A cikk címe nyilván valamilyen ismert közgazdasági tételre utal: ezzel a feltételezéssel kerestem meg a szerzőt, Magas Istvánt, a BE Világgazdasági Intézetének professzorát, az MTA doktorát.

Mi ez a bizonyos szentháromság?
Az a lehetetlenségi tétel, amit kis túlzással „szentháromságnak” hívnak, azt jelenti, hogy egy ország nem lehet egyszerre pénzügyileg integrált, ugyanakkor saját fizetőeszközében kifelé is, tehát más valutákhoz képesti árfolyamában is stabil, úgy, hogy ráadásul a jegybanki/monetáris függetlenségét is megőrzi. Ez a három dolog egyszerre biztosan nem megy. Vagyis választani kell a három változó közül két olyat, amelyek nem nagyon sújtják a harmadik érvényesülését. Megfelelő kompromisszumot, vagyis átváltást/trade offot kell tehát választani: dönteni kell a tekintetben, hogy egy ország pénzügyileg mélyen integrálódik-e a nemzetközi környezetével, és így persze kiteszi magát nagyobb külső sokkoknak, de ahol normálállapotban a pénzügyi kereskedelmi kapcsolatok alapvetően mégis jól működnek, a nemzetgazdaság gyarapodik. Vagy pedig azt választja, hogy a meglévő globális pénzügyi csatornákba nem integrálódik, mert azt vélelmezi, hogy saját devizatartalékaival egymagában is kellően erős és monetárisan független tud maradni a legfőbb kereskedelmi partnerek irányában. Ez a különlegesen „szuverén útválasztás” lényegében csak Svájcnak sikerült, de nekik is csak részben, az árfolyamstabilitás ugyanis ott is súlyos sérülést szenvedett. (Ezen speciális önállóság és függetlenség esetleg a gazdag Norvégia és Dánia esetében jöhetnének szóba elméletileg, ám ők sem ajánlhatók mint tiszta esetek.) Ezért a trilemma semmibe vétele/megsértése sem a kelet-közép-európai kis, nyitott gazdaságoknak, sem a gazdagabb, vagy közepes jövedelmű feltörekvőknek egyértelműen nem ajánlott. Ezért azt a kompromisszumot kell megkötnie minden kis nyitott gazdaságnak, hogy a gazdaságpolitika e három áhított körülmény – a nyitott tőkemérleg, a hazai deviza stabilitása és a monetáris függetlenség – közül csak kettőt preferáljon, – tetszik vagy nem tetszik – a harmadikat adja fel! A folyamatos nemzetközi alkalmazkodási kényszerek közepette ugyanis csak bármely két kitüntetett változót lehetséges stabilan kezelni, hármat már nem: a külső változásokra időben, és helyesen reagálni vagy manőverezni ugyanis mindig csak a harmadik kárára lehet.

Mi volt a kutatás lényege?
Ebben az elméleti keretben azt vizsgáltam, hogy a külső alkalmazkodásban mennyire volt sikeres egy sor, körülbelül Magyarország-méretű kis nyitott ország, beleértve néhány eurozónatagot is. Megnéztem Csehországot, Szlovákiát, Észtországot, Szlovéniát, és megvizsgáltam Görögországot és Portugáliát is, és azt találtam, hogy egy-egy ország lehetett egyértelműen sikeresen alkalmazkodó – a saját monetáris függetlenségét feladva –, vagy viszonylag sikeres közös devizával, euróval; de lehetett éppen sikeres alkalmazkodást felmutatni saját devizával, vagyis euro nélkül is. Hazánk leginkább ez utóbbi alkalmazkodásra példa. Noha Magyarország euro-csatlakozása régóta napirenden van, melynek költségei és előnyei ugyan nagyjából látszanak (de gyorsan tegyük hozzá, közel sem tisztán és tűpontosan), mégis – megítélésem szerint – a csatlakozást nem a külső alkalmazkodási dilemmák fogják gyorsítani vagy éppen lassítani. Alapvetően gyorsabb jövedelem-felzárkózás kellene hozzá, és persze egy szilárd politikai elhatározás. Ezek ma még nem látszanak. Az eurozóna-tagságunktól teljesen függetlenül is azt találtam, hogy a 2008-2009-es válság után Magyarország is viszonylag sikeresen manőverezett, és noha a monetáris függetlenségéből, valamint a forint külső stabilitásából ugyan jó nagy darabot fel kellett adni – mert valljuk be, az árfolyamfronton elég jelentős mozgásokat láttunk, a devizahitelesek erről tudnának mesélni –, mégis, a külső pénzügyi sokkoknak való kitettség, és általában az ellenállóképesség sokat javult. Mindezt a stabilitásnövekedést pedig úgy sikerült elérni, hogy Magyarországon a tőkemérleg végig tartósan nyitott maradt.

Mit talált vizsgálatai nyomán a többi országnál?
Csehország nagyon jól alkalmazkodott: saját pénzzel, a cseh koronával, és éppen kellő mértékű, tehát viszonylagosan jól működő leértékelési politikával, nyitott tőkemérleggel voltak eredményesek, az egy főre jutó gazdasági növekedést az EU-átlag szintje felett tudták tartani. Szlovákia immáron euróval tudott viszonylag jó növekedési számokat mutatni, a monetáris függetlenség feladása tehát nem okozott nagy fájdalmat. Az eurozónatagok, Görögország és Portugália, két problematikus ország a korábbról felhalmozott nagy államadósságaik miatt viszont a válságot követően és még hosszú évekig komoly külső alkalmazkodási és növekedés-élénkítési nehézségekkel küzdöttek. Az összegző analitikus megállapításom ezért az, hogy ha nagyon precízen, közelről nézzük a külső alkalmazkodási folyamatokat, akkor azt mondhatjuk, hogy nincsen egyértelműen kiválasztható, egyedül sikeres unikális, vagy ha úgy tetszik, „királyi útja” a kis nyitott gazdaságok alkalmazkodásának, hanem többféle jó változat létezik: euro nélkül is nagyon jól tudott működni például Dánia – amely ország szintén benne van a vizsgált mintában. Az északi, régről ismerten fejlett jóléti állam, miközben nem tagjai az eurozónának, a nemzeti fizetőeszközét, a dán koronát nagyon stabilan tudta tartani főbb kereskedelmi partnerek, lényegében az EU irányában. Dánia EU-tag, de nem csatlakozott az eurozónához, ám a dán példa számunkra mégsem iránymutató, mert mi nem vagyunk sem erőforrásban, sem kereskedelmi kapcsolatokban olyan erősek, mint a dánok. A norvégok hasonlóan külön úton járnak: ők is remekül alkalmazkodtak saját pénzzel. Igen ám, de Norvégia jelentős kvázi-tagsági pénzt fizet, hogy hozzáférjenek az EU belső, egységes piacához, a single markethez. A közös döntésekbe pedig nem szólhatnak bele.

De ha ezek szerint nincs recept, minden eset ennyire különböző, akkor hogyan működnek azok a közgazdasági szabályok, amelyek létezését elfogadja a közgazdaságtudomány?
A viszonylag általános javallat, mely néhány országnak talán recept, hogy az egyik legnagyobb érték, ha stabilan, vagy viszonylag stabilan tudom tartani az összes, a külső világgal összekötő gazdasági frontot. Ami azt is jelentheti, hogy mindig van olyan pufferem, ütközőkészletem, ami vagy devizatartalékot jelent, vagy kellemes feltételű hosszú távú hitelt, ha éppen mint kormány nagyobb bajban, azonnali nagy fizetési kényszerben vagyok. Ha külsőleg jól alkalmazkodom, akkor azokon a csatornákon, ahol kereskedem, vagy azokon a pénzügyi piacokon, ahol gyakran jelen vagyok, mint pl. az államadósság kezelője vagy a jegybank, nem várható ellenem valamilyen megrázkódtatásszerű esemény kialakulása. Chile, Dél Korea, Izrael mintája is azt mutatják, hogy lehet az eurozónán kívül is jó teljesítményt mutatni. A hazai fronton az euróval kapcsolatban sok a téveszme. Például mi az, ami nem menne olyan könnyen, ha euro lenne Magyarországon…? Többek között nehezebb lenne az államadósság-kibocsátás. De a vállalatoknak, a háztartásoknak, és így az egyéneknek nem okozna nagyobb nehézséget az átállás, s egyik napról a másikra alkalmazkodnának. A kis tételek árai (pl. fagyi, üdítő, kávé stb.) igaz, feltehetőleg azonnal emelkednének, míg más árucikkek, főleg nagyobb értékű termékek (pl. tartós fogyasztási műszaki cikkek, autó) euróban jegyzett árai – jó eséllyel – csökkennének.

Azt viszont elismerem, hogy egy olyan ország esetében, mint Magyarország, a monetáris függetlenség feladása, illetve az államháztartás kezelése euróval némiképp nehezebbé válna. Bizonyos fejlettségi szint fölött tényleg könnyebb belépni a zónába, ezért el kellene érnünk az EU-átlagot, vagy az EU-átlag feletti szintet, hogy bátran belépjünk.

Sipos Júlia