A Rajk László Szakkollégium diákjai 2016-ban Jeffrey Pfeffert, a Stanford University professzorát tüntették ki a Herbert Simon-díjjal. Pfeffer professzor magatartástudós, kutatási területei közé elsősorban a szervezeti hatalom, a vezetési stílusok és a munkahelyi stressz témái tartoznak, korunk egyik legmeghatározóbb menedzsment-gondolkodója. Pfeffer professzor 2017. május 22-én vette át a díjat a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében, majd itt tartotta meg ünnepélyes előadását Dying For a Paycheck: The Workplace and Human Sustainability címmel.

A Herbert Simon-díjat 2004-ben alapították a Rajk László Szakkollégium diákjai. A díjjal a kollégium tagsága azokat az elméleti szakembereket ismeri el, akiknek munkássága kiemelkedő módon járult hozzá üzleti problémák megoldásához, illetve akik jelentős hatást gyakoroltak a kollégisták gondolkodására és szakmai fejlődésére. Az azóta évente kiosztott díjnak köszönhetően külföldi üzleti iskolák neves kutatói, professzorai látogathattak Magyarországra. Legutóbb Eric Brynjolfsson, az MIT professzora vehette át 2015 Simon-díját.

Pfeffer professzor a vezetői gyakorlatok, a munkahelyi stressz és a munka miatti megbetegedésekhez, halálozásokhoz kapcsolódó egészségügyi kiadások összefüggéseit kutatja. Munkatársaival együtt metaelemzéseket végeztek bizonyos munkahelyi környezeti tényezők külön-külön jól dokumentált, egészségkárosító hatásáról. Úgy találták, hogy sok munkahelyi szokás – a hosszú munkaidő, a munka-magánélet konfliktus, a kiszámíthatatlan munkaórákból és elbocsátásokból eredő anyagi bizonytalanság, a munkakör feletti kontroll- vagy a társadalmi támogatottság hiánya – ugyanannyira káros az egészségre, mint a passzív dohányzás. Kutatásaik szerint az Egyesült Államokban mintegy 120.000 haláleset és 180 milliárd dollárnyi egészségügyi kiadás köthető közvetlenül a nem megfelelő munkahelyi szokásokhoz. A rossz munkakörnyezet ezzel az ötödik helyre került a vezető halálozási okok listáján.

Amíg az elmúlt években nagy hangsúlyt kapott a környezeti fenntarthatóság vagy a vállalatok széndioxid-kibocsátásának és újrahasznosítási tevékenységének mérése, kevés figyelmet fordítottunk az emberi fenntarthatóság és annak menedzsment-gyakorlatokra vonatkozó következményeire. Pfeffer professzor szerint az emberekért legalább annyira aggódnunk kellene, mint a jegesmedvékért vagy a veszélyeztetett fajokért, az állami szabályozóknak pedig nem csupán az élet kezdetén és végén kellene kiemelten védeniük az emberi életet, hanem a közbeeső néhány évtizedben is. A helyzet nem egyszerű: a technológiai fejlődéssel együtt paradox módon nem csökkent, hanem növekedett az emberi munkaerő leterheltsége, egyre gyakoribb, hogy a vállalatok szándékosan túl kevés munkatársat alkalmaznak. Ezzel párhuzamosan az elfoglaltság a magas társadalmi-gazdasági státusz jelzőjévé vált: míg a ’20-as és ’30-as években a napbarnított bőr utalt a gazdagságra és megbecsültségre, addig napjainkban a nélkülözhetetlenség-érzet és a folyton csöngő okostelefon teszi ezt.

Kutatásai szerint ráadásul hatalmas szakadékok tátonganak a különböző országok, illetve a különböző társadalmi csoportok várható élettartama között: Japán és Sierra Leone között 48 év, az Egyesült Államokban az iskolázottság mértékétől függően közel 30 év a különbség. Pfeffer professzor szerint ezzel a problémával ugyanúgy vehetjük fel a harcot, mint a környezetszennyezéssel: állami szabályozásokra, a nem felelős munkáltatók megszégyenítésére, illetve a jövő és jelen vezetőinek meggyőzésére van szükség. A professzor optimista, hiszen ha valaki ismeri a megoldást az egyik vezető halálozási okra, arra azért többnyire oda szokott figyelni a társadalom.

Baksa Máté