A Corvinus Doktori Iskolák és a G-Kar Kutatási Bizottsága Science Café sorozatot hirdetett a doktori témavezetés aktuális kérdéseiről. A félévben három alkalmat szerveztek, amelyeken témavezetők és doktoranduszok beszélgethettek egy kávé mellett az új típusú doktori képzés első két évének tapasztalatairól és a következő évek kihívásairól. A sorozat tanulságairól Kiss Gabriella kutatási menedzsert, az EFOP 3.6.3 alprojektvezetőjét kérdeztük.

Miről szól pontosan egy Science Café? Hogyan illeszkedett ebbe a koncepcióba ez a tematikus sorozat?
A G-Karon Pataki György korábbi kutatási igazgató honosította meg a Science Café műfaját. A koncepció lényege, hogy havonta egyszer legyen egy olyan alkalom, amikor összegyűlnek az érdeklődő kollégák, és együtt kávézgatnak, beszélgetnek az aktuális kutatási kérdésekről. Ezek többnyire nem szakmaspecifikus történeteket jelentenek, hanem olyan témákat, amik mindenkit érintenek, és amikre bárki szívesen beülne. 2016 óta már számos Science Cafét rendeztünk, és ez az informális fórum jól kiegészítette az olyan szigorúan szakmai és tudományos eseményeket, mint például a Kari Kutatási Hét. Ebben a félévben már a Faculty Clubot használhattuk, ami valódi kávéházi hangulatot teremtett a beszélgetéseknek.

Őszi tematikus sorozatunk, az „Akarsz róla beszélni?” a doktori témavezetés és az új doktori képzési rend kihívásait járta körül. A sorozat a „Tehetségből fiatal kutató” című EFOP 3.6.3-as projekthez is kapcsolódik, így tudtunk építeni arra az ELTE-s kollégák által készített jelentésre, ami a tavalyi témavezető-kutatásuk eredményeit foglalta össze. Rátekintve a jelenlegi gyakorlatra kidomborodtak olyan témák, amikkel foglalkozni kellene: ezekkel kapcsolatban szerveztük meg a három Science Café alkalmat a félévben, amikre nem csak a G-kar, hanem az egyetem összes doktori iskoláját hívtuk.

Az új doktori képzési rend a 2016-ban indult 2+2 éves rendszert jelenti. Milyen kihívásokat jelentett az erre való átállás?
Rengeteg kihívás van benne – a legnagyobb talán az, hogy egy olyan új struktúrát hozott, ami egyelőre nem igazán illeszkedik a doktori képzés körül évtizedek alatt kialakult szervezeti kultúrához. Nem dolgozom doktori iskolában, és témavezető sem vagyok, ezért ezt a témát kívülről nézem. De már az első Science Café után látszott, hogy a doktori iskolák sok új helyzettel nehezen tudnak mit kezdeni – és akkor még csak azokról beszélünk, akik ezzel napi szinten foglalkoznak. A témavezetőknek legtöbbször még nehezebb képbe kerülniük azzal kapcsolatban, hogy mi ez az új szisztéma, és nekik hogyan kellene viselkedniük ebben. Az új rendszer sokkal szigorúbb, nincs már arra 10 év, hogy valaki megírja a disszertációját, 4, legfeljebb 5 év alatt végeznie kell, miközben a publikációs követelmények is egyre szigorodnak. Néha az az érzésem, hogy a PhD-hallgatókkal szemben magasabb elvárások fogalmazódnak meg, mint az átlagos oktatóval szemben. Ez egy irdatlan követelmény.

Egyrészt látom a doktori iskolák küszködését az új rendszer kialakításával kapcsolatban, például meg kellett szervezni a komplex vizsgát, amit még sosem csináltak korábban. Másrészt a PhD-hallgatók is érzékelik a bizonytalanságot kívülről, azt, hogy sokszor még nem tudják nekik megmondani, pontosan mire számíthatnak majd. Közben ott vannak azok a hallgatók is, akik még az előző rendszerben kezdték el a programot, és így nincsenek érintve. Róluk viszont mostanában kevesebbet beszélünk, mert az új rendszer olyan kényszereket hoz, amikre, bár jobb eredményeket hoznak majd, még nem készültünk fel. Az ehhez szükséges szervezeti átalakulás nagyon lassú, mint minden hasonló.

Milyen témák kapcsán tudta ezt a folyamatot támogatni a három Science Café?
Az első alkalommal a komplex vizsga témáját jártuk körül. A júniusban tartott komplex vizsgák voltak az elsők az új rendszerben, és mindenki másképp élte meg ezeket, a vizsgáztatók különösen más perspektívából látták a dolgot. Fontos mérföldkövön vannak túl a kollégák, már vannak tapasztalatok arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megcsinálni, és arra is, hogy mik lehetnek a buktatók. Nyilván van ennek valamilyen lecsapódása a témavezetőkben és a hallgatókban is. Látják, hogy hogyan kellene erre felkészülni témavezetőként, és hogyan kellene segíteniük a hallgatókat, a hallgatóknak pedig mit kellene a második év végére letenni az asztalra. És a komplex vizsga kapcsán adódott az a kérdés is, hogy mi lesz utána, a második két évben, mik a következő elvárások. Ez az időszak ugyanis még inkább strukturálatlan, még nagyobb a szabadság – ez tartott a régi rendszerben 7-8 évig. Most viszont csak 2 év van rá, és szigorúbb elvárások. Úgy tűnik viszont, hogy sok hallgató a sikeres vizsga után megnyugodva kicsit leeresztett, legalábbis ezt mesélték nekünk a doktori iskolás kollégák. Pedig épp most kellene még jobban rákapcsolni, kutatni és publikálni, ha eddig nem tették volna.

A második alkalom éppen ezért a publikációra, illetve a témavezetővel közös, társszerzős munkákra fókuszált. Azért emeltük ki a co-publication témát, mert ahogyan Michalkó Gábor is megjegyezte, előbb-utóbb le kellene szoknunk arról, hogy egyedül publikálunk. Egyelőre ezt díjazza az egyetem, sokan ezt is tartják normálisnak. A különböző oktatói és PhD-hallgatói teljesítménymérő rendszerek jelenleg büntetik a társszerzős munkát. Pedig a kutatások többnyire eleve csapatban folynak, amiről tudjuk, hogy sokkal dinamikusabb és hatékonyabb is. Nemzetközi lapban publikálni ráadásul nem is igen sikerülhet egyedül: egyre inkább azt várjuk a doktoranduszoktól, hogy nemzetközileg is jelenjenek meg, ehhez viszont kell az – a jobbára témavezetőknél meglévő – tapasztalat, hogy hogyan működik egy ilyen folyóirat, mit érdemes beküldeni, mitől kell megijedni és mitől nem, mitől nem fogják elutasítani a cikket, mit néz egy szerkesztő. Ennek számos műhelytitka van, amihez kell egy témavezető vagy mentor.

Ha viszont a témavezetőnek is ilyen sokat kell dolgoznia a cikken, amit egyébként a hallgató ír, mert hát még sosem csinált ilyet, akkor felmerül, hogy miért nem együtt írják inkább. Ez a társszerzőség alapja. És azért is került ez elő újra, mert a Gazdálkodástani Doktori Iskolának van egy co-publication díja. Évek óta létezik, és magas pénzjutalommal jár, de eddig még nem érkezett rá egyetlen pályázat sem – idén először tudják kiadni a díjat. A beszélgetésen persze felmerült, hogy az nem jó gyakorlat, amikor a témavezető egyszerűen csak ráírja a nevét a kész cikkre, de van azért ennek egy rendes kerékvágása, egy létező nemzetközi jó gyakorlat, aminek a mentén valódi tartalmi együttműködéseket és minőségi társszerzős munkákat lehet létrehozni.

A harmadik alkalmon a beszélgetés inkább stratégiai szinten folyt. Az elmúlt hónapokban az EQUIS akkreditáció és az ezzel párhuzamosan folyó kutatási stratégia kialakítása miatt a G-kari Kutatási Bizottság alaposan áttekintette a kar kutatási tevékenységét. Azt gondolom, hogy a kutatási igazgató, Havran Dániel olyan részletes és szisztematikus rálátást szerzett meg ezzel kapcsolatban, ami korábban hiányzott, ehhez persze kellettek az ő elemző készségei, és az akkreditációs elvárások. Ismét felmerült az a téma, hogy itt a Corvinuson mindenki azt tanít és kutat, amit akar. Ez persze egyrészt jó, mert fontos a diverzitás és a kutatói szabadság. A diákok is szeretik, hogy ilyen széles a tantárgyi választék, sokféle választható tárgyat lehet felvenni, mindenki egyéni érdeklődése szerint. De közben ez azt is jelenti, hogy elaprózzuk az energiáinkat, és nincsenek meg azok a kutatói műhelyek és nagyobb témák, amikhez kapcsolódni lehetne. A doktori témák is ilyenek, hogy a hallgató pályázik egy témával, mert az tetszik neki, vagy mert írt egy szakdolgozatot, és akkor azt vinné tovább – esetleg lát benne potenciált vagy publikációs rést. A doktori iskolák általában tárt karokkal várják ezeket a hallgatókat, és vagy eleve van olyan témavezető, akivel már dolgozott együtt korábban a felvételiző, vagy keresnek hozzá valakit, aki lehetőség szerint nagyjából ért a témához.

Mi a helyzet ezzel kapcsolatban a nemzetközi hallgatókkal?
Az elmúlt években a stipendiumos hallgatói létszám nagyon megnőtt. Egyre nagyobb számban érkeznek olyan hallgatók, akiknek semmilyen kutatási előzményük nincs az egyetemmel. Hozzák a saját témájukat, a doktori iskola felveszi őket, és nincsen hozzá témavezető, aki értene az adott területhez. A felvett nemzetközi hallgató pedig ott áll, van egy témája, de se témavezetője nincs, se a téma nem beágyazott az egyetemi tudástérképben, kutatási portfólióban. A harmadik Science Café alkalmával ezért erről is beszélgettünk: a doktori iskolák egyrészt szeretnék a legjobb hallgatókat felvenni, és ha a szabad témaválasztással lehet őket motiválni, akkor megteszik, de közben így nagyon nehezen teljesíthetőek a 2+2 éves rendszer elvárásai. Ahogy a résztvevők elmondták, a külföldi hallgatókkal kapcsolatban ez a gyakorlat nem eredményes, hiszen egy ilyen témával négy év alatt nem lehet megírni a disszertációt. Ezért ezekkel a témákkal magukra maradhatnak a hallgatók. A négyéves képzés céltudatos hallgatót kíván meg, aki ezen az úton szépen, tudatosan végig tud menni.

Az egyetemnek és a doktori iskoláknak ráadásul arra is fel kell készülniük, hogy a nemzetközi hallgatókkal nem csak az órák során, de az ügyintézés és pályázatok mentén is angolul kell kommunikálniuk – valóban kétnyelvű egyetemmé kell válnunk. Egyelőre a nemzetközi hallgatók komoly versenyhátrányban vannak: kevésbé beágyazottak, sok kutatási forrásról, pályázati lehetőségről, támogatásról nem is értesülnek. De ha mégis, sok esetben akkor sem tudnak angol nyelven pályázni. A második alkalom során Nagy Beáta hívta fel rá a figyelmet, hogy a nemzetközi hallgatóknak a publikációs követelmények teljesítése tekintetében is nehezebb a dolga: ők nem tudnak magyar folyóiratokban publikálni, azonnal a nagyobb nemzetközi versenyben kell megmérettetni magukat.

Mik voltak a beszélgetések legfontosabb tanulságai?
A legjobb mondása talán a tudományos rektorhelyettesnek volt egy nappal később az EFOP projektek eredményeit bemutató konferencián. Dr. Gulácsi László azt mondta, hogy a Science Café után hazament, és egy óra múlva jutottak eszébe az igazán jó ötletek. Megállapította, hogy most jött rá, hogy amit eddig csinált, az lehet, hogy eddig jó volt, de újra kell majd gondolnia, hogy továbbra is így kell-e működnie tanszékvezetőként és témavezetőként. Szerintem a beszélgetéssorozat célja éppen ez a rácsodálkozás, és a közös gondolkodás elindítása, illetve továbbvitele. Magam is úgy szeretek leginkább gondolkodni, ha beszélgetek kollégákkal. Úgy gondolom, hogy a beszélgetések és a viták nagyon sok mindent ki tudnak mozdítani. Egyébként szintén a rektorhelyettes úr mondta, hogy úgy lehet nagy rendszereket átalakítani, ha mindenkivel beszélgetünk, mindenkit megpróbálunk meggyőzni – ettől nem szabad sajnálni az időt.

Azt is nagy sikernek tartom, hogy az első alkalmon a doktori iskolákból több vezető és programigazgató is részt vett, és tapasztalatot tudtak cserélni. Arról beszélgettek – és ez az, ami egy tanácsülésen vagy bizottsági ülésen szerintem nem biztos, hogy működne, csak így informálisan – hogy „mit lehet csinálni ezzel a sok hallgatóval”. Eltelt a komplex vizsga óta közel fél év, és nem látszik, hogy mi történik azóta. Látszottak a különbségek a doktori iskolák között: egyik-másik nagyon strukturált (rendszeresen e-mailt írnak, tájékoztatják a hallgatókat, segítik a feladataik tervezését), mások kevésbé. A beszélgetés után egy héttel kaptuk az értesítést, hogy abban a doktori iskolában is kiküldték a levelet a témavezetőknek, és elkezdődött erről egy belső tájékozódás és diskurzus, ahol ez korábban nem működött.

Összességében az látszik, hogy mindenkinek újra kell gondolnia a saját szerepét, és az ezzel kapcsolatos elvárásokat: a hallgatóknak, a témavezetőknek, a doktori iskoláknak és a tanszékeknek is. Ez a szervezeti kultúra megváltozásával járó lassú folyamat lesz. Sok kihívással jár, de megéri, mert ha jól csináljuk, sokat javulnak majd az eredményeink.

Hogyan tovább? Lesz-e folytatás?
Mindenképpen. Minél többet kell beszélnünk ezekről a témákról, minél több fórumon, hogy amikor hazamennek a kollégák, jöjjenek a jó gondolatok. Az EFOP 3.6.3 projekt kapcsán számos tréning megvalósult, ami segített a PhD-hallgatók fejlesztésében például tudománykommunikáció, prezentációs technikák és tudományos írás témákban. Elkezdtünk foglalkozni a tudománykommunikációval is: kezdik megérteni a hallgatók, hogy miről szól ez, és hogy miért fontos jónak lenni benne. A kutatástervezés, a négy év beosztása, menedzselése egyfajta projektként – szintén olyan téma, amiről érdemes lenne még beszélgetnünk, képeznünk magunkat. Meg kellene keresnünk az egyetemen vagy máshol már működő jó gyakorlatokat is, hogy ezekből tanulva fejlődni tudjunk.

Nagy örömünk, hogy az EDAMBA nemzetközi szervezet tréningjére minden évben elmegy néhány kolléga, akik aztán a többiekkel is megosztják a tapasztalataikat azzal kapcsolatban, hogyan lehetne jobb témavezetővé, jobb mentorrá válni. Ezt mindenképpen folytatni kellene. Nekem személy szerint ez a tematikus sorozat is jó tapasztalat volt, ezért úgy gondolom, hogy a Kutatási Bizottságban mindenképp érdemes majd beszélnünk arról, hogy a következő félévre tudunk-e megint egy hasonlóan érdekes sorozatot meghirdetni, ami felfűződik egy közös témára.

Baksa Máté