„Proto-MBA”, avagy vezetőképző iskolák a szocializmusban

Az 1960-as évek elején a reformokra való felkészülés egyik sarkalatos pontja volt olyan vezetők kiképzése, akik a megváltozott körülmények között, a korábbinál nagyobb felhatalmazás mellett jobb eredményekkel képesek vezetni a vállalatokat – mindennek alapját a szakmai tudás és kompetenciák megszerzése jelentette.

Ezt a célt szolgálták az ebben az időszakban létrejött első vezetőképzők, például a Susánszky János nevéhez köthető Borsodi Vezető és Szervező Továbbképző Iskola (1964). Ez az iskola olyan emberek képzését tűzte ki céljául, akik vállalatoknál elért eredményeik alapján már vezető beosztásba kerültek, így saját valós és aktuális, gyakorlati vezetői problémáikkal szembesülve fejleszthették szakmai ismereteiket. Vagyis az iskola nem csupán az egyetemek „elméleti embereinek” előadásait foglalta magába, hanem egyfajta vezetői tudásközösségként, „kerekasztalként” a résztvevők saját és társaik problémáinak közös megoldásában is részt vehettek. A valódi tapasztalati tanulás a megszerzett ismeretek és a kapcsolatok szintjén egyaránt integrálta az elméletet és a gyakorlatot: az előadókat később sokszor felkérték vállalati tanácsadónak, ahol a gyakorlatban is alkalmazhatták tudásukat, s egyúttal kutatási terephez is jutottak. Ezzel párhuzamosan egyre többször előfordult, hogy vállalati vezetőket kértek fel egy-egy egyetemi előadás megtartására, amelyek során a hallgatóság megismerhette a vállalati gyakorlat aktuális kihívásait.

Susánszky János a Borsodi Iskolában elhangzott előadások anyagának, illetve a felhalmozott tudásanyagnak szélesebb körű megosztása érdekében három kötetet szerkesztett, amelybe az iskola előadói írtak tanulmányokat Vezetési ismeretek I-II-III cím alatt. A szerzők között találhatjuk az akkori vezetés- és szervezéstudomány nagyjait: mások mellett Antal Ivánt, Cotel Kornélt, Farkas I. Zoltánt, Hegedűs Andrást, Kádas Kálmánt, Ladó Lászlót, Dr. Szabó Lászlót, Trethon Ferencet és Vargha Jenőt. A vezetéselmélet és gyakorlat legaktuálisabb kérdéseit tárgyaló háromrészes könyvben sok szó esett a vezetői információs rendszerekről, a vezetés egyes szociológiai és pszichológiai vonásáról és különösen a gazdaságosságot alátámasztó matematikai eszközökről.
A Borsodi Iskola sikerei és az egész országra nézve példamutató és trendmeghatározó szerepe ellenére sem volt hosszú életű, elsősorban azért, mert alapítója nem kívánta túl nagyra növelni, emiatt azonban később a vezetők kötelező „beiskolázásakor” az ágazati továbbképzők (TK) és az Országos Vezetőképző Központ (OVK) elszívták előle a hallgatóságot.

Szintén a MTESZ-hez tartozott (Központi Ipargazdasági Bizottság), majd később ebből vált ki a megváltozott formában mai napig működő Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság (SZVT). Az OVK és a Borsodi Iskola mellett a Nehézipari Minisztérium (NIM) és a Kohó- és Gépipari Minisztérium (KGM) is rendelkezett vezető továbbképző központtal – ezeket a Tihanyi Iskola és az Esztergomi Iskola néven is ismerték – s az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) TK-ja is számos vezető „hallgatót” tudhatott magáénak.

A vezetőképző iskolák és minisztériumi háttérintézetek, mint az Építésgazdasági és Szervezési Intézet (ÉGSZI) vagy a Nehézipari Minisztérium Ipargazdasági és Üzemszervezési Intézet (NIM IGÜSZI) jelentőségét egyrészt az adta, hogy sok esetben a politika által marginalizált, kiváló szakemberek és kutatók mentsváraiként szolgált, akik ezeken a helyeken dolgozhattak tovább. Másrészt – és részben ebből adódóan – a kutatócsoportok rendkívül sokszínű szakmai háttérrel rendelkeztek, ami a munkák során többszemléletű közelítésmódok használatát tette lehetővé.

Baksa Máté