|
TÁRSADALOM ÉS GAZDASÁG XXI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM |
|
| THEISS EDE, A MATEMATIKAI | TÖRÖK SÁNDOR |
| KÖZGAZDASÁGTAN KIEMELKEDŐ MAGYAR GONDOLKODÓJA |
“Az emberi gondolkodás történetében nagy szerepet játszott az a felfogás, hogy a valóság teljessége egyetlen hatalmas matematikai egyenletrendszer keretébe illeszthető. Így Kant szerint minden tudományos ismeret elvált töredéke az egyetemes matematikának, s a tudományos haladás a matematikai gondolkodás térfoglalását jelenti. A matematikai közgazdaságtan minden eredményessége mellett is ennek a filozófiai álomnak a megvalósíthatatlanságára utal, s egyszersmind azt a határterületet jelenti, ahol a matematikai gondolkodás a szellemi tudományok keretében még érvényesülhet.”
(Theiss Ede: Az áralakulás, termelés és jövedelemelosztás matematikai elmélete)
A fenti sorok Theiss Edétől, a matematikai közgazdaságtan magyarországi úttörőjétől származnak, aki az 1930 és 1945 közötti időszakban felkészültségével nemcsak interpretálni tudta kora meghatározó közgazdászainak gondolatait, hanem kutatásaival tovább is vitte azokat. Talán műszaki végzettsége okán, gondolatainak, elméleteinek formalizálására mindig nagy súlyt fektetett. Megtartva az elődök (Walras, Pareto) statikus általános egyensúlyi elméletét, azt az időmozzanat és a termelési tényezők interdependenciájának figyelembevételével konjunktúraelméletté igyekezett alakítani és ezáltal dinamikussá tenni. Ebben a tanulmányban arra törekszem, hogy bemutassam Theiss Ede felfogását a matematikai közgazdaságtanról, s ezen keresztül képet fessek a Magyarországon meginduló konjunktúrakutatásról, mint tudományos kutatási programról.
A magyar konjunktúrakutatási program a két világháború között
A tudományos konjunktúrakutatás 1913–ban W. C. Mitchell Business Cycles c. munkájával veszi kezdetét, amelyben a szerző lerakja a tapasztalati konjunktúratan alapjait. 1914–ben jelenik meg H. L. Moore Economic Cycles c. könyve, amely nemcsak az empirikus konjunktúratan, de az elmélet dinamikai továbbfejlesztése terén is lényeges előrehaladást jelentett. A konjunktúrakutatás az első világháború után a közgazdaságtan egyik legdinamikusabban fejlődő területévé vált.
Magyarországon csak 1927 után készültek mélyreható tanulmányok a gazdasági élet hullámzásairól, ezek hatásairól és a konjunktúrákat magyarázó elméletekről.
1927–ben a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett “A konjunktúraelmélet alapjai, a konjunktúrakutatás módszere és eddigi eredményeinek bírálata” címmel. A pályázat elsőre kudarccal végződött, s csak a második meghirdetésre születtek meg a díjnyertes pályaművek dr. Andreich Jenő és dr. Rostás László tollából. A bírálók között szerepelt Heller Farkas és Navratil Ákos is, ők később több tanítványukat ösztönözték a konjunktúraelméletek feldolgozására. Szintén 1927–ben jelent meg Ifj. dr. Boér Elek A konjunktúra elmélete c. könyve, amelyben a szerző Cassel, Spiethoff, Lederer elméleteire építve vázolt átfogó képet a gazdasági hullámzás legfontosabb tanairól. 1928–ban a Tanulmányok a konjunktúra–kutatásról c. válogatással bővül a magyar konjunktúraelméleti irodalom, e kötetben Heller Farkas, Andreich Jenő, Konkoly–Thege Gyula, Vágó József, Serbán Iván és Balogh Tamás tanulmányát is megtalálhatjuk. Az 1930–as években számos elemzés és beszámoló jelenik meg a Közgazdasági Szemle hasábjain, többek között Theiss Ede, Ifj. Boér Elek, Surányi Unger Tivadar, Navratil Ákos és Heller Farkas tollából.
1928 után a Gazdaságkutató Intézet felállításával megnyílik az út az empirikus kutatás előtt is. A Gazdaságkutató Intézet Varga István vezetésével rendszeresen közöl konjunktúrajelentéseket. A KSH szintén létrehozza a maga konjunktúra elemző részlegét.
1937–ben jelenik meg a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában a Konjunktúraelmélet és konjunktúrakutatás c. kétkötetes mű, amelynek első kötetét Rostás László jegyzi. A második kötet – szerzője Andreich Jenő – a gazdasági hullámmozgások elemzésének statisztikai apparátusát mutatja be.
Rostás könyve nyújtja az első részletes áttekintést a konjunktúraelmélet kialakulásáról, s ez az első magyar mű, amely már hangsúlyt fektet a konjunktúrapolitika eszköztárának felvázolására is. A könyv a konjunktúramagyarázatokat endogén és exogén elméletekre bontva tárgyalja. Az endogén elméleteken belül megkülönbözteti a termelési szféra, a jövedelemelosztási szféra, és a monetáris szféra által indukált konjunktúrákat. A természeti, a pszichológiai, a technikai és a szociális tényezőkkel magyarázó exogén cikluselméletek is mind bemutatásra kerülnek. Sajnos a szerző saját monetarista elmélete meghatározza a számára elfogadható és tárgyalandó konjunktúrapolitikai eszközök körét. Mégis nagy jelentőséggel bír ez a munka, hiszen először jelenik meg magyarul, magyar szerzőktől olyan átfogó könyv, amely a konjunktúratanok három fő ágát – a konjunktúraelméletet, a konjunktúrapolitikát és a konjunktúrakutatást – részletesen feldolgozta, s az egyetemi hallgatók és a szélesebb publikum számára korszerű ismeretek elérését tette lehetővé.
A második világháború végéig magyarul két kiemelkedő jelentőségű konjunktúraelméleti mű látott napvilágot. Az egyik Theiss Ede
1943–ban megjelent Konjunktúrakutatás c. könyve volt, a másik Heller Farkas: A közgazdaságtan története c. alkotása 1945–ben, amelyben külön fejezet foglalkozik a konjunktúraelmélet fejlődésének bemutatásával.
A konjunktúra fentebb röviden bemutatott magyar kutatói közül kiemelkedik Theiss Ede tevékenysége, akinek munkásságát, különösen a matematikai– és a dinamikai közgazdaságtan meghonosításában vállalt szerepét, az alábbiakban szeretném bemutatni.
A matematikai közgazdaságtan
Theiss Ede korán elkötelezte magát a matematikai közgazdaságtan mellett. Az 1931–ben megjelent, Az áralakulás, termelés– és jövedelemelosztás matematikai elmélete c. értekezésében feldolgozta a matematikai közgazdaságtan alapvető műveit, ezeket értékelte, összevetette többek között az osztrák iskola eredményeivel. Sok helyen kimutatta kapcsolódási pontjaikat is. Bemutatja például, hogy a matematikai elemzés nincs ellentétben a határpárok törvényével, sőt még azt az ideális egyensúlyi helyzetet is kijelöli, amely körül– az árhatárokon belül – a valóságos ár ingadozik.
Theiss szerint a matematikai módszer csak bizonyos korlátok között, meghatározott problémák elemzésére alkalmazható. Számos eredményt lehet elérni a matematikai módszer segítségével
Ezzel egyszersmind kijelöli a matematikai közgazdaságtan kutatási területeit, amelyek közül ő a jelenségek kölcsönös összefüggésének vizsgálatát és a dinamikai jelenségek kutatását tekintette szívügyének.
Figyelemreméltó ismeretelméleti érveléssel támasztja alá a matematika alkalmazásának szükségességét a tudományokban. Értekezésében felhasználja Husserl lényegszemléletre vonatkozó filozófiáját, amely kimondja, hogy ugyanabból a jelenségből, aszerint, hogy miképpen szemléljük, egyrészt valami időben és térben adottat, egyéni jellegű tényt állapíthatunk meg, másrészt – másképpen szemlélve – valami más jelenségeknél is előfordulót, közöset, általánosat olvashatunk ki belőle. Theiss úgy gondolja, hogy a matematikai közgazdaságtan épp ezt a közöset próbálja megragadni, elsősorban közgazdasági relációk felállítása útján. A relációelméleti kutatások mellett elismerte a kategóriaelméleti megfontolások szerepét az elméleti közgazdaságtanon belül. Ez utóbbi kutatási irány elsősorban a gazdasági jelenségek szerves, organikus természetét domborítja ki, s így a gazdasági jelenségek kategóriáinak, típusainak kimerítő megállapítása, illetve tudományos leírások készítése a fő feladata.
Mivel tehát a matematikai közgazdaságtan célja relációk felállítása a gazdaság aktorai és tényezői között, ezért ezeknek a relációknak a kezelése a valóságtól való elvonatkoztatást igényel. Láttuk, Husserl alapján lehetséges az absztrakció, de az elvonatkoztatás egyben előnyös és szükségszerű is, hiszen “egyetlen szimbólum a fogalmak és relációk bonyolult szintézisét sűríti össze, ami a gondolkodás áttekinthetőségét és ökonómiáját nagymértékben előmozdítja, egyidejűen a szimbólumokkal való operálás törvényeinek formális betartása megóv a hibás következtetésektől, és a gondolkodást ezzel is tehermentesíti. Ez okból a kalkulus segítségével olyan problémákat is megoldhatunk, amelyekkel szemben a szimbólumokat nem használó gondolkodás tehetetlen.” Ez utóbbi igazolása a fentebb már említett határpárok törvényének formalizálása.
A dinamikai közgazdaságtan
Ahhoz, hogy jobban megérthessük, s megfelelően értékelni tudjuk Theiss Ede munkásságát a dinamikai elmélet és a konjunktúrakutatás terén, fontosnak tartom, hogy röviden áttekintsük a konjunktúraelmélet és a dinamikus közgazdaságtan kiépülését azoknak a módszertani és elméleti problémáknak a szemüvegén át, amelyekkel neki is szembe kellett néznie.
A közgazdaságtan először a gazdasági válságokra figyel fel, s próbálta azok okait megmagyarázni. A legkorábbi válságok Hollandia, Franciaország és Itália válságai. E válságok leírásai jelentették az első közelítéseket a gazdasági élet hullámmozgásainak felkutatása felé. Ezeket a gazdasági válságok ok–okozati összefüggéseinek kimutatására irányuló első elméleti kísérletek követték a klasszikus közgazdaságtan alkotóinak részéről.
Juglar volt az első, aki tagadta azt a felfogást, hogy a gazdasági válságok önmagukban álló események és ezzel a válságprobléma helyébe a gazdasági élet hullámzásának kérdését állította. Ezért őt tekintik a konjunktúraelmélet megalapítójának. A gazdasági hullámzások okait vizsgálva Tugan–Baranorosky hívta fel a figyelmet arra, hogy a válságok magyarázatában az okok két különálló csoportja különböztethető meg. Az un. endogén tényezők, amelyek hatására a gazdaság maga termeli ki a zavarokat, és az un. exogén okok, amelyeket a gazdaságon kívüli tényezők alkotnak.
Miután nehéz megoldást találni arra, hogy miképpen lehet az általános egyensúly elmélet keretében konjunktúraelméletet kiépíteni, fokozatosan az a meggyőződés diadalmaskodott, hogy a hullámzások okait külső tényezőkben keressék. Az egyensúlyelmélet hívei továbbra is olyan magyarázatokat kerestek, amelyek lehetővé teszik a konjunktúraelmélet beépítését az egyensúlyelméletbe. Élénk vita kerekedett akörül, hogy mi tekinthető endogén és mi exogén tényezőnek. A vita tétje az egyensúlyelmélet fennmaradása volt, többen – köztük neves kutatók – az egyensúlyelmélet felszámolását szorgalmazták.
Adolf Loewe és Simon Kuznets is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyensúlyi elmélet statikus felfogása egyenesen kizárja a konjunktúraelmélet lehetőségét, minthogy a konjunktúra dinamikus folyamat. Szerintük csak két eshetőség maradt, vagy exogén magyarázatot kell találni, vagy – szakítva az egyensúlyelmélettel – dinamikus alapon kell újragondolni a közgazdaságtan egész elméletét. E dinamikai elméletnek – Kuznets szerint – tömegjelenségeket kell leírnia, amelyek nem tekinthetők az egyéni döntések összegzésének, figyelembe kell vennie azt, hogy a gazdasági szereplők között nem olyan egyértelmű, merev kapcsolat van, mint amit a statikai szemlélet leír, s a gazdasági tevékenység keretei szintén változnak, noha a statikai elméletben ezek adottságok.
Kuznets szerint az egyensúlyi elmélet nem veszi számba az idő folyását, annak hatását a gazdasági életre és mellőzi azt, hogy a gazdasági élet egyes mozzanatai nem egy időben és egyformán reagálnak dinamikus hatásokra.
A lausanne–i iskola tanítását érintő bírálat e része részben igaz, hiszen annak ahhoz, hogy a gazdasági tényezők interdependenciáját ki tudja mutatni, el kellett tekintenie az idő vizsgálatától. De ezt az egyensúlyi helyzetet Schumpeter már tudta úgy interpretálni, mint ami a kölcsönös összefüggések folytán alkalmazkodási folyamatokat indukál, s nem pedig merev, rögzített állapotokat ír le.
Theiss vitába szállt a kuznets–i állásponttal, olyan dinamikus elmélet felállítására törekedett, amely a lausanne–i iskola egyensúlyi elméletébe építi be a dinamikai tényezőket, elsősorban az időmozzanatot – ezáltal megtartja a gazdasági tényezők közötti kölcsönhatás magyarázó erejét.
Vitatta a tömegjelenségek kizárólagos alkalmazását a dinamikus vizsgálatokban, s lándzsát tört az egyéni tevékenységek megfigyelése és elemzése mellett. A kvantitatív és a kvalitatív folyamatok egymást kiegészítő szerepét, állandó egymásra hatását hangsúlyozta, így elképzelhető a társadalmi – gazdasági változások részletesebb elemzése is. A statikát a dinamika partikuláris esetének tekintette, s úgy gondolta “…ezért a statika a természetes kiinduló pont a dinamikai vizsgálatok számára.”
Sajnos a lausanne–i iskola nem számol az időmozzanattal “...így azonban a termelési folyamat sajátosságainak figyelembe vétele, továbbá a gazdasági tényezők optimális értékeit meghatározó, tehát specifikusan gazdasági relációk, valamint a tőkeinvesztíciókat szabályzó összefüggések bevezetése a gazdasági tényezők interdependenciájába megoldatlan probléma maradt.”
Az időtényező bevezetése az elméletbe számos problémát vetett fel, mert egyfelől az idő bizonyos kvalitatív vonzatai nehezen értelmezhetők közgazdászok számára, másfelől az időmozzanat bevezetése a gazdasági jelenségek kvantitatív relációit bonyolultabbá teszi, mindez egyre bonyolultabb matematikai apparátus alkalmazását kívánja meg.
Láttuk, hogy Theiss Ede a statikai elmélet talaján, kiépíthetőnek tartotta a dinamikai elméletet. Ennek ő a következő kétféle útját látta:
Moore bevezeti a mozgó egyensúly fogalmát, ami egy olyan egyensúlyi helyzetet jelöl, amely ideiglenes egyensúlyok sorozatából áll. Ideiglenes egyensúly az az állapot, amikor termelés által adott a kínálat, s így a keresleti görbe szabja meg az adott jószág árát. Az ideiglenes egyensúly és a termelési költségek közötti különbségből fakadó vállalkozói nyereség és veszteség kiigazításokat tesz szükségessé, ami időt kíván. Ideiglenes egyensúlyok sorozata vezet a kiegyenlítődési folyamathoz, s az ár és a termelési költségek egyenlőségéhez.
A Moore–féle elmélet számos, itt nem tárgyalt fogyatékossága folytán Theiss a második elképzelést támogatja. Mindazonáltal hangsúlyozza Moore úttörő jelentőségét a keresleti és kínálati görbék empirikus meghatározását lehetővé tevő módszerek megalkotásában. Moore munkája nyomán a közgazdaságtudománynak egészen új ága fejlődött ki, az ökonometria.
Evans ötlete, hogy a gazdasági tevékenységet nemcsak a tényezők nagysága, hanem azok változása is befolyásolja. Ez utóbbit a változási sebesség segítségével lehet beépíteni a modellbe. Az így kiépíthető elmélet szerint, a termelés dinamikáját meghatározó tényezők: a fenti módon definiált változási sebesség, a várakozások, a bizonytalanság és a kockázat.
A bizonytalanság bekapcsolásával az elmélet elszakadt a tökéletes viszonyok feltételezésétől, ez fokozza a dinamikus elmélet valósághűségét.
Az Evans nyomán kiépülő dinamikai konstrukció rendelkezik azzal a kedvező tulajdonsággal is, hogy a dinamika itt a statika általánosítása, hiszen a statika esetében a változási sebesség zérus vagy elhanyagolható, míg a dinamika esetében a változási sebesség számottevő. Ebből következik az is, hogy a dinamika és a statika között nem lehet elméleti ellentmondás.
Theiss Ede számára az elméleti megfontolásokon túl, a matematikai – statisztikai módszer által elért eredmények is bizonyítékot szolgáltattak arra nézve, hogy azon az úton jár, amelynek segítségével megállapíthatók "...azok az intézkedések, amelyek a változó erők hatása alatt működő és belső fluktuációkra hajlamos közgazdaságban a konjunkturális kilengéseket mérséklik és a termelő tényezők állandó foglalkoztatását, így különösen a munkanélküliség problémájának megoldását eredményezik.”
Dinamikai elméleti kutatások
Theiss Ede számos korai művében kiemelte a dinamikai közgazdaságtan kiépítésének fontosságát. Mindezt a matematikai közgazdaságtan segítségével, korábbi matematikai közgazdászok eredményeinek fenntartásával és továbbfejlesztésével tartja megvalósíthatónak. Amerikai tanulmányútja során több cikket publikált neves külföldi szakfolyóiratokban, amelyek az ő hozzájárulásait összegzik a dinamikai elméleti kérdések elemzéséhez.
Az Időmozzanat és kapitalista termelés c. cikkében kimutatta, hogy a cégek profit maximalizáló magatartása, amely a termelés időmozzanatának optimális megválasztását is jelenti, és egységes kamatláb kialakulásához vezet, méghozzá úgy, hogy a termelés időmozzanatának hossza és a géppark optimális élettartama fordítottan arányos a kamatlábbal. Elemezte a tőkekereslet összetevőit, s megállapította, hogy az állótőke és a mozgótőke függvényeként értelmezett tőkekereslet függ a termelés időmozzanatától és a termelés volumenétől.
1933–ban publikálta A kapitalista termelésből származó gazdasági fluktuációk mennyiségi elméletét, amelyben azt taglalja, hogy okozhat–e gazdasági hullámzást a termelés különböző időtartama és a termelőeszközök élettartama. Ennek során kimutatta, hogy a pénz a forgalmi egyenlet útján az egyes iparágakban a termelés időmozzanatából származó induviduális fluktuációk szinkronizmusát okozhatja, és ez felerősödve konjunktúra ciklushoz vezethet. Erre építve levezetett egy általános konjunktúramodellt, amelynek statisztikai igazolását Tinbergen végezte el.
Rostás László a fentebb említett művei miatt Theiss Edét a túltőkésítési elméletek híveihez sorolta konjunktúraelméleti munkájában. A túltőkésítési elméletek jellemzője, hogy a gazdasági termelés folyamatából, az anticipációk és a bizonytalanságok figyelembevételével igyekeznek magyarázni a gazdasági ciklusok kialakulását. A konjunktúraelméletek a későbbiekben úgy fejlődtek tovább, hogy a túltőkésítési elméletek megfelelő, a termelési fluktuációkat magyarázó elméleteit monetáris szempontokkal egyesítették.
Theiss A megtakarítások és beruházások dinamikája c. cikke, Keynes elméletének továbbfejlesztése, amiben igazolta, hogy ha a megtakarítások és a beruházások között az egyenlőség nem teljesül, akkor a gazdasági fluktuáció növekedni fog, és meghosszabbíthatja a ciklus idejét.
A gazdasági hullámzás okai
Theiss Ede 1943–ban jelentette meg Konjunktúrakutatás című könyvét, ami a konjunktúrakutatás akkor legmodernebb elméleteinek összefoglalója.
Elképzelése szerint a gazdasági fluktuációkat általában a külső tényezők egy rövid ideig tartó változása, mint impulzus lendítheti be, ami aztán hosszú ideig tartó endogén változásokat okozhat, ez idő alatt az endogén folyamatok sajátosságai elsősorban a közgazdaság belső összefüggéseiből nyernek magyarázatot. Éppen ezért fontos, hogy “a közgazdaság sorra következő állapotainak egymásból való kialakulását megmagyarázhassuk”, ez pedig az interdependencia vizsgálata nélkül elképzelhetetlen. Van egy másik érv is a gazdaság kölcsönös összefüggéseinek kiemelt tanulmányozása mellett, méghozzá az, hogy ezáltal elkerülhetjük a monisztikus konjunktúra magyarázatokat.
A Konjunktúrakutatás c. könyvében Theiss Ede megkülönbözteti a termelést dinamizáló és a pénz– és hiteléletet dinamizáló elméleteket. Mindkét oldalnak meghatározó szerepet tulajdonít a konjunktúrahullámzás indukálásában. Külön vizsgálja a fogyasztási és a termelési javak összefüggéseit is. Tekintsük át röviden, milyen kapcsolatokat mutat ki Theiss a gazdasági szektorok között, amelyek a konjunktúrahullámzást előidézik és fenntartják.
Gazdasági hullámzást okozhat, a termelés időmozzanata, a bizonytalanságon és a várakozásokon keresztül, a következőképpen: tegyük fel, hogy a kereslet a vizsgált árucikk iránt valamilyen okból megnövekszik. Az ár emelkedni fog. A nagyobb ár és az áralakulás emelkedő irányzatának hatására a termelők kibővítik termelésüket, de ez az új termelési többlet csak a termelés időtartamának megfelelő késéssel jelenik meg a piacon. Időközben az áremelkedés tovább tart, hiszen a tartós áremelkedés a kereslet jelenbeli növekedését eredményezheti, mert a fogyasztók magasabb árra számítanak és így vásárlásaikat a jelenben ejtik meg. Az áremelkedés gyorsulása mindaddig tart, amíg az első nagyobb termelési többlet a piacra nem kerül. Ennek hatására az áremelkedés lelassul, de mivel a piacra folyamatosan kerülnek a kibővített termelés eredményei, az áremelkedés végül megáll, s ársüllyedés következik be. Az ársüllyedés is természetesen a termelés alkalmazkodásának időtartamáig állhat fenn, utána újabb emelkedést eredményez. A termelés időmozzanata a termelés időtartamából és a termelési eszközök tartósságából képződik. A fentiekben láttuk, hogy a termelés időtartama miként okozhat ciklust, most nézzük a termelési eszközök tartósságát, amely úgy gerjeszthet ciklust, hogy a fellendülés alatt a termelési jószágokat nagy mennyiségben termelik. Ez a fellendülési folyamat jellegzetessége. A fellendülés végeztével a termelési javak további előállítása feleslegessé válik. Ha a fellendülés alatt megtermelt termelési javak elhasználódnak, újra szükség lesz a termelési javak előállítására.
Theiss Ede felfogása szerint a tőke mint termelési tényező legfontosabb gazdasági szerepe éppen abból áll, hogy a termelőerők felhasználása és az ebből származó eredmény bekövetkezése között a fennálló időközt áthidalja, ezáltal a termelés közvetetté válását lehetővé teszi, ami a nagyobb eredményesség előfeltétele.
Művében azt is bemutatta, hogy a fogyasztási javak termelésének növekedési üteme – az akcelerációs elven keresztül – milyen hatásokat indukál a termelési javak iparágaiban, s ez utóbbi hogyan hat vissza a fogyasztási javakat előállító vállalatok prosperitására. Ennek a gondolatmenete a következő:
Amennyiben a fogyasztási javak termelésében hullámzások lépnek fel, ezek a termelési javak körében sokkal nagyobb amplitúdójúak és a fogyasztás növekedésének puszta lassulása képes a termelési javak gyártásának hanyatlását előidézni. A termelési jószágok irányában jelentkezik egyrészről az úgynevezett felújítási szükséglet, másrészről az úgynevezett bővítési szükséglet.
A bővítési szükséglet a fogyasztásnövekedés sebességével arányos, így a bővítési gépszükséglet csúcsértéke szükségszerűen megelőzi a fogyasztás csúcsát. Theiss szerint azonban mindenképen figyelembe kell venni a felújítási gépszükségletet is. A felújítás a fogyasztással arányos, de nem szükségszerűen állandó, hanem a gépek élettartamának megfelelő korábbi időpontban bekövetkezett gép–állományváltozásoknak megfelelően lehet csökkenő, növekvő, vagy állandó nagyságú. Végül figyelembe véve, hogy a termelési jószágok termelése is időt igényel, illetve a felújítás is halasztható bizonyos időkorlátok között, érthetővé válik, hogy a termelési és fogyasztási javak volumenének hullámzásánál a fázisok időbeli sorrendje tetszőleges lehet. Ezzel cáfolta azt a gondolatot, miszerint az akcelerátor hatás segítségével előre lehet látni a fogyasztási javak visszaesését.
Theiss nagy szerepet tulajdonít a pénznek, ami fontos kapocs a gazdasági ágak között és lehetővé teszi, hogy egységes konjunkturális ciklus alakuljon ki. A monetáris tényezők tekintetében teljesen Keynes, Wicksell és Robertson munkásságára hagyatkozik. A legfontosabb kérdés az, hogy mitől ingadozik a beruházás. Ehhez górcső alá veszi a tőke keresletének és kínálatának találkozási folyamatát, s ezek hatását a kamatlábra. Ehhez a hitelszervezet, a hitelezési folyamat és a takarékoskodás alapvető motívumait és mozgató rugóit tárja elénk. Fontos megemlíteni, hogy Theiss Ede egymással össze is veti Robertson, Keynes és a svéd közgazdák tőkepiaci elméleteit. Kimutatja azok azonosságait és eltéréseit is. Monetáris konjunktúramagyarázatának alapja a Wicksell féle expanziós és zsugorodó folyamat, amely a kamatlábakon keresztül hatással van a beruházásokra. A beruházások viszont a termelési tényezőket előállító iparágak keresletét alkotják. Így kapcsolódik egymásba a termelési és a monetáris szféra.
A dinamikai közgazdaságtan elveinek alkalmazása – összefoglalás
Konjunktúraelméleti kutatásai, a világgazdasági válság és Keynes gondolatainak megismerése arra késztette, hogy belássa a közgazdaság automatizmusa nem tudja a gazdasági optimumot megvalósítani. Kiemeli, hogy egy súlyos gazdasági válságból való gyors kiemelkedést nem lehet csupán monetáris eszközökkel biztosítani. Ezért a közjólét biztosítása érdekében állami beavatkozást, aktív gazdaságpolitikát tart szükségesnek. Erre ragyogó példákat is fel tud mutatni, Svédországét és az amerikai New Deal–t, amelyeket tanulmányai útján, éppen ő ismertetett meg a magyar közönséggel. Fontosnak tekinti a munkanélküliség megszüntetését, amelyre válság idején a közmunkák alkalmazását javasolja olyan területeken amelyek a magánszféra számára nem rentábilisak, viszont a gazdaság hosszú távú érdekei szempontjából elengedhetetlenek. Ilyennek tekinti például a közlekedés fejlesztését, a villamosítást, a vízszabályozást, az öntözést és talajjavítást.
Az állami beavatkozás – Theiss álláspontja szerint – nem merülhet ki a közmunkák lebonyolításában, hanem biztosítania kell a termelési ágak állandó foglalkoztatottságát. Így gondoskodni kell a nyersanyagszükségletek fedezéséről és a termékek elhelyezéséről. Ez a gondolat a külkereskedelmet stratégiai ágazattá lépteti elő. Azt gondolhatnánk, hogy Theiss nem vette, s nem is vehette észre az állam gazdaságba való közvetlen beavatkozásának számtalan mellékhatását, így például azt a strukturális merevedést, amit ez a politika kíván. Theiss Ede nem így gondolkodott, ő fontos elemnek tekintette a gazdasági tényezők egymáshoz való kölcsönös alkalmazkodását. Ezt csak a vállalkozói szabadság biztosíthatja. A dinamikai elmélet által kimutatott bizonytalansági tényezők időnként elkerülhetetlenül válságokhoz vezetnek, amelyekből gyorsan és a lehető legkisebb áldozatok árán csak az állam képes kirántani a gazdaságot. A helyes állami beavatkozás jellegzetessége éppen, az hogy minimális kényszert alkalmaz.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy Theiss Ede átlátta azokat a legalapvetőbb mechanizmusokat, amelyeken keresztül a kapitalista gazdaság szektorai kölcsönösen alkalmazkodnak egymáshoz. A kölcsönös alkalmazkodás volt Theiss számára a gazdasági élet alfája és omegája, amelynél fogva mindegyik mozzanat egyrészt ok, másrészt okozat, és egymással folytonos kölcsönhatásban állnak. Ezért ragaszkodott erősen a walras–i egyensúlyelmélethez. Számára a konjunktúraalakulás legjellegzetesebb sajátossága, hogy az egyes gazdasági ágazatokban fellépő, illetőleg bizonyos gazdasági tényezőkből kiinduló hatások vagy egyensúlyzavarok tovagyűrűződéséből egy az egész közgazdaságra kiterjedő egységes konjunktúrahullámzás keletkezik.
Irodalom
Theiss Ede közgazdasági művei:
Egyéb felhasznált irodalom:
|
|
|