kérdést megpróbálunk univerzalizálni, univerzálisan megfogalmazni.

Ön most éppen ilyen módon nyúl két témához, az egyik egy készülő kismonográfia a posztkommunista országok kapitalizációjáról, a másik tanulmánya pedig egy elméleti kérdést, a járadék problémáját boncolgatja.
A járadék egy régi kérdés, ami nagyon aktuális ma is, de visszamegy a klasszikus közgazdaságtanban Adam Smith és Ricardo nagy vitáihoz.

Éppen most jelenik meg Madarász Aladár Ricardoról írt kötete…
Nagyon örülök, mert 100 éve adták ki utoljára Ricardo könyvét, háttérbe szorult. Marx nem igazán érette meg Ricardót, földjáradék-elméletében ellenfélként kezelte, pedig szövetségest találhatott volna benne. Az elmúlt 50 évben csak legyintettek Ricardóra.

Most érkezett vissza Abu-Dhabiból, ahol Ön 35 év amerikai egyetemi karrier után a New York Egyetem dékánjaként alapította meg a társadalomtudományi képzést. A New York Egyetem Abu Dhabi campusán bemutatta a pakisztáni vendégmunkásokról írt tanulmányát, valamint az említett járadék tematikát. Kik vettek részt az előadáson és a könyvbemutatón, és hogyan fogadták az elhangzottakat?
A pakisztáni vendégmunkásokról szóló előadásom „zárt” volt, oda csak meghívottak jöhettek. Ez kényes téma, azért döntött a jelenlegi dékán „zárt előadás” mellett, mert abba a belső elhárítás nem szól bele. De vagy 20-an jöttek el az előadásra – ők mind tanárok voltak. A járadékkal foglalkozó előadás nyilvános volt, ez iránt kevesebben érdeklődtek, egy kivételével szintén tanárok.

A pakisztáni vendégmunkásokkal foglalkozó könyv témája nagyon speciális, a könyv itthon február közepére várható, és azon igyekszem, hogy Pakisztánban és Indiában is megjelenjen. Itt is felmerül, hogy nem bevándorlókra van szükség a munkaerő pótlására, hanem vendégmunkásokra. Ilyesmi létezett Skandináviában, persze Németországban is, és valójában én is vendégmunkás voltam Abu Dhabiban, míg persze nekünk, fehér experteknek, szakértőknek kivételezett helyzetünk volt.

A tudománykommunikáció elsődleges terepe persze az oktatás. Nem hiányzik?
Én nagyon elkötelezett tanárként tanítottam az elmúlt 50 évben, 50 év alatt egyetlen egyszer sem hiányoztam, nem mondtam le órát. Soha nem fordult elő, hogy betegségre hivatkoztam volna, és csak olyan konferenciára mentem, amit be tudtam illeszteni az órarendembe. Ritkán tartok előadásokat, ahogyan most is, a Kornai90 sorozatban, ahová egy furcsa művet írtam. Egy szonátát, ami variációkat ad a Kornai témára, vagyis arra, hogy mi a szocializmus? Nem találkoztam még ilyen típusú előadással.

Az előadás címe János Kornai’s theory of socialism. Ebben a szonátában milyen variációk születnek egy témára?
Kornai a szocializmusnak kristálytiszta definícióját adja. A szocializmus megszünteti a magántulajdonlást, s azt állami tulajdonnal helyettesíti; a piaci koordinációt bürokratikus koordinációval váltja fel; a szocializmusban egy magát Marxizmussal legitimáló pártnak politikai monopóliuma van. Ennek a három „tételnek” – amikkel egyébként nagyjából és egészéből egyetértek személyesen – a szakirodalomban számos „változata” van. Így például vannak szerzők, akik azt hiszik, szocializmus csak akkor jöhet létre, ha a „közvetlen termelők”, és nem pedig az állam tulajdonában lesznek a termelőeszközök; vannak, akik azt gondolták vagy gondolják, elképzelhető egy piaci szocializmus; és vannak, akik kétségbe vonják, hogy az államszocializmus „kommunista pártjai” valóban Marxista-Leninista pártok. Előadásomban ilyen típusú „variációk” erényeit és gyengeségeit boncolgatom.

(SJ.)

 

Rákosi az Akadémián

Belelapozva az 1910/11. tanévi névsorba, a beiratkozottak között a 34. szám alatt találunk egy hallgatót, aki 1892-ben a Bács-Bodrog megyei Adán született, a szegedi főreál iskolában érettségizett. Neve: Rákosi Mátyás.

A Keleti Kereskedelmi Akadémia hallgatóinak törzskönyveit a Budapesti Corvinus Egyetem Levéltára őrzi. Azonban, ha arra lennénk kíváncsiak, kik iratkoztak be mondjuk az 1910/11. tanévben, hiába keresnénk a vonatkozó kötetet, azt nem találnánk meg a törzskönyvi sorozatban. Szerencsére a dualista korszakban az oktatási intézmények elkészítették, sőt kötetek, füzetek formájában ki is adták az előző tanévről szóló összefoglalóikat, ún. „jelentés” formájában. Az éves történések mellett ezek a kiadványok tartalmazzák a tanárok, a dolgozók és természetesen a beiratkozott, esetleg a végzett hallgatók listáit is. Belelapozva az 1910/11. tanévi névsorba a beiratkozottak között a 34. szám alatt találunk egy hallgatót, aki 1892-ben, a Bács-Bodrog megyei Adán született, a szegedi főreál iskolában érettségizett. Neve: Rákosi Mátyás. Az évi jelentésből megtudjuk még, hogy Rákosi Mátyás akadémiai hallgató francia nyelvből haladó szinten áll, kötelezően választható keleti nyelvként a törököt jelölte meg. Tanulmányairól megtudjuk még, hogy gyorsírásból a magyar nyelvűt választotta, hogy „A kereskedelmi szaktárgyakban kezdő”, valamint azt, hogy csak fél tandíjat (50%) kell fizetnie, de ösztöndíjat nem kap sehonnan. Rákosi elvégezte a két akadémiai tanévet, 1912-ben nyert oklevelet. Nagyjából ennyit tudnánk meg a Keleti Akadémián eltöltött évekről, ha éppen nem maga Rákosi sietne a segítségünkre visszaemlékezéseivel. Igaz, jóval később, de nagyobb részt jegyzetek alapján, az 1956 utáni emigrációban megírt visszaemlékezéseivel, amelyet ezredforduló környékén vehetett kézbe a magyar olvasóközönség1.

Rákosi viszonylag hosszan és elismerőleg írt az intézmény színvonaláról, tudományos és politikai légköréről: „Ez az Akadémia akkor olyan jó hírnévnek örvendett, hogy 6-8-szor annyi volt a jelentkező, mint a hely. […] Az Akadémia sok tekintetben ugyanolyan szokatlan és sajátságos tanintézet volt, mint a cél, amiért létrehozták. A hallgatók összetétele is igen tarka volt. […] nagy súlyt helyeztek a nyelvtudásra […] Általában a nyelvtanárok nagyszerűek voltak. A Keleti Akadémia iskolarendje sokkal szabadabb és kötetlenebb volt, mint mondjuk a Műegyetemé vagy az orvosi egyetemé. […] A hallgatók egy része már más egyetemet végzett ember, több doktorált jogász volt, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy fesztelenebb és kötetlenebb volt az atmoszféra. Az akadémia nem kívánta hallgatóit semmiféle elméleti vagy tudományos munkára előkészíteni, hanem egyedül és kizárólag a gyakorlati munkára fektette a súlyt […] Mikor pedig a Galilei Körben végzett munkám kezdett az Akadémián közismert lenni [...], meglepetéssel tapasztaltam, hogy az előadók egy része, akik közt szép számmal akadt demokratikus, sőt radikális elem és szabadkőműves, hallgatólag tűrte, vagy támogatta működésem” I. kötet, 64-65. oldal.

S még egy rövid, nagyon figyelemreméltó részlet a tanárokról készült leírások közül, amiben a korabeli egyetemi oktatás színvonala fölé helyezi az akadémiát: „A jogi egyetemen Földes [Béla] gazdaságtanából megtudhatták, hogy a tőke abból származik, hogy [a tőkés] a könnyelmű munkással szemben, aki jövedelmét utolsó krajcárig elkölti vagy elmulatja, az önmegtartóztató és takarékos dolgozó szorgalmának eredményeképpen gyárat vagy bányát szerez magának. Nálunk [KKA] viszont Gönczy Lajos, a közgazdaságtan tanára, aki olvasta Marxot, nyugodtan megmagyarázta a tőke igazi eredetét és az értékelméletet is.” 66-67. oldal. Rákosi összesen 6 oldalon keresztül ír visszaemlékezéseiben a Keleti Kereskedelmi Akadémián szerzett tapasztalatairól benyomásairól. Aki tehát többre is kíváncsi, lapozzon bele a kötetbe!

Zsidi Vilmos levéltárvezető

1 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1892-1925. 1-2. kötet. Bp., 2002.,
Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. 1-2. kötet. Bp., 1997.

Oldalak