Bevezető

Az EU Bizottság 1998. novemberi országvélemény–sorozatának egyértelmű üzenete szerint Magyarország az EU tagjelöltek első csoportjában is vezető helyre került. Az 1999. márciusi berlini csúcsértekezlet pénzügyi és eljárási irányelveket hagyott jóvá, aminek alapján a keleti kibővülésre szánt összegeket nem lehet más célokra fölhasználni. Ugyanakkor ezek az összegek legföljebb két–három, nem túl nagy transzferigényű tagjelölt bevételére teremtenek lehetőséget. Elkészült az új kormány – immár az átvilágítás – acquis screening – eredményeit tartalmazó – nemzeti integrációs programja. Miközben a magyar főtárgyaló közlése szerint a 31 tárgyalási téma közül hétben lényegében megegyeztek (Magyar Nemzet, 1999. máj. 20.), a külügyminiszter szerint pedig további nyolc témában az év végéig lezárhatók a tárgyalások (Napi Magyarország, 1999. jún.1.), a lengyel kormány az EU–val tárgyaló teljes csapatot lecserélte. Csehország fontos részterületeken – így az iparpolitikában –, Románia a nemzeti programja egészével nem tudott előállni (Magyar Hírlap, 1999. máj.31.), vagyis a magyar befutó hely biztosnak látszik.

E messze vezető, összetett kérdéskör és folyamategyüttes részleteit egy másik írásban kíséreltem meg áttekinteni (Csaba, 1999). A jelen gondolatmenetben ezért kiindulópontnak veszem azt, hogy az ország EU–tagsága belátható időn belül megteremthető, erre mind az unió fogadókészsége, mind a magyar alkalmazkodóképesség kialakítható. A Prodi vezette Bizottság fölállása után kölcsönös politikai érdek lesz, hogy jó példát mutassanak a többi átalakuló országnak, s ez az érdek átlendíti majd a két felet a derogációk, a transzferek, és a szakértői szinten végtelennek tűnő akadályok kérdéseiben ma még fennálló különbségeken. A kérdés ekkor – szempontunkból – nem az lesz, hogy milyen gyorsan legyünk az EU tagjai, hanem az, hogy miképp. Közelebbről: miképp szolgálhatja hazánk EU–tagsága a tartós versenyképesség, a fenntartható fejlődés, az inflációmentes növekedés nemzeti céljait?

A közösségi joganyag átvétele és a versenyképes piacgazdasági modell

Egy ország EU–csatlakozása feltételezi, hogy ott már jól működő piacgazdaság működik. Az első, technikai lépés a közösségi joganyag átvétele. A második, nem kevésbé fontos lépés a nyugat–európai szociális piacgazdasági modell lelkének átvétele. A kettő nemcsak, hogy nem esik egybe, hanem ellentmondásokkal is terhes.

Nyilvánvaló, hogy ha valaki egy klubba felvételét kéri, a tagfelvétel szakaszában minimális elvárás vele szemben, hogy ne minősítgesse a klub működését, és főképp ne ő szabjon feltételeket e klubban lévők kívánatos viselkedésére. Ugyanakkor lehet véleménye e szabályokról, sőt célszerű ha van róla véleménye, mert akkor belépése után eredményesebben tud hozzászólni a vitákhoz (a maga érdekében is).

Élesen elválik tehát mind a gondolkodásban, mind a gyakorlatban két szint. Az egyik – technikai – lépés a szerteágazó közösségi joganyag átvétele és az alkalmazásához való felnövés. Ez utóbbi mibenlétét jól mutatja, hogy az 1984–ben Németországból átvett – és így eleve konform – magyar versenyjogi szabályozást a gyakorlatban ma még főleg a nemzetközi vállalatok használják Magyarországon, éspedig főleg egymás ellenében (piacuralmi és fogyasztóvédelmi ügyekben). A közbeszerzési, környezetvédelmi vagy épp az agrárgazdasági előírások bevezetése, majd betartatása nyilván évtizedes feladat lesz.

Ugyanakkor van – és a tudományos gondolkodásban nagyobb súlyt érdemelne – egy másik szint is. Az EU–gyakorlat – különösen az 1995 júliusában kiadott Fehér Könyv rossz hagyományát követve – teljességgel a százezer oldalnyi előírás mennyiségi átvételének – vizsgáztatás–szerű – számonkérésére szorítkozik. Ezért elsikkad az a tény, hogy az integrálódás elsődleges célja a világpiacon tartósan versenyképes piacgazdasági modell létrehozása az átalakuló országokban. Az EU nem Vöröskereszt, tagjai sorába eleve csak teljesítőképes országokat fogad. De fordítva is fölmerül a kérdés: mennyiben szolgálja a konkrét EU–közösségi és tagországi (!) – gyakorlat átültetése Magyarország vagy más átalakuló ország tartós nemzetközi versenyképességét?

Amennyire illdomtalan lenne a diplomáciában e kérdést feszegetni, annyira sürgős és fontos a tudományos és a közéleti gondolkodás számára e kérdések alapos, részletes és nyilvános megvitatása (a konszenzus igénye nélkül). Az EU – egyfelől az egyetlen lehetséges választás, földrajzi, történelmi, kulturális és gazdasági okokból egyaránt. Másfelől az EU – mai tagjainak megítélése szerint – válságban lévő intézmény, ahol a tagállamok egoizmusa és a távlat bénító hiánya ijesztően kisszerű kompromisszumokhoz, és ezeken keresztül a régóta szükséges reformok elhalasztásához és torlódásához (németül: Reformstau) vezettek. Ez pedig lassú gazdasági növekedést – 1999. májusában pl. az euro–övezetben alig 0,4%–ot – eredményezett. Miközben az 1997. decemberi luxemburgi és az 1999. júniusi kölni csúcson a foglalkoztatási paktum állt a gazdasági viták középpontjában, az EU munkanélküliségi rátája 1999. májusában 10,1%–on állt, míg Svájcban 2,7%, az Egyesült Államokban 4,6% volt a megfelelő érték. Etekintetben külön súlyosbító tétel, hogy nő a tartós és a diplomás munkanélküliek aránya (Falusné, 1997). Az "EU–szint" elérése az 1998–ban 5%–kal növekvő, viszont "csak" 7,6%–os munkanélküliségi rátával működő magyar gazdaság számára nem igazán vonzó távlat.

De maga az EU jelenlegi intézményrendszere is átfogó reformra szorul. Erre a célra a kölni csúcs határozatai szerint új kormányközi konferenciát hívnak össze azzal a céllal, hogy 2000 végére meglépje azokat a lépéseket, amelyeket 1997. májusában Amszterdamban már 95%–ban egyeztettek ugyan, de a hajnali órákban már a delegációk kimerültsége miatt nem tudtak elfogadni.

Az EU működése – az Étienne Davignon őrgróf, volt főbiztos és munkatársai által jegyzett, A működőképes Európáért címen közreadott kötet szerint (ism: Peel, 1999) – túlnőtte sikereit és saját eredményei foglyává válva képtelenné vált a változásra. "Az EU megbénulhat a rövid távú szemlélet túlsúlya miatt, miközben a válsága egyre mélyebb". A működésképtelenség biztos jele az, hogy a miniszteri tanács tagjai is, ha egy mód van rá, elbliccelik a jelenlétet, hiszen tizenöt kolléga fél–félórás felolvasása egy teljes munkanapot kitöltő monotóniát jelent, mindenféle interakció és döntési lehetőség híján. Ez részint abból fakad, hogy mindent az "illetékes elvtársaknak" kell eldönteniük, hiszen az integráció kormányközi jellege fennmaradt. A 24 főigazgatóság – ami a kibővülés esetén tovább érvényesített nemzeti elv esetén még szaporodna – nyilván nem a funkcionalitás elvére épül. Davignonék szerint elég lenne belőle négy is: a külpolitika, a gazdaság– és pénzügypolitika, a bel– és igazságügy, valamint az általános (koordinatív) feladatok főbiztossága. Ekkor valóban kiszabadulhatna – legalább a központi apparátus – a ma még nyomasztóan egyoldalú nemzeti belpolitikai függőségből.

Német elemzők (Landfried, 1999) kiemelik, hogy európai alkotmány híján elkerülhetetlenül a meglévő bürokrácia toldozgatása, szüntelen kiszélesítése a megoldás minden kérdésre. Ez nem főként foglalkoztatási kérdés, hiszen Brüsszelben a 15 ország közös ügyeit intézik annyian – 14 ezren – mint Hamburg szabad városáét, hanem a belső szervezet összehangolatlansága és a tárcafelelősség hiánya miatt.

E helyzetben természetes védekező reflex az, hogy az utolsó szögig mindent szabályozni akarnak, holott ez – főleg a mezőgazdasági és a strukturális alapok esetén – a feladatok természetével ellentétes. Az Európa Parlament 400 szakbizottsága nem pótolja a demokratikus legitimáció gyengeségét és a hatáskörök hiányát. Miközben az a tény, hogy a Parlament – a május óta hatályos amszterdami szerződés szerint – mindenkit elszámoltat, még az európai jegybankot (ECB) is, a demokrácia erősödésének a jele, a miniszteri tanács továbbra is magánál tartja a végrehajtó hatalom mellett a törvényhozói nagy részét is.

Az euro technikailag sikeres bevezetését követően tartós gyengélkedésnek indult. S még ha ezt nem is tekinthetjük válságjelnek, hisz szintje a tagvaluták/$ 1997/98 évi súlyozott átlaga közelében van, sőt amerikai elemzők 15–30% közti felértékelődési potenciált látnak benne (Der Euro, 1999), a piacok értékítélete szerint az európai uniós kormányok egyelőre visszarettennek attól a deregulációs hullámtól, amit az egységes valuta szükségképp kényszerít majd ki. Az ECB 1999 májusi jelentése ismételten kiemelte: több nagy tagállam államháztartása csak egyszeri intézkedések révén van a maashrichti kereteken belül, strukturálisan azonban kiegyensúlyozatlan maradt.

E vázlatszerű – de a makrogazdaságot szinte teljeskörűen átfogó – áttekintés arra utal, hogy az acquis átvételének kényszeréből nem vezethető le, hogy az EU minden világok legjobbika lenne. E modell – megítélésénél akár teljesen el is tekinthetünk a közismert ágazati – így az agrárgazdasági, az "érzékeny ipari termékkört" érintő, vagy épp a közlekedési – problémáktól. Ha ez utóbbiakat is figyelembe vesszük, kétségtelennek tűnik, hogy az EU–konformitásra történő szertartás–szerű hivatkozás – a kamatadótól a kéndioxid–kibocsátásig terjedő körben – legalábbis alaptalanul szerepel a jolly–joker szerepében. Minél kevésbé hagyjuk, hogy az elméleti mérlegelést közvetlenül az egyes érdekcsoportok – ágazatok, szakmák, területek, főhatóságok – csillapíthatatlan forrásigénye és az ennek mindent alárendelő jövedelemelosztási marakodás alakítsa ki, annál kevésbé lesz elfogadható "végső érvként" az EU gyakorlatban való előfordulás ténye.

Az EU sajátos tudathasadásban él. Egyfelől alaptörvénye, az amszterdami szerződés továbbra is alapelvként mondja ki a szubszidiaritást. Ez – a katolikus társadalmi tanításból eredő – felfogás tiltja, hogy bármit központosítsanak, amit alacsonyabb szinten is el lehet intézni. Politikai értelemben ez a szövetségi államok – így Németország – gyakorlatát emeli a közösségi elvek szintjére. Ugyanakkor az EU legnagyobb alapjai működésében, de a közösségi törvénykezés egy részében is a feltétlen egységesítés és a részletes szabályozás szempontja érvényesül, részben a föntebb vázolt okokból.

Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, hogy párhuzamosan és egymás ellenében jelentkezik a rendszerek versenyének elvét hirdetők és a közösségi egységesítők törekvése. Minden egyes részterület esetében külön vizsgálatot igényel két mozzanat:

1. közvetlen, kötelező közösségi joghatályú, a strasbourg–i Európai Bíróságon keresztül behajtható joganyagról, vagy közösségi ajánlásról, útmutatásról, közvetlen joghatállyal nem bíró normatíváról van–e szó?
2. Az adott terület érdeme szerint melyik alapelv érvényesítése célszerű, és miként rendelkezik erről a közösség joghatályos szabályrendje, nemzeti vagy közösségi hatáskörbe utalja–e a kérdést?

Egy jellegzetes példánál maradva: Mario Monti főbiztossága idején erőteljes törekvések érvényesültek az adóharmonizálás tekintetében. Ez a törekvés – az angol és a luxemburgi kormány ellenállásán – egyelőre megbukott, de OECD–szinten is jelentkezik. Az elmélet jelentős része sosem támogatta ezt a törekvést, legalább három okból.

1. Az adó a közterheknek csak egy része, ami a többi elemmel (és például a leírási lehetőségekkel és mentességekkel) együtt értelmezhető; utóbbiakról szó sem esik (hisz nincs szövetségi állam).
2. Az adóverseny hasznos, mert véd a demokratikus folyamat természetéből adódó túladóztatástól, és így védi az ország versenyképességét.
3. A tőkepiacok liberalizáltsága és a régóta világméretűvé vált verseny ellen nem is érdemes, meg nem is lehet, szigetszerű, erődszerű képződményekben védekezni, ha pedig mégis lehetne átmenetileg, az jólétcsökkentő hatású volna.

Ezért fölöttébb nyitott és vitatandó kérdés marad (Cassel, szerk., 1998) az egységesítés és a verseny aránya. Ha nem a mindenkori tárgyalástechnikai és taktikai szempontból indulunk ki, akkor az esetek túlnyomó többségében nincs kézenfekvő megoldás. Mindkét irányzat mellett lehet értelmes érveket felhozni, s a közösségi döntés a politikai folyamatban születik majd meg.

Miután a példaszerűen felsorolt, nagy jelentőségű, rendszerformáló kérdésekben "technikai optimum" nincs, kézenfekvő, hogy a "nemzeti érdek" e területeken nem eleve adott. Térségünkben régi – List Frigyesre visszamenő – rossz hagyománya van annak, hogy ezt definíciószerűen a termelői kisebbségével azonosítsák a fogyasztói többség ellenében. Ezért érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy minden konkrét esetben explicit vitát – és persze megelőző hatásvizsgálatot – igényel az, hogy megállapítható legyen, kinek mi az érdeke. Például a légtérhasználat monopolizálása – a mai jegyárak ismeretében – biztosan érdeke az állami légitársaságnak, de nem érdeke egyetlen utasnak vagy szállítmányozónak sem. A távbeszélőpiac monopolizálásánál is ugyanez a helyzet. A példák a joghurttól a gyógyszereken át az elektronikus médiáig sorolhatók.

A "második generációs" rendszerváltozás

Magyarországon a rendszerátalakulás klasszikus – SLIP – feladatai megoldottak, a pénzügyi közvetítő rendszer egésze működőképes, csak egyes szereplők/ügyletek tekintetében maradt bizonytalanság. És miközben a tőzsdefelügyelet hatékonyabbá tételétől az Emu–szintű infláció eléréséig még sok klasszikus megoldandó feladat is maradt, a következő évtized és a hosszabb távlat szempontjából a második generációs rendszerváltó feladatok súlya lesz a meghatározó. A rendszer egész arculatát és teljesítményét ugyanis erősen meghatározza majd az, hogy az egészségügyben, a nyugellátásban, a területfejlesztésben, a környezetvédelemben, az oktatásban és ezeken keresztül az államháztartásban milyen arányok és mértékek alakulnak ki. Elsősorban ezen áll vagy bukik, hogy mennyire és mikorra jönnek létre a fenntartható és finanszírozható fejlődés feltételei. Ezek jelenleg nem adottak, sem nálunk, sem az EU–országok többségében.

A jelen áttekintés szempontjából fontosabb lehet annak belátása, hogy a megoldás nemcsak nálunk várat magára – ezt legkésőbb a Bokros csomag óta már mindenki tudja – hanem az EU térfelén sincs "konyhakész állapotban", ahonnan könnyen, gyorsan átvehető, kis ízesítéssel rögvest tálalható megoldásokra lehetne számítani. Etekintetben a közösségi joganyag átvételének diplomáciai kényszere és az ehhez kötődő többletforrás–szerzési akciók/késztetések teljesen hamis várakozásokat keltettek és perverz, önveszélyes taktikát alakítottak ki a közszereplők széles körében. Elterjedt hiedelem szerint elég egy–két uniós szabályra hivatkozva normákat kihirdettetni, s utána már a közhatalom feladata lesz a terület finanszírozása az idők végezetéig. Minél szűkebbre szabja a pénzügyi tárca a maga feladatát, minél inkább csak a könyvelési egyensúlyt tekinti sajátjának és a makrovitákból angolosan távozik, annál ellenállhatatlanabb lehet a politikai folyamatban ez a törekvés.

Ez nem egyszerűen infantilis reflex, hanem kártékony. Ha Magyarország alacsonyabb fejlettségi szinten, de erős világpiaci versenyben épp azokat az elemeket emeli át az EU–országok gyakorlatából, amelyek magasabb termelékenység mellett sem (lesznek) finanszírozhatók, netán azokat, amelyek közvetlenül is kiváltják az EU–országok versenyképességi és növekedési gondjait, akkor bizonyára tévúton járunk.

Etekintetben egyértelműnek tűnik az, hogy a munkapiaci kötöttségek kiterjesztése és az összesített közteherszint növelésével/magas szinten tartásával járó megoldások bevezetése/megőrzése a gazdasági növekedés ellenében hatnak. A munkapiac tekintetében igen fontos kiemelni, hogy a német/finn kollektív béralku mellett a holland és az angol rugalmas foglalkoztatási formák is az EU–n belüli formakészlethez tartoznak.

A finanszírozhatatlan részrendszerek működtetésének nehéz ellenállni, hisz a jóléti állam vonzereje a választóközönségre nagy – bár a társadalomátalakító elemek már jó ideje visszaszorulóban vannak a nyugat–európai gyakorlatban (Szamuely, 1992). A 90–es évek tapasztalata – az idézett elemzést igazolva – azt mutatta, hogy nemcsak a jóléti állam kiterjesztésének, hanem visszagöngyölésének is kemény korlátja van, nevezetesen a választóközönség értékrendje, megszokása, elvárása, azaz preferenciái. Ez jelent meg abban, hogy a konzervatív néppártok is sok esetben az égetővé vált strukturális reformok ellenlábasaivá, a status quo védelmezőivé váltak, és a jóléti állam áramvonalasítása a modernizálódott baloldalra maradt (Romano Prodi–tól Tony Blair–ig).

A fejlemények politökonómiai értelmezése azonban nem mentesít a következmények alól: az EU a 90–es években megszűnt a világgazdaság motorja lenni. Lafontaine és mások növekedésserkentő vízióit épp ez a tény észlelése miatti jogos elégedetlenség szülte. Az unió meghatározó gazdaságainak – így Németország, Anglia és Franciaország – renyhesége intő jel a növekedési pályára épp, hogy ráállt, s a gyors növekedés társadalmi elvárásában élő közép–európai gazdaságoknak. S bár a "határ a csillagos ég" típusú előrejelzéseknek még választási propagandaként sem adunk hitelt, attól még nagyon is reális szembenéznünk azzal a veszéllyel, ami a hasonló intézményi megoldásoknak a növekedésre gyakorolt hasonló – ez esetben visszahúzó – hatásából elméletileg belátható módon, szükségképp adódik.

Növekedéselméleti értelemben ez azt jelenti, hogy az átalakuló országok – a 90–es évek Latin–Amerikájától eltérően – nem a gőzerővel húzó amerikai mozdonyra kapcsolódnak rá az évezredforduló után. A kereskedelmi liberalizálásból és a tőkevonzó képesség erősödéséből adódó növekedési hatások egyrészt eleve csak közép– és nem hosszú távúak, másrészt már a jelenlegi teljesítményben is érvényre jutnak. Ez azt jelenti, hogy az uniós tagságból csak korlátozottan adódnak hosszú távú növekedési energiák, ezek is első sorban az infláció leszorítása és a szabályozási környezet hitelesebbé válása révén. Valódi, hosszú távú új növekedési tényezőket a rendszerváltó országoknak maguknak kell létre– ill. mozgásba hozniuk.

Ezt annál is fontosabb kiemelni, mert a társadalom – de a közgazdász szakma egy része is – az EU hivatalos tőkeinjekcióitól vár el olyan tartós növekedési hatást, amit azok már puszta nagyságrendjük – a tagjelölt GDP–jének maximum 4%–a – miatt sem képesek betölteni. Az EU–alapok működésében amúgyis kimutatható (Heinemann, 1999) az újraelosztási (politikai) szempontok túlsúlya a növekedésserkentő (gazdasági) szempontok ellenében. Ez önmagában véve már e kérdés – a növekedési források létrehozásának – központi jelentőségére utal, méghozzá a makrogazdasági – és ezáltal a társadalmi fejlődés egésze szempontjából, hosszabb távra is.

Honnan származhatnak növekedési források Magyarország és más átalakuló gazdaságok számára? Rövid– és középtávon az infláció leszorítása, az államháztartás kiszorító hatásának és a túladóztatásnak a megszüntetése, a gazdasági környezet kiszámíthatóbbá és a szabályozás hitelesebbé válása jelentős növekedési tényező. Ez együttesen az EU országok 2% körüli hosszú távú növekedési trendjét lényegesen meghaladó, 4–4,5% körüli hosszú távú növekedési trendet tesz lehetővé. Ugyanilyen tényező az 1998–ban 21,4%–os magyar beruházási ráta növelése (a magánbefektetések, a közhasznú javakat és az intézményfejlesztést biztosító, azaz nem pusztán jövedelempótló célú állami beruházások) révén.

Közismert azonban, hogy a felsoroltak részint átmeneti (egyszeri) hatású, részint nem újratermelődő (önfelélő) intézkedések. A közkiadások csökkentésének határa van, az államháztartási mutatók merkantilista szellemű (öncélú) javítása is értelmetlen.

Az állótőke–beruházások csak átmenetileg és csak a műszaki fejlődés arányában javítják hosszú távra a növekedési esélyeket. Ugyanez érvényes a technológiai és a vállalatszervezési ismeretekre és a nagy piacba lépés verseny– és húzóhatására is. A növekedést végső fokon és hosszú távra az endogén műszaki fejlődés határozza meg (Romer, 1995), ami igényli a piacot, de nem nélkülözheti az alapkutatást és a fejlesztést. A hazai K+F a GDP 0,7%–on stagnál már egy évtizede, ami a megfelelő (elégtelen) német érték harmada, abszolút értékben egytizenkettede. Ez bizony nem alapoz meg felzárkózást. A K + F művelését részben rá lehet hagyni a nemzetközi cégekre, ez azonban nem pótolja, hanem kiegészítené az alapkutatást. Ahhoz, hogy egyáltalán hozzá tudjanak szólni az alkalmazáshoz, nem lehet a kőbalta szintjén álló laborokkal, kölcsönkönyvekkel és titokban fénymásolt, véletlenszerűen kézbe akadó folyóiratokból dolgozni.

Az oktatás piacképességét és növekedési hozzájárulását igen elégtelenül mérjük, ha a szokásos ráfordítási mutatóknál maradunk az eredménymérés helyett. A kibocsátott oklevelek/fokozatok száma, az iskolában/egyetemen lehúzott évek hossza, a középiskolába járó lakosságarány mind a ráfordítást méri. Eredményt a publikációk, bejegyzett szabadalmak, ipar által megvett találmányok, az államigazgatás és a cégek által fizetett szakértői díjak, egyáltalán: a hazai munkavállalói nemzetközi cégek általi alkalmazása és díjazása jelent. Ez pedig – a demokratizálás miatt örvendetesen bővülő hallgatói létszámhoz mérve – töredék és csökkenő arány, néhány intézmény néhány tanszékére korlátozódik. És ez az igazi strukturális baj és fejlődési gát. A gyorstalpaló és az átképzés is fontos – foglalkoztatáspolitikai szempontból. Növekedéselméleti szempontból azonban ez szembetűnően nem pótolja a hosszú távú felhajtóerők látványos hiányát.

A jelenlegi magyar növekedés a piaci nyitásra és a nemzetközi cégek által megvalósított tudástranszferre épül. Ez jó, hasznos és fejlődésgyorsító. Ámde a XX. században láttunk több példát – Angliát, utóbb Japánt és Spanyolországot – ahol a belső növekedési erők hiánya évtizedes stagnáláshoz vezetett. Fontos tehát az, hogy most, a felzárkózás lendületében már megteremtődjenek a hosszú távú fejlődés forrásai, mert a jelenlegiek előre látható módon merülnek ki.

A közjavak – infrastruktúra, jogrend, biztonság – kellő arányú létrehozása nélkül a növekedés nem fejlődés, nem is fenntartható. A 6O–as évek slágere, a kiegyensúlyozatlan növekedés (imbalanced growth) elmélete ma hamisan cseng. Kína, vagy Mexikó jól mutatja, hogy e szektor lemaradása növekedésvisszafogó, de ami még fontosabb, kikezdi a társadalmi kötőszövetet. Az urbanizációs válság és a vele járó bűnözés és környezetrombolás, az állandó társadalmi feszültség orvoslása idővel többe kerül, vagy ellátatlansága súlyosabb következményeket hozhat, mint a kiegyensúlyozottabb és megfontoltabb fejlődés.

Minél nagyobb szerepet tulajdonítunk az állam nem gazdasági szerepvállalásának – a börtönök állapotától a sérült emberek társadalmi beilleszkedéséig – annál fontosabbnak tűnik, hogy a versenyszférában rendszeresen és egyre javuló hatékonysággal hasznosuljanak a szűkös (az igényszinthez képest örökké kevés) források. Ehhez a megtakarítások növelését és hatékony befektetését biztosító, alacsony kockázat mellett és gazdaságosan működő pénzügyi közvetítő rendszer szükséges. A kereskedelmi bankok mai ismereteink szerint ennek szükséges, de nem elégséges feltételei: a befektetési alapok, a kockázati tőketársaságok, az értéktőzsde és sok más, Nyugat–Európában és Japánban nemigen használt nembanki intézmény meghonosítása sürgető. A nem állam által uralt fejlesztések forrásszükséglete enélkül nem biztosítható. Sőt ma már egyre inkább az állam is csak társ– vagy részfinanszírozóként tudja elérni céljait: a vasútfejlesztéstől a szemétfeldolgozásig terjed az a kör, ahol a különféle tulajdonformák és különféle források eseti, rugalmas egyesítése lehet csak a nagyobb lélegzetű fejlesztések pénzigényének fedezésére képes.

Mindez konkrétan arra utal, hogy sem az EU bankdirektívák átvétele, se az EU országok – meglehetősen elmaradott – vállalat– és vállalkozásfinanszírozási gyakorlatának átültetése nem kecsegtet azzal, hogy Magyarország vagy a többi átalakuló ország tartósan a fenntartható fejlődés és a világpiaci versenyképesség útjára léphet. Nálunk szükséges is, lehetséges is korszerűbb, ha tetszik, radikálisabb megoldásokat alkalmazni, ha a célcsoportnál jobb eredményekre törekszünk vagy kényszerülünk. Azaz: a közösségi joganyag átvétele e területeken minimumkövetelmény. Nem az a cél, hogy minél később és minél kevesebbet kelljen belőle átvenni, hanem az, hogy amit átveszünk, az ne legyen hosszabb távon korlátja a versenyképességnek.

Az új finanszírozási formák térnyerése a szervezeti, a technológiai és a termékszintű alapvető – fundamentális vagy átfogó – innovációk elterjedését megalapozó alapfeltétel. Ez közvetlenül igazolható, mert míg a munkatermelékenység tekintetében a német és az amerikai gazdaság azonos szinten áll, a tőke termelékenysége eltér, és ez alapozza meg a tartós és növekvő amerikai fölényt: egyharmados tőke és egyötödös teljes termelékenységkülönbséget a 9O–es évek első felében (McKinsey, 1996). Etekintetben is intő jel az, hogy a piacon jegyzett – szabadalmaztatott, forgalmazott – újítások túlnyomó része származik a tengerentúlról, és csak töredéke az EU magját alkotó államokból. Ez bizonyára nem független attól, hogy a tengeren túl nagyobb szerepe van a decentrális és rugalmas munkaszervezeteknek, míg Nyugat–Európában – Anglia kivételével – a katonás nagyszervezet és a kollektív alku szerepe lényegesen nagyobb maradt. Mivel e kérdésekben még nincs acquis, igen nagy óvatosságot kell tanúsítani azon törekvések ellenében, amelyek a "szociális Európa" jelszavával az innovációgátló megoldások kiterjesztését, nem utolsó sorban a tőkemenekülést és magas munkanélküliséget okozó elrendezések kötelező bevezetését szorgalmazzák. Érdekes módon a "zöld" követelések túlnyomó része hosszabb távon összhangban van a versenyképes – és nem gyermekmunkára vagy légszennyezésre épülve versenyképes – cégek érdekeivel (ez utóbbiak önértékelése szerint).

Sokszor és sokat leírták, hogy az EU voltaképp a sokrétű alkurendszerek birodalma, ahol különféle neokorporativista szereplők egymás közti egyeztetése dönt el szinte mindent. Ez biztos igaz volt a 6O–as és a 7O–es években. A harmadik évezredre azonban e struktúrák jelentős részben kilúgozódtak, kifut a lábuk alól a talaj. A 10–15% munkavállalót sem képviselő szakszervezetek, vagy a munkaadók 5–7%–át sem reprezentáló kamarák reális ereje csekély, egyezményeket egyre kevésbé képesek betartatni. A gazdaság dinamikus része éppúgy kikerüli őket, mint ahogy a társadalom jelentékeny leszakadó része – les éxclus, a kitaszítottak – sem a kamaráktól várja élete jobbra fordulását.

Ezért fontos, hogy a civilszervezetek saját terepükön működjenek, az államhatalmi és a gazdasági döntéseket, pedig az e funkcióra szakosodott intézmények hozzák. A neokorporativizmus csillaga leáldozott (Phelps, 1999), így az átalakuló országoknak sem az elmúlt háború – önmagában impozáns – fegyverzetét célszerű átvenniük, bár ez igencsak széles körben van jelen az EU intézményi rendszerében. Ehelyett az új kihívásokra – így a drogfüggőség terjedésére, a menekülthullámra, a szervezett bűnözésre, az elöregedő társadalom sajátos nehézségeinek kezelésére – érdemben válaszoló új megoldások keresése fontosabb és sürgetőbb is, mint az egyes EU–országokban – jórészt sajátos hagyományokra épülő, és az EU–15–ben egyáltalán nem általános – korporatív intézmények kiépítése. Az EU a belátható jövőben a GDP 1,27%–át költi közös célokra, a 2006 utáni reformtervek szerint talán kevesebbet. Ezért súlyos aránytévesztés minden olyan kezdeményezés, ami nem a GDP legalább 98,73%–ának létrehozására és növelésére irányul, hanem a töredék újraosztására összpontosít.

Ezzel egy fontos, a témánk szempontjából perdöntő társadalomlélektani kérdéshez jutottunk. Az EU közös intézményrendszere sok tekintetben a 60–as és 70–es évek jóléti állami, újraelosztás–központú mentalitását jelenítik meg. A rendszerváltó országok eleve a fejlettség alacsonyabb szakaszán vannak, ugyanakkor a külső és a belső elvárás egyaránt a felzárkózást állítja fejlesztésstratégiájuk középpontjába. Felzárkózni bizonyára nem lehet azokkal az eszközökkel és abban a szemléletben, amikkel a fejlettebb országok helyben járnak (méghozzá jó évtizede). A felzárkózási stratégia csak teljesítményelvű, megtakarítás– és beruházás–, fejlesztés– és innovációközpontú, vállalkozásbarát társadalmi közegben, nem az irigység és a nivellálás normatívává emelése révén lehet eredményes. A társadalmi közhangulat és értékrend ugyanis a demokratikus politikai folyamat révén közvetlenül szabályozásformáló erővé válik, például az adómértékek formájában. Ahogy alacsony inflációt sem lehet társadalmi támogatás nélkül elérni, úgy mérsékelt közteherszintet és emellett mégis elfogadható, sőt versenyképességjavító közszolgáltatást is csak úgy lehet biztosítani, ha a társadalom ezt a törekvést támogatja, nem pedig az osztogató állam–bácsi szárnyai alá kívánkozik vissza. Ez a tényező Kelet–Németországtól Dél–Olaszországig ma is élő, a döntéshozatalt formáló– és az elemzőket megosztó – jelenség már a mai EU–ban is. Idővel Magyarországon és a többi átalakuló országban is föl fog merülni: a fejlettségi szint előrehaladásával milyen priorításokat érvényesítenek a GDP újraelosztott részében? A válasz növekedési szempontból sem, meg a kialakuló társadalom jellege tekintetében sem éppen közömbös.

A világgazdaságban versenyképes piaci modell felé

Az előadottakból világos, hogy a rendszerváltozás második szakasza nem fog lezáródni az első körös tagjelölt országok uniós taggá válásának időpontjára, még a borúlátó változatok feltételezése mellett sem. És bár az EU tárgyalók időnként előfeltételként szabják, hogy mindent – például az általuk 120 Mrd eurora (!) becsült környezetvédelmi kiadásokat – a taggá válás előtt, lehetőleg önerőből oldjunk meg, erre bizonyára nem kerül sor. A rendszerváltozás második szakaszát jellemző átalakulások és intézményépítés jellege folytán jórészt már az EU kapuin belülre kerülés utánra marad. Ez se nem meglepő, se nem páratlan, ha a görög, az ír vagy a portugál gazdaságra gondolunk. De például az alkoholforgalom kicsinyes szabályozásáról a svéd–finn hatóságok még fél évtizeddel az uniós tagság után sem voltak képesek lemondani, holott az egységes piac alapelveit nyíltan sértő – amúgy pedig a szándékolttal ellentétes hatású – gyakorlatról van szó. Az EU Bíróság épp e hónapban marasztalta el ítéletben Tirol tartományt a külföldieket hátrányba hozó ingatlanszabályozása miatt.

Mindez azt jelenti, hogy a magyar rendszerváltozás második szakasza jórészt az uniós szabályok által befolyásoltan, uniós keretekben, de azon belül jelentős szabadságfokkal alakulhat majd. Az előadottakból kézenfekvő: míg az uniós szabályok egy részét – a piacgazdaság lelkét jelentő elemeket – önérdekből kell bevezetni, függetlenül attól, mikorra vesznek be bennünket, az uniós ajánlások és a tagállami gyakorlat egy másik részétől óvakodni kell, mert a fenntartható fejlődés céljait nem jól szolgálják, a felzárkózást nem segítik.

A fenntartható fejlődés (magyarul ld. Enyedi, 1994) a gazdaságnövekedésnél szélesebb, környezeti és társadalmi elemeket is felölelő fogalom. E kiterjesztés mellett azt is tartalmazza, hogy nem a mindenkori technikai csúcsrajáratás a legjobb, hanem a hosszú távon fönnmaradó, az ökológiai és a társadalmi egyensúllyal, annak újratermelésével számoló növekedés. De nem a Római Klub pártolta zéró növekedéstől, hanem irányzatában érezhetően és határozottan bővülő gazdasági rendszert célszerű kialakítani, ami – az előző részben foglaltak szerint – fejlődés– és növekedéspárti. Ez alá rendelve kezeli az újraelosztást és más ideológikus kérdéseket, megteremti a fejlődés forrásait.

A műszaki, szervezeti, értékrendi, társadalmi tényezők hatására a világgazdaság állandóan változó rendszer. Nincs tehát önmagában minden időre adottan optimálisnak nevezhető, elméletileg e jelzővel kitüntethető konkrét rendszer. Ahogy a svéd modell már az olajrobbanás előtt, attól függetlenül és elérte határait (Lindbeck, 1998), úgy más, bizonyos történelmi körülmények közt dinamikus egyensúlyban levő(nek vélt) megoldások is kibillenhetnek e helyzetből vagy túlhaladottá válhatnak. Ez történt a német szociális piacgazdasággal, amely sem az újraegyesítést, sem a világpiaci kihívást nem tudta újító módon és eredményesen kezelni a 90–es évtizedben (Cassel – Paraskewopoulos – Klein, szerk., 1998).

Az említett példák – mint ahogy a szovjet rendszer összeomlása is – arra utalnak, hogy a rendszerátalakító politika egyik alapfeladata marad hossszú távon is az egyes intézményi megoldások elmeszesedése elleni küzdelem. Más szóval a változó külvilághoz folytonosan és eredménnyel alkalmazkodni képes rendszert, nem bármely íróasztalon (számítógépben) kiötlött optimumot megközelítő megoldások létrejöttét kell előmozdítani. Ezek jórészt spontán módon, alulról jövő kezdeményezések, másutt – nem feltétlen az EU–ban – bevált megoldások utánzásában és újak kiötlésében jön létre. Vagyis a gazdaságpolitika sem – és az elmélet még kevésbé – eshet vissza a folyamatok tökéletes áttekinthetőségét, kézbetarthatóságát, és előre kiszámítható (optimálható) voltát tételező eredendő bűnbe, ami a "tervirányítás" halálát okozta.

Ebből adódóan tudatosan tág teret kell engedni a különféle kísérletezéseknek, egymással versengő stratégiáknak, amikből szerves úton kiválasztódhat a legéletképesebb. Ez közelebbről azt is jelenti, hogy a magyar közgazdászok és közszereplők akkor járnak el célirányosan, ha nem pártolják az uborka görbületétől a betétek adóztatási formájáig terjedő egységesítési törekvéseket. Ezek ugyanis épp azt akarják kizárni, ami a dinamizmus forrása: a versenyt és az újító kísérletezést.

Látni kell azt is, hogy az EU nemcsak a GDP, hanem a gazdasági rendszer területében is meglehetősen nagyfokú szabadságot enged az egyes nemzeti megoldások számára. Ezzel élni kell a versenyképességet javító megoldások javára – és az alacsony szinten egységesítők (meg a szintet lehetetlenül magasra emelők) ellenében is.

Az EU kezdettől fogva a szabadpiaci megoldások kiiktatására irányult, a Montánunió–tól a közös agrárpolitikán át a közös külső vám– és kereskedelempolitikáig. Eközben a világgazdaság – különösen az évezred utolsó 15 évében – a liberalizálás irányításában mozdult el. Jól látható, hogy a tőkemozgások korlátozása – az erre irányuló felhívások ellenére – objektíve nem lehetséges. Ebből is adódóan a nemzeti kereslet–szabályozásra irányuló keynesi politika sem életképes, hacsak globális koordináció mellett nem, ahogy legutóbb Krugman (1999) javasolta – csekély meggyőző erővel. Az effajta egybehangolásra ugyanis nemhogy világméretekben, de még az EU–n belül sincs megfelelő fórum. Az Euro–l1 tanács és az ECOFIN ugyanis nem rendelkezik a közös, egyeztetet fiskális politikai lépésekhez szükséges eszközökkel, különösen pedig a sokmillió piaci szereplő ellenében hatásosan bevethető eszközökkel nem.

Ezért a fejlődésközpontú gazdaságstartégiával az van összhangban, ha az átalakuló országok a maguk – súlyukhoz mért – eszközeivel inkább segítik, mint gátolják az EU reformját. Ez ellentétes ugyan a nemzeti érdeket a nettó transzferegyenleg maximálásával azonosíthatónak vélő téves – bár elterjedt – felfogással, viszont összhangban van a növekedés hosszú távú forrásait központi feladatnak tekintő, az előzőekben vázolt megközelítéssel. A tudomány – és a közszereplők – egyik szép feladata Galilei óta épp az, hogy a nem triviális igazságokat tegyék közkinccsé.

Ez esetben a rendszerváltozás és az EU–megújítás feladatai egyaránt a "pénzvilág uralma" (Pete, 1999), (Csontos – Király – László, 1997) szerint szerveződő világpiacokhoz alkalmazkodó, abban és nem másban sikeres megoldások pártolását követelik meg. Utóbbiak az EU–ban ma még jócskán meglévő korlátok lebontását, nem pedig védősánckénti fenntartását – és szélvédett árnyékában történő kényelmes meghúzódást – követelnék meg. Rövid távon bizonyára könnyebb lenne az élete egy védett EU–piacon például a magyar agrárgazdaságnak, csak épp e védettség napjai vannak már megszámolva a reális magyar taggá válás idejére. Ez a példa jól szemlélteti: a távlatos, rendszeregészben gondolkodó növekedési politika nem merül ki triviális jelszavak hangoztatásában, és az EU–előírások teljeskörű átvételében sem.

Az eddig előadottakból persze nem lehet közvetlenül levezetni azt, hogy az egészségügyben vagy a környezetvédelemben milyen módon menjen végbe az átalakulás. Sőt, még azt sem tudjuk, közvetlenül mi következik ebből az államkincstár működésére, vagy épp az árfolyampolitikai lépések időzítésére vonatkozóan. Az azonban – véleményem szerint – kiderült, hogy a részleteken túlemelkedő, makrogazdasági rendszerszemléletű megközelítés igenis adhat olyan támpontokat, amelyek szerint az egyes részterületi intézkedések nemcsak az eddig tapasztaltnál jobban, hanem egyáltalán – szemléletileg és irányzatukban – összerendezhetők. Ez ugyanis feltétele annak, hogy a különféle részérdekek, szakterületi szempontok és nem utolsósorban napi/taktikai lépéskényszerek közt sodródó döntéshozatal érzékeny maradjon a hosszú távon fenntartható fejlődés szempontjaira. Mivel ezek nem triviálisok, ezért érdemes velük foglalkozni, s a világ új kutatási eredményeit felhasználva, rendszerelméletként a közgazdasági oktatásban és a gazdaságpolitikai tanácsadásban egyaránt hasznosítani. Enélkül pedig sem az unió reformjához és jólétéhez nem tudunk hozzájárulni, sem az EU tagság nem jelenti majd automatikusan a felzárkózási politika sikerét. A görög példa, de a 90–es években már a spanyol is arra int: az uniós tagság nem oldja meg azokat a fejlődési rendellenességeket, amelyek egy ország belső rendszerének elégtelenségéből következnek. Ezért a rendszerváltozás második szakaszának sikeres lezárása első sorban a magyar/lengyel/cseh társadalom önérdeke, méghozzá a teljesítmények tartós fokozását megalapozó értelemben és módon. Ebben viszont az EU–országok lakossága is érdekelt, például azért, mert a migrációs veszély elhárításának épp ez a kézenfekvő módja.

Hivatkozások