A ‘Corvinus doktori alumni survey’ néhány tapasztalatát osztották meg decemberben az EFOP kutatás résztvevői. Arra voltak kíváncsiak, kik és milyen motivációkkal érkeznek a doktori iskolába, és azután milyen pályaíven találjuk őket. A kutatás már csak azért is fontos, mert az alumni minden egyetem alfája és omegája, az egyik legfontosabb hálózati bázis. Sipos Júlia Lengyel György kutatásvezetőt kérdezte.

Milyen új tudást ad nekünk a kutatás, miben orientálhatja az oktatókat, az egyetem vezetését?
Mikor elkezdtük a kutatást, még nem volt szó az egyetem átalakulásáról, de így a kutatás tapasztalatai talán még jobban hasznosíthatók, fontosabbak lehetnek. Eredetileg csak a volt szociológus hallgatók körében szerettünk volna egy felmérést végezni, de az EFOP koordinátorai arra kértek, hogy minden doktori iskolára terjesszük ki a kutatást. Megjegyzem, nem volt könnyű összeállítani a mintát, s elérni a volt hallgatókat, sok ember munkája fekszik benne, akiknek meg kell köszönjem a közreműködést.

Van néhány alapjelenség, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet, ezek közül hadd említsek most kettőt. Az egyik az, hogy nálunk a doktori képzésre beiratkozottak kétötöde szerez fokozatot. Mindenütt van lemorzsolódás, de nálunk túl nagy a lemorzsolódók aránya. Javítani kéne, de nem úgy, hogy a minőségből engedünk, mert erre mindig van kísértés – inkább a mentorálás, készségfejlesztés eszközeivel. Más helyeken gyakrabban elnyúlik a beiratkozástól a végzésig terjedő idő, megszakítják, újrakezdik a folyamatot, ahogy az élet diktálja, de nem hagyják veszni a befektetett szellemi tőkét. Hozzáteszem, a lemorzsolódók közt vannak olyanok is, akik másutt, olykor rangos külföldi egyetemeken szereznek később fokozatot.

A másik elemi jelenség pedig az, hogy a PhD-sek háromnegyede értelmiségi származású. Ha erre nem figyelnek, ha nincs olyan ösztöndíjrendszer, amely a teljesítmény értékelése mellett a társadalmi hátrányokat is képes kompenzálni, akkor sok tehetség elvész, mert el sem jut a jelentkezésig.

Milyen karrierutak rajzolódnak ki a kutatásból?
A döntő többség azzal a céllal iratkozik be, hogy kutató lesz, s több mint kétharmaduk valóban az egyetemi-akadémiai világban helyezkedik el. Ennyiben tehát igaz, hogy a doktori képzés a kutatás rekrutációs bázisa. Azonban az egyetemen elhelyezkedők egy nem elhanyagolható kisebbsége csak oktatással, adminisztrációval foglalkozik, s ez olykor feszültségek forrását adja. Van körülbelül egyhetednyi, aki az államigazgatásban helyezkedik el, s hasonló arányban fordulnak az üzleti élet felé is. Ez utóbbiba nem csak a vállalatok tartoznak bele, de a közvélemény-kutató, tanácsadó cégek is, tehát a többség jól tudja hasznosítani itt is a nálunk tanultakat. A kérdőíves felmérés mellett készült egy tucatnyi szakmaiéletút-interjú is. Kollégáim a kvalitatív elemzésekből kirajzolódó egyik típust nemzetközi szakmai karriermintának nevezték el. Hogy úgy mondjam, az elnevezés találó: háromból két interjúalany azóta már külföldön van. Az intézményi változások okozta bizonytalanság nagy. Ezzel szemben a határozott idejű, vagy szerződés nélküli foglalkoztatás bár megjelennek a karriermintákban, viszonylag kis arányban vannak jelen, s így kevesebb frusztrációt, bizonytalanságot is okoznak.

Mi adja az elégedettség és siker érzetét a megkérdezettek körében?
A döntő többség elégedett azzal, amit eddig elért, s azzal is, ami még előtte áll. Ne feledjük, egy magas presztízsű, privilegizált társadalmi csoportról van szó. Ugyanakkor a jövőbeli kilátásokkal egy árnyalatnyit kevésbé elégedettek, mint a múlttal. Valami rejtett feszültség tehát mégiscsak bújkál az értelmiségiekben, s ez kivétel nélkül minden nálunk művelt diszciplína esetében így van. Rákérdeztünk arra is egy nyitott kérdéssel, hogy mi számít sikernek az adott területen. A többség számára ez külső visszajelzéseket jelent: rangos publikációs lehetőséget, hivatkozást, hallgatói véleményt, a főnök dicséretét, profitot, előléptetést – kinek mit. A vélemények egyharmadában azonban belső sikermotívumok domináltak: a szellemi erőfeszítés, a jól végzett munka öröme, a kreativitás, vagy az, hogy látják a hallgatók fejlődését. S persze sokaknál külső és belső sikerkritériumok egyaránt megjelennek.

Ön szociológusként hogyan látja, a kutatás milyen mozaikdarabot ad a magyar társadalom jelenlegi képéhez?
Röviden szólva: amit látunk, az egy bezáródó társadalom képébe illeszkedik. Megvan a veszélye annak, hogy a szakmai erőfeszítések ellenére a hazai professzionális társadalomból kiszelektálódnak a tehetségek, a hátrányos helyzetből érkezők pedig be sem léphetnek oda.