Erik F. Øverland norvég jövőkutató, a World Futures Studies Federation elnöke, a European Journal of Futures Research, az első olyan tudományos folyóirat társfőszerkesztője, amelynek már a nevében is szerepel a „jövő” szó. Øverland a GEO Intézet által rendezett előadássorozat, a GeoLectures keretében tartott előadást a Corvinuson 2018. november 15-én.

A norvég szakember a GEO Intézet jövőkutatóinak és Geopolitikai Doktori Alprogramjának meghívására, a PAIGEO Alapítvány támogatásával érkezett egyetemünkre. „Jövőkutatás a stratégia és a politika szolgálatában – Eszköz és tudomány” volt a címe előadásának, melynek elején próbára tette a publikum norvég nyelvtudását, amikor a demokratikus társadalmak és a választások manipulációjáról esett szó, amelynek egyik válfaja a trollkodás. Ez azonban csupán egyike az utóbbi időben megfigyelhető aggasztó társadalmi és politikai jelenségeknek. Gondoljunk csak Európa hanyatlására, a populizmus feléledésére, Ázsia kezdődő gazdasági válságára, a közel-keleti tűzfészkekre, a gyakran jelentkező globális járványokra, az elöregedett társadalmakra, a migrációra, a gazdagok és szegények közötti szakadék szélesedésére.

Másrészt viszont az emberiség hatalmas fejlődésen megy keresztül. A felsőoktatásba és a kutatásba többet fektetnek be, mint bármikor korábban, egyre több ember tör ki a nyomorból, egyre több országban nő a jogbiztonság, egyre több helyen lépnek fel a vallási fundamentalizmus ellen.

E folyamatok kézbentartásához merőben új szakpolitikai eszközökre és változásmenedzselésre van szükség. A jövőkutatás segítséget nyújt ahhoz, hogy e jelenségeket komplexitásukban ragadjuk meg, valamint el tudjuk képzelni a jövő társadalmát. A jövőkutatás azonban nem egyszerűen a múlt- és jelenbeli trendek kivetítése a jövőbe, hisz az ilyen alapon tett jóslások már sokszor bizonyultak tévesnek. Gondoljunk például az olaj világpiaci árával kapcsolatos előrejelzésekre, amelyeket követően hirtelen lement az olaj ára; vagy éppen a vasfüggöny lebontására, holott néhány héttel korábban az emberek örökkévalónak képzelték a kelet-nyugati megosztottságot.

A jövőkutatók nem képesek az események megjövendölésére. Alternatív szcenáriókat dolgoznak ki, vagyis megkísérlik kezelni a bizonytalanságokat. Olyan kérdésekre keresnek válaszokat, mint például mi lesz a demokráciával, milyen vonalak mentén alakulnak ki a politikai konfliktusok, mi lesz az automatizáció és robotizáció következménye, milyen lesz emberi lénynek lenni 30-40 év múlva? A megközelítés pragmatikus és hosszú távú. A jövőkutatásnak mint diszciplínának ehhez megvan a szükséges módszertana, e metodológia része a kreativitás. Elsősorban nem azt kell figyelni, hogy mi egy-egy dolog bekövetkezésének a valószínűsége: ha nagy a hatása, akkor tekintetbe kell venni, függetlenül attól, hogy milyen eséllyel következik be. Nassim Taleb könyve, A Fekete Hattyú (2007) ilyen váratlan eseményekkel és azok hatásaival foglalkozik.

A jövőkutatás egyik legizgalmasabb kérdésének az ígérkezik, hogy milyen lesz a kapcsolat természetes és mesterséges között. Egyáltalán mit fogunk természetesnek és mesterségesnek tekinteni? Hogyan fogjuk megítélni a plasztikai beavatkozásokat? Mi történik, ha velünk született szerveinket kicserélik? Hogyan álljunk a transzhumanizmushoz, a test és a lélek digitalizációjához? Tekinthetünk-e úgy a természetre, mint az egyensúly és ökológiai harmónia megtestesítőjére, amely hivatkozási pontot biztosít minden mesterségességhez és manipulációhoz képest?

Øverland beszélt a jövőkutatás mint tudományág fejlődéséről. Az 1973-ban alapított World Futures Studies Federationnek és tudós tagjainak nagy szerepük volt a Római Klub által felvetett gondolatok továbbfejlesztésében. A jövőkutatás jelentős változásokon ment keresztül az azóta eltelt évtizedekben. Míg a 70-es években az ökológiai kérdések, a globális interdependenciák, a fenntarthatóság álltak a figyelem középpontjában, addig ma az a fő kérdés, hogy 2050-re vajon lehagy-e minket a technológia, vagy kezet fogunk és egybeolvadunk vele?

A jövőkutatók ráébredtek egy új paradigma szükségességre, amelybe beletartozik mind az alapvető filozófiai megközelítésük, mind társadalompolitikai szerepük újradefiniálása.

Øverlandot jelenleg az foglalkoztatja, hogy a rohamos technológiai fejlődést elnézve vissza kellene térnünk az alapvető filozófiai megkülönböztetéshez ember és természet, ember és technológia között. Kantot hívja segítségül ún. univerzális perspektivizmusa megalkotásához, amely túlmutat a modern és posztmodern megközelítéseken. Az univerzalitás az ember igényét, akaratát és képességét fejezi ki egy saját magához viszonyított abszolút referencia azonosítására. Továbbra is fontos tehát az abszolút megkülönböztetés az ember és a fizikai világ között, vagy ahogy Kant nevezte, szubjektum és objektum között. Az ember a nem-emberi segítségével határozza meg magát, ami lehet akár a természet, akár a technológia. Ha szubjektum és objektum egybemosódik, honnan fogom tudni, hogy ember vagyok, nem pedig Sophia, a robot?

Márton Lídia