Interjú Pelle Veronikával, a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet tanársegédjével és a Right to Dream kezdeményezést szervező diákokkal, Fülöp Grétával, Masa Kaddourával és Szászfalvi-Farkas Lenkével, akik az angol nyelvű projektmenedzsment tárgy keretei között szerveztek hátrányos szociális helyzetű gyerekeknek focikupát a legnagyobb sportszervezetek mozgósításával. A projektet a beszélgetésben képviselő hallgatókon kívül részt vett még a munkában Kovács Patrik, Daniel Lockhart és Zhu Tong. A projektről összefoglaló kisfilmet is készítettek.

Össze tudnátok foglalni, hogy miről szólt a projektetek, hogyan vágtatok bele?
Hallgatók: Az eredeti tervünk szerint támogató kampányt szerettünk volna szervezni a Black Rock Football Scholars nevű szervezetnek, akik rászoruló, de tehetséges focista gyerekeket támogatnak abban, hogy ösztöndíjjal kijuthassanak Amerikába tanulni és edzeni. Igyekeztünk kapcsolatba lépni minden magyar klubbal, ahol utánpótlásképzés folyik, de sajnos sehol nem találtunk pozitív fogadtatásra, lehet, hogy még nem annyira bíztak bennünk. Eléggé kétségbeestünk, és ekkor jöttünk rá, hogy szükség lesz egy B tervre: mivel a projekt témáját nem akartuk teljes egészében megváltoztatni, kitaláltuk, hogy szívesen szerveznénk focikupát szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek. Sokat ötleteltünk rajta, tényleg valami jótékonysági akciót szerettünk volna csinálni, és erre esett a választás. Először nagyon nagy volt az érdeklődés, nagyon sok támogatást kaptunk a résztvevőktől, a helyszínektől, a gyermekotthonoktól, mindenki nagyon lelkes volt, így úgy döntöttünk, hogy ezt visszük tovább, mert nagyon jól indult az egész. Eszünkbe jutott néhány szponzor, a Fradit és az Újpestet mindenképpen be akartuk vonni, mert ők a legismertebb fociklubok Magyarországon, és nagyon nyitottak is voltak, negyed óra alatt válaszolt minden klub vezetője. A főszponzorunk a zalakarosi Szabadics Zrt. volt, akiket egy előző karitatív programból ismertünk. Aztán csatlakozott az EPP, az ELTE Sport Kft. és a iBro’ Apple szerviz is. Ők pénzügyileg segítettek, illetve az Újpest ajándékokkal, érmekkel, kupákkal, mezekkel, meg hát a focistáikkal, akiket a rendezvényre küldtek, aminek a gyerekek persze nagyon örültek. Harmincegy gyereket sikerült bevonni végül: harminc fiút és egy lányt. Ők különböző otthonokból jöttek, amiről eleinte nem is gondoltuk volna, hogy nehéz lesz, de sok intézkedéssel járt az otthonok mozgósítása.

Azt említettétek, hogy a kezdeti ötlet után nagy átalakuláson ment keresztül a projektetek.
Hallgatók: Igen, mindenképpen a focinál akartunk maradni, ez kapcsolódik az első projektötlethez. Rövid időnk maradt a kivitelezésre, viszont bennünk volt, hogy valami nagyon jót szeretnénk létrehozni. Szerintünk ezért is lehetett ez ennyire sikeres, mert annyira sokat kellett hajtani azért, amit szerettünk volna, hogy ezáltal mindenki többet hozott ki magából, mint gondoltuk volna. A projekt sikere eljutott több médiafelületre, így az M4 Sportra is, az M1 híradó kijött a helyszínre, és aznap kétszer is lejött rólunk a hír, a délutáni és az esti híradóban, illetve volt egy rádióbeszélgetésünk is a Trend FM-en.

Ennek a projektnek mennyiben lesz folytatása? Vagy ez most lezárult, és inkább más helyen szeretnétek hasznosítani a tapasztalataitokat?
Hallgatók: Ahogy vége lett a focikupának, már akkor elkezdtünk gondolkodni a következő alkalmon. A gyerekek kérdezték is, hogy akkor lehetne-e ez hetente vagy havonta. Sajnos ennyi időnk nincs az egyetem mellett, de szeretnénk legalább évente megrendezni. A projektmenedzsment kurzusból kihoztuk szerintünk a maximumot, és kezdőkhöz képest nem csak a szervezést sikerült jól megvalósítanunk, de nagyon élveztük azt is, hogy megtapasztalhattuk, hogy mi is a lényege ennek a kurzusnak. A tanárnő segítsége nélkül persze nem sikerülhetett volna ilyen jól, a tanácsai, és hogy hitt bennünk végig, nagyon sokat számít!

Pelle Veronika: Ehhez persze ilyen hallgatók kellettek, akik másfél-két hónap alatt képesek voltak megcsinálni a háromhónapos munkát. Annyira életszerű volt a helyzet, amiben találták magukat, mint egy valódi kommunikációs ügynökségnél, amikor az élet úgy hozza, hogy az egyébként szépen kitalált stratégiáról menet közben kiderül, hogy különböző külső okoknál fogva - vagy épp az ügyfél és az ügynökség közötti nem megfelelő információáramlás miatt - nem sikerül azt megvalósítani. Feladni viszont nyilván nem lehet, tehát ahhoz, hogy a projekt a fennmaradó fele időből gazdálkodva is sikerrel záruljon, gyorsan fel kell ismerni a hibákat, okosan számba venni a fennmaradó lehetőségeket, előállni egy B tervvel, és nemcsak tudással, hanem erős akarattal és szívvel-lélekkel odatenni magunkat. És ezek a hallgatók pontosan ezt tették: példás kríziskommunikációt vittek véghez, és nemhogy sikerült volna tisztesen elvégezni a projektfeladatot (ami egy ilyen helyzetben már önmagában siker), de olyan szintű kivételes motiváció és teljesíteni akarás hajtotta őket, hogy túl is szárnyalták azt. Ha minden ügynökségnek ilyen elkötelezett munkatársai lennének, akkor mindegyik Prizma-díjat nyerne!

Mennyire akarta, vagy mennyire lehetett tanárként befolyásolni a projekt megszervezését?
P. V.: Én azt szeretem ebben a kurzusban, hogy itt a hallgatók ténylegesen valós projekteken dolgoznak, csapatmunkában, egy fél éven át, a téma kitalálásától a megtervezésen át a megvalósításig, sőt az utánkövetésig. A hallgatók elmondásaiból sajnos azt tapasztalom, hogy az egyetemi éveik alatt úgy általában kevés olyan tapasztalatuk van, hogy a csapatmunka nem csak azt jelenti, hogy felosztjuk egymás között a munkát, mindenki egyedül felkészül a saját részéből, majd mozaikszerűen összerakjuk, és másnap előadjuk. A félév elején valószínűleg ennek a feladatnak is így állnak neki, de menet közben rájönnek, hogy ez egy valós téthelyzet, valós döntésekkel és valós következményekkel, és itt nem működik a munka feldarabolása, itt ténylegesen együtt kell működniük, itt mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Ennek következtében természetesen előbb-utóbb szinte mindenütt előjönnek az eltérő elképzelésekből, személyiségjegyekből és munkamorálból adódó konfliktusok, úgyhogy bizony minden csapat megharcolja a saját csoportdinamikájának nehézségeit. De éppen ettől életszagú a feladat, és éppen ebből tanulnak a legtöbbet: önmagukról, saját erősségeikről és gyengeségeikről, fejlesztendő készségeikről, a különböző csapatszerepekben betöltött belső működésükről. Mindezek tudatosítása érdekében pedig a félévet végigkísérik a folyamatos önreflexióra sarkalló rövid írásos feladatok. Tehát a kurzus célkitűzései között ezt az önismereti dimenziót is nagyon fontosnak tartom. De persze emellett reményeim és tapasztalataim szerint szakmailag is fejlődnek, választott szakmájuk, a kommunikáció egészen eltérő szegmenseit ismerik meg: azontúl, hogy a csapaton belül fejlesztik a belső kommunikációjukat, kifelé is együttműködnek piaci szereplőkkel, nonprofit szervezetekkel, a sajtóval, és meg kell tanulniuk nemcsak jól dolgozni, de a jó munkát jól kommunikálni, „eladni” is. Érzik a befektetett munka súlyát, felelősségét, értékét, és a végső megmérettetésen kommunikációjuk minőségéről is kapnak visszajelzést a szakmai estünkre meghívott zsűritől. A tanár részéről ez a kurzus egy folyamatos mentori tevékenységet igényel, és ez nagy kihívás: hogy úgy tudja végigkísérni ezt a folyamatot, hogy csak finoman hangszereljen a háttérből, engedje, hogy a hallgatók megtalálják a saját útjukat, ugyanakkor viszont elérhető legyen, és jókor szóljon közbe, ha a dolgok már épp kezdenének elcsúszni. Ha ezt az ember komolyan veszi, akkor ez a kurzus bizony nem kevés órán kívüli konzultációt és kapcsolattartást igényel, s persze mindezt nem egy csapatra és egy témára vonatkozóan, hanem párhuzamosan minden projektnél. De amikor az ember ott áll a szakmai esten, és hallgatja a hallgatókat, amint bemutatják féléves munkájukat, vagy amikor lát egy csodát megszületni, amikor olyan dolgot visznek véghez és olyan képességeket hoznak ki magukból, amit korábban ők maguk sem hittek volna magukról, hát van-e ennél jobb érzés egy tanár számára?

A kurzus keretében megvalósult többi projekt mennyire volt sikeres?
P. V.: A kurzuson - a kommunikáció és média szakterületén releváns megkötéssel - gyakorlatilag szabad a témaválasztás, éppen azért, hogy a hallgatók élvezzék azt, amin fél éven keresztül fognak dolgozni. Idén fantasztikus volt azt látni, hogy miközben a szabad témaválasztás keretén belül a csapatok akár profitorientáltabb ötletekkel is előállhattak volna (mint például egy startupterv vagy egy piaci igényt felismerő kommunikációs szolgáltatás terve), idén mind a négy csapat egy társadalmilag fontos ügyhöz, üzenethez nyúlt. A Right to Dream árvaházi gyermekek számára szervezett focitornája mellett volt egy csapatunk, a First Scars, akik a párkapcsolaton belüli erőszak legelső, általában még csak verbális, ám fájó lelki sebeket okozó jeleire szerveztek figyelemfelhívó kampányt. A One Hope One Yemen adománygyűjtést szervezett a jemeni humanitárius katasztrófa áldozatait segítendő. A negyedik csapat, a Warming Hearths pedig rászoruló fiatalok számára szervezett ruhagyűjtő kampányt, és próbálták ezeket stílusos szettekké formálni. Annyi örömteli pillanatot szereztek, vittek a hallgatók mások életébe a projektek során, hogy öröm volt ezt már csak nézni és végigkísérni is! Nagyon büszke vagyok minden csapatra!

A gyakorlati jellegű feladatokkal közelebb lehet hozni a hallgatókat a tudományos diskurzushoz?
P. V.: Én azt mondanám, hogy igen. Hiszek abban, hogy a gyakorlati jellegű feladatokkal - amellett, hogy értelemszerűen nem az elméleti alapozás, hanem a szakma kézzelfogható megtapasztalása a céljuk - közelebb lehet hozni a hallgatókat a tudományos diskurzushoz is. Nagyon jó példa erre a még egészen élénk emlékünk a szakmai estünkről, ahol egy, a szakma és a piac képviselőiből álló zsűri értékeli a hallgatókat, de emellett elhívjuk rá az alsóbb éves hallgatókat is, illetve bárki hozhat külsős közönséget is. Nagyon jó volt itt azt megélni, hogy egy-egy előadás után nemcsak a zsűri jelzett vissza, de a közönség is igazán aktív volt, így a megmérettetésből egy valódi, élő szakmai diskurzussá alakult át az este. És azt látom, hogy ez az élmény azokat az alsóbb éveseket is inspirálta, akik eljöttek, és már most elkezdtek gondolkodni azon, hogy ők jövőre vagy két év múlva milyen projektet szeretnének megvalósítani. Szerintem fontos, hogy a hallgatók azt lássák, hogy az általuk gyakran kötelező penzumként vagy fölösleges elméleti teherként megélt egyetemi feladatoknak nagyon is kézzelfogható eredményei születnek. Hogy azt lássák, hogy az a tudás, az a diploma, amit itt kapnak, az nem csak az elméleti felkészültségüket és szakmai tudásukat bővíti, az nem csak egy kötelezően megszerzendő papír, de nagyon is készpénzre váltható. És hogy ez mennyire így van, arról itt egy újabb friss példa: Lenke épp most, a beszélgetésünk előtt mesélte, hogy a projekt befejezésével beírta ezt a tapasztalatot a CV-jébe, és épp erre figyelt fel a munkaadója, ahová most frissen vették fel állásba.

Hallgatók: Mi úgy éljük meg, hogy ez a kurzus egyfajta végkifejlete volt a szaknak: itt nemcsak az derült ki, hogy mennyire vagyunk jó kommunikációs szakemberek, hanem az előadás során is bizonyítanunk kell, ezért is hajtottunk ennyire. És a zsűrit is meg kell győzni, aki nem látja a tíz perc mögött lévő féléves munkát. Beszéltünk is róla korábban, hogy úgy szeretnénk valami olyat csinálni az egyetemen együtt, aminek segítségével meg tudjuk mutatni, hogy mit tudunk, s ki tudunk tűnni a többiek közül. És erre kicsit most jövünk csak rá, hogy megvan az, amit kitűztünk magunk elé!

Említettétek, hogy néhány hallgatónak az a szemléletmódja, hogy a papír sokszor fontosabb, mint a gyakorlat. De ugyanez megvan néha a tanárok oldaláról is – hogyan lehetne nekik példát mutatni?
P. V.: Én túlnyomórészt elméleti, alapozó tárgyakat tanítok, de ott is mindig próbálok arra törekedni, hogy a lehető legtöbb gyakorlatot vigyek be az órákba, mert úgy gondolom, hogy egy elméleti tárgynak is úgy van igazán értelme, ha a hallgató látja a tudomány mindennapi életben való kamatoztathatóságát. Egy klasszikus előadásnál nincs az oktatónak annyira szabad keze, hogy ilyen mértékű gyakorlatorientáltságot vigyen az óráiba, mint amire például ez a kurzus teret enged. S annak is idő kellett, mire ennek a tárgynak a módszertana így kiforrta magát - ez pedig nem az én érdemem. Én négy éve, az angol nyelvű BA-képzésünk indításakor kaptam meg ezt a tárgyat, amit a magyar nyelvű képzésünkön Dobó István kollégám már évek óta visz a mesterszakosoknál, úgyhogy neki köszönhetem, hogy egy ilyen jól kitalált módszertant örököltem meg. Én nem gondolom, hogy fiatal oktatóként lenne jogom bármely tapasztaltabb kollégának példát mutatni, mert szerintem minden kolléga igyekszik a tudása legjavát adni. Amit én tapasztalok, az az, hogy érdemes próbálkozni a hagyományostól eltérő oktatásmódszertani keretekkel, én legalábbis ebben nagyon sokat tanulok a vezetőimtől és a kollégáimtól.

Szczuka Borbála