Sárváry Miklós, a Columbia University Business School professzora a BCE Marketing és Média Intézet gazdálkodástudományi Doktori Iskolájának vendége volt 2016. december 1-én. Az előadást, majd a hallgatók részére tartott külön szemináriumi beszélgetést nagy érdeklődés kísérte.
Sárváry Miklóssal két programja között ültünk le beszélgetni, először arról, hogy pontosan mivel foglalkozik.

- A Columbia Business Schoolban a média program vezetője vagyok, amely az MBA programhoz kapcsolódó specializáció. Nagyon sok diák éppen azért jön New Yorkba, ahol számos média cég található, hogy később valamelyik médiacégnél helyezkedjen el.. Az én feladatom, hogy megfelelő mennyiségű médiához kapcsolódó órákat szervezzek, sok gyakorlati előadóval, én rakom össze a tanrendet.

Mi történt a médiával az elmúlt évtizedekben? A legfontosabb a hatalmas technológiai váltás, az internet megjelenése, ami teljesen átalakította, de mintha ennél kicsit több is történt volna a médiában…
- Az internet tényleg eléggé felborította, az amúgy elég stabil iparágat, az utolsó ilyen mértékű forradalom a múlt században történt, amikor felfedezték a rádióhullámokat. Ugyanolyan nagyságrendű átalakulás indult el a médiában, a 90-es évek közepén. Ami érdekes, hogy ennek a forradalomnak most lassan vége van. Úgy tűnik, hogy konszolidálódik a média, az internet körül egy új ökoszisztéma alakult ki, és szerintem ez az ökoszisztéma stabil lesz az elkövetkező fél évszázadban.

Kik maradtak a nagy aktorok?
- Gyakorlatilag a Google és a Facebook, bár vannak azért ezeknek versenytársai, pl. a Baidu, de az azért van, mert a Google nem tud Kínában szabadon működni, és ugyanígy a Tencent, ami szintén  kínai kontextusban keletkezett.

Amikor a médiáról beszél, akkor már csak a nagy hálózatokat érti ezen? A nagy öregek, a masztodonok, - pl. az Economist- már nem is számítanak?
- Hát nem, mert ezek kicsik. Ha megnézzük, hogy a Facebook mennyit ér, akkor az  körülbelül  400 milliárd dollárt ér, az Economist meg 1-et. Tehát az Economist a Facebookhoz képest törpe nagyságrendű. Vannak még más nagy médiacégek, a kábelszolgáltatók, Comcast, NBC-Universal, most akarja megvenni az AT&T a Warner Brotherst 100 milliárd dollárért. De ezek leginkább a múlt évszázad nagy média iparágának a túlélői. Ezek egyik része az infrastruktúra cég, amelyek adnak tartalmat is, de ebben nem versenyképesek, a nagy stúdiók pedig nem nagyon teljesítenek, nem hoznak létre annyi új érteket, mint ezek az új médiák. Ha megnézzük a digitális reklámot, ami óriási mértékben nő a tradicionális rovására, mostanra úgy 170 milliárd dollárról van szó, aminek a felét a Google és a Facebook nyeri, és egyre nagyobb százalékban.

Hogyan látja a minőségi újságírál, az oknyomozó, tényfeltáró tartalom szerepét?
A hagyományos újságírás, a nyomozó újságírás hatalmas nyomás alá került, hiszen mindenki újságíró, aki a mobiltelefonjával rögzíti, ha valami érdekes történik az utcán, és tartalmat hoz létre a közösségi médián.

Azért a kontextust a professzionális szakember másképpen állítja elénk, összefüggéseket mutat meg, nem úgy, mint a civil „újságírás”.
- Igen is, meg nem is. Ki dönti el, hogy valaki professzionális? Ha valaki egy nagyon jó blogot csinál, akkor ő most civil vagy professzionális ember?

Előbb utóbb bevonódik a mainstreambe…
- De a mainstreamnek nincsen már olyan nagy hatalma. Ha jó újságíró vagyok, akkor nem kell egy nagyon jó újságban írnom. A hagyományos tartalom előállítás paternalista rendszerét túélléptük,  már nincs szükség  nehezen megszerzett kompetenciára , hogy valami értékeset teremtsünk . Ez nemcsak az újságírás területén van így, hanem a mozikészítéstől a zene előállításig…tehát a tartalom előállítás minden területére vonatkozik.

Ugyanakkor vannak, akik szerint-  pl Sunstine is ezt mondja,- a Facebook és a hasonló hálózatok véleménybuborékokat hoznak létre, és megszűnik a valódi párbeszéd és kommunikáció.
 - Komolyan gondoljuk, hogy a Facebookon nincsen vita? Óriási vita van, és ez a vita 2 milliárd ember között folyik. Nyilván vannak, akik bezárkóznak  az elefántcsont toronyba ,és csak a barátaiktól hallják a megszokott információkat, de erre a fajta elzárkózásra a hagyományos médiában is volt lehetőség. Ahogy a  Fox News és a CNBC közötti eltérő fogyasztói kör, akik a CNBC-t nézik, nem nézik a Fox-ot és vica versa, tehát ez ugyanúgy megtörténhet a hagyományos médiában is ahogy meg is történik. A társadalompolitikai polarizálódására nagyon jó adatokkal rendelkezünk es ebből a szempontból az elmúlt 30-40 év során valóban folyamatosan rosszabbodik a helyzet. De én úgy gondolom, hogy nem a közösségi média polarizálta az embereket. Ellenkezőleg, ne felejtsük el, hogy a kapacitás, amivel kétmilliárd ember egyetlen gombnyomással információt tud küldeni egymásnak, nagyon nagy erő. Tehát a buborékokat nagyon könnyű áttörni.

Az előadásában több képletet is felírt a táblára, ezek mit bizonyítanak Ön szerint?
- Nem bizonyítás, csupán annak illusztrálása, hogy matematikai modellel le tudjuk írni az absztrakt valóságot. Ez szerintem jelentős érték, mert ezeknek a matematikai modelleknek a segítségével értelmesen tudunk beszélni azokról a jelenségekről, amelyek körül vesznek minket… Komplex modellek nélkül csak felületesen lehet beszélni jelenségekről. A fizikából vett példával, az atom fogalma egy elég bonyolult modell, de nagyon nehéz lenne anyagokról beszélni, ha nem beszélnénk az atomokról. A közgazdaság is epp olyan bonyolult tudomány, mint a fizika, ott is bonyolult jelenségek vannak, és ahhoz, hogy értelmesen beszéljünk róluk, ezeket a bonyolult jelenségeket meg kell próbálni leírni matematikai modellekkel.
 
Mi volt ennek a modellnek a lényege?
- Azt próbáltuk modellezni és előre jelezni, hogy különböző piaci körülmények között a „témák”, amelyekről az újságok írnak, mennyire sokfélék, diverzek, vagyis mennyi témát ölel fel egy - egy publikáció. Arról van szó, hogy csak néhány fontos témáról beszélünk, ami hasznos lehet, ha valamilyen kollektív döntést kell hoznunk, például, ha választások vannak, vagy pedig mindenki más témáról beszél, rengeteg atomizált témakör van, amelyben csomó irreleváns témáról is szó van. Ez a kérdés, amit ez a cikk megpróbál megoldani a matematika segítségével.

A diákok felvetették ,hogy mindenféle modell a racionalitásra, a racionális döntésre épül, ugyanakkor tudjuk, hogy nem vagyunk csak racionális lények.
- Igen, ennek a modellezésnek az a filozófiája, hogy ugyan nem vagyunk racionális lények, de a piaci mechanizmusok hosszú távon olyan egyensúlyokhoz vezetnek, mintha racionálisak lennénk. Tehát ugyan senki nem gondolja, hogy racionális lények volnánk, de a kollektivitás számára a racionalitás nagy vonzó erő. Ha van egy racionális válasz valamire, akkor viszonylag limitált ágensek is előbb-utóbb a racionális kimenetelhez fognak konvergálni. Minden egyensúly filozófiának ez az alapja, hogy van egy kitüntetett kimenetel, amelyhez konvergál a rendszer. És ez a kimenetel csak racionális lehet. Irracionálisak nagyon sokféleképpen lehetünk, racionálisak csak egyféleképpen.
 
Akkor ennek a modellnek a segítségével lehet-e értelmezni, hogy ebben a bizonyos nyilvános térben mi történik? Sok különböző ügyről beszélünk, vagy csak néhány fontos dologról?
- Az egyik meghatározó tényező, hogy mennyire intenzív a verseny, tehát, egyreszt, hogy mennyi publikáció versenyez, illetve, hogy a reklám piacon mekkora a verseny a publikációk között. Ha sok a játékos, akkor nyilván intenzívebb a verseny. De érdekes módon lehetséges, hogy bar nagyon sok játékos van, mégis egy olyan kimenetel valósul meg, mintha nem lenne verseny. Ez már a modell komplexitása, hogy ezeket az eseteket előre jelzi. A modell haszna, hogy a piaci körülmények szerint előre jelzi, melyik kimenetel valósul meg.

Nem a globális média generálta azt a szociálpszichológiai körülményt, hogy az emberek nem bíznak a médiában, vagy a reklámokban?
- Én azt gondolom, hogy ez nem így van. Az, hogy mennyit költünk reklámra teljesen korrelál a gazdasági növekedéssel, ma nincsen kevesebb reklám. Sőt, a reklám egyenletesen növekszik, nagyjából a GDP 1,5 százaléka a reklámipar. A reklámot nem lehet exportálni, ezért a reklám a GDP egyik legstabilabb komponense. Szerintem a reklámok szuper jól működnek, a Google 50 milliárd dollárt szed be reklámokból. Ha nem klikkelnének rá, akkor honnan lenne ez a bevétel? A történelem során nagyon sokszor vádolták a médiát a társadalom problémái miatt. Én azt gondolom, hogy a média inkább a társadalom reflexiója, tükre, mintsem mozgatója.

A Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kara január 16. és 20. között tartotta immár hagyománynak tekinthető programsorozatát, a kutatási hetet, amelynek során a legkülönbözőbb érdekfeszítő témákkal kapcsolatban rendeznek szimpóziumokat, előadásokat és műhelyeket a kar oktatói és kutatói. Ebben a sorban hallgathatták meg az érdeklődők Thomas Piketty A tőke a 21. században című, nagy port kavart munkájával foglalkozó kerekasztal beszélgetést, amelyben Bokros Lajos, Mihályi Péter és Medvegyev Péter vett részt.

Bokros Lajos a könyvvel foglalkozó korábbi konferenciákon elmondott megjegyzéseit tartotta, illetve egészítette ki: Piketty munkáját elsősorban tartalmi, módszertani ellentmondások, s a kevéssé igényes szerkesztettsége miatt marasztalta el. Különösen azt vetette a szerző szemére, hogy megfogalmazott tézisei sem igazak, a kapitalizmus törvényeiként bemutatott állítások csupán statisztikai megfigyelések vagy közgazdasági megegyezőségek.
Medvegyev Péter mindennek ellenére Piketty könyvét olyan nagy jelentőségű munkának tartotta, amelyet érdekes közgazdasági kérdések, gazdaságtörténeti visszatekintések és könnyen emészthető stílusa miatt minden közgazdász hallgatónak el kellene olvasnia. A könyv érdeme, hogy olvasmányossága, a széles nyilvánosságot is érdeklő kérdésfelvetései miatt nem elsősorban a tudományos közönséghez, hanem a gondolkodó laikusokhoz is szól, ahogyan azt az eladott példányszámok is mutatják.

Mihályi Péter expozéjában ugyancsak tartalmi-módszertani oldalról közelítve kritizálta a könyv alapállításait, ugyanakkor éppen ennek népszerűsége miatt a társadalmi hatásainak veszélyeire is felhívta a figyelmet. Piketty munkája ugyanis a referenciaként nehezen tekinthető társadalmi felső 1%-ot vagy 0,1%-ot választja összehasonlítási alapnak, ráadásul zárt gazdasági modellben gondolkodik. Így tehát nem csupán a gazdasági egyenlőtlenséggel kapcsolatban fest torz képet, de ennek globális, országok közötti összevetésben csökkenő trendjét sem mutatja be.  A könyv egyik alapvető hibája, hogy a társadalmi és nemi kisebbségek helyzete, a fegyveres konfliktusok, a társadalmi egyenlőtlenségek és más prekapitalista problémák miatt is a piacgazdaságot teszi felelőssé, noha ezek korábban is léteztek, s a korábbiakhoz képest számottevően javultak.

Hogy tehát Piketty könyve tudományos alapokat nélkülöző, populista politikai pamflet-e vagy kötelezően elolvasandó, alapos statisztikai és gazdaságtörténeti munka? Talán mindkettő. Biztos azonban, hogy népszerű, s hogy megjelenése óta – már csak kritikákra provokáló volta miatt is –igencsak megmozgatta a közgazdász társadalmat. Aki pedig tudományos igényességgel foglalkozna a társadalmi egyenlőtlenség témájával, az előadók szerint megteheti Branko Milanović, Angus Deaton vagy Anthony B. Atkinson könyveit forgatva.

Baksa Máté

A Budapesti Corvinus Egyetem G-kari Kutatási hetének címei nem voltak híján a az olyan varázsszavaknak, melyek könnyűszerrel vonzhatják be a szakmai közönség mellett a gazdaság- és társadalomtudományok iránt érdeklődőket is. Villogó, vörös Piketty felirat, utalva a legnépszerűbb kortárs francia közgazdász (vagy épp kriptoszocialista) könyvéről való beszélgetésre. Sápadtan derengő médiaökonómia egy másik program címében, keserédes szellemvasutazást ígérve a centralizált médiabirodalmak kulisszái mögé. De ezek után megjelent az a mágikus hívószó, amely a leghatározottabb véleményű tudósokat is megtorpanásra készteti: a big data. Az adattudomány egy olyan téma, egy olyan terra incognita, ahol senki nem mer biztosat mondani, vagy ha mégis, akkor annak szinte kötelező szuperlatívusznak lennie. Nem tudjuk, hogy mire lesz még jó, de teljesen biztos, hogy gyökerestül megváltoztatja a tudományt, az életünket, mindent.

A Kutatási hét kereteiben Zöldi Zsolt a big data szabályozási kérdéseiről tartott előadást, mely pont ezt a kettősséget világította a meg a sztárdiszciplína esetében. Még nem tudhatjuk pontosan, hogy mire képes, mégis mindenki sürgeti a súlyos ellenőrzését és szabályozását, utalva arra, hogy a személyes adataink birtoklása végleg kicsúszhat a kezeink közül, ráadásul ezeket nem az óvó állam, hanem kétes erkölcsű magánvállalatok kaparintják meg. Ez a kezdetektől való korlátozás azonban minden jel szerint a tudomány fejlődését gátolja, és annak pozitív hozadékaitól is elzárja a társadalmat. Hagyjuk felnőni, hogy meglássuk, mire is képes, vagy kölyökkorától kössük gúzsba és így tanulmányozzuk? Az oldalak képviselői megpróbálnak gáncsot vetni egymáson, mondjuk azt is hozzá kell tennünk, hogy amíg nincsenek kilátásban egyértelmű, átütő eredmények, addig senki sem veszi a feladatát véresen komolyan.

Zöldi felvázolta a pro/contra irányokat, majd bemutatott egy hozzá közel álló szeletet a témakörből, mely tökéletesen példázza, milyen társadalmi, gazdasági és etikai áramlatok segítik és hátráltatják a technológia alkalmazását: a big data használatát a bírósági gyakorlatban. Az amerikai jogrendszer precedensre építő jellege miatt az igény teremtette a Lex Machina nevű jogi céget és a hozzá tartozó adatbázist. A kezdeményezés összegyűjtött minden eddigi Egyesült Államokban született bírósági anyagot, mely nem csak a végkimenetelt, de az első tárgyalástól, az utolsó szakértői véleményig mindent rendszerbe foglal. Egyrészt kereshetővé alakítja a bírósági anyagokat, de ami fontosabb, elemzéseket is készít belőle a cég. A program az ismert faktorok alapján előrejelzéseket ad a folyamatban lévő perünkre, megadja, hogy melyik bíró milyen ítéletet hoz bizonyos helyzetekben, sőt még odáig is elmegy, hogy ha az ügyvédünk a védőbeszédben a megadott érveket és kifejezéseket használja, akkor a megjelölt bírónál hány százalékkal nő a kedvező ítélethozatal esélye.

Ez a példa magában foglalja mindazokat a lehetőségeket és dilemmákat, amit a big data jelenleg nyújt számunkra. Hozzáférhetünk a vágyott információhoz, de nem csak mi, hanem más is. Vajon etikus a bíróság rejtett emberi tényezőit kihasználnia annak, aki meg tud fizetni Lex Machina hozzáféréssel rendelkező ügyvédet? És aki ezt nem engedheti meg magának, az hátrányba kerül, így ezzel a társadalmi különbségeket erősítjük tovább? Ugyanakkor, ha senki nem képes átlátni az összes precedens nyújtotta információkat, az nem deformálja-e ugyanúgy az esélyegyenlőséget? Nem véletlen a sok kérdőjel, hiszen a big data egységes szabályozása nélkül, központi felügyelő intézmény hiányában egy olyan terep, ahol nem lehet egyértelműen állást foglalni a közérdek szempontjából.

A hasonló programok sokasága már használatban van, és rengeteg további van fejlesztés alatt, viszont amíg nem láthatjuk egységesen, hogy a különféle óriásadatbázis-feldolgozás milyen gazdasági és társadalmi hatással jár, addig az a legjobb, ha megbéklyózás helyett hagyjuk, hogy fejlődjön, újabb utakat és lehetőségeket nyisson meg előttünk, de kíváncsiságunk mellett megmarad az a felügyelő figyelem, ami a megfelelő pillanatban kezelésbe tudja venni a big data esetleges vadhajtásait.

Hegedűs Robin

„Proto-MBA”, avagy vezetőképző iskolák a szocializmusban

Az 1960-as évek elején a reformokra való felkészülés egyik sarkalatos pontja volt olyan vezetők kiképzése, akik a megváltozott körülmények között, a korábbinál nagyobb felhatalmazás mellett jobb eredményekkel képesek vezetni a vállalatokat – mindennek alapját a szakmai tudás és kompetenciák megszerzése jelentette.

Ezt a célt szolgálták az ebben az időszakban létrejött első vezetőképzők, például a Susánszky János nevéhez köthető Borsodi Vezető és Szervező Továbbképző Iskola (1964). Ez az iskola olyan emberek képzését tűzte ki céljául, akik vállalatoknál elért eredményeik alapján már vezető beosztásba kerültek, így saját valós és aktuális, gyakorlati vezetői problémáikkal szembesülve fejleszthették szakmai ismereteiket. Vagyis az iskola nem csupán az egyetemek „elméleti embereinek” előadásait foglalta magába, hanem egyfajta vezetői tudásközösségként, „kerekasztalként” a résztvevők saját és társaik problémáinak közös megoldásában is részt vehettek. A valódi tapasztalati tanulás a megszerzett ismeretek és a kapcsolatok szintjén egyaránt integrálta az elméletet és a gyakorlatot: az előadókat később sokszor felkérték vállalati tanácsadónak, ahol a gyakorlatban is alkalmazhatták tudásukat, s egyúttal kutatási terephez is jutottak. Ezzel párhuzamosan egyre többször előfordult, hogy vállalati vezetőket kértek fel egy-egy egyetemi előadás megtartására, amelyek során a hallgatóság megismerhette a vállalati gyakorlat aktuális kihívásait.

Susánszky János a Borsodi Iskolában elhangzott előadások anyagának, illetve a felhalmozott tudásanyagnak szélesebb körű megosztása érdekében három kötetet szerkesztett, amelybe az iskola előadói írtak tanulmányokat Vezetési ismeretek I-II-III cím alatt. A szerzők között találhatjuk az akkori vezetés- és szervezéstudomány nagyjait: mások mellett Antal Ivánt, Cotel Kornélt, Farkas I. Zoltánt, Hegedűs Andrást, Kádas Kálmánt, Ladó Lászlót, Dr. Szabó Lászlót, Trethon Ferencet és Vargha Jenőt. A vezetéselmélet és gyakorlat legaktuálisabb kérdéseit tárgyaló háromrészes könyvben sok szó esett a vezetői információs rendszerekről, a vezetés egyes szociológiai és pszichológiai vonásáról és különösen a gazdaságosságot alátámasztó matematikai eszközökről.
A Borsodi Iskola sikerei és az egész országra nézve példamutató és trendmeghatározó szerepe ellenére sem volt hosszú életű, elsősorban azért, mert alapítója nem kívánta túl nagyra növelni, emiatt azonban később a vezetők kötelező „beiskolázásakor” az ágazati továbbképzők (TK) és az Országos Vezetőképző Központ (OVK) elszívták előle a hallgatóságot.

Szintén a MTESZ-hez tartozott (Központi Ipargazdasági Bizottság), majd később ebből vált ki a megváltozott formában mai napig működő Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság (SZVT). Az OVK és a Borsodi Iskola mellett a Nehézipari Minisztérium (NIM) és a Kohó- és Gépipari Minisztérium (KGM) is rendelkezett vezető továbbképző központtal – ezeket a Tihanyi Iskola és az Esztergomi Iskola néven is ismerték – s az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) TK-ja is számos vezető „hallgatót” tudhatott magáénak.

A vezetőképző iskolák és minisztériumi háttérintézetek, mint az Építésgazdasági és Szervezési Intézet (ÉGSZI) vagy a Nehézipari Minisztérium Ipargazdasági és Üzemszervezési Intézet (NIM IGÜSZI) jelentőségét egyrészt az adta, hogy sok esetben a politika által marginalizált, kiváló szakemberek és kutatók mentsváraiként szolgált, akik ezeken a helyeken dolgozhattak tovább. Másrészt – és részben ebből adódóan – a kutatócsoportok rendkívül sokszínű szakmai háttérrel rendelkeztek, ami a munkák során többszemléletű közelítésmódok használatát tette lehetővé.

Baksa Máté