Andorka Rudolf széles, problémaérzékeny látásmódja még ma is meghatározza a magyar szociológusok gondolkodását, és számos fiatal kutató tevékenykedik egyetemünk egykori rektorának nyomdokaiban, izgalmas, új témákat bevonva az Andorkát is foglalkoztató kutatási területekre. A konferenciáról Lengyel Györgyöt, a Corvinus Szociológia Doktori Iskolájának vezetőjét Hegedűs Robin kérdezte.

Melyek voltak a legérdekesebb, legizgalmasabb programok a konferencián?
Igazán kellemes meglepetés volt, hogy nem csak az idősebb kollégák számvetés-jellegű, összegző referátumait hallhattuk, hanem több fiatalabb kolléga, volt vagy mostani PhD-hallgató is megszólalt, vagy poszterrel képviselte magát. Ez azt mutatta, hogy az Andorka által is képviselt kutatási irányok élőek és izgalmasak. Figyelemfelkeltőek voltak, amelyek inkább experimentális kutatásokat próbáltak adaptálni, de érdekesek voltak azok is, amik kvalitatív módszerekkel, releváns módon közelítették a demográfiai kérdéseket. Különösen érdekes volt az a poszter, amelyet egyik mostani diákunk, Vincze Anikó fogalmazott meg a saját kutatási projektjük alapján a digitális egyenlőtlenségek problematikájáról. Egy sor olyan téma, amely kellően dokumentálta, hogy ezek élő, izgalmas kutatási területek. Van folytatása annak, amit Andorka elég széles problémaérzékeny látásmódja megalapozott.

Az előadások témájukban folytatják Andorka munkásságát, vagy inkább a kíváncsiságukban hasonlítanak a meghatározó szociológus munkájához?
Nagyon jó, hogy ezt felvetette, mert valóban jellemezte Andorkát egyfajta elemi kíváncsiság a valós társadalmi folyamatok iránt, és ezekben a kutatásokban zömmel ezek nyilvánultak meg. Emellett tematikusan is elrendeződtek olyan területekre, a történetszociológiától kezdve a társadalmi rétegződés szubjektív problematikáján át a demográfiáig, ahol mind vannak új eredmények, és mind csatlakoznak az ő kutatási területeihez.

Az előadásában beszélt a szubjektív jóllét két különböző megközelítéséről. Miért gondolta úgy, hogy ez a téma illik az Andorka Konferencia repertoárjába?
Azért gondoltam így, mert ha visszatekintek, akkor tulajdonképpen Andorkától kaptam ösztönzést arra, hogy a társadalmi indikátorok elég széles területe iránt érdeklődjek, ezeken belül különösen a szubjektív indikátorok iránt. Legalább olyan fontos, hogy az emberek hogyan érzik magukat, hogyan élik meg az életeseményeiket, mint az, hogy objektív szempontból milyenek az életkörülményeik. A közös munka során arról győzött meg, hogy ennek elég széleskörű, egyre mélyülő nemzetközi irodalma van, és nem csak a megérzések bizonytalan szintjén lehet vizsgálni ezeket a jelenségeket.
A szubjektív jóllét kétfajta megközelítésének problematikája azért merült fel, mert hosszú időn keresztül az utilitarista vagy hedonikus megközelítés volt elterjedve, amelyben a boldogságérzet és az élettel való elégedettség szintézise, a "jó és rossz érzések, benyomások mérlege" volt a mérvadó. Ezek mellett és után erősödött meg az az irányzat, ami nem egy ilyen egyszerű megközelítésben gondolkodik a szubjektív jóllét kapcsán, hanem itt már az elérni kívánt boldogság feltételei és az elégedettség felé vezető út is azonos hangsúlyt kap. Ez az úgynevezett eudaimonikus jóllét-megközelítés, ami a kortárs filozófusoknál és pszichológusoknál is egy aktuális kutatási irány, még ha nem is mindig tökéletesen fedi le a szociológiai definíciókat. Különböző feltételek vezethetnek el a boldogsághoz: az autonóm személyiség, áldozatkészség, a másik megértésének szándéka, ezeken túl pedig nem csak erkölcsileg kell a cselekedeteinket mérlegelni, hanem szellemileg is a kiválóságra törekedni. Ez a komplex vizsgálódás egy normatív elemet visz a megfigyelésekbe a klasszikus hedonikus megközelítéshez képest. A kérdés az volt, hogy van-e kapcsolat a két megközelítés között, illetve, hogy milyen erejű és irányú ez a reláció.
Erre csináltunk egy hazai survey-t nemzetközi eredményekkel megtámogatva, ami azt mutatta, hogy van egy erős, pozitív, szignifikáns kapcsolat a két irányzat között, még ha nem is ugyanazt fedik le: más a közelítés, és másra utalnak, de mégis konzisztens gondolatkört alkotnak.
Időközben azonban találkoztam egy problémával, ami most is foglalkoztat, és tovább kell dolgoznom rajta. Amikor megnéztük, hogy a különféle szociodemográfiai csoportok mennyire "fölszereltek" a hedonikus, illetve eudaimonikus jólléttel, mennyire boldogok és elégedettek, akkor egyszer csak beleütköztem abba a problémába, hogy a szülői lét nem egy boldogságot növelő tényező, mint várnánk, hanem pont az ellentéte: csökkenti az emberek szubjektív jóllétét. Ez minden tekintetben meglepő eredmény. Ellentmond a hétköznapi tapasztalatoknak és részben a korábbi kutatási eredményeknek is. Láthatjuk máshol, hogy már a gyermek születése előtt megnő a szubjektív jóllét, viszont ha csak olyan egyszerűen nézzük, hogy született-e gyermekük vagy sem, és ezt összevetjük azzal, hogy mennyire boldogok, mennyire elégedettek az élettel az adott emberek, akkor az jön ki, hogy a gyerekesek kevésbé. Miért lehet ez? Sok mindent magyaráz ebből a kor, az iskolai végzettség és az anyagi helyzet, de még így is megmarad a gyermek szignifikáns negatív hatása. Amikor születik a gyerek, akkor növeli a boldogságot, összességében a gyermek léte mégis nettó negatív hatást gyakorol a szülőkre. Valami olyasmit kell megérteni, hogy az egyes életesemények hogyan befolyásolják ezt, hogy mikor fordul át ez a pozitív tendencia negatívvá. Ez egy bonyolult kutatási kérdés, mostanában ez foglalkoztat leginkább.

Ki lenne olyan szociológus a Corvinusról vagy valamelyik elődintézményéből, akinek az emlékére – Andorka Rudolfhoz hasonlóan – érdemes lenne eseményt szervezni, akinek a szemlélete, munkássága egy konferenciának izgalmas alapot adna?
Ha visszatekintünk, akkor egy nagy hatású kollégánk volt Bertalan László – sokan sokat tanultunk tőle. Az ő emlékére már szerveztünk konferenciát, kötet is megjelent róla. Nekem kollégám és személyes barátom is volt a fiatalon elhunyt Csontos László, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a racionális döntéselméleti irodalom hazai megismertetésében, és a szociológiai és közgazdaságtani határterületek együttműködésének kimunkálásában. Az ő emlékére is szerveztünk már konferenciát, mely szintén megjelent kötet formájában is. De vannak olyanok, akik köztünk élnek, épp nemrégiben tett le egy fontos könyvet az asztalra Gazsó Ferenc, akinek komoly kontribúciói vannak a magyar szociológiában. Sokáig ezen a tanszéken oktatott Szelényi Iván, itt van, köztünk van, és eleven hatást gyakorol a hazai és nemzetközi szociológiára.
Az elődök között egyébként van olyan, akit én sokra tartok, és aki sokat tett a magyar szociológia megújításáért, egyebek közt a Corvinus elődintézményében alapozta meg a szociológia oktatását: ez Hegedüs András. Az ötvenes évekbeli politikai szerepe széles körökben ismert, viszont azt szinte csak a szakmán belül tudják, hogy a magyar szociológia '60-as évekbeli újraindulását nagyban neki köszönhetjük. Ő volt az Akadémia Szociológiai Kutatócsoportjának megalapítója. Amikor ott '63-ban megalakult egy kutatócsoport, akkor a mi egyetemünkön a szenátusi jegyzőkönyvek tanúsága szerint a diákok szóvá tették és kérvényezték, hogy legyen szociológiaoktatás az egyetemen. El is indult a szociológia oktatása, és ebben Hegedüsnek nagy szerepe volt. Ha így kérdezi, hogy ki az, akinek a kritikai szociológiai munkásságára jó lenne emlékezni, miközben végiggondoljuk az új kutatási irányokat, akkor az ő nevét is említeném.
Azért is, mert nem feltétlenül kell csak az emlékekben gondolkodni, sőt arra ösztönözném a kollégáimat, hogy gondolkozzunk a jelenben és a jövőben inkább, szervezzünk olyan nemzetközi konferenciákat, amelyek izgalmas új kutatási orientációt kínálnak, kapcsolódjunk be minél több színvonalas nemzetközi kutatásba.