… mondja Szelényi Iván szociológus, aki a Kornai90 februári konferenciasorozat egyik keynote speakere, főelőadója volt, maga is Egyetemünkön szerzett diplomát 1960-ban. 1974-ben a Konrád Györggyel közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv miatt letartóztatták, majd 1975-ben kiutasították Magyarországról. Ezután nemzetközi akadémiai karriert épített, Angliában, Ausztráliában, az Egyesült államokban kutatott és tanított,1999-ben pedig a Yale Egyetem tanszékvezetőjévé nevezték ki. 2015-ben hazaköltözött.

Ön a hajdani Marx Károly Tudományegyetem Külkereskedelmi szakán szerzett diplomát, feltehetőleg a maitól igen eltérő szellemi, szakmai környezetben folyt az akkori oktatás. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
A Rákosi rendszerben és 56 után is nagyon rossz volt az iskolarendszer, ez a középiskolára és az egyetemre is állt. Rengeteg bebiflázott, memorizált tudást próbáltak átadni, és kevés volt a kritikai gondolkodás fejlesztése. Központi tankönyvek voltak, így az ember arra sem kényszerült rá, hogy több könyvből válogasson, olvasson, ütköző véleményeket ismerjen meg. Például a curriculum rémes volt, külkereskedelmen áruk listáját kellet bebiflázni, aminek semmi értelme nem volt, mert ha az ember kikerült a munkába, 2 évig lehetett használni, aztán megváltoztak a listák. A Közgazdasági Egyetemen eredetileg elméleti szakra kerültem, de a családom rábeszélt, hogy menjek Külker szakra, az elméleti szakon nagyon ortodox tanokat hirdettek. De voltak kivételek is. Ilyen volt a Tőke fordítója, Nagy Tamás, az ő Tőke szemináriuma felejthetetlen volt számomra, nagyszerű, kulturált oktató volt. Az egyetemen a legkiemelkedőbb tudós Pach Zsigmond Pál volt, tőle még tudományt is tanultunk. Azt, hogy hogyan kell kutatni, mit jelent az, hogy tudományos kutatás. Ő a Gazdaságtörténeti Tanszék professzora volt, majd 1963-tól 1967-ig az egyetem rektora is. Fő kutatási területe a XVI-XVII. századi gazdaságtörténet, tanítványai közé tartozott Berend T. Iván és Ránki György.

Persze, hogy a mai Corvinus Egyetem nagyon más. Én az ötvenes években jártam oda, nehéz időszak volt, mindenkinek nagyon kellett vigyázni arra, hogy mit mond. Ránki és Berend akkor fiatal sztárok voltak, és idejük nagy részét archívumokban töltötték, a gazdaságtörténeti tanszék körül ott lebegett a kutatás izgalma, és ez Pach Zsigmond Pálnak volt köszönhető, aki a második jobbágyság gondolatát megfogalmazta, melynek nemzetközi hatása volt. Pach Zsigmond Pál nélkül nincsen Immanuel Wallerstein világrendszer-elmélete sem, szóval ilyen is létezett, de óriási volt a nyomás a túlságosan gyakorlati ismeretek irányába.

Egyszer a Gazdaságtörténeti tanszéken háború tört ki, nagy szakmai vita egy Sándor Pál nevű docens és Pach Zsigmond Pál között, mert különbözőképpen értelmezték a majorsági gazdálkodást. Erre különleges konferenciát szerveztek, ketten vitatkoztak a témáról. Nagyon imponáló volt. A Könyvtárból lehoztak egy-egy torony könyvet, leültek egymás mellé és vitatkoztak, úgy, hogy föllapozták, és mutatták, hogy „itt ez az adat”, „ott meg amaz”, mutogatták az adatokat és érveltek, ahogyan egy tudományos vitának le kell folynia. Egyébként nem sok közgazdaságtant tanultunk, Mátyás Antal egyike volt azon keveseknek, aki elég tájékozott volt a modern közgazdaságtanban. Tőle tanultam meg, hogy ki az a Keynes, bár ő maga nem volt kutatóember, de mindent elolvasott, és átadta nekünk az információkat.

Az Egyetem évfordulóra készül, egy érdekes korszakban, amikor együtt él a tradíciók keresése és az online oktatás világa, ahol egyetemi kurzusokat neten is elvégezhetünk. Számítanak-e a tradíciók?
Igen, de a mi egyetemeink az eredeti, középkori egyetemekhez képest viszonylag újak, és sok megrázkódtatáson is keresztülmentek: többszöri rendszerváltás, a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatának kialakítása, amely elvonta a kutatási funkciót az egyetemekről. Amerikában a tanároknak több idejük van kutatni és elmélyülni az oktatásban, ugyanígy a hallgatóknak is, mert egy undergraduate hallgató 4 kurzust vehet fel az első félévben. Dékáni engedély kell egy ötödik kurzus felvételéhez. Ezért van idő elmélyülni és egy kis kutatást is végezni, az oktatónak van ideje elolvasni a legfrissebb szakirodalmat is. Egy oktató félévente 2 kurzust tart, így elvárható, hogy kutasson is.

Egy kis országból nem könnyű bekerülni a nagy nemzetközi folyóiratokba, különösen, ha hazai témát emelnének be a nemzetközi tudományos nyilvánosságba.
Igen, valóban nagy a verseny, biztos, hogy nem könnyű publikálni, de Amerikából sem könnyű. Egy olyan folyóirathoz, mint az American Economic Review, vagy az American Sociological Review évente akár 1000 tanulmány is érkezik a szerzőktől, és talán 50-60 szöveg jelenik meg. Ugyanakkor sajnos nemcsak minőségileg szűrnek, hanem nagyon erősen tetten érhető a paradigmák uralma is. Például egy nem neoklasszikus közgazdász nehezen tud elhelyezni tanulmányokat. Manapság sok technikai tudásra van szükség, modellezésre. Survey adatokat már nemigen lehet használni, mert a kor társadalomtudományában fontossá vált a kauzalitás kérdése, és a survey csak korrelációk kimutatására alkalmas, úgyhogy a kutatások egyre inkább a kísérleti módszerek felé mennek. Egy kis országból valóban többszörös a kihívás, de fontos az is, hogy a szerzőink ne csak egymásra hivatkozzanak, hanem lehetőleg a szélesebb nemzetközi szakirodalomra. A másik fontos szempont, hogy minden kérdést szemléljünk és helyezzünk tágasabb keretbe. Azzal növelhetjük a publikációs esélyt, ha egy problémát, elméleti kérdést megpróbálunk univerzalizálni, univerzálisan megfogalmazni.

Ön most éppen ilyen módon nyúl két témához, az egyik egy készülő kismonográfia a posztkommunista országok kapitalizációjáról, a másik tanulmánya pedig egy elméleti kérdést, a járadék problémáját boncolgatja.
A járadék egy régi kérdés, ami nagyon aktuális ma is, de visszamegy a klasszikus közgazdaságtanban Adam Smith és Ricardo nagy vitáihoz.

Éppen most jelenik meg Madarász Aladár Ricardoról írt kötete…
Nagyon örülök, mert 100 éve adták ki utoljára Ricardo könyvét, háttérbe szorult. Marx nem igazán érette meg Ricardót, földjáradék-elméletében ellenfélként kezelte, pedig szövetségest találhatott volna benne. Az elmúlt 50 évben csak legyintettek Ricardóra.

Most érkezett vissza Abu-Dhabiból, ahol Ön 35 év amerikai egyetemi karrier után a New York Egyetem dékánjaként alapította meg a társadalomtudományi képzést. A New York Egyetem Abu Dhabi campusán bemutatta a pakisztáni vendégmunkásokról írt tanulmányát, valamint az említett járadék tematikát. Kik vettek részt az előadáson és a könyvbemutatón, és hogyan fogadták az elhangzottakat?
A pakisztáni vendégmunkásokról szóló előadásom „zárt” volt, oda csak meghívottak jöhettek. Ez kényes téma, azért döntött a jelenlegi dékán „zárt előadás” mellett, mert abba a belső elhárítás nem szól bele. De vagy 20-an jöttek el az előadásra – ők mind tanárok voltak. A járadékkal foglalkozó előadás nyilvános volt, ez iránt kevesebben érdeklődtek, egy kivételével szintén tanárok.

A pakisztáni vendégmunkásokkal foglalkozó könyv témája nagyon speciális, a könyv itthon február közepére várható, és azon igyekszem, hogy Pakisztánban és Indiában is megjelenjen. Itt is felmerül, hogy nem bevándorlókra van szükség a munkaerő pótlására, hanem vendégmunkásokra. Ilyesmi létezett Skandináviában, persze Németországban is, és valójában én is vendégmunkás voltam Abu Dhabiban, míg persze nekünk, fehér experteknek, szakértőknek kivételezett helyzetünk volt.

A tudománykommunikáció elsődleges terepe persze az oktatás. Nem hiányzik?
Én nagyon elkötelezett tanárként tanítottam az elmúlt 50 évben, 50 év alatt egyetlen egyszer sem hiányoztam, nem mondtam le órát. Soha nem fordult elő, hogy betegségre hivatkoztam volna, és csak olyan konferenciára mentem, amit be tudtam illeszteni az órarendembe. Ritkán tartok előadásokat, ahogyan most is, a Kornai90 sorozatban, ahová egy furcsa művet írtam. Egy szonátát, ami variációkat ad a Kornai témára, vagyis arra, hogy mi a szocializmus? Nem találkoztam még ilyen típusú előadással.

Az előadás címe János Kornai’s theory of socialism. Ebben a szonátában milyen variációk születnek egy témára?
Kornai a szocializmusnak kristálytiszta definícióját adja. A szocializmus megszünteti a magántulajdonlást, s azt állami tulajdonnal helyettesíti; a piaci koordinációt bürokratikus koordinációval váltja fel; a szocializmusban egy magát Marxizmussal legitimáló pártnak politikai monopóliuma van. Ennek a három „tételnek” – amikkel egyébként nagyjából és egészéből egyetértek személyesen – a szakirodalomban számos „változata” van. Így például vannak szerzők, akik azt hiszik, szocializmus csak akkor jöhet létre, ha a „közvetlen termelők”, és nem pedig az állam tulajdonában lesznek a termelőeszközök; vannak, akik azt gondolták vagy gondolják, elképzelhető egy piaci szocializmus; és vannak, akik kétségbe vonják, hogy az államszocializmus „kommunista pártjai” valóban Marxista-Leninista pártok. Előadásomban ilyen típusú „variációk” erényeit és gyengeségeit boncolgatom.

(SJ.)