corvinuskioszk

Társadalmi jövőképesség – Nemzetközi konferencia a Budapesti Corvinus Egyetemen

A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Jövőképesség Kutatóközpontja 2018. március 23-24. között, világhírű előadók részvételével rendezte meg első nemzetközi konferenciáját, Social Futuring – Connecting Global Potentials címmel. A multidiszciplináris tudományos rendezvény célja egyfelől a társadalmi jövőképesség koncepciójának bemutatása, másfelől a témával foglalkozó tudományos diskurzus kezdeményezése volt. A Központ itt mutatta be a ConNext2050 elnevezésű projektjét is, amelynek fő célja a Social Futuring Index létrehozása.

(A képen balról jobbra: Csák János, Aczél Petra, Huang Ping, Barabási Albert-László, George Friedman, Szántó Zoltán Oszkár, Szabadhegy Péter)

Mit jelent a társadalmi jövőképesség, milyen egy jövőképes társadalom? Hogyan kezelhető ez az összetett kérdés? Lánczi András, a Budapesti Corvinus Egyetem rektorának az ember jövőjéről, a „bölcsesség” jelentőségéről, az értelmezési keretek újragondolásáról szóló nyitóelőadása után Csák János címzetes egyetemi tanár, a ConNext2050 projekt vezetője beszélt a társadalmi jövőképesség normatív megközelítéséről. A társadalmi jövőképesség legjobban úgy ragadható meg, mint a jó élet a rend egységében (good life in a unity of order). E tekintetben nem lényegtelen, mit tekintünk a jó, teljes élet feltételének, mit gondolunk a növekedés tárgyáról, szükségességéről és mikéntjéről. Csák János előadásában arról beszélt, hogy a jövőképesség indexet négy dimenzióban, négy normatív standard felállításával ragadhatjuk meg: az egymáshoz való kötődés, a gondoskodás, a biztonság és az elégedettség fogalmain keresztül.

A konferencia keynote előadója volt George Friedman, az ismert amerikai geopolitikai szakértő, Huang Ping, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Európai Tanulmányok Intézetének vezetője, és Barabási Albert-László hálózatkutató, a Northeastern University professzora.

George Friedman előadásában azt emelte ki, hogy a jövő előrejelzése szempontjából megkerülhetetlen a múltunk megismerése és megértése. Mint mondta, mindannyian azt szeretjük, amibe születtünk, azokat a hagyományokat, kulturális értékeket, hiedelmeket találjuk vonzónak és követendőnek, amelyekkel szocializációnk során találkoztunk. Mindez nem csak a geopolitikai előrejelzések számára szolgálhat fontos információval, hanem a társadalmi jövőnk megértéséhez is. George Friedman az európai országok, az Egyesült Államok és Oroszország példáján mutatta be, hogy a nemzetállamok viselkedésének megértéséhez a szükségleteiket, a történelmük és a pillanat korlátozó hatásait kell megismernünk. Huang Ping a társadalmi tényező fontosságát hangsúlyozta az országok eredményességének, a régiók sikerének azonosításában. Előadásában kiemelte a kulturális különbségekben rejlő kihívásokat, ugyanakkor hangsúlyozta a jó élet vonásainak egyetemességét is. Felhívta a figyelmet azokra az intellektuális forrásokra is, amelyek az egyes kultúrák értelmezését, megközelítését lehetővé teszik. Egyúttal kiemelte, hogy nagy lehetőséget lát a társadalmi jövőképesség fogalmában, és annak indexként való felhasználásában.

Barabási Albert-László hamarosan megjelenő könyvéből adott rövid ízelítőt a konferencia résztvevőinek: kutatócsoportjával arra a kérdésre keresték a választ, hogyan mérhető a siker, és mit tudunk az elismerés és a teljesítmény összefüggéseiről. Ehhez tudósok életútját és publikációs teljesítményét vizsgálták meg, az elismerés pedig a kapott hivatkozások számát jelentette. Kutatásuk azzal a tanulsággal szolgált, hogy a „teljesítmény rajtad múlik, az elismerés viszont rajtunk”: míg az emberi teljesítőképesség korlátos, addig a siker korlátlan mértékű lehet. A siker, vagyis egy-egy teljesítmény elismerése erőteljesen múlik annak észlelésén, és minden esetben egy közösség döntésének eredménye. Barabási és munkatársai úgy találták, hogy azokon a területeken, ahol a teljesítmény könnyen mérhető, a siker egyértelműen ennek tulajdonítható (pl. sport), míg a nehezen mérhető teljesítményeknél a fogadó közeg észlelésének, a társadalmi hálózatokban való pozíciónak a szerepe jelentős (pl. művészetek). A tudományos munka félúton van e két végpont között.

A konferencián előadott Szántó Zoltán Oszkár, a Kutatóközpont vezetője, egyetemünk oktatási rektorhelyettese is. Előadásában kiemelte, hogy a Központ célja nem a jövő megjóslása, hanem a jövőre való felkészülés feltételeinek elemzése különböző társadalmi entitások esetében. A társadalmi jövőképesség pontos definícióját bemutatva kiemelte, hogy a jövőképesség része az is, hogy értelmezze, előrevetítse, befolyásolja és generálja a jövő változásait. Hangsúlyozta a jövőképesség társadalmi szintjét, majd bemutatta e készség- és tevékenységkomplexum kulcstényezőit, proaktív, aktív és passzív formáit, illetve ismertette a Kutatóközpont által kidolgozott komplex elméleti keretrendszert. Aczél Petra, a Központ vezető kutatója diszkurzív szempontból közelített a témához: mint mondta, „új szavainkkal új világokat is teremtünk”, így igen fontos, hogy az újonnan megalkotott jövőképesség fogalma miként illeszkedik a már használatban lévő terminusok közé, milyen hasonlóságokat és különbségeket mutat ezekhez képest. Előadásában azt mutatta be, hogy az új multidiszciplináris kutatási terület elnevezésében milyen unikális jelentéselemek azonosíthatók, amelyek szükségessé tették a ’jövőképesség’ kifejezés létrehozását.

A Központ folyamatosan publikálja tanulmányait, és közzéteszi eseményeit weboldalán, a www.socialfuturing.com-on.

Baksa Máté

 

corvinuskioszk

Utazás a tudományban – Konferencia Pálfalvi József 70. születésnapja tiszteletére

A Budapesti Corvinus Egyetem 2017-ben alakult MMI Turizmus Továbbképző és Kutatóközpontja, és az immár 80 éves múltra visszatekintő KTI Közlekedéstudományi Intézet közös konferenciát szervezett Pálfalvi József, a BCE címzetes egyetemi tanára tiszteletére. A szakmai-tudományos konferencia fő témái a közlekedés és turizmus kapcsolatrendszere, a közlekedésgazdaságtan, valamint a közlekedéspolitika volt.

Az Egyetemen rendezett konferencia nyitóülésén köszöntötték az idén 70 esztendős Pálfalvi Józsefet, a KTI nyugalmazott tudományos tanácsadóját, korábbi tudományos igazgatóját, a BCE címzetes egyetemi tanárát. Egy fél évszázadot felölelő barátság emlékeit Mészáros Tamás, a BCE rector emeritusa, a közlekedési kutatásokkal töltött évtizedeket pedig Ruppert László, a KTI nyugalmazott ügyvezetője, volt közlekedési helyettes államtitkár idézte fel a laudációjában. A résztvevők megismerkedhettek Pálfalvi József fontosabb szakmai és tudományos eredményeivel, többek között a középtávú tervezéssel kapcsolatos új módszertani megoldásokkal az 1970-es és 1980-as évekből, az Európai Unió közlekedéspolitikájával összhangban végzett hazai stratégiaalkotással az ezredforduló időszakából, valamint a közlekedéstan egyetemi oktatásához kapcsolódó tananyagfejlesztéssel az utóbbi két évtizedből. Megnyitó előadást tartott Fleischer Tamás (MTA KRTK VKI), aki a közlekedés és a turizmus kapcsolatrendszerét budapesti példákkal, „jó” és „rossz” gyakorlatokkal illusztrálva mutatta be, valamint Molnár Éva (az ENSZ-EGB korábbi közlekedési igazgatója), aki a közlekedéspolitika jövőbeli kihívásait globális összefüggésben vázolta. Az ülés zárásaként Pálfalvi József a pályáját segítő egykori tanárainak és kollégáinak mondott köszönetet. A nap folyamán három szekcióban hangzottak el előadások és folytak panelbeszélgetések:

  • Jászberényi Melinda (BCE) vezetésével a közlekedés és turizmus kapcsolatrendszere került terítékre: az innovatív közlekedési múzeumok világa, a szállodahajó-turizmus hazai potenciálja Budapesttől délre, a kirándulóhajók szolgáltatási színvonala, és az utaselégedettség, valamint a kisvasutak keresletének turizmussal összefüggő tényezői. A szekció előadásai a Turizmus Bulletin 2018/1. számában lesznek olvashatók.
  • Molnár Éva koordinálásával vitatták meg például a megosztásalapú gazdaság közlekedési vonatkozásait, a tömegközlekedési zsúfoltság mikroökonómiáját, a közlekedés digitalizációját, a személyszállítási közszolgáltatások versenyeztetésének helyzetét, ill. a forgalomterelések (gazdasági) hatékonyságát a gyorsforgalmi utakon. Számos hozzászólást, élénk vitát generált az autonóm járművek torlódásának kérdése, valamint a tömegközlekedési beruházások fenntarthatóságának dilemmája: érdemes-e egy városnak több évtizedre elköteleznie magát a kötött pályás közlekedés mellett?
  • A térségi közlekedés volt a témája a nap utolsó szekciójának, amelynek elnöki feladatait Ruppert László látta el. Szó esett a térségi közlekedés szervezeti formáiról, például a falubuszok rendszerének integrálhatóságáról, a „közlekedési kirekesztettség” magyarországi megnyilvánulásáról, az intermodális központok szerepéről, az utazásmegosztás egy hazai példájáról, valamint a Közép-Európában is fejlődő „airport city” koncepcióról, és gyakorlati megvalósításának eseteiről.

Több hozzászóló mellett zárszavában Pálfalvi József is arra utalt, hogy a rendezvényt kísérő érdeklődés a meghirdetett témák (közlekedésgazdaságtan, közlekedéspolitika, közlekedés és turizmus) megvitatása iránti egyértelmű igényt jelez. A KTI és a BCE képviselői is egyetértettek, hogy erre az Utazás a tudományban konferencia rendszeres megszervezése lehet a helyes válasz.

 

corvinuskioszk

Hány ember kell egy innováció becsavarásához? – Hámori Balázs előadása az innováció hálózatairól

Innováció és oktatásügy címmel szerveződött konferencia az Educatio vonatkozó tematikus számának apropóján, mely a tudástársadalmak és -közösségek és az innováció kapcsolata köré gyűjtötte a neves hazai kutatókat. A Corvinus Egyetem könyvtárába szervezett eseményen többek között egyetemünk oktatója és kutatója, Hámori Balázs adott elő arról, hogy a hálózatok milyen környezetet nyújtanak a modern innovációs folyamatok számára. Hámori előadását kutatótársa, Szabó Katalin emlékének ajánlotta.

Ha egy gyereket megkérdezünk arról, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor a nehézgépekhez és járművekhez fűződő foglalkozások utáni vágyódás mellett sokszor felmerül az, hogy feltaláló. Korábban a nagy találmányok létrehozói pusztán a tudásukkal és a szorgalmukkal felvértezve bevonultak az irodájukba vagy laboratóriumukba, majd rohantak a szabadalmi hivatalba, s nem csak pénz és hírnév volt a jussuk, hanem valami olyat adhattak az emberiségnek, ami addig teljesen ismeretlen volt. Mára azonban – annak a tudatában, hogy a fent lefestett feltalálói sztereotípia a valóságban csak igen kevéssé létezett ilyen formában – láthatjuk, hogy az innováció világa teljesen átalakult, és csak nagyon ritka esetben tudnak emberek egyedül létrehozni egy-egy szakterületet meghatározó újítást. Ha viszont az innovációnál már általában több ember közös munkájáról beszélünk, akkor máris megjelenik korunk egyik legfontosabb tudományos vizsgálódási kerete: a hálózatosodás kérdésköre.

Az ember nem – vagy csak igen korlátozott esetben – dönthet róla, hogy a hálózatoknak része akar-e lenni, így a vállalatok és intézmények is csak arról dönthetnek, hogy mennyire akarnak aktív haszonélvezői lenni a digitális térnek köszönhető egyre nagyobb mértékű összekapcsolódásnak. A kutatás és fejlesztés léptékei nagyban átalakultak az évek során: Hámori előadásában levetített egy szemléletes grafikont arról, hogy a gyógyszeriparban mekkora költségekkel jár egyetlen molekula kifejlesztése, mely azt mutatja, hogy az elmúlt harminc évben az erre fordított kiadások majdnem a tizenötszörösükre nőttek, hiszen egyre bonyolultabb és összetettebb tudást igényel az előállításuk. Nem is csoda, hogy többek közt az orvosi kutatások tárgyában született publikációkon is egyre hosszabb a szerzők felsorolása, hiszen csak specializált tudású szakemberek együttes munkájával lehet a tudományban új területeket meghódítani.

A felgyorsuló ütemű gazdaságban általánosságban véve az látható, hogy aki először dob piacra egy terméket, az nagy eséllyel megnyeri a versenyt, és a többiek csak egy új ötlettel tudják őt legyűrni, így még nagyobb az igény az innovátorokra, főleg ha a ritmus gyorsulásához azt is hozzávesszük, hogy az újító eredmények élettartama is sokkal rövidebb, a fogyasztók részéről hamarabb van szükség új ingerekre, mint valaha.

Ezek a nehézségek is abba az irányba terelik az intézményeket, hogy ne csak a belső hálózataikon kössék össze a szakembereket, és inspirálják őket közös munkára, de a külső források felé is nyissanak. Így az önkéntes és egyéni problémamegoldók fontos forrásai lettek az innovációnak, hiszen ezek a vállalat struktúráján kívül eső önkéntes aktorok olyan ötletekkel, látásmóddal és rugalmassággal szolgálhatnak, amelyek a vállalaton belül csak korlátozottan jelenhetnek meg. Jó példa erre a Lego vagy a Linux hozzáállása, akik bátorítják a fogyasztóikat az ötleteik megosztására, és a lelkes fogyasztók ötleteit becsatornázzák a tervezőirodáikba.

A felsőoktatásban is tapasztaljuk, hogy a mai környezet nagyban különbözik a történelmi egyetemekétől, nagy újrastrukturálódás figyelhető meg a szektorban. Kevés intézménybe koncentrálódik a tudás, melyek vegyesen jönnek létre köz- és magánfinanszírozásból, így a szándékaik is különbözőek. Mégis, az egyértelműen megfigyelhető, hogy az egyetemi intézetek megosztják a munkát egymás között, éppen azért, mert tudják, hogy az elszigetelődés nem vezet sehová, hanem pont fordítva: az együttműködés által válhatnak sikeressé. Míg korábban elsősorban a kutatók közös munkáját lehetett kiemelni, addig mára a hallgatók is aktív tagjai a tudáshálózatok összekapcsolódásának, és a tudáshálózatokon belüli együttműködésnek. A hallgatók az egyetem mellett a magánvállalkozásokkal és/vagy az állami szférával is ismerkednek, és nem csak elsajátítják a különböző területek kultúráját, viselkedési formáit, de összekötő hídként is szolgálnak a nem-egyetemi intézményekkel.

Az innováció mára elkerülhetetlenül egybeforrt az együtt alkotás kifejezésével, a hálózatok nemcsak a specializálódott szakemberek összekötését szolgálják, hanem az egekbe szökő kutatási és fejlesztési költségek mérséklését is segítő külső innovátorokkal való kapcsolatot is. A digitális technológiáknak köszönhetően egyre több emberhez kapcsolódnak a vállalatok és az egyetemek, így, ha az intézmények elég nyitottak az innováció új formáira, akkor több feltalálóval kerülhetnek kapcsolatba, mint a történelem során bármikor.

 

corvinuskioszk

A hasznos tudás – David Ricardo új fordításban

Madarász Aladár

Madarász Aladár bevezetőjével, új fordításban jelent meg David Ricardo klasszikus műve: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. A Corvinus Egyetemen közgazdasági és pénzügyi elmélettörténetet tanító Madarász Aladárral Sipos Júlia beszélget.

Mennyiben és miért érdemes újra felfedeznünk Ricardót?

A hazai „emlékezetipar” is gyakran évfordulós alapon működik, és tény, hogy Ricardo főműve 1817 áprilisában jelent meg, és ez a magyar kiadás most, 200 évvel később, 2017-ben. Hogy miért érdemes újra kézbe vennünk a művet, már bonyolultabb választ igényel.

Egyfelől Ricardo szellemi örökségének van egy olyan része, ami ma újra aktuálpolitikai és elméleti viták középpontjában áll. Ez az az elmélet, amit a legtöbben még ma is az ő nevéhez kapcsolnak, és amit egyszer Samuelson annak példájaként hozott fel – amikor egy matematikus kérdezte erről –, hogy van olyan társadalomtudományi elmélet, amely egyszerre nem triviális és igaz. Ez a komparatív költségek elmélete, amely szerint két félnek, két partnernek, két országnak akkor is érdemes egymással kereskednie és munkamegosztási kapcsolatba lépnie, ha az egyik – két termék esetében – mindkét terméket olcsóbban termeli. A korábbi magyarázatok ilyen esetben csak az abszolút előnyöket vették figyelembe, Ricardo viszont a komparatív előnyöket, a viszonylagos előnyöket; és így mutatta ki, hogy annak az országnak, amelyik mindkét terméket olcsóbban állítja elő, mint a másik, érdemes arra specializálódnia, amiben a legnagyobb a viszonylagos megtakarítása, és a másiknak arra, amiben az övé aránylag nagyobb, mert így mindkettő előnyös cserét tud folytatni, mindkettő előnyösebb helyzetbe kerül.

Másfelől aktuálissá teheti, hogy most, amikor újra vámháborúk vannak napirenden, akkor elég fontos kérdés, hogy ez a szabadkereskedelmi teória – változott körülmények és bonyolultabb összefüggések esetén – alapjában most is igaz, vagy el kell fogadni, hogy megint olyan kereskedelempolitikák érvényesülnek, amelyeket nemzeti érdeknek nevezett rövidlátó önzés működtet.

Az elmélet megszületéséről azonban voltak viták, kié az elsőség, Ricardóé vagy Torrensé?

Ez egy kacifántos történet. A tudománytörténetben az elsőség kérdése, a prioritás kutatása, a feltételezett együttes felfedezések vizsgálata jó ideje favorizált téma.

Amikor Ricardo Alapelvei megjelentek, abban pár oldal foglalkozott ezzel az elmélettel, és nem ez volt, ami a legnagyobb figyelmet és hatást keltette. Amikor Ricardo és Torrens leveleztek – már amit erről tudunk, mert közvetlenül nem maradtak fenn leveleik –, köztük sem merült fel ez a kérdés, Ricardonak egyébként elég vegyes véleménye volt Torrensről és az ő írásairól.

Ricardo halála után Torrens egyszercsak felfedezte, hogy ezt az elméletet Ricardo tőle vette, majd későbbi írásaiban különböző dolgokat fogalmazott meg, hol azt mondta, hogy ő vett át Ricardótól egyet-mást, hol azt, hogy Ricardo vette át tőle ezt az elméletet. Ha az ember rendesen megnézi a szövegeket, azt mondhatjuk, hogy az a hely, ahol Torrens közel kerül ehhez, ott a kontextus alapján Torrens éppen nem a komparatív, hanem az ellenkezője, az abszolút előnyök mellett érvel, tehát minden tudománytörténeti vita ellenére nincs okunk elvitatni Ricardótól, hogy összefüggően, konzisztensen, röviden és világosan ő fejtette ki ezt az elvet. Más kérdés, hogy vannak olyan korabeli, kevéssé ismert, vagy ismeretlen pamfletek, szövegek, amelyekben felmerül ez a kérdés, de nem valószínű, hogy Ricardo ismerte ezeket a szövegeket.

Kérdés azonban az is, hogy a közgazdaságtudomány olyan-e, mint a matematika, vagyis természettudomány, vagy inkább olyan, mint a morálfilozófia?

Ez a vita nagyon régóta zajlik, már Ricardo és barátja, vitapartnere, Malthus között is zajlott. Malthus, aki jó matematikus volt, tanult matematikát, egészen egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy a közgazdaságtan – ahogyan akkor nevezték, politikai gazdaságtan – olyan, mint a morálfilozófia. Ricardo pedig – aki autodidakta volt: amit a természettudományról tudott, maga szedte össze – mereven azon a véleményen volt, hogy a politikai gazdaságtan olyan igazságokat fogalmaz meg, mint a geometria vagy a matematika változatlan és mindenütt érvényes igazságai.

Ha valamilyen fontos korabeli kérdésben, például a gépek és munkanélküliség összefüggésével kapcsolatban megváltoztatta a véleményét, azt mondta, hogy a dolog változatlan, csak ő látta rosszul, ő volt, aki előzőleg nem helyesen elemezte a kérdést, most már azonban jól látja, vagyis ettől a tudomány álláspontja, karaktere változatlan.

Ma erre a kérdésre nem lehet igen/nem típusú válaszokat adni. Igaz, hogy a közgazdaságtan történetében nagyon erős vonzerőt gyakorolt a természettudományos minta, a fizika mint egyfajta példakép követése, és ez jócskán befolyásolta a 19. század végének és a 20. század jelentős részének közgazdászait. Ugyanakkor szerintem ma is van létjogosultsága egy hagyományosabb, ha úgy tetszik, narratív vagy történetmesélő közgazdaságtannak, miközben ez nem ok arra, hogy elvitassuk a nagy adatbázissal dolgozó, kifinomult modelleket alkotó, és ezekből elméleti és gyakorlatra alkalmazható következtetéseket megfogalmazó közgazdaságtan fontosságát. Azonban mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen korlátokkal találkozunk a feltevések megválasztásában, az adatbázisok elérésében, kezelésében, tehát nem tudunk euklideszi tételeket megfogalmazni, vannak bizonyos megszorító körülmények.

De – ahogyan annak idején Ricardónak is feltették a kérdést – milyen tudomány az, aminek háromévenként változnak a törvényei?

Ezt a mondatot az angol parlamentben vágta valaki Ricardo fejéhez, amire ő elég ingerülten válaszolt, hogy ezt csak azok képzelik, akik mit sem tudnak erről a tudományról, mert ennek nem változnak háromévenként a törvényei. Az azonban igaz, hogy minden időben és minden helyen érvényes, csupán a gazdasági cselekvők, gazdasági ágensek racionalitásából következő gazdasági törvényekről túl merész beszélni, ezért van létjogosultsága, és ezért örvendetes, hogy napjainkban előkerül a viselkedési közgazdaságtan. Ez éppen azt igyekszik kutatni, hogy különböző helyzetekben, különböző döntési szituációkban hogyan viselkednek az emberek, ami se nem feltétlenül racionális, se nem feltétlenül konzisztens.

Ön hogyan látja, miért fontos a gazdaságtörténet, az elmélettörténet a ma egyetemistái számára, akik nagyon praktikus dolgokra vágynak, a minél gyorsabban alkalmazható és megtérülő tudásra? Nem evidens, hogy ezeknek a nagy alakoknak az ismerete fontos lehet.

Az első ok – amit némileg kaján módon említhetek –, hogy ha valaki csak arra a tudásra akar szert tenni, ami lehetővé teszi, hogy sok pénzt csináljon, az ő számukra Ricardo azért lehet érdekes, mert a történelem egyik legsikeresebb közgazdászaként remek tőzsdeügynök volt, milliomos lett. Tehát ezzel a mércével mérve is hasznos tudás. A másik ok egy humanista válasz: Schumpeter, a 20. század egyik legnagyobb közgazdásza és elmélettörténésze szerint az elmélettörténet ismerete arra jó, hogy bepillantsunk az emberi gondolkodás, az emberi szellem működésmódjába. Márpedig aki emberekkel, emberi viselkedésekkel, emberi döntésekkel, és ezek következményeivel foglalkozik, annak számára ez hasznos.

A harmadik ok, amely szintén nem a közvetlen hasznosságot, hanem a fontosságot példázza, talán az lehetne, hogy Ricardo számára a politikai gazdaságtan legfontosabb kérdése a jövedelemelosztás problémája volt: az, hogy mi szabályozza a különböző társadalmi osztályok részesedését a létrehozott javakból. Ma a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek és az általuk keltett társadalmi feszültségek újra a figyelem előterébe kerültek, legyen szó akár tudományos vitákról, akár hétköznapi beszélgetésekről.

Végül pedig arra emlékeztetnék, hogy most ősszel lesz a 2008-as válság tizedik évfordulója. Ma egyértelműen mondhatjuk, hogy ez a válság azért nem lett olyan pusztító, mint az 1929-33-as nagy válság – bár lehetett volna, közel volt hozzá –, mert döntéshozói pozícióban voltak olyan emberek, akiknek megalapozott, részletes tudásuk volt arról, hogy 1929/33-ban mi történt, milyen hibákat követtek el az akkori döntéshozók, milyen hibásnak bizonyult elméletek befolyásolták őket, és ebből kiindulva, ezen tudás birtokában tudtak másképp cselekedni. Tudtak olyan módszereket és eszközöket alkalmazni, amelyeket 29/33-ban nem alkalmaztak. Talán ezért is hasznos az elmélettörténet ismerete.

 

corvinuskioszk

Az innovatív és vállalkozói felsőoktatás nyomában – útibeszámoló egy brüsszeli konferenciáról

Milyen lesz a jövő egyeteme? Milyen kihívásokkal szemben kell felvérteznie a hallgatóságot? Hogyan lehetséges megfelelni olyan elvárásoknak, amiket még nem is ismerünk? Ezekre a kérdésekre keresték a választ az Európai Bizottság és az OECD által szervezett „Make Innovation Work in Higher Education” konferencia résztvevői Brüsszelben. A konferencia egyik kiemelt programja volt a HEI-Hack! című hallgatói ötletmaraton, amelyen szerzőnk képviselte a Budapesti Corvinus Egyetemet.

A 2018. február 27-28. között megrendezett konferencián Petheő Attilával, a Kisvállalkozás-fejlesztési Központ munkatársával vehettem részt Kovács István Vilmos, egyetemünk nemzetközi és innovációs igazgatójának megtisztelő felkérésére. A „Make Innovation Work in Higher Education” címet viselő tanácskozás célja egy szakpolitikai tanulóhálózat (policy learning network) megteremtése volt – a résztvevők között ezért a különböző uniós tagállamok kormányzati képviselőivel, egyetemi vezetőivel és oktatóival, oktatási szakértőkkel, illetve az üzleti érintettek reprezenánsaival találkozhattunk.

A konferencia hátterét az Európai Bizottság és az OECD HEInnovate kezdeményezése jelentette, ami immár többéves múltra tekint vissza. Hat független szakértő részvételével olyan önértékelési eszközt dolgoztak ki a felsőoktatási intézmények számára, amely bárki számára hozzáférhető, ingyenesen kipróbálható, és azonnali visszajelzést ad az adott egyetem gyakorlataival kapcsolatban. Az eszköz az innováció hét területét méri:

  • leadership és kormányzás,
  • szervezeti képességek,
  • vállalkozói oktatás és tanulás,
  • a jövő vállalkozóinak felkészítése és támogatása,
  • tudásmegosztás és kollaboráció,
  • nemzetköziesedés, illetve
  • társadalmi hatás.

A konferenciát a Maastrichti Egyetem és a Portói Egyetem rektorainak előadása nyitotta meg, akik saját intézményi jó gyakorlataik példáján mutatták be, mit jelent a felsőoktatási innováció a gyakorlatban. Rianne Letschert, a Maastrichti Egyetem rector magnificusa az egyetem nemzetközivé válását (a hallgatók 75% külföldi állampolgár) nevezte meg az innováció és a vállalkozói attitűd zálogaként, hiszen, mint mondta, a legjobb ötletek a kulturális és intellektuális sokszínűségből adódnak. Sebastião Feyo de Azevedo, a Portói Egyetem rektora pedig a nagyvállalati, és startup-ökoszisztémákkal való kapcsolatok jelentőségét hangsúlyozta.

A konferencia rapid randi programja segített a felsőoktatási innovációs gyakorlatokról folyó diskurzus elindításában. A résztvevők 16 korábbi kezdeményezést ismerhettek meg az oktatás, tanulás, startup-támogatás, tudásmegosztás és társadalmi hatásteremtés területeiről, amelyek mellett lehetőségük volt saját ötleteik megosztására és visszajelzések kérésére. A „Taking Action” szekciók célja pedig kifejezetten az volt, hogy összekapcsolják a különböző innovatív megoldásokon dolgozó oktatókat és kutatókat. Ezek közül talán a legprogresszívebb az oktatás digitális transzformációjával foglalkozó szekció volt, amelyben már létező megoldásokat és kihívásokat mutattak be az előadók: a cél nem csupán az oktatás, tanulás és kutatás trendjeinek ismertetése volt, de a konkrét fejlesztő munka előkészítését is megkezdhették a résztvevők.

HEI-hack A HEI-Hack! hallgatói ötletmaraton a konferencia egyik központi eseménye volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a hallgatói ötletek, vélemények és igények is napirendre kerüljenek, fontos inputot szolgáltatva a szakpolitikusok, oktatási szakemberek és egyetemi vezetők számára. Az ötletmaratonon 30 hallgató vett részt 30 különböző egyetemről, az Európai Unió 19 államából. A szervezők ügyeltek rá, hogy a hallgatói küldöttek minél sokszínűbb háttérrel rendelkezzenek, és egyaránt képviseljék magukat a különböző tudományterületek és képzési szintek: jómagam gazdálkodástani PhD-hallgatóként növeltem a sokféleséget.

A hallgatók néhány rövid felkészítő és összehozó programot követően egy napon keresztül keresték a választ arra, milyennek kellene lennie a jövő egyetemének. A csapatok különbözőképpen közelítették meg a kérdést: egyesek a jelenlegi helyzet problémáiból, mások a jövőre vonatkozó várakozásokból indultak ki. Az ötletelés során a HEInnovate kezdeményezés szakértői nyújtottak nekünk mentori segítséget. A kidolgozott rövid megoldásokat ötperces pitch előadások formájában mutattuk be a konferencia plenárisának, akik ezt követően oszthatták meg kérdéseiket és észrevételeiket.

Német, portugál, skót, ír és horvát csapattársaimmal felvázolt elképzelésünkben abból indultunk ki, hogy a jövőben mindent kivált majd a technológia, aminek a kiváltására képes lesz, így az egyetemeknek újra kell gondolniuk saját versenypozíciójukat: az embereket és az emberi kapcsolatokat kell a középpontba állítaniuk. A tudás hozzáférésének demokratizálódásával az osztályoknak inkább tanulóközösségekké kellene alakulniuk, ahol egymástól is tanulnak a hallgatók, miközben az oktatók szerepe a „tudás egyedüli forrása” helyett egyre inkább mentori, facilitátori felfogást tükrözne. Az oktatási anyagokat a lehető legnagyobb mértékben e-learning felületekre terelnénk, amelyek az Európai Unióban bármely felsőoktatási intézmény hallgatói és oktatói számára hozzáférhetőek lennének. Az új oktatási anyagok létrehozását az Európai Bizottság ösztönözhetné, illetve szakmailag és anyagilag is támogathatná. Javaslatunk szerint a hallgatók nagyobb szabadságot, egyszersmind felelősséget kapnának tantervük kialakításában: a fix képzési szakokat moduláris struktúrára cserélnénk, amelyben a hallgatók nem a beiratkozáskor döntenének arról, hogy milyen szakon szeretnének diplomát szerezni, hanem a diplomázáskor az elvégzett modulok alapján kapnák meg – akár több szakot is lefedő vagy ötvöző – végzettségüket. Úgy gondoljuk, hogy a rugalmasabb képzési struktúra jelentős mértékben segítené a bizonytalan jövőre való felkészülést, és olyan szakmák elsajátításának megalapozását, amelyek jelenleg még nem léteznek. Ötleteinket a szakmai zsűri a leginnovatívabb csapatnak járó elismeréssel díjazta.

A konferenciával fontos mérföldkövet értek el a szervezők: megalakítottak egy olyan szakpolitikai tanulóhálózatot, amely az országok közötti tapasztalatcserét és tudásmegosztást lesz hivatott előmozdítani. Az elmúlt években öt országban, Magyarország mellett Hollandiában, Írországban, Bulgáriában és Lengyelországban készült el a HEInnovate ország-jelentése, a munka pedig jelenleg is zajlik Ausztriában, Horvátországban és Romániában. A jelentések célja, hogy új szakpolitikai irányokat mutassanak be, azonosítsák és rögzítsék az intézményi jó gyakorlatokat, illetve, hogy segítsenek meggyökereztetni ezeket az adott ország felsőoktatási rendszerében.

A konferencia tapasztalatait később Egyetemünk is továbbhasznosítja: a Nemzetközi és Innovációs Igazgatóság hasonló hallgatói ötletmaratonok és konferenciák szervezését tervezi a következő hónapokban. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Tempus Közalapítvány a V4 magyar elnökség kapcsán szintén célul tűzte ki egy V4-es HEInnovate szakértői platform létrehozását. A regionális együttműködés erősítésére nemzetközi szakmai konferenciát szerveznek Budapesten 2018. május 10-én A felsőoktatás 3. missziója és az innovációs hálózatok címmel.

HEI-hack

Baksa Máté

 

 

corvinuskioszk

Az informatika az üzletbe ne szóljon bele? Vagy lemaradtunk valamiről?

Brodszky Valentin

Fehér Pétert és Szabó Zoltánt az Informatikai Intézetből arról kérdeztem, mik az eddigi tapasztalataik a digitalizáció mint kutatási téma műveléséről, és mik az ezzel kapcsolatos terveik a belátható jövőben.

Szabó Zoltán beszélgetésünk elején elmondta, hogy az informatikai szolgáltatásmenedzsment az intézeti kollektíva kutatási témája már 2008 óta, és rendszeresen vállalati felméréseket végeznek a témában. A globális gazdasági válság éveiben különösen érdekesnek mutatkozott az informatikai szolgáltatásmenedzsment kutatása, mert a szolgáltatásminőség biztosítása a költségmegszorítások és a visszaeső piaci kereslet környezetében izgalmas kihívást jelentett.

A témakör kutatásában megjelent a digitalizáció fogalma,
mintegy három évvel ezelőtt, ami új színt hozott a palettára. Most is vannak tért nyerő technológiák, illetve ezek alkalmazási területei, amelyek átalakítják az informatikai felhasználást a vállalatoknál. Ilyenek a felhőalapú rendszerek, a mobiltechnológia kiterjedt alkalmazási lehetőségei, a kommunikációs technológia kapcsolódó forradalma, az adatfeldolgozás meghatványozódó képességei, és a fokozatosan egyre kiforrottabbá váló mesterséges intelligencia. Vajon mennyiben fogják ezek átalakítani a meglévő üzleti folyamatokat, és vajon melyik iparági szegmens mikor válik az informatikai megoldások térnyerésére épülő megszakító innovációk „áldozatává”?

Az informatikai lehetőségek üzleti hasznosításának kérdése
egyre inkább központi jelentőségűvé válik a fenti friss fejleményekkel összefüggésben az Intézet mint kutatói közösség számára. Az informatikai megoldások erdejének stratégiai összehangolása szükséges. Kutatásaik egyik fő kérdése így az lett, hogy miként alakul az üzleti oldal és az informatikai oldal viszonya a vállalaton belül. A válságban jobban megindult a párbeszéd a két fél között, míg a válságból való kilábolást követően ismét erősödik az a szemlélet, hogy „az informatika az üzletbe ne szóljon bele”. Az informatikai szervezeti egység megvalósító szerepre való kárhoztatása elgondolkodtató, különösen annak ismeretében, hogy az informatikai jellegű innovációt a piacról hozza be a legtöbb cég, és ennek a meglévő informatikai rendszerekbe való integrálása nagyobbrészt a házon belüli informatikusok feladata marad.

Forró kutatási kérdés, hogy mi lesz az informatikai szervezet jövője a vállalatokon belül.
Belső informatikusokkal fogják megoldani a vállalatok a szükséges üzleti fejlesztések támogatását, vagy újból az informatikai kiszervezés reneszánsza várható? Mivé kell válnia az informatikai szervezetnek és annak vezetőjének ahhoz, hogy a vállalat jövőbeli sikerének értő támogatója, alakítója lehessen? Mennyiben lesz fontos, hogy a vállalat alaptevékenységének üzleti folyamataihoz is szakértelemmel viszonyuljon az informatikai vezető? Az Intézet kutatói éves rendszerességgel felméréseket végeznek a témában, amelynek eredményeit szlovén, horvát, osztrák, és újabban szlovák kutatók eredményeivel vetik össze nemzetközi összehasonlításban. Ezenkívül fókuszált esettanulmányok készítését tervezik több szektorra kiterjedő vizsgálat keretében.

Mikor, melyik iparág esetében zajlik le robbanásszerű digitalizációs forradalom?
Ez az izgalmas kérdés alapvetően meghatározza, hogy mely más szakterületek művelőivel működnek együtt az Intézet munkatársai. A kereskedelemben (pl. Amazon) és a telekommunikációban (pl. Viber, Skype) már nagyrészt lezajlott ez a forradalom, a bankok és a termelési szektor most éli meg ezt az átalakulást, és e folyamatok mindig izgalmas kutatási kérdéseket, kutatói együttműködéseket vetnek fel. A logisztikusokkal, a marketingesekkel és a pénzügyi kutatókkal rendszeresen dolgoznak együtt az Intézet munkatársai, általában az üzleti kérdések technológiai hátterének pontosabb megértését adva hozzá a kutatási kérdések finomításához és az adatgyűjtés tervezéséhez.

Kozma Miklós, Üzleti Gazdaságtan Tanszék

 

corvinuskioszk

Nők a munka világában – képzések, jó gyakorlatok Izlandról és itthonról

A Budapesti Corvinus Egyetem és az izlandi Bifröst Egyetem együttműködésén alapuló ABCD projekt zárásaként rendezték meg egyetemünkön a nők munkaerőpiaci helyzetének javításával foglalkozó konferenciát 2018. március 21-én. Család vagy vállalkozás? A magyar nők gyakran felteszik magukban ezt a kérdést, pedig a kettő igenis megfér egymás mellett. A projekt során jó gyakorlatokat vettek számba Izlandról és Magyarországról, melyekkel a nemek közötti foglalkoztatási ráták különbségének megszüntetését olyan kurzusokkal célozzák, amelyeken a nők vállalkozóvá válását segítik innovatív módon.

A projekt során kiválasztott magyar és izlandi jó gyakorlatok bemutatásáról, és a nők munkaerőpiaci helyzetének javítására megfogalmazott ajánlásokról kiadvány is készült. Prof. Nagy Beátával, a konferencia egyik előadójával, a BCE TársadalmiNem- és Kultúrakutató Központ igazgatójával beszélgettünk.

Az ABCD projekt lezárásaként rendezett eseményen, melyen Ön is előadott, több, célzottan a nőket támogató szervezet, egyesület képviseltette magát. Mi volt a konferencia fókusza, kiket célzott az esemény?

Nagyon nagy volt az érdeklődés a konferencia iránt, amin kicsit meglepődtem, de valószínűleg azért, mert mostanában ez a téma kevéssé volt fókuszban. Az utóbbi időben kevés olyan kutatásról hallottam, ami a nők munkaerőpiaci helyzetének javításával foglalkozik. Jó volt, hogy sokféle ember jött el, vidékről is rengetegen, akik valamilyen módon esélyegyenlőséggel vagy vállalkozókkal foglalkoznak. Az mindig jó, ha nem csak akadémiai emberek vannak együtt, hanem olyanok is, akik a terepen vannak ebben a témában. Érdekesek voltak az izlandi példák is, és ami nekem nagy újdonság volt, az két magyar vállalkozótörténet, Felvinczy Zitáé és Paizs Dóráé. Mindketten az egyik magyar jó gyakorlathoz, a Dobbantóhoz kapcsolódtak, ami a SEED Alapítvány és a Budapest Bank programja. Most két kisgyermekes anya tapasztalatait ismerhettük meg azzal kapcsolatban, hogy a tréning segített nekik elhatározni, hogy belevágjanak a saját vállalkozásukba.

Izlandon a legjobbak a foglalkoztatottsági mutatók a nők körében, több mint 84%-uk foglalkoztatott: hogyan tudta ezt Izland elérni?

Többször elhangzott a konferencián a rugalmasság szerepe. Izlandon nem az a típusú foglalkoztatottság a domináns, amit mi megszoktunk a régióban – teljes állásban, fix helyen, reggeltől délutánig kell dolgozni –, hanem akár rövidebb időben, vagy éppen nem tipikus munkabeosztásban dolgoznak. És hát a vállalkozásoknak is nagyobb szerepük van. Szerintem ez a két dolog biztos nagyon számít. Minden olyan országban, ahol nagyon magas a foglalkoztatottsági ráta, ott nagy a rugalmasság, és néha a részmunkaidő is szerepet játszik a magas arányok elérésében. A konferencián a figyelem a vállalkozásokon volt, hiszen ezek számának növelése elég nagy kitűzött cél lehet. Izlandon nagyon fontos, hogy vannak olyan távolabbi területek, ahol kevés a megélhetési forrás, kevés a turista, és ahol a vállalkozások nélkül az emberek elhagynák a környéket. Az olyan programokkal viszont, mint amik köré a projekt szerveződött, a lakosok több lehetőséget látnak arra, hogy mégiscsak ott maradjanak.

Izlandon talán jobban adott a helyzet, hogy vállalkozásba kezdjenek, vagy van egy efelé tartó nyomás is.

Igen, szerintem ezek a képzések, amiket itt bemutattak, egyértelműen az ilyen ösztönző tényezők közé tartoznak. Plusz segítség a szintén bemutatott hitelgarancia-alap, amivel a legjobb üzleti terveket támogatják. Emellett a migráns nők kiemelt támogatása is ide tartozik. Érdekességképpen megemlíteném, hogy Izlandon a lengyelek az egyik legnagyobb bevándorlócsoport, emellett a balti országokból érkeznek még sokan munkát vállalni. Magyarországról sincsenek kevesen most már. A Bifrösti Egyetem képzésén gondolnak az oda érkező nőkre is, akiknek nehezebb boldogulni, és mivel nem ismerik az izlandi nyelvet, ezért sokkal kevesebb fizetést kapnak, diszkriminálják őket.

Magyarországon van-e tér arra, van-e lehetőség arra, hogy egy ilyen példát átvegyenek? Itthonra ez hogyan átültethető? Itt is megvan az igény arra, hogy ennyien vállalkozásba fogjanak, vagy épp ez lenne a cél?

A közös projekt során a középpontban a jó gyakorlatok átvétele áll, aminek hatása lehet, hogy majd többen kezdenek el vállalkozni. A konferencián én például kiemeltem, hogy az izlandi képzések alacsony belépési küszöbűek. Van, akinek talán még középfokú végzettsége sem volt, de bekapcsolódott ebbe a képzésbe, végigcsinálta, és ennek hatására úgy döntött, hogy még formális képzésben is tanul. Nagyon fontos, hogy inkluzív a program. A másik fontos dolog, hogy a vidéki nőket is hatékonyan meg tudják szólítani. Talán pont azért, mert nagyarányú az online kurzusrész, és viszonylag keveset kell személyesen találkozniuk. Arról nem beszéltünk a konferencián egyébként, hogy az adminisztratív terhek vagy a vállalkozás elindításának az útvesztői milyenek a két országban, mivel most nem az intézményrendszer állt a konferencia középpontjában.

Mi volt a projektben az együttműködés alapja? Hogyan kapcsolódott össze a két egyetem?

Egy bukaresti nemzetközi konferencián találkoztak a későbbi partnerek. Mindkét országban izgalmas kérdés a nők munkaerőpiaci helyzete, fontos kérdés, hogyan lehet támogatni a nőket, és így találták ki ezt a projektet. Remélhetőleg lesz folytatása.
A projektnek volt egy tapasztalatcsere része: a projekt vezetői kiutaztak Izlandra, és megnézték a képzést a helyszínen is, interjúztak a képzésben részt vevő emberekkel. Az izlandiak most, a konferenciát megelőző napon elmentek a Dobbantó programjának az utolsó vizsgaalkalmára, és megnézték a projektbemutatókat. A cél az, hogy tanuljunk egymástól. Végig fontosnak tartottam, hogy nem arról van szó, hogy Izland a jó példa, és nekünk kell tanulnunk, hanem a kölcsönösség számít. És aztán ki is derült, hogy az izlandiak úgy látták, hogy náluk nagy igény lenne arra, hogy növeljék a személyes találkozásokat a képzés során. Ők ebbe az irányba fognak valószínűleg elmozdulni.

Talán a mi társadalmunkban is megvannak azok az alapértékek, így például a családcentrikusság, amik esetleg figyelemre méltóak, ezeket érdekes lehet összevetni…

Erről is volt szó a találkozón, hogy mennyire más a gender-rezsim a két országban. Amit viszont szociológusként tudunk, hogy ez a típusú családcentrikusság, ami Magyarországon jelen van, képes lefékezni a nőket a gyermekvállalás közvetítésével abban, hogy megvalósítsák álmaikat és karrierjüket. Ahogy itt is hallhattuk, a vállalkozást tervező nők attól tartanak, hogy a család mellett nem megoldható a munkavállalás, ezért már azelőtt lemondanak róla, hogy kipróbálták volna. Az izlandiak számára meglepő volt a nálunk bevett hároméves gyes gyakorlata. Izlandon 9 hónapos gyermeknevelési szabadság van, ami nem csak az anyára vonatkozik, hanem tulajdonképpen a gyereknek van rá joga, hogy mindkét szülőjével legyen. Három-három hónap gyes jár az anyának, ill. az apának, a harmadik három hónapról a család dönti el, melyik szülő maradjon otthon. A magyar családcentrikusság tehát mindenképpen kétélű dolog.
A konferencián a magyar vállalkozónők sokszor elmondták, hogy úgy érzik, azt üzeni a környezet, hogy választaniuk kell: vagy dolgoznak, vagy gyermeket vállalnak. Úgy érezték, hogy nagyon erős a társadalmi nyomás, hogy ha valakinek gyereke van, az ne vállalkozzon, ne álmodjon nagyot, lehetőleg ne legyen nagyon sikeres. Ez a tapasztalat rendre előjött, és tulajdonképpen engem meg is lepett, hogy ezek a tapasztalatok ilyen markánsan előkerültek, miszerint a társadalmi környezet ilyen erőteljesen fékezi őket.

Mi lesz a jövője ennek az együttműködésnek? Lesz-e folytatás?

A magyar nyelvű kiadványhoz hasonlóan készül az angol nyelvű kötet is, hogy a jó gyakorlatok többeket is elérjenek, és hogy Izlandon is el tudják olvasni. A két ország programjai között van strukturális különbség is: Magyarországon a projektek legnagyobb része magasan képzett nőkre vonatkozik. A programot kerekasztal-beszélgetés zárta, azon gondolkodtunk, hogy mik a nők útjában álló akadályok, és hol lehetne a családon belül, vagy az oktatási rendszeren belül olyan irányba mozdítani a nemi szerepekkel kapcsolatos felfogást, hogy egalitáriusabb legyen Magyarországon végső soron akár a politikai részvétel is: makroszintű tényezőknek is változni kellene ahhoz, hogy a nők vállalkozóvá válása többek számára reális lehetőség legyen.

Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében tervben van, hogy legyen Magyarországon is olyan kurzus, vagy olyan gyakorlatiasabb intézkedés, ami nem csak ezt a felsőfokú végzettségű réteget szólítja meg leginkább, hanem alacsonyabb legyen a küszöb?

Ez így egyelőre nem merült föl. Ehhez nyilvánvalóan kellene egy olyan foglalkoztatáspolitikai támogatás, ami a nők vállalkozóvá válását célozza meg, tehát magas szintű szándék kell. A finanszírozásban is van egy óriási különbség: az izlandi történetek arról szóltak, hogy ezek pénzügyileg fenntartható kurzusok és programok. A magyar program fennmaradása rizikósabb, azon múlik, hogy van-e egy olyan céges támogatás, mely megadja az alapot a fennmaradásra.
A projekt kapcsán készültek szakpolitikai ajánlások munkaadóknak, az államnak, a kutatásnak egyaránt a nők foglalkoztatásának javítására. Elsősorban tehát nem a nőknek kell többet tenniük, hogy munkaerőpiaci helyzetük javuljon: a társadalmi környezetnek kell változnia, és az erősen jelen lévő sztereotípiákat kellene lebontani.

Szczuka Borbála

 

corvinuskioszk

A vér nem válik vízzé? Társaságirányítás és utódlás a családi vállalatokban

A Budapesti Corvinus Egyetem Családi Vállalatok Központja március 22-én rendezte meg nemzetközi konferenciáját „Társaságirányítás és utódlás a családi vállalatokban – hol tartunk most és mit tanulhatunk a nemzetközi gyakorlatból?” címmel.

A német Stiftung Familienunternehmen és a Péter Horváth Stiftung szakmai és pénzügyi támogatásával működő Corvinus Családi Vállalatok Központ konferenciájának középpontjában a családi vállalatok stratégiai szintű irányítása és hosszú távú fennmaradásának biztosítása állt. A konferencia remek alkalmat teremtett a gyakorló vállalati vezetők és a tudományos kutatók összekapcsolására, hiszen az előadók és résztvevők között is találkozhattunk az érintett nagyvállalatok és az akadémiai élet képviselőivel.

A konferenciát Lánczi András, a Budapesti Corvinus Egyetem rektora és Lepsényi István, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára nyitotta meg. A program során meghatározó hazai és német családi vállalatok vezetői és tulajdonosai adtak elő: a résztvevők mások mellett Dr. Werner Conrad (Conrad Electronic SE), Johannes Baillou (E. Merck KG), Dr. Ulrich Stoll (Festo AG), valamint Dr. Béres József, Dr. Kürti Sándor és Bárány László gondolatait hallgathatták meg. A Központ alapítói és szponzorai részéről Prof. Dr. Horváth Péter és Prof. Rainer Kirchdörfer szólaltak fel, Dr. Drótos György, a Központ igazgatója pedig “Milyen eredményeket hozott nagymintás kutatásunk a magyar családi vállalatok irányításával és utódlásával kapcsolatban?” címmel mutatta be a közelmúltban lezárt kutatásuk eredményeit.

Dr. Werner Conrad az 1923-ban alapított Conrad Electronic igazgatóságának elnöke előadásában arról beszélt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie az általában jelentős mértékben hagyományokra támaszkodó családi vállalatoknak a robbanásszerű innováció korában. Saját vállalata többször is jelentős változásokat vezetett be a katalógusos értékesítés, majd a webáruházak kialakításával – a verseny azonban jelenleg is zajlik az újabb, innovatívabb kiskereskedelmi megoldások terén. A hagyomány a már bevált cselekvési mintázatok, hiedelmek és meggyőződések átadását jelenti – Woody Allen szerint viszont nem több, mint az „állandóság illúziója”. Ahhoz, hogy egy vállalat a piacon tudjon maradni, egyszerre kell tudnia építeni hagyományaira, és részesednie a – sokszor romboló – innováció adta lehetőségekből. Dr. Conrad szerint a családi vállalatok e két szempont szorításában négy kihívással néznek szembe. Először is meg kell küzdeniük azzal a téves feltételezéssel, hogy a változás őket nem érinti, másodszor a változáshoz alkalmas szervezeti kultúrát kell teremteniük, harmadszor ezt támogatandó kell alakítaniuk folyamataikat és struktúrájukat, és végül, de nem utolsósorban egy pillanatra sem szabad elfeledkezniük vásárlóikról. Útravalóként azt javasolta a családi vállalatok vezetőinek, hogy legyenek ők maguk a változások éllovasai saját szervezetükben, sose gondolják, hogy elkerülhetik a változásokat, érjék el, hogy a menedzsmentjük digitalizálódjon, és járjanak minél többet házon kívül: lássák, hallják és értsék meg, mi zajlik ma a világban.

Johannes Baillou, a gyógyszeripari óriás E. Merck KG igazgatósági elnöke és a Merck Családi Tanács alelnöke azt a kérdést járta körbe, hogyan lehet megszervezni egy vállalattulajdonos család működését generációkon keresztül. Az 1668-ban alapított Merck számtalan generációváltáson van már túl, Baillou szerint titkuk a család és a családtagok szerénységében rejlik. A Merck család híresen kevés osztalékot vesz ki, a haszon nagy részét visszaforgatja, kerülik a hivalkodást. Mindez a személyes példamutatással és az utódok tudatos nevelésével lehetséges. Az örökítés és a vagyon egyben tartásának problémáját a Merck család egy összetett kormányzási rendszer segítségével oldotta meg, amelyben központi szerep jut egy vagyonkezelő holdingnak. Utóbbi rendelkezik a családi részvényvagyonnal, a családtagoknak csak a vagyonkezelőben lehet részesedésük, amit pedig szintén csak családtagoknak adhatnak tovább. Így megoldható, hogy a családi részvények mindig együtt szavazzanak, s hogy a vagyon ne aprózódjon el, ne kerüljön idegenek kezébe.

Az ebédszünet után a konferencia vendégei két pódiumbeszélgetést hallgathattak meg, amelyek során vállalati vezetők vitatták meg az utódlással és a vállalatirányítással kapcsolatos gondolataikat. A témával foglalkozó hazai tudományos közösség számára valóban fontos üzeneteket tartogatott Dr. Drótos György előadása: a Családi Vállalatok Központ igazgatója legfrissebb kutatásuk eredményeiről számolt be. Nagymintás, reprezentatív kutatásuk jelentőségét az adja, hogy korábban sosem készült hasonlóan átfogó felmérés a magyar családi vállalatokról, így ez egyrészt támpontot jelenthet a későbbi kutatási témák kijelöléséhez, másrészt egy nagy elemszámú adatbázis kiépítése és fenntartása folyamatosan fontos információkkal láthatja el a kutatókat és a döntéshozókat.

Dr. Drótos György előadásából megtudhattuk, hogy a felmérés elkészítésekor azokat a cégeket tekintették családi vállalatoknak, amelyek önmagukra így gondolnak, ahol domináns a családi kontroll, és ahol a családi tulajdonosi részesedés 50% feletti. A felmérés célja az volt, hogy feltárják a magyarországi családi vállalatok megoszlását és jellemzőit, megértsék különböző csoportjaik eltérő igényeit és folyamatait, illetve hogy később mindezekre célzott kutatásokat indíthassanak. A felmérés során két kérdőívet töltettek ki a vállalatokkal: az elsőben a vállalati alapadatokat, gazdasági teljesítményüket és a családi befolyás változóit kérdezték le (ebben 1400 cég vett részt), a másodikban pedig a szocio-emocionális vagyon, az utódlás, a kormányzás és a professzionalizálódás kérdéseit érintették (250 cég részvételével).

A felmérésből kiderült, hogy a magyar családi cégek 91,24%-a kisvállalkozás, mintegy 7,7%-a középvállalkozás, s a nagyvállalatok aránya alig több mint 1,06%. A magyar gazdaság évtizedes problémája a német Mittelstandhoz hasonló közepes cégek hiánya. A meglévő családi vállalkozások jó része családi befolyás szempontjából úgy viselkedik, mintha kisvállalkozás lenne: ugyan utóbbiaknál valamivel több családtagot tudnak foglalkoztatni, kevésbé képesek külső szakemberek bevonására, mint a nagyvállalatok. Feltételezhető, hogy a nagyvállalattá válás egyik korlátja éppen a professzionalizálódás hiányában keresendő.

Magyarország és a régió nyugat-európai országoktól eltérő sajátos történelmi háttere nem kedvezett a tőkefelhalmozásnak, ezzel magyarázható az is, hogy a családi vállalkozások csak kb. 20%-ának van vállalkozási előtörténete, s ezek is elsősorban a közepes- és nagyvállalatok esetében jelennek meg. A kutatói előfeltételezésekkel szemben ugyanakkor úgy tűnik, hogy az előtörténetnek csak abban az esetben van – pozitív – hatása a cég gazdálkodási teljesítményére, ha ez 1990 utánra vonatkozik. A felmérés alapján a családi vállalatok többsége a hagyományos utódlási utat választja, vagyis a cégvezetést és a tulajdont is a családon belüli utódnak terveznek átadni.

Baksa Máté

 

corvinuskioszk

Cs. Szabó László a Közgazdaságtudományi Karon

Szokatlannak számít, hogy a szépirodalom képviselői közgazdasági felsőoktatási képzésben tanuljanak. Márpedig Cs. Szabó László (1905–1984), a neves esszéista és műfordító, majd a második világháború utáni nyugati magyar szellemi emigráció központi figurája az önálló intézményként funkcionáló Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Karán tanult sikeres budapesti érettségijét követően, majd a Karon szerzett oklevelet, sőt közgazdasági doktorátust is.

A fennmaradt csekély levéltári forrásanyag, illetve az író memoárjának elszórt és pontatlan bejegyzései nem teszik lehetővé, hogy pontosan rekonstruáljuk egyetemi éveit, a meglévő töredékes információi is érdekes adalékkal szolgálnak életútja jobb megértéséhez.

Pályaválasztásában talán szerepet játszott, hogy a vele rokonságban álló Kuncz Ödön, Kuncz Aladár bátyja, a kereskedelmi és váltójog nyilvános rendes egyetemi tanára volt a karon.

Mikor Cs. Szabó 1923 őszén beiratkozott, a Kar még új intézménynek volt tekinthető. Az 1920-ban, közpolitikai ellenkezések közepette, Teleki Pál miniszterelnök szorgalmazására megalapított Kar kettős célt tűzött ki maga elé: egyrészt a keresztény szellemű gazdasági képzés központja kívánt lenni, amely másrészt megtöri a kereskedelem és a pénzügyek terén nyomasztónak tartott zsidó túlsúlyt is. Utóbbi küldetését (mely ellenkezett a gazdasági érdekekkel is) azonban a későbbiekben nem töltötte be. Az új, független intézmény belvárosi épületeiben (Szerb utca, mai Bródy Sándor utca és Puskin utca) a kereskedelmi-közgazdasági képzés mellett mezőgazdasági, közigazgatási szakosztályokat is magába foglalt, illetve indított diplomáciai-külügyi képzést. A diplomáciai-külügyi szakra iratkozott be Cs. Szabó is, amely szakot a bethleni konszolidációs politika értelemszerűen kiemelten kezelt. (Ennek jele volt, egyúttal a „keresztény-nemzeti” kurzusra jellemző adalék, hogy – ellentétben a többi szakosztállyal – a diplomáciai szakirányra egyáltalán nem vettek fel zsidó származású hallgatót).

Cs. Szabó évfolyam- és diáktársai között láthatunk később karriert befutott diplomatákat (Szegedy-Maszák Aladár, Parcher Félix), a korszak ismert újságíróit (Saád Béla, Nyikos Kálmán) és politikusát (Mester Miklós). Cs. Szabó jó tanuló volt, az 1925/26. tanévet ráadásul párizsi részképzésben töltötte: a mai Institut d’Etudes Politiques (közkeletű nevén Sciences Po) elődjére, az École libre des sciences politiques-re járt a francia fővárosban.

Budapestre visszatérve Cs. Szabó aktívan bekapcsolódott az egyetemi diákéletbe. Nem kizárt, hogy tagja volt a Turul Szövetség helyi szervezetének is. Agilitásának és rátermettségének köszönhetően sikerült 1928-ban a Diákkülügyi Bizottság alelnökévé választatnia magát, a szervezet elnöki tisztét betöltő gróf Teleki Pál egyetemi tanárt azonban nem tudta leváltatni – kapcsolatuk alighanem ekkor fordult hűvösre. Funkciójának köszönhetően vett részt 1928-ban oxfordi, leideni és párizsi diákkongresszusokon is.

Tanárairól visszaemlékezésében nem volt jó véleménnyel (különösen igaz ez Czettler Jenőre), talán ezért is emlékezett meg a képzési időről igen szűkszavúan.

1928 júliusától megkezdte államvizsgáit, többnyire jó, sőt kitűnő eredménnyel, 1932-ben pedig ledoktorált. (Elveszett értekezésének címe: A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre).

Nem tudni, mi indokolta a szakjától merőben eltérő témaválasztást, de az bizonyos, hogy ekkoriban a külügyi pálya már vajmi kevéssé érdekelte. Ennek indokát a számára csalódást jelentő egyetemi képzésben, illetve a művészetek felé orientálódásban kereshetjük. Hiszen tudjuk: hallgatóként közölte első szépirodalmi műveit. Ugyanakkor az egyetemen indirekt módon is magába szívott közgazdasági gondolkodás bizonyos fokig élete későbbi részében is sajátja maradt, és megtermékenyítette Cs. Szabó László sok évtizedes írói-publicista pályáját, közéleti megnyilvánulásait.

A cikk Ablonczy Balázs kutatásain és a BCE Levéltári iratanyagán alapszik. Ezúton köszönöm meg Ablonczy Balázsnak, hogy Cs. Szabó egyetemi éveiről szóló kéziratát rendelkezésemre bocsájtotta.

Szécsényi András


1. kép: Cs. Szabó László egyetemi törzslapja. BCEL 5/c. 142. kötet.

 


2. kép: Cs. Szabó László doktori oklevél nyilvántartása. BCEL 6/f. 1. kötet.

 

corvinuskioszk
CorvinusKioszk - Egyetemtörténet

Kórházvezetés: lobbi versus számok

Európa-szerte és világviszonylatban is nagy problémát jelent az egészségügy növekvő kiadása, legfőként az öregedő társadalmaknak és az egészségügyi technológiák fejlődésének tulajdoníthatóan. Egyre tágabbra nyílt az olló a technikailag lehetséges, az orvosilag szükséges és a közpénzekből még finanszírozható egészségügy között. Az egészségügy fenntartható alapokra helyezése érdekében hazánkban is számos program és terv készült, melyekben jellemzően az egészségügyet makroszinten szemlélik, de többé-kevésbé szerepet kaptak a gazdálkodási- és döntéstámogató információk is. A szervezeten belüli hatékonyság mérésének eszköze lehet a kontrolling rendszer, melynek feladata a célmeghatározás, a tervezés, a teljesítményméréshez és ellenőrzéshez, illetve a döntéshozatalhoz szükséges információellátás biztosítása, e tevékenységek összehangolása, valamint a gazdasági és gazdaságossági transzparencia megteremtése.

A doktori munkámban az egészségügyi menedzsmentet, illetve kontrollingot vizsgáltam – hazai szakirodalom hiányát pótolva –, és a témát a hazai szakértők, intézményi vezetők, döntéstámogatók és információt előállítók, valamint az állami kórházi fenntartó felső vezetőinek véleménye és tapasztalata alapján mutatom meg. Kutatásom során arra voltam kíváncsi, hogy milyen eszközöket alkalmaznak a kórházak vezetői, mit jelent a kontrolling számukra, és hogyan alakítja a működést és a döntéshozatalt. Megvizsgáltam azt is, hogy hogyan használják a kórházak felső-, és középvezetői a rendelkezésre álló információkat.

Egy szervezet vezetőjének a feladata a szervezeti struktúra kialakítása, a folyamatok összehangolása és a munkavégzés rendjének meghatározása, ezzel szemben a legtöbb egészségügyi vezető elsődleges célja a szolgáltatásnyújtáshoz szükséges források kilobbizása a fenntartónál, a finanszírozónál és a szakmai szervezeteknél. A vezető gondolkodásában a puha költségvetési korlát (döntéshozó sajátos várakozása, hiedelme a kimentésre) jelensége erősen jelen van, ami formálja attitűdjét. Ahogy Kornai fogalmaz: „minél erősebb a kórház felső szerveivel, a finanszírozást nyújtó biztosítóval és a támogatást adó intézményi tulajdonossal szemben a saját alkupozíciója, annál inkább hatja át a kimentés biztos reménye.” A gyakorlat szerint a finanszírozó/fenntartó már minden évben forrást biztosít a kórházi tartozások rendezésére, a szállítói adósságállományok, illetve a várólisták csökkentésére. Mindaddig, amíg az egészségügyi rendszer fenntarthatósági és kiszámíthatósági anomáliái jelen vannak és a rendszer működését nem támogatja egy motivációs rendszer (felsővezetői és középvezetői érdekeltség és számonkérés), addig a kontrolling rendszereket sem fogják a vezetők alkalmazni, így azok devalválódnak. A kontrolling azon kevés vezetőt támogatja, aki a kórházat (osztályok, munkakörök, folyamatok áttervezése és szervezése nyomán) munkaszervezetté alakítja, és a tervezési, szervezési, gazdálkodási elveket szem előtt tartva vezeti intézményét. Ebben az esetben a vezetőnek sok konfliktussal járó döntést kell meghoznia, melynek támogatására és validálására elengedhetetlen a kontrolling. A kórházi vezetők gondolkodásában leginkább a finanszírozási/pénzügyi szemlélet van jelen, a finanszírozási bevétel maximalizálásával (teljesítmények elemzésével), a likviditás fenntartásával és a kimentésért történő lobbizással igyekeznek a gazdasági stabilitást elérni. De még ma is van olyan kórház, ahol a főigazgató úgymond „füzetből” vezet. Ennek oka nehezen tárható fel, mivel a használói nem szívesen vallják be. Kutatásom legélvezetesebb része a vezetőkkel és kontrollerekkel készített interjúk voltak, melyekből igyekeztem minél többet megismertetni az olvasókkal.

Krenyácz Éva: Hazai egészségügyi intézmények kontrolling rendszer használata: devalválódás és felemelkedés paradoxona című Ph.D. értekezés, témavezető: Bodnár Viktória, Ph.D.
http://phd.lib.uni-corvinus.hu/985/

 

corvinuskioszk

Oldalak