A nők rosszabbul vezetnek? A férfiak kevésbé gondoskodnak jól a gyerekekről? A lányok szorgalmasabbak? A fiúk jobb csapatjátékosok? És vajon az értelmiségiek érinthetetlenek a gender sztereotípiákat illetően?

A csőlátás egy olyan jelenség, melyet bármennyire is próbálunk elhessegetni magunktól, ugyanúgy jelen van a diplomások és értelmiségiek között, mint az alacsonyabban képzett emberek világában. Ha szociológiáról van szó, akkor gyakran mások problémáinak megoldásáról beszélünk. Ha kirekesztésről hallunk, akkor olyan „távoli” emberek villannak fel a szemünk előtt, akik egyszerűségük vagy butaságuk miatt szeretnék elszeparálni magukat, elszeparálni mindenkitől, bevándorlóktól, a kisebbségektől, a szegényektől. Ha esélyegyenlőségről beszélünk, akkor is szeretünk távolra nézni: a vállalatok vegyenek fel több fogyatékkal élőt, az állam adjon ugyanakkora esélyt minden kisebbséginek az oktatásban. Úgy érezhetjük, hogy a szociológia és a szociális vívmányok csak a társadalom lelkiismeretét testesítik meg, melynek köszönhetően segíthetünk a lemaradókon – segíthetünk másokon. („A másik ember pártján” tűzte címerére nemrégiben az egyik szociálisan érzékeny[ebb]nek aposztrofált párt, pontosan rávilágítva az említett problémára.) A fent említett csőlátás egy távcső képében jelenik meg az értelmiségiek között, hiszen a szociológia területein hajlamosak vagyunk a diplomások karosszékéből nézve a távoli eseményeket megfigyelni, ezekre megoldást találni, ha lehet, nem bepiszkolva a kezünket, talán csak egy-egy terepmunka keretében, mondhatni projektjelleggel megmerítkezve „a mások” között.

De mi van akkor, ha a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában a közvetlen környezetünk is aktív szerepet vállal? A Point it out! – Konferencia a gender sztereotípiákról egy kísérleti jelleggel létrehozott program volt a Budapesti Corvinus Egyetem könyvtárának Akváriumtermében, Dr. Nagy Beáta szociológus vezetésével. Az eseményre az egyetem mesterszakos szociológus hallgatói készültek, és felgöngyölítették a nyugati társadalmakban élő gender sztereotípiákat, mindezt olyan formában, hogy a lehető legszélesebb rétegeket megszólíthassák, miközben szigorúan megőrzik a kezdeményezés tudományos jellegét. A prezentációk mellett klasszikus poszterszekció került megrendezésre, ahol factsheetek és látványos infógrafikák illusztrálták a nemi sztereotípiák múltját és jelenét bemutató kutatásokat.

És hogy akkor mégis miért került mindezek elé a bevezetés a csőlátást illetően? A konferencia egyik nagy tanulsága, hogy a nemi egyenlőtlenségek – ha nem is láthatatlanok, de – nagyon nehezen észrevehetőek körülöttünk. Egy olyan kulturális beágyazottság veszi körbe, annyira közel van hozzánk, hogy sokkal nehezebb a tudománynak tárgyasítania, sokkal nehezebb ráfókuszálni, mint a távolinak aposztrofált témákra. A problémák tűzfészkét magunktól távol keressük, hiszen értelmiségiként nehéz elfogadni, hogy mi magunk is részt vevők lehetünk annak a gondolkodásnak a fenntartásában, amit a nemi egyenlőtlenségek mai napig egy meghatározó egyenlőtlenségként élnek a társadalomban. Nehéz úgy vizsgálni egy témát, hogy a közvetlen környezetünket is megfigyelés alá vegyük, a tények azonban arra késztetik a tudósokat – legyenek azok szociológusok vagy más diszciplínák képviselői –, hogy ne csak a távolban kutassanak problémák és megoldások között. Hiszen hogyan várhatnánk el a társadalomtól, hogy számolja fel a nemi egyenlőtlenségeket, hogyha még az értelmiségi közösségekben is megfigyelhetőek a nemi sztereotípiák és a tények összemosása?

Emellett azonban egy olyan ellenhatás is képviselteti magát a gender-egyenlőtlenségek területén, ami sokak számára ellenszenvessé teszi a témával foglalkozók munkáját. Sok helyen a gender egyenlőtlenség problémafelvetése egyet jelent a feminizmus túlkompenzáló gondolkodásával, ami természetesen társadalomtörténetileg megalapozottnak tűnik, viszont a témát csak egyoldalúan tudja nézni, csak felülről lefelé, mindent a férfiuralom irányából, egy olyan relációban, mely csak a sztereotípiák egy részére tud hatást kifejteni, ráadásul a férfiakat érintőekre felerősítő hatással lehet. A másik nehezítő tényező egy olyan szélsőségesen liberális álláspont, mely a biológiai és a társadalmi nem homogenizálása felé terelné a folyamatokat, mellyel azt mondja ki, hogy a cél nem az„esélyegyenlőség”, hanem csak az „egyenlőség”. Ez egy forradalmi pamfletben még jól is mutathat, de pont azt az egy kulcsfogalmat hagyja ki, amiért az esélyegyenlőségi szakemberek tenni próbálnak: a lehetőségek szabadsága. Mindezek elkerülésére szintén egyetlen megoldás van: a tények. A társadalomtudósok feladata, hogy ezeket a tényeket előállítsák, megfelelő, fogyasztható formába öntsék, ami azonban nem csorbítja valóságtartalmukat.

A nők rosszabbul vezetnek? A férfiak kevésbé gondoskodnak jól a gyerekekről? A lányok szorgalmasabbak? A fiúk jobb csapatjátékosok? Mindezekre megvannak a válaszok, a tények, és a kísérleti konferencia azt is megmutatta, hogy a BCE fiatal szociológusai képesek is arra, hogy átadják a tudást a nagyközönségnek. Borítékolható a folytatás.

Hegedűs Robin