A cikk bevezetőjében leszögezi, hogy 1999-ben az euro bevezetése annak idején politikai és nem gazdasági döntés volt. Az EU-szakértő Lámfalussy Sándor, az euro „atyja” is aggodalmának adott hangot akkoriban. Mik voltak az akkori aggodalmak?

Az akkori aggodalom az volt, hogy a fiskális politikák összhangja nélkül, alapvetően ezen belül is az adórendszerek harmonizációja nélkül óhatatlanul olyan mértékű ellentmondások generálódnak az országok között, amelyek nem teszik lehetővé, hogy egy közös valuta zavartalanul működjék.

Amennyiben az eurozóna kialakítása politikai döntés volt, akkor továbbra is kérdés, hogy az eurozóna egy önmagától erősödő, stabil rendszer, vagy pedig politikai szándékok erősítik és tartják fenn?
Politikai döntés volt. Jellemző, hogy a Deutsche Bundesbank, a német jegybank egyértelműen ellene foglalt állást, és – a jegybanki függetlenség ellenére – konkrét politikai felszólításra, vagyis Kohl kancellár felszólítására változtatták meg a véleményüket. Sokan írják, hogy ha nincs is egyértelműen leszögezhető gazdasági eredménye, az, hogy Európában az elmúlt évtizedekben nem volt háború, már megérte.

Ön azonban leírja, hogy hányféle megrázkódtatás érte az eurozóna működését, és milyen szakmai viták övezték ezeket a válságokat. Az egyik – mindannyiunk számára ismert – példa Görögország válsága volt. Voltak, akik az országokat hibáztatták, voltak, akik magát a konstrukciót kérdőjelezték meg. Ön mit gondol?
Az tény, hogy Görögország a belépésekor nem közölt valódi gazdasági adatokat, mutatókat, és versenyképességük a későbbiekben sem ostromolta a fejlettebb országokat, előrejelezhető volt a gazdasági válság, amelynek a legsúlyosabb megnyilvánulása a külföldi eladósodás volt.

Amikor a hatok, vagyis Nyugat-Európa legfejlettebb hat országa létrehozta az uniót, az volt a lényeges kérdés, hogy mennyire tudnak összehangolt egységet alkotni. A későbbiekben már az volt a cél, hogy minél többen csatlakozzanak az Európai Unióhoz, majd az eurozónához. A tagországok közötti különbségek nőttek, és hiába támogatták a gyengébbeket, ezt egyes országok nem csak a versenyképességük növelésére fordították. Számtalan szökőkút, infrastrukturális beruházás és épület született, amelyek egy része szükséges, másik része kevésbé, netán szükségtelen. Igaz, egy adott pillanatban a gazdasági növekedést generáló beruházások voltak, az infrastruktúra fejlesztésével, az építőiparral lehet a leglátványosabban növekedést produkálni. Ezek nagy része azonban olyan beruházás, amely hosszú távon folyamatos nyereséget, hozamot nem generál.

Magas István tanulmányában amellett érvel, hogy nagyon sok eszköz támogathat stabil gazdaságot, ezek közül az euro csak az egyik eszköz lehet.
Ez biztosan így van, mert nem lehet ugyanazt a modellt ráhúzni minden országra, hiszen vannak nagyobb, közepes és egészen pici országok, majdnem városállam méretűek. Ezek méretüket, népességüket és gazdasági erejüket tekintve is különbözőek, gazdaságpolitikájukban más-más technikával érhetnek el pozitív eredményt. Ráadásul a tagországoknak a múltja is különböző. A balti országoké egészen más, mint a mediterrán térség országaié. Elkerülhetetlen viszont egyes intézmények, gazdaságpolitikai eszközök (például az adórendszer) harmonizálása. Szükséges a gyengébb országok felzárkózása, a termelés és a szolgáltatások versenyképességének növelése. A cikkemben írom, hogy ha nem történik meg a felzárkózás, a tagországok között olyan mértékű különbségek jelenhetnek meg, hogy korrekció lesz szükséges. Korrekció lehet, hogy időközönként a – főleg az állam által fizetett – jövedelmeket, transzfereket rendszeresen csökkentik, ezt azonban a négyéves ciklusokban gondolkodó politika önként nem teszi meg, csak külső kényszerből történhet. Azon országokban, ahol a versenyképesség nem kellő mértékben nő, leértékelés szükséges.

Az én olvasatomban a pénzügypolitika csak egyetlen eszköz a sok közül, amivel egy gazdaság stabillá, illetve sikeressé tehető.
Valóban, a pénzügypolitika csak egy eszköz, a lényeg a reál gazdaság. Létezik olyan ország, ahol az agráriumnak kéne úgy fejlődnie, hogy ne nyers termékeket, hanem feldolgozott árut értékesítsenek. Vagy például Horvátország, ahol az egész gazdaság az idegenforgalomra épül, nekik olyan pénzügypolitikát kell folytatniuk, aminek segítségével ezt a célt lehet szolgálni. A szállodaipart, az ahhoz kapcsolódó szolgáltatásokat kell fejleszteni. De ugyanígy, más egy olyan ország, ahol a nyersanyagkitermelést, az ipart kell a pénzügypolitikának segíteni. Ezek különböző helyzetek, tagországonként eltérő eszközöket kell alkalmazni.

Ön hogy vélekedik ezek után az eurozónába való belépésünkről?
Politikai döntéstől függ. Természetesen vannak technikai előfeltételek, de ezeknek megfelelhetünk, viszont gazdasági oldalról a kérdésre egyértelmű válasz nincs.

Sipos Júlia