CorvinusKioszk - Egyetemtörténet

Restaurálási program a BCE Levéltárában

Az Egyetemi Levéltár a Budapesti Corvinus Egyetem és annak jogelődei történetére vonatkozó iratokat gyűjti és őrzi. A levéltári anyag legértékesebb és legfontosabb részét képezik – a vezető testületi ülési jegyzőkönyvek, valamint a központi hivatalok iratai mellett – a különböző hallgatói személyi és tanulmányi nyilvántartások. Ilyenek a hallgatói törzskönyvek vagy anyakönyvek, az oklevél mintalapok és más záró- vagy államvizsga jegyzőkönyvek. Ezek az irattípusok a közelmúltig analóg módon, papír alapon készültek.

A levéltár azonban nemcsak passzív őrzője az iratoknak: a bekerült anyagot a levéltárosok rendszerezik, segédletekkel látják el, továbbá lehetővé teszik – jogszabályi keretek között – az ügyvitelű vagy tudományos célú kutatást. A hallgatói nyilvántartásoknak fontos szerepük van a nyugdíjmegállapításhoz szükséges szolgálati idő kiszámításában. A levéltárba kerülés után tehát a nyilvántartások nem válnak „archív” darabbá, megmarad jogbiztosító szerepük még mintegy fél évszázadig.

Ahhoz, hogy a maradandó értékű iratok hosszú távon is fennmaradjanak, speciális raktári és őrzési körülményekről kell gondoskodni. Még a megfelelő és stabil hőmérséklet, ill. páratartalom biztosítása mellett is előfordulhat, hogy egy-egy iratcsoportot restaurálni kell. Ez pedig – mivel általában nemcsak egyszerű – kötészeti munkát igényel, nagyon költséges megoldás. Nem véletlen tehát, hogy a restaurálásokhoz rendszerint külső forrásokat is szükséges bevonni. Így történt ez az 1953-ból származó, az Egyetemi Levéltárban őrzött államvizsga jegyzőkönyvek esetében is. A Nemzeti Kulturális Alap Levéltári Kollégiumának 2004. és 2011. évi, összesen 900 ezer Ft-os pályázati támogatásával Budapest Főváros Levéltárának korszerű állományvédelmi műhelyében, kitűnő szakemberek segítségével sikerült újjá varázsolni a két kötetet.

Gyorsan világossá vált, hogy fontos ugyan a pályázati támogatások megszerzése, azokkal azonban a szükséges munkák teljes összegét nem lehet fedezni, és az éves előretervezést sem teszik lehetővé. Ezért az állományvédelemre fordítandó összeg a levéltári költségvetésbe került beépítésre, nagyjából évi egymillió forintos értékben. E program keretében került sor 2016/17-ben 324 darab, az 1950-es és az 1980-as évek között készült hallgatói törzskönyv tisztítására és újrakötésére, 2,2 millió forint értékben, illetve 2018-ban 16 oklevélkönyv és 8 államvizsga jegyzőkönyv restaurálására, mintegy kétmillió forint értékben. 2019-ben pedig az 1982/83 – 1988/89. közötti, több mint 3700 lapnyi oklevél-mintalap restaurálása is megtörtént egymillió forint értékben. Utóbbi két munkát szintén Budapest Főváros Levéltárában végezték el kiemelkedő színvonalon.

Ugyanebben az évben pályázott a BCE Levéltára hatszázezer forintos NKA támogatásra a Közgazdász c. egyetemi lap levéltári példányainak restaurálására. A kért összegnek nagyjából a harmadát nyertük el, ennek arányában a restaurálandó kötetek számát is csökkentettük. A tervünk az, hogy a többi kötetet saját forrásból restauráltatjuk. A restaurálás együtt jár a digitalizálással. Így reményeink szerint hamarosan online hozzáférhető lesz e fontos egyetemtörténeti forrás is. E rövid összeállításból is látható, hogy az Egyetem az elmúlt – nagyjából – 3 évben több mint ötmillió forintot költött az Egyetemi Levéltár állományában őrzött dokumentumok restaurálására. Jó lenne, ha ez a program legalább ilyen volumenben a jövőben is folytatódhatna. Reméljük, hogy az egyetemi átalakulást követően a restaurálással kapcsolatos munkák megrendelésének procedúrája is egyszerűbbé válik.

Az 1953. évi államvizsga jegyzőkönyvek restaurálásáról még itt lehet olvasni:
http://leveltar.uni-corvinus.hu/index.php?id=52565  

Zsidi Vilmos
levéltárvezető

 

„Nincsen pénzem, de majd lesz” – A régi egyetem közgazdász báljai

A bálok a második világháború utáni időkig kitüntetett társasági, sőt társadalmi események voltak. Nemcsak a „felső tízezer” vagy az „úri osztály” szervezte meg a maga farsangi összejövetelét, hanem például a szakmák különféle csoportjai is. A politikai törésvonalak is szerepet játszottak abban, hogy ki melyik bálon mutatkozik. Így külön bált tartottak a legitimisták (a Habsburg-ház trónigényét elismerők) és a „szabad királyválasztók” (többnyire Horthy Miklós támogatói).

„Nem lenne ugyanis magyar a farsang, ha nem kevernének még ebbe is politikát. Vannak legitimista bálok, royalista bálok, úgynevezett „szabad-uszó” bálok, melyeken a szabad királyválasztás hívei járják el egyéni táncaikat, sőt az egyik nagyon zártkörű bál rendezősége tavaly odáig ment a „politikai színvallásban”, hogy a báli meghívóit fekete-sárga színekben nyomatta. Politikamentes bál a Széchényibál, erre viszont úgy törik magukat az emberek meghívókért, hogy az utolsó délelőtti napokon egészen fantasztikus jelenetek játszódnak le a gróf Vigyázópalotában lévő rendezői irodájában.” 1923. dec. 13., 8 Órai Ujság

Az 1930-as évek közepén például ezek voltak a legnevesebb bálok (zárójelben a helyszín): Protestáns-bál (Hungária), Emericana-bál (Pannónia), Vitézi-bál (Vigadó), Balatoni Yacht Club-bál (Britannia), Közgazdász-bál (Hungária), Gyógyszerész-bál (Pannónia), Atléta-bál (Vigadó), Technikus-bál /műegyetemisták/ (Hungária), Evangélikus-bál (Pannónia), Apponyi Poliklinika-bál (Vigadó).
 


Színházi élet, 1930/6. A közgazdász bál résztvevői

 

Az első közgazdászbált 1921-ben rendezték, ekkor még zártkörű eseményként. Az 1920-ban alakult Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Kar is kapcsolódott a társadalmi konvenciókhoz a hallgatók, a tanárok, illetve a kar létrejöttében szerepet játszó prominensek részvételével.

„A közgazdaságtudományi kar hallgatói február 5-én rendezik zártkörű táncos estélyüket a Gellért-szálló termeiben. Az előjelek után ítélve a Közgazdász-bál az idei farsang egyik legsikerültebb’ mulatsága lesz, melyet a fiatal közgazdászok magyar érzéstől áthatva fognak megrendezni. A táncestély magyaros jellege vidéken is nagy érdeklődést kelt.” 1921. jan. 21., Pesti Napló

A Pesti Hírlap 1922. február 5-ei számában hosszú és részletes leírást ad a bál résztvevőiről „Fényesen sikerült a közgazdászok bálja” címmel:
„Szombat estére ismét megélénkültek az öreg, pesti Vigadó fényes termei. Agilis fiatalok, frakkos rendezők vágtattak a folyosókon le-fel, a kapu előtt díszruhás portás nyitogatta a fogatok ajtóit, az előcsarnokban estélyi ruhás hölgyek igazítottak még egy utolsót a pompás ruhákon. Előkelőség, elegancia, a budapesti társaság ismert alakjai: igy festett a Közgazdász-bál. Ezt az estélyt az idén tartják meg másodszor, még nincsen olyan múltja, mint a híres Jogász-bálnak, de bizonyos, hogy külsőségekben semmiben sem maradt régi kollegája mögött. Kilenc óra után, a pálmák alatt elhelyezkedett rendezői-kar már izgatottan várja az előkelőségeket, és nemsokára meg is jelennek: gróf Zichy János, őrgróf Pallavicini György, gróf Somssich László, a bál védnökei. Tíz óra előtt érkeznek: dr. Fellner Frigyes, a közgazdasági egyetem dékánja. Gróf Hadik János és neje, herceg Odescalchy Géza és neje, Bernáth István, az OMGE igazgatója, gróf Teleki Pál, a közgazdasági egyetem tanára, lovag Kerpely Kálmán, az egyetem prodékánja, dr. Kuncz Ödön és dr. Steinecker Ferenc, a közgazdasági egyetem tanárai és sokan mások. Nem sokkal fél tizenegy óra előtt megérkezik: József főherceg, tábornagyi egyenruhában, kezében a marsallbottal, és Auguszta főhercegasszony, akin fekete csipkével díszített fekete bársonyruha van, és a középnagyságú ékszereit hordja. A következő autón érkeznek József Ferenc főherceg huszárszázadosi egyenruhában és Zsófia főhercegnő galambszürke selyemmel hímzett fekete krepdesin toalettben.”
 

A fentiekből is láthatjuk, hogy a Közgazdász bál nagyon gyorsan a legrangosabbak közé emelkedett, mondhatni az élre tört a bálok rangsorában, merthogy az is létezett. 1923-ban már az alábbiakat olvashatták a 8 Órai Ujság társasági rovatának böngészői:
„Az idei farsangnak különben már megvan az első szenzációja: a Jogász-bál elmarad. Pedig ehhez a bálhoz nagyon sok tradíció fűződik: a Jogász-bálon mutatták be a fiatal leányokat, azokat, akik az első farsangjukat kezdték meg. A Jogászbál volt az úgynevezett „első bál”. Nem is igen illett második farsangi szezonban szereplő leánynak megjelenni a Jogászbálon. Egy ilyen lány már „koros hölgy” volt a piruló bakfisokhoz képest, akiket a jogászok táncoltattak meg először a pesti farsangon. A jognak bealkonyodott, a közgazdaságnak felvirradt, tehát a közgazdászok vették át a jogászok szerepét s a Közgazdász-bál lesz az idei farsang kapunyitó elite-bálja. Természetesen átveszi annak tradícióit is, amellett legitimista-bál lesz. A rendezőség Ottó-jelvényt visel, és a védnökök mind legitimista mágnások.” 1923. dec. 13., 8 Órai Ujság
 


Orbán Sári, Somogyi Rózsika és Ica, Katona Ágota és Györgyike, Szinessy Gitta, Szász Márta a Közgazdász bálon. Labori felv. Színházi élet, 1923/6.

 

 

Öt éven keresztül, 1931–1935 között nem tartottak közgazdászt bál, aminek oka a gazdasági válság miatti elszegényedési hullám lehetett. Ráadásul a kar is jelentős válságon, majd később átalakuláson ment keresztül: önállósága megszűnt, a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem egyik kara lett. Az átalakulás és gazdasági élénkülés egyaránt lökést adhatott a Közgazdász-bál megrendezésének. Jókedvben nem volt hiány, ahogy arról a lenti szemelvények is árulkodnak:

„Újjászületését ünnepli a Közgazdász bál, amelyet 1930 óta nem tartottak meg. Viszont annál gondosabb előkészülődések, annál frissebb ötletek teszik majd jóvá, feledtetik el az ötéves szünetet. Szenzáció lesz a magyar csárdának berendezett bár igen eredeti és művészi díszleteivel. Pompás kis magyaros mulatság színhelye lesz ez az új olajlámpás, füstösfalu szoba, padkáival, kármentőjével, iccés poharaival, a falusias cigánygúnyába öltözött kitűnő Magyari mester bandájával. A hangulat emelésére szolgálnak majd a csárdabeli eledelek is: friss tormás virsli, korhelyleves, ropogós lángos s még számos egyszerű, de ínycsiklandozó étel. Kaas Albert báró egyetemi tanár a bál díszelnöke, vezető háziasszonya báró Kaas Albertné. Nagy és fényes társaság jelezte már jóelőre a bálon való részvételét. A közgazdasági élet vezetői, valamint a vidék földbirtokos családjai, s immár beolvad a Közgazdászok báljának a közönségébe az ezentúl elmaradó »Mi esténk« publikuma is. A renaissanceját ünneplő Közgazdász bál, amelyet díszes keringő- és csárdásnyitás vezet be, — mindenesetre a régi idők magyaros hangulatú úri mulatságának ígérkezik.” Színházi Élet 1935/2.

„A szerdáról csütörtökre virradó éjszakán meleg báli hangulat uralkodott a Hungária szálló termeiben, A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdasági karának hallgatói rendezték meg hagyományos Közgazdász-báljukat. A pálcás urak sorfala között vonultak he Bohringer Sándor és báró Kaás Albert egyetemi tanár, a bál diszelnöke és a tanári kar tagjai, akiket Siklósy József és Kernács Sándor bálelnökök fogadtak. Táncbemutató következett, majd felálltak a nyitó párok és elkezdődött a tánc. A csárdást keringő, a keringőt pedig hangulatos modern táncok váltották fel. A tánc forgatagában is feltűntek Heinrich Beatrix piros strucc legyezője és fekete taftja, és a Lenkey Györgyi és Melitta égszínkék ruhájukban. Vonház Annié szintén égszínkék, Novak Sytvana halvány rózsaszín stílruhában volt, Lendvay Márta „civilben”, a Magyar Színház tagja erre az éjjelre szabadságot kapott és a bálteremben aratott sikert: sok táncosa akadt.” 1935. febr. 7., Nemzeti Újság A
 


Közgazdász bál elnöksége és bálkirálynői: Nicky Elinor grófnő, Schwack József, Dobos Kató, Siklóssy József, Heinrich Beatrix, Kernács Sándor; Színházi Élet, 1935/8.

 

 

A háború után alapvetően megváltozott a politikai helyzet, a társadalmi környezet. Ez nyilvánvalóan hatással volt a szórakozás mikéntjére is. Már csak ideológiai okokból is megváltozott a bálok szerepe, és emellett számos külsőség is. 1945-ben a Népszava számolt be arról, hogy szeptember 15-én „a Közgazdászhallgatók Egyesülete este 8 órakor rendezi a Gellértszállóban műsoros bálját, amelyre szeretettel meghív minden közgazdászt. Tánc reggelig”. (Népszava, 1945. szept. 12.) 1947-ben (Forum Club) és 1948-ban is rendeztek még Közgazdász-bált. Az 1950-es évekből már nincs információnk a rendezvényről. Az egyetem történetének egy karakteres korszaka zárult le a politikai korszakváltással.

Az idézetek és a képek a hungaricana.hu, illetve az ADT+ oldalakról származnak.

Zsidi Vilmos

Ifj. Erődi-Harrach Béla

A Budapesti Corvinus Egyetem közel évszázada íródó történetének egyik – sokak mellett – elfeledett jelentős személyisége ifj. Erődi-Harrach Béla közgazdász, szociálpolitikus és egyetemi tanár.

Tevékenysége szorosan kapcsolódik Egyetemünk történetének első három évtizedéhez. Erődi-Harrach 1882-ben Kunmadarason született, polgári családban, apja id. Erődi-Harrach Béla (1846-1936) nyelvész volt. Ifj. Erődi-Harrach egyetemi tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen (ma ELTE), valamint Berlinben és Halléban végezte, Angliában és Skóciában pedig tanulmányúton járt. Tanári pályáját 1904-ben a Kolozsvári Kereskedelmi Akadémián a közgazdaság és pénzügytan tanáraként kezdte.

1912-ben saját tervei alapján, a kultusztárca támogatásával megszervezte Újpesten a Főiskolai Szociális Telepet (Egyetemi Szociálpolitikai Intézet), amelynek 1947-ig igazgatója is volt. A Telep célja az volt – az angol gyökerű „settlement” mozgalom szellemében –, hogy segítséget nyújtson a nyomorban élő családoknak, mégpedig személyes kapcsolatok kiépítése és felhasználása segítségével. Emellett még oktatási intézményként és gyakorlóhelyként is funkcionált a szociális ellátásban dolgozó egyetemi hallgatók számára. A szociális telep mellett másik nagy, mondhatni kiemelkedő alkotása a Közgazdaságtudományi Kar tervezetének elkészítése volt.

1917 őszén ifj. Erődi-Harrach Bélát kérték fel a Közgazdasági Egyetem feladatait, irányát és tanulmányi rendszerét felölelő tanulmány megírására. A nyomtatásban is megjelent, „Közgazdasági Egyetem” című 36 oldalas füzet két fő részből áll. Az első rész általános bevezetés, amelyben a közgazdaságtudományi egyetem felállításának szükségességét indokolja. „A nemzet jólétéhez közgazda széles látóköre kell, aki a munkájával […] a nemzeti élet nagy átfogó kereteit ki tudja tölteni.” Külön is kiemeli a gazdasági vállalatok vezetőinek felelősségét, hangsúlyozva, hogy „tömegek gazdasági képzésére van szükség, mert a jól képzett közepes tehetségek [kiemelés ZSV] azok, akik a haladás pionírjai által nyitott utakat kiszélesítik s nemzetük erejét és jólétét a szilárd és maradandó alapokra helyezik. […] Mire van szükség?”– teszi fel a kérdést Erődi-Harrach. Úgy véli, hogy „A háború alatt elszegényedett és tönkrement értelmiséget lábra kell állítani”, azaz a középosztályt fel kell emelni, helyzetbe kell hozni. Véleménye szerint, és ebben igaza is lett, a „szociális kérdés” fogja meghatározni a társadalom és a politika mindennapjait.

Az egyik legérdekesebb és meghatározó fejezet „Az egyetem és a gyakorlati élet viszonya” címet viseli. Erődi-Harrach szerint az egyetemnek nem feladata „a közgazdasági hivatáshoz nélkülözhetetlen praxist helyettesíteni vagy pótolni”, ezt majd a végzett hallgató a munkahelyén szerzi meg. Ugyanakkor nagy jelentősége van a gazdasági élet gyakorlatának, hiszen a közgazdasági életre vonatkozó ismeretek és tapasztalatok éppen ezeknek az összegyűjtéséből és rendszerezéséből alakulnak ki. A közgazdaságtudomány a „jelenségeket rendszerbe foglalja, az újakat összegyűjti, azokat bírálat tárgyává teszi, a lényegest a lényegtelentől különválasztja, a gazdasági és szociális összefüggésekre rámutat, a gyakorlatnak a hibáit kimutatja, hiányait pótolja. Ennek a processzusnak a körforgásából áll elő és fejlődik az élettel párhuzamosan a […] tudomány. Ezeknek a tudományoknak olyan magasabbrendű szellemi intézetre van szükségük, ahol ezek kellőképpen gondoztatnak, egymásra vonatkozó kölcsönhatásuk megvalósul és szélesebb körök számára továbbadatnak.”

E kérdések tisztázása után tér át a mű második részére, az egyetemi tantervre és az intézmény tanulmányi rendszerére. A gazdasági élet és a közgazdaságtudomány komplexitásából indul ki, de úgy véli, hogy a tanításban a tudomány akkori rendszerében lehet leírni a valóságot. Igazi pozitivista alapossággal készítette el a tantárgyi hálót a releváns diszciplínák rendszerében, amelyről táblázatot is közöl a kötetben. Azonban ki kell küszöbölni, hogy ezek az ismeretek, tudományok enciklopédikusan, összefüggéseik nélkül legyenek előadva. Öt tárgycsoportban összesen 25 tárgykört sorol fel1. A felsorolásból ugyan nem hiányzik a háborús győzelembe vetett hit érzékeltetése, azért alapvetően korszerűnek mondható a tárgykörlista. A nyelvtanítással kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy a nyugati nyelvek között az angol nincs megemlítve, mint a világgazdaságban, a világkereskedelemben preferált nyelv. A keleti nyelvek közül a balkáni nyelvek, a török, az orosz és az arab nyelvek szerepelnek. A nyugati nyelvek tanítási rendszerének mintája az Eötvös Collegiumban bevezetett módszer, vagyis anyanyelvi lektorok alkalmazása.

Erődi-Harrach tervezete szerint a gyakorlati képzés színtere a kiscsoportos szemináriumi foglalkozás, amelyeket a tanárok mellett tanársegédek, asszisztensek vezetnének. Ide sorolja a gyakorlati képzést szolgáló mintairoda felállítását is. Az oktatás eszközök közötti felsorolásban első helyen áll a könyvtár felállítása, amelyet központi könyvtár és szemináriumi könyvtárak hálózati rendszerében képzel el. A gyakorlati képzést segítik még a különböző laboratóriumok, kísérleti telepek, valamint a gyakorlati intézetek. Utóbbira példa a már említett – éppen általa – létrehozott újpesti Főiskolai Szociális Telep. A tervezet szerint az egyetemi tanulmányi idő 8 félév, amely alatt hetente átlagban 18-24 kötelező órát kell teljesíteni. A négy év során két szigorlati vizsgát kell teljesíteni: a második tanév végén az alapvizsgát, a negyedik év végén a képesítőt/szakvizsgát/szigorlatot – az elnevezés akkor még nem nyert végleges formát. A tanulmányokat lezáró második szigorlat lenne az oklevél/diploma kiállításának az alapja. Erődi-Harrach nem írja le a képesítés elnevezését. Ezt azonban megteszi a „Doktorátus” bekezdésben, ahol kifejti, hogy „közgazdasági doktori cím” megszerzése ne legyen kötelező a képesítéshez, és maradjon meg tudományos minősítésnek. A doktori szigorlatnak egy fő- és három melléktárgya lenne. A főtárgyak közül különbözne a gazdáké, a bányamérnököké, valamint az erdőmérnököké. Itt értesülünk arról, hogy „ezeknek a tárgyaknak tanszékei lennének az egyetemen”, vagyis a mezőgazdasági egyetemi képzés mellé bevonzaná a bányászati és erdészeti képzést is. Ez a törekvés érthető is, hiszen a századelőn jelentős szervezeti és infrastrukturális fejlesztések történtek Selmecbányán, azonban a háború alatt elfogytak a hallgatók, kiürült az intézmény.

A kötet külön bekezdést szentel az egyetem és a kereskedelmi akadémiák kapcsolatának. Az akkor működő négy ilyen intézmény közül a két állami – a Keleti kereskedelmi Akadémia, valamint a Fiumei Kiviteli Akadémia – integrálandó az új egyetem szervezetébe. Ez nemcsak költséghatékony, takarékos, de a szellemi potenciál összevonása miatt szinergikus megoldás is lenne. A másik két akadémia közül a Budapesti Kereskedelmi Akadémia jó értelemben vett versenytársa lehetne az Egyetemnek, s mint ilyen, túlélné az Egyetem felállítását. A kolozsvári Kereskedelmi Akadémia főiskolai tagozatáról azonban lesújtó véleményt fogalmaz meg: az „teljesen nélkülözvén a megfelelő közgazdasági környezetet, már évek óta csak mint melegházi növény sínylődik, előbb-utóbb úgy is megszűnik, ezért ezzel az új egyetem körében külön foglalkozni nem szükséges.” Az akadémiákon meghatározott számú félévet végzettek előtt nyitva lenne a lehetőség arra, hogy az egyetemen két tanévet abszolválva egyetemi oklevelet, illetve doktori fokozatot szerezzenek.

A tanulmányban végül szűken, de azért szóba kerül az egyetem finanszírozásának kérdése, amit röviden azzal intéz el Erődi-Harrach, hogy a meglévő tőke (a Hangya Szövetkezet 1917. évi adománya) mellé a négy kereskedelmi akadémia évi 240.000 Koronás fenntartási költségét lehetne becsatornázni, s emellett 5-6 millió Koronás adománnyal megoldható az építkezés és a fenntartás költsége.

Tervezetének jelentősége abban áll, hogy 1918 októberében ez került IV. Károly király elé, mint azt újonnan létesítendő közgazdaságtudományi Egyetem terve. Ezt az elképzelést azonban maga alá temette az összeomló Monarchia. Újból 1919 végén került elő, s szinte szó szerint ennek alapján hozták létre a budapesti Kir. Magyar Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Kart. Erődi-Harrach az új intézményben egy egész korszakon át, 1920–1944 között a közgazdaságtan és a szociálpolitika tanára volt, az 1926/27., valamint az 1943/44. tanévben dékáni tisztséget töltött be. 1944. november 11-én a nyilasok letartóztatták, és a sopronkőhidai fegyházba szállították, végül Bajorországba deportálták, ahonnét 1945. augusztusában tért vissza. 1949-ben nyugdíjazták.

A leírtakból is látható, hogy ifj. Erődi-Harrach Béla munkássága, életútja, elkötelezettsége a Közgazdaságtudományi Karhoz kapcsolta, annak létrejöttében, működtetésében elévülhetetlen érdemei vannak, ezért méltán érdemli meg, hogy Teleki Pál, almási Balogh Elemér, korláti Bernáth István és mások mellett a Kar alapítói között tartsuk számon, és emlékezzünk meg róla.

Zsidi Vilmos

1 Öt tárgycsoport: A) kultúrtudományok, B) elméleti gazdaságtudományok, C) gazdaságpolitika, D) jogtudományok, E) természettudományok. Tárgykörök: 1. filozófia, 2. gazdaságtörténet, 3. nyelvek, 4. magángazdaságtan, 5. a közgazdaság tagolódása, szervezete és alapkérdései, 6. világgazdaságtan, 7. statisztika, 8. szociológia, 9. mezőgazdasági politika, 10. iparpolitika, 11. kereskedelempolitika, 12. szociális kérdés, szociális politika, 13. szociális egészségügy, 14. szövetkezeti ügy, szövetkezeti politika, 15. pénzügytan, 16. a jelenkor világpolitikai kérdései, 17. általános polgári jog, 18. közigazgatási jog, 19. kereskedelmi jog, 20. hiteljog (csőd, váltó), 21. a forgalom joga (szabadalmi ügy és szabadalmi jog, vasúti jog), 22. konzuli jog, konzuli bíráskodás, 23. Bosznia-Hercegovina jogintézményei, 24. közgazdasági földrajz, 25. mechanikai és kémiai technológia.

Irodalom
Közgazdasági Egyetem. Írta: ifj. Erődi-Harrach Béla. A Főiskolai Szociális Telep kiadványa. Bp., 1918.
A közgazdasági kar létesítésének története. In: A budapesti Kir. M. Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi kar szervezeti és tanulmányi szabályzata. Második kiadás. Bp., 1921. 7. skk.
Mihalik István: Küzdelem az önálló egyetemi szintű közgazdászképzésért. In: Tanulm. a magyarországi közgazdasági felsőoktatás történetéből. A „75 éve alakult az első Közgazdaságtudományi Kar Magyarországon” című tudományos konferencia előadásai. Szerk. Szögi László- Zsidi Vilmos.Bp., 1995. [A BCEL kiadványai 2.] 48-82. p.
Zsidi Vilmos: A budapesti közgazdaságtudományi kar története. Uo. 83-98. p.
Lombos Antal: Humanista örökség Újpesten. Az újpesti settlement emlékezete, 1. rész. In: Újpesti Helytörténeti Értesítő 2017. március XXIV. évf. 1. szám. 4-6. p.

Fotó: Történeti Fényképtár – Magyar Nemzeti Múzeum

 

Egyetemtörténet epizódokban: A Polvax

polvax

A Kádár-kor politikai-társadalmi erjedésének megnyilatkozási formái közé tartoztak azok a kulturális jelenségek, amelyek az 1970-es évek végétől – részben nyugati mintára, részben a lassú belső rendszerkritika, elégedetlenség következményeképpen – megjelentek. Az ilyen jelenségek az 1980-as évek közepéig nem öltöttek politikai formát, a zárt politikai rendszerben az „ellenzékiség” sokkal inkább búvópatakok formájában tudott felszínre bukkanni.

A Közgáz ezen időszakban a búvópatak-szerű megjelenés egyik otthonává vált. Ide sorolható például a Közgáz Jazz Klub, sőt maga a dzsessz, illetve az „alternatív” popzene térnyerése egyetemünk hallgatói köreiben is. Noha a marxista egyetem deklaráltan azzal a céllal jött létre 1948-ban, hogy a tudományos, egyszersmind ideológiailag is vezető szerepet játszó „új értelmiség” bázisa legyen, a Közgáz-Klub 1976-tól, Jobbágy Gyula tudományos szocializmust oktató fiatal tanár vezetésétől fogva éppenhogy a rendszerkritika, illetve a szocialista rendszer kulturális kereteit tágítók egyik bázisává vált. A saját orgánummal is bíró Közgáz-klub szerteágazó tevékenységéről ehelyütt nincs mód szólni, csupán egyetlen vonatkozásban, a kebelében működő, majd tőle elváló, nyíltan politizáló Polvax kapcsán.

Mivel a Polvax legendás történetének megírása (az egész Közgáz-klubhoz hasonlóan) még várat magára, jelenleg töredékinformációkkal rendelkezünk, nem utolsósorban az egykori polvaxos Szentirmay László információiból. Az Eötvös utca 7. alatt működő, szándékoltan forradalmi, az 1948-as Pilvax nevére hajazó egyetemi csoportosulás 1976 és 1982 között működött, közgazdász-hallgatók alapították. Kezdetben a Közgáz-klubhoz idomulva kulturális eseményeket, esteket tartottak a szervezők, ám rövidesen egyre inkább a rendszer gazdasági alapjait megkérdőjelező rendezvények is zajlottak csütörtök esténként. A mind népszerűbb polvaxos rendezvényeket az egyetem vezetése és pártbizottsága nem nézte jó szemmel, ám az aczéli három „T”-ből a tűrt kategóriában továbbra is működhettek. Igaz, két ízben rövid időre be is tiltották őket, mivel működésüket az 1956-os Petőfi Körrel hozták párhuzamba.

Népszerű vitaestjeiken, előadásaikon gyakorta háttérbe szorított reformer politikusok (Nyers Rezső, Fehér Lajos) is nyilvánosságot kaptak (holott a „pártosokkal” is igyekeztek hangot találni), ezeket az esteket szokatlanul szabad légkör jellemezte, ahol a fiatalok nyíltan beszéltek demokratizálásról, a gazdasági reform szükségéről, a nyugati jólétről és más politikai kérdésekről is. Tevékenységüket ezért az állambiztonsági szervek megfigyelték.

Részben polvaxos hallgatókból verbuválódott az egyetemi aulában is nemegyszer zajos sikerrel fellépő Neoprimitív együttes, amely játékos-gúnyos politikai kiszólásaival és szexuális tartalmú mondanivalójával hamar felkeltette az egyetemi szervek érdeklődését, rosszallását. Jobbágy Gyulát a budapesti KISZ-bizottság egyik vezetője 1980 végén felkérte, szervezze meg az 1981-es Egyetemi és Főiskolai Napokat (EFIN). Jobbágy azonban polvaxos diákokra építve azt nem EFIN, hanem BEFŐT (Budapesti Egyetemisták és Főiskolások Találkozója) néven szervezte meg. A fricska mögött demokratikus szándék rejtőzött: a központosított, ideologikus EFIN nyomán távlatosan valódi, szabadelvű „ellen-KISZ”-t akart létrehozni. A bátor szervezők szinte azonnal az egyetemi vezetés és a KISZ ellenállásába ütköztek: Jobbágyot, B. Kiss Tamást államellenes szervezkedés bűnében vádemeléssel fenyegették meg, a BEFŐT továbbszervezését pedig meggátolták. Ennek kapcsán kerítettek sort 1981 tavaszán a Polvaxban szerepet vállalók egyetemi kizárásának kilátásba helyezésére is. A durva fellépés nyomán a Polvax elveszítette „politikai diákellenzéki” arculatát, majd 1982-ben felbomlott; Jobbágy Gyula nem fejezhette be tanulmányait, csakhamar külföldre emigrált.

1983-ban Poltár néven még felélesztették a klubot, de a lendület a következő évig tartott csak ki, 1984-ben a Poltár is megszűnt. A rendszerváltozás után a Neoprimitív együttes nosztalgiazenekarként időről időre ismét összeállt; 2011-ben a klub újraindult Újkori Polvax néven, profilja változatlanul a közéleti témák megvitatása.

Szécsényi András

A szerző köszöni Huhák Helénának és Szentirmay Lászlónak a cikk megírásához nyújtott információit.

1. kép: Földes Péter, a Neoprimitív tagja a zenekar fellépésekor, 1980 körül. Forrás: BCEL 50/f
2. kép: Rácz Pál külügyminiszter-helyettes a Polvax klubban, 1979. október 19. Készítő: Fáth Péter. Forrás: http://hu.cultural-opposition.eu

 

Berend T. 87

„Berend T.”, azaz Berend T. Iván 1930-ban született, 1949-től egészen 1990-ig tanult, majd dolgozott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. Az egyetemi tudományos karrier minden lépcsőfokát végigjárta: a hallgatói státusztól a professzori kinevezésig. Ugyanakkor az egyetem adminisztratív vezetésében is meghatározó szerepet játszott, volt dékán, illetve 1973-1979 között rektor. Az egyetemi elitklubba tartozott olyan értelemben is, hogy intézményünk akadémikusainak maroknyi táborát gyarapította. Abban azonban – eddig – egyedül áll universitasunk történetében, hogy Kossuth-díjjal és Állami-díjjal is kitüntették. Előbbi elismerést 1961-ben, 30 éves korában, utóbbit 1985-ben kapta meg. Már pusztán a felsoroltakból kitűnik, hogy Berend T. Iván az egyetem szocialista kori történetének egyik legfontosabb tanúja. Nem szorul külön magyarázatra, miért fontos, hogy az egyetemtörténeti oral history sorozat a vele készült beszélgetéssel is bővüljön. Annak ellenére is indokolt volt az interjú elkészítése, hogy Berend professzor magyar és angol nyelven is kiadta emlékiratait. Ezek azonban – bár tartalmaztak a Magyar, illetve a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre vonatkozó részeket – érthetően mégsem erre a témára fókuszáltak.

Ilyen megfontolások alapján a Budapesti Corvinus Egyetem támogatásával 2018. augusztusában e sorok írója, valamint Dr. Szécsényi András levéltáros életút-interjút készített Berend T. Ivánnal Los Angeles-i otthonában. A felvett beszélgetés teljes hossza nagyjából 8 óra, ami videó- és audiofelvételen is rögzítésre került. A teljes életpályán végigfutó, előre elküldött kérdéssor egyetemre vonatkozó témái a következők voltak: Egyetemi évek: ELTE és Közgáz (1949-1953), Egyetemi oktatóként a Rákosi-rendszerben (1953-1956), A Kádár-rezsim első két évtizede (1957- 1978), Rektori évek (1973-1979), Egyetem és politika 1990-ig. Berend professzor válaszai az újdonságok mellett megvilágították, árnyalták és magyarázták a már megjelent visszaemlékezésekben leírtakat. Jelentős új elem, hogy hosszabban és részletesebben beszélt a UCLA-n (University of California, Los Angeles) befutott karrierjéről, ami ugyancsak figyelemreméltó, 60 éves korban (!) kezdett jelentős életpálya-szakasz. Az interjúzás alkalmával fényképeket készítettünk Berend professzor dokumentumairól és kitüntetéseiről. Külön is ki kell emelni, hogy a Berend házaspár szívélyesen, barátsággal fogadott minket, ezzel is biztosítva azt a fesztelen légkört, amiben eredményesen koncentrálhattunk a közös munkára. A fizikai jelenlétet, az intimitást biztosító környezetet nem pótolhatta volna semmilyen (pl. skype-os) „távinterjú” készítése.

Az elkészült történeti interjú rendkívül értékes forrásanyagot jelent a 2020-ra készülő egyetemtörténeti monográfiához. Az utómunkák során szükség van még a biztonságos és szakszerű archiválásra, valamint a kutathatóság érdekében a teljes hanganyag legépelésére, mutatózására. Terveink szerint jövőre a legérdekesebb részeket publikáljuk. Az interjú első hasznosulása volt az 2018/19. tanévnyitón egy rövid részlet levetítése.

Köszönjük a Budapesti Corvinus Egyetem vezetésének az interjú elkészítését lehetővé tevő támogatását!

Zsidi Vilmos levéltárvezető

Kép:
Berend T. Iván professzor Los Angeles-i otthonában, 2018. augusztusában. A háttérben tanára, mentora és pályatársa: Pach Zsigmond Pál portréja (Részlet az interjúból)

 

"... különös segítséget nyújtson tudományos káderré nevelésük érdekében.” – A TDK kezdetei a Közgazdaságtudományi Egyetemen 1954-1963

Kevés olyan mozgalmat vagy intézményt tudnánk felsorolni, ami az 1950-es években alakult, és napjainkban is létezik, sőt töretlen népszerűségnek örvend. Pedig a tudományos diákköri mozgalommal (TDK) éppen ez a helyzet.

Hivatalosan 1952-ben indult a TDK, nem meglepő módon szovjet mintát követve. Valójában már az 1950/51. tanévtől több egyetemen (pl. ELTE, Veszprémi Vegyipari Egyetem) spontán kezdeményezésként létezett. A közgazdaságtudományi diákkörök szervezése az ország sokáig egyetlen közgazdasági egyetemén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdődött. A diákköri mozgalom beindulása szinte a „múlt homályába” vész, az első egyetemi dokumentum ezzel kapcsolatban 1954-ből való, ekkor az egyetemi tanács foglalkozott a „Tudományos Diákkör” munkájával. Innen származik a TDK korabeli definíciója: „A Tudományos Diákkörök feladata az, hogy az egyetem magasabb évfolyamú hallgatói részére lehetőséget nyújtson a tudományos munkában való elmélyülésre, a tudományos munkamódszerek (kutatás, adatgyűjtés, rendszerezés, feldolgozás) elsajátítására, a hallgató érdeklődési körének megfelelő szaktudomány alaposabb megismerésére, szakdolgozatok, tanulmányok készítésére. E munka fő eszközei: a szaktudomány tanszékének rendszeres és állandó segítsége, a gyakorlati életben végzett kutatómunka, a gyakorlati élet megismerése és a hallgatók kollektív együttműködése, megbeszélések, viták rendezése. A tudományos diákkörökben való részvétel célja az, hogy a tanulmányukban jó előmenetelt tanúsító diákokban a tudomány iránti érdeklődést felkeltse, tehetségüket fejlessze, s a kimagasló tehetségű hallgatóknak különös segítséget nyújtson tudományos káderré nevelésük érdekében.”

Kezdetben a TDK munkáját szervezőiroda irányította, a következő felállásban: tanárfelelős, titkár, DISZ-megbízott, a propagandista és a külső kapcsolatok felelőse. 1954-ben az egyetemen szervezett 9 diákkör közül mindössze négy működött többé-kevésbé aktívan: két politikai gazdaságtani, egy statisztikai és egy pénzügyi. A többi kör – marxizmus-leninizmus, számvitel, népgazdaság tervezése, ipargazdaságtan, kereskedelem-gazdaságtan – csak formálisan létezett. Figyelemre méltó, hogy a működő négy körből csak kettőnek volt ideológiai jellege, a másik kettő egyértelműen szakmai szerveződés volt. Meglepő, hogy a marxizmus-leninizmus körben épp az ország első marxista egyetemén egyéves fennállása alatt „semmi munka nem folyt”. Az Oktatásügyi Minisztérium felhívására 1954 áprilisában rendezték meg a budapesti egyetemek első TDK-konferenciáját. Az MKKE a politikai gazdaságtan és a statisztika területén írt dolgozattal képviseltette magát a mintegy 70 főt felvonultató rendezvényen. A kívánt eredményt a konferencia ugyan nem érte el, de a megrendezése kezdeti sikernek volt tekinthető: „A dolgozatok színvonalasak voltak, megütötték azt a jó mértéket, amit az ilyen munkától elvárhatunk, a viták pedig igen élénkek voltak.” – olvashatjuk a korabeli értékelést. A budapesti konferencia joggal tekinthető az első országos seregszemle főpróbájának.

Az 1950-es évek konferenciáiról igen kevés információval rendelkezünk. Az 1955-ben megrendezett I. OTDK-konferencián belül 19 szakkonferenciában (azaz szekcióban) tárgyalták a beérkezett több mint 100 dolgozatot. Az eseményről készült értekezésben kiemelték, hogy más intézmények mellett a közgazdaságtudományi egyetem hallgatói foglalkoztak „napjaink aktuális kérdéseivel”. Különösen fontosnak tartották Csordás Mihály: A piaci és termelési kapcsolatok szerepe és helye a munkás-paraszt szövetség megszilárdításában a mezőgazdaság szocialista átszervezésében című dolgozat kiemelését. Bár a következő három országos konferenciáról alig tudunk valamit, az egyetemi iratanyagból kitűnik, hogy igen magas szinten foglalkozott az MKKE vezetése – László Imre rektorhelyettes és Pach Zsigmond Pál rektor – a diákkörök helyzetével, munkájával. A tudományos diákkörökkel kapcsolatos vita arról folyt – akárcsak a későbbiekben –, hogy a TDK-mozgalom hogyan kapcsolódjék az oktatók tanszéki, illetve a hallgatók tanulmányi munkájához. 1958-ban az egyetemi tanács számára készült előterjesztés szerint „közvetlenül a szemináriumoktól kell a tudományos diákmunkának kinőnie…” A szemináriumvezető feladata, hogy a jó képességű – lehetőleg munkás-paraszt származású – hallgatókat segítse: konzultáljon velük, útmutatást, irányítást adjon a kutatáshoz. Érdemes összekapcsolni – az ekkor visszaállított – egyetemi doktori fokozat megszerzésével a hallgatói tudományos munkát: a doktori megszerzéséhez a TDK-dolgozat mintegy lépcsőfok lehet. Az előterjesztés szerint kis létszámú körök szervezése lenne kívánatos. Ahogy korábban a DISZ, az új időkben a KISZ bevonását tartották természetesnek. De ez a részvétel inkább csak a szervezésre, a működéssel kapcsolatos adminisztratív munkákra korlátozódott.

1959-ben az egyetemi diákkörök szervezése szinte ugyanott tartott, ahol fél évtizeddel korábban: 8 tanszék tervezett tudományos diákköri munkát indítani az OTDK-n: a Nemzetközi Gazdasági és Politikai Ismeretek tanszék, a Szocialista Pénzügy és Hitelrendszer tanszék, a Gazdaságtörténeti tanszék, a Belkereskedelmi tanszék, a Külkereskedelmi tanszék, az Ipargazdaságtan tanszék, a Számvitel tanszék, valamint a Statisztika tanszék. Összesen 16-20 dolgozat leadását várták. Az Egyetemi Tanács 1960-ban hozott határozatot arról, hogy Pach Zsigmond Pál „kísérje figyelemmel a diákkörök munkáját, adjon irányítást és útmutatást” a mozgalomban részt vevő oktatóknak. A következő évben Pach elnökletével bizottság alakult a témajavaslatok összeállításához. A fent felsorolt tanszékeken kívül témajavaslatot adott a Filozófia tanszék, a Tudományos Szocializmus tanszék, valamint az Agrárgazdaságtan tanszék is. A témajegyzéken végigtekintve a szocializmus korabeli időszakának aktuális gazdasági, gazdaságpolitikai, politikai és történeti kérdéseivel találkozunk. (A két világrendszer viszonya, helyzete, a militarizmus újjáéledése, a harmadik világ kérdései, a szocializmus építése, a hazai egyházpolitika, az 1945-48 közötti magyar gazdaságtörténet stb.)

Az V. OTDK Társadalom- és Természettudományi Szekciója Közgazdaságtudományi Tagozatának ülését a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tartották 1962-ben. A közgazdaságtudományi tagozat 3 ülésén 7 dolgozat alapján tartottak előadásokat az MKKE hallgatói – köztük Csáki Csaba, az MKKE későbbi rektora. Moingl István miniszteri jutalomban részesült A munkaerővándorlás okai és annak szociológiai vonatkozásai című dolgozatával. A konferencián Nyilas József, a Politikai Gazdaságtan tanszék vezetőjének értékelése szerint olyan témák szerepeltek a tagozat ülésein, amelyek a „marxista közgazdaságtudományoknak talán a legaktuálisabb problémáit”, alkalmazási területeit jelentik. Fontos azonban azt is kiemelni, hogy a matematikai módszerek alkalmazásának, a szociológiai vizsgálatoknak, a keresletkutatás (marketing) új módszereinek területeit sem hagyták érintetlenül. Az üléseken, amelyek jelentős viták közepette zajlottak, nemcsak hallgatók és oktatók, hanem külső, vállalati szakemberek is részt vettek.

Az MKKE hallgatóinak szereplése egyébként imponáló volt: „talpraesetten, (...) és jól megfogalmazva adták elő mondanivalójukat.” A dolgozatok felépítése, szerkezete jó volt. Nyilas szerint az egy miniszteri dicséret nem reprezentálta megfelelően a budapesti „közgáz” hallgatóinak munkáját. Miközben az országos megmérettetésen az egyetem hallgatói jól szerepeltek, a „Közgazdász” című egyetemi lap hasábjain vita dúlt arról, hogy miért nem működik megfelelően az egyetemi tudományos diákkör. A vita egyik főszereplője Berend T. Iván (akkor a Gazdaságtörténeti tanszék docense, később az MKKE rektora) volt. Ő még az 1960-as évek elején is úgy találta, a TDK színvonala még nem éri el az 1949/51. [!] évi gazdaságtörténeti szekcióikét. Bár nem vitatja a KISZ szerepét a szervezésben, „de a tanszékek felelősségét és szerepét a diákköri munka sikerében nem lehet elégszer hangsúlyozni.”

Az 1970-es évtizedtől kialakuló, majd fellendülő közgázos szakkollégiumi mozgalomhoz szorosan kötődött a tudományos diákkörben való aktív részvétel, a szakkollégiumi tagokkal szemben ez alapvető elvárás volt. A szakkollégiumok megalakulását inspirálta a TDK. 1963-ban a diákbizottság határozata nyomán kísérleti jelleggel „tudományos kutatókört” szerveztek a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen. Ez az új kutatókör abban különbözött a TDK-tól, hogy nagyobb hangsúlyt helyeztek a közös munkára, speciális előadásokat hallgattak, s még egy további idegennyelvet tanultak. A szakkollégium tagjai kutatásaik eredményét dolgozatban foglalták össze, ami egyben TDK-dolgozatnak számított. Szintén ebben az évben történt még egy említésre méltó kezdeményezés: két esti tagozatos hallgató vállalkozott – a munka és az egyetemi tanulmányok mellett – tudományos diákköri dolgozat megírására.

S mi mással is zárhatnánk e rövid áttekintést a kezdetekről, mint azzal a gondolattal – amit Ladányi Andor, a felsőoktatástörténet neves kutatója már 1964-ben felvetett –, hogy „a TDK története önmagában is megérne egy TDK-dolgozatot.” Az 1960-as évektől a politikai konszolidációval párhuzamosan a TDK helyzete is megszilárdult, bár fel-fellángoló viták közepette, de megtalálta a helyét a tudományosság és az egyetem világában.

A témáról bővebben: A magyar tudományos diákköri konferenciák története (1951 – 2011) Összeáll. és szerk.: Anderle Ádám. [Diáktudós. Az Országos Tudományos Diákköri Tanács kiadványa. Különszám. XXII. évfolyam, 1-4. összevont különszám.] Budapest, 2011. – Közgazdaságtudományi Szekció (Bakacsi Gy. – Zsidi V.) Online változat (pdf)

Zsidi Vilmos levéltárvezető

 

Cs. Szabó László a Közgazdaságtudományi Karon

Szokatlannak számít, hogy a szépirodalom képviselői közgazdasági felsőoktatási képzésben tanuljanak. Márpedig Cs. Szabó László (1905–1984), a neves esszéista és műfordító, majd a második világháború utáni nyugati magyar szellemi emigráció központi figurája az önálló intézményként funkcionáló Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Karán tanult sikeres budapesti érettségijét követően, majd a Karon szerzett oklevelet, sőt közgazdasági doktorátust is.

A fennmaradt csekély levéltári forrásanyag, illetve az író memoárjának elszórt és pontatlan bejegyzései nem teszik lehetővé, hogy pontosan rekonstruáljuk egyetemi éveit, a meglévő töredékes információi is érdekes adalékkal szolgálnak életútja jobb megértéséhez.

Pályaválasztásában talán szerepet játszott, hogy a vele rokonságban álló Kuncz Ödön, Kuncz Aladár bátyja, a kereskedelmi és váltójog nyilvános rendes egyetemi tanára volt a karon.

Mikor Cs. Szabó 1923 őszén beiratkozott, a Kar még új intézménynek volt tekinthető. Az 1920-ban, közpolitikai ellenkezések közepette, Teleki Pál miniszterelnök szorgalmazására megalapított Kar kettős célt tűzött ki maga elé: egyrészt a keresztény szellemű gazdasági képzés központja kívánt lenni, amely másrészt megtöri a kereskedelem és a pénzügyek terén nyomasztónak tartott zsidó túlsúlyt is. Utóbbi küldetését (mely ellenkezett a gazdasági érdekekkel is) azonban a későbbiekben nem töltötte be. Az új, független intézmény belvárosi épületeiben (Szerb utca, mai Bródy Sándor utca és Puskin utca) a kereskedelmi-közgazdasági képzés mellett mezőgazdasági, közigazgatási szakosztályokat is magába foglalt, illetve indított diplomáciai-külügyi képzést. A diplomáciai-külügyi szakra iratkozott be Cs. Szabó is, amely szakot a bethleni konszolidációs politika értelemszerűen kiemelten kezelt. (Ennek jele volt, egyúttal a „keresztény-nemzeti” kurzusra jellemző adalék, hogy – ellentétben a többi szakosztállyal – a diplomáciai szakirányra egyáltalán nem vettek fel zsidó származású hallgatót).

Cs. Szabó évfolyam- és diáktársai között láthatunk később karriert befutott diplomatákat (Szegedy-Maszák Aladár, Parcher Félix), a korszak ismert újságíróit (Saád Béla, Nyikos Kálmán) és politikusát (Mester Miklós). Cs. Szabó jó tanuló volt, az 1925/26. tanévet ráadásul párizsi részképzésben töltötte: a mai Institut d’Etudes Politiques (közkeletű nevén Sciences Po) elődjére, az École libre des sciences politiques-re járt a francia fővárosban.

Budapestre visszatérve Cs. Szabó aktívan bekapcsolódott az egyetemi diákéletbe. Nem kizárt, hogy tagja volt a Turul Szövetség helyi szervezetének is. Agilitásának és rátermettségének köszönhetően sikerült 1928-ban a Diákkülügyi Bizottság alelnökévé választatnia magát, a szervezet elnöki tisztét betöltő gróf Teleki Pál egyetemi tanárt azonban nem tudta leváltatni – kapcsolatuk alighanem ekkor fordult hűvösre. Funkciójának köszönhetően vett részt 1928-ban oxfordi, leideni és párizsi diákkongresszusokon is.

Tanárairól visszaemlékezésében nem volt jó véleménnyel (különösen igaz ez Czettler Jenőre), talán ezért is emlékezett meg a képzési időről igen szűkszavúan.

1928 júliusától megkezdte államvizsgáit, többnyire jó, sőt kitűnő eredménnyel, 1932-ben pedig ledoktorált. (Elveszett értekezésének címe: A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre).

Nem tudni, mi indokolta a szakjától merőben eltérő témaválasztást, de az bizonyos, hogy ekkoriban a külügyi pálya már vajmi kevéssé érdekelte. Ennek indokát a számára csalódást jelentő egyetemi képzésben, illetve a művészetek felé orientálódásban kereshetjük. Hiszen tudjuk: hallgatóként közölte első szépirodalmi műveit. Ugyanakkor az egyetemen indirekt módon is magába szívott közgazdasági gondolkodás bizonyos fokig élete későbbi részében is sajátja maradt, és megtermékenyítette Cs. Szabó László sok évtizedes írói-publicista pályáját, közéleti megnyilvánulásait.

A cikk Ablonczy Balázs kutatásain és a BCE Levéltári iratanyagán alapszik. Ezúton köszönöm meg Ablonczy Balázsnak, hogy Cs. Szabó egyetemi éveiről szóló kéziratát rendelkezésemre bocsájtotta.

Szécsényi András


1. kép: Cs. Szabó László egyetemi törzslapja. BCEL 5/c. 142. kötet.

 


2. kép: Cs. Szabó László doktori oklevél nyilvántartása. BCEL 6/f. 1. kötet.

 

Rákosi az Akadémián

Belelapozva az 1910/11. tanévi névsorba, a beiratkozottak között a 34. szám alatt találunk egy hallgatót, aki 1892-ben a Bács-Bodrog megyei Adán született, a szegedi főreál iskolában érettségizett. Neve: Rákosi Mátyás.

A Keleti Kereskedelmi Akadémia hallgatóinak törzskönyveit a Budapesti Corvinus Egyetem Levéltára őrzi. Azonban, ha arra lennénk kíváncsiak, kik iratkoztak be mondjuk az 1910/11. tanévben, hiába keresnénk a vonatkozó kötetet, azt nem találnánk meg a törzskönyvi sorozatban. Szerencsére a dualista korszakban az oktatási intézmények elkészítették, sőt kötetek, füzetek formájában ki is adták az előző tanévről szóló összefoglalóikat, ún. „jelentés” formájában. Az éves történések mellett ezek a kiadványok tartalmazzák a tanárok, a dolgozók és természetesen a beiratkozott, esetleg a végzett hallgatók listáit is. Belelapozva az 1910/11. tanévi névsorba a beiratkozottak között a 34. szám alatt találunk egy hallgatót, aki 1892-ben, a Bács-Bodrog megyei Adán született, a szegedi főreál iskolában érettségizett. Neve: Rákosi Mátyás. Az évi jelentésből megtudjuk még, hogy Rákosi Mátyás akadémiai hallgató francia nyelvből haladó szinten áll, kötelezően választható keleti nyelvként a törököt jelölte meg. Tanulmányairól megtudjuk még, hogy gyorsírásból a magyar nyelvűt választotta, hogy „A kereskedelmi szaktárgyakban kezdő”, valamint azt, hogy csak fél tandíjat (50%) kell fizetnie, de ösztöndíjat nem kap sehonnan. Rákosi elvégezte a két akadémiai tanévet, 1912-ben nyert oklevelet. Nagyjából ennyit tudnánk meg a Keleti Akadémián eltöltött évekről, ha éppen nem maga Rákosi sietne a segítségünkre visszaemlékezéseivel. Igaz, jóval később, de nagyobb részt jegyzetek alapján, az 1956 utáni emigrációban megírt visszaemlékezéseivel, amelyet ezredforduló környékén vehetett kézbe a magyar olvasóközönség1.

Rákosi viszonylag hosszan és elismerőleg írt az intézmény színvonaláról, tudományos és politikai légköréről: „Ez az Akadémia akkor olyan jó hírnévnek örvendett, hogy 6-8-szor annyi volt a jelentkező, mint a hely. […] Az Akadémia sok tekintetben ugyanolyan szokatlan és sajátságos tanintézet volt, mint a cél, amiért létrehozták. A hallgatók összetétele is igen tarka volt. […] nagy súlyt helyeztek a nyelvtudásra […] Általában a nyelvtanárok nagyszerűek voltak. A Keleti Akadémia iskolarendje sokkal szabadabb és kötetlenebb volt, mint mondjuk a Műegyetemé vagy az orvosi egyetemé. […] A hallgatók egy része már más egyetemet végzett ember, több doktorált jogász volt, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy fesztelenebb és kötetlenebb volt az atmoszféra. Az akadémia nem kívánta hallgatóit semmiféle elméleti vagy tudományos munkára előkészíteni, hanem egyedül és kizárólag a gyakorlati munkára fektette a súlyt […] Mikor pedig a Galilei Körben végzett munkám kezdett az Akadémián közismert lenni [...], meglepetéssel tapasztaltam, hogy az előadók egy része, akik közt szép számmal akadt demokratikus, sőt radikális elem és szabadkőműves, hallgatólag tűrte, vagy támogatta működésem” I. kötet, 64-65. oldal.

S még egy rövid, nagyon figyelemreméltó részlet a tanárokról készült leírások közül, amiben a korabeli egyetemi oktatás színvonala fölé helyezi az akadémiát: „A jogi egyetemen Földes [Béla] gazdaságtanából megtudhatták, hogy a tőke abból származik, hogy [a tőkés] a könnyelmű munkással szemben, aki jövedelmét utolsó krajcárig elkölti vagy elmulatja, az önmegtartóztató és takarékos dolgozó szorgalmának eredményeképpen gyárat vagy bányát szerez magának. Nálunk [KKA] viszont Gönczy Lajos, a közgazdaságtan tanára, aki olvasta Marxot, nyugodtan megmagyarázta a tőke igazi eredetét és az értékelméletet is.” 66-67. oldal. Rákosi összesen 6 oldalon keresztül ír visszaemlékezéseiben a Keleti Kereskedelmi Akadémián szerzett tapasztalatairól benyomásairól. Aki tehát többre is kíváncsi, lapozzon bele a kötetbe!

Zsidi Vilmos levéltárvezető

1 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1892-1925. 1-2. kötet. Bp., 2002.,
Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956. 1-2. kötet. Bp., 1997.

Keleti Múzeum

Keleti Múzeum

Egyetemünk elődintézményében, a Keleti Kereskedelmi Akadémián működött a Keleti Múzeum. De mi is volt valójában ez a különös nevű intézmény, és miért tartott fenn „múzeumot” a Keleti Akadémia?

A Keleti Múzeum nem egyfajta régiségtár volt, hanem egyszerre néprajzi gyűjtemény és áruminta-gyűjtemény is. A korabeli akadémiai oktatás erősen gyakorlatorientált volt: a tantervnek része volt a közel-keleti, balkáni terepen végzett tanulmányi kirándulás, tanévenként akár több alkalommal is. Természetesen tartozott az oktatás módszertanához a megfelelő szemléltetőeszközök összegyűjtése, bemutatása. Így kezdődött el még az 1890-es években a múzeumi anyag ad hoc gyűjtése, ami egyaránt állt néprajzi jellegű használati tárgyakból (szőnyegek, terítők, étkezési eszközök, dísztárgyak, kisebb bútorok stb.) és a „keleten” előállított gyári termékekből (szövet- és anyagminták stb.), vagy egyéb, romlandó termékekből (pl. dohány). Sőt, ezen felül még a nyugat-európai országokban a „kelet” számára előállított termékekből is szereztek mintákat, ugyanis az volt a korábbi tapasztalat, hogy a keleti ízlést – színvilág, nonfiguratív ábrázolások, ornamentika – messzemenően ki kell szolgálni, mert az ettől eltérő árut nem szívesen, vagy egyáltalán nem vásárolják meg. Jól felfogott üzleti érdek is megkívánta e gyűjtemény gyarapítását. Az, hogy nemcsak az áruminta-gyűjtemény, hanem a még értékesebb néprajzi gyűjtemény is gyarapodott, illetve megfelelő rendszerezést és elhelyezést nyert, az Akadémia meghatározó személyiségének, Kunos Ignác tudós igazgatónak az érdeme.

Az első tárgyakat a kirándulások alkalmával a tanárok és a hallgatók gyűjtötték össze és hozták haza. Kunos igazgató megkereste a magyar kereskedelmi kirendeltségeket és cégeket, amelyektől vásárlás útján szerezte be a szükséges cikkeket. A Kereskedelmi Minisztérium évi 500 és 1000 korona közötti összeget biztosított az intézmény költségvetésén belül a Keleti Múzeum gyarapítására. Más csatorna is rendelkezésre állt a beszerzésekre, így például az akkor osztrák-magyar fennhatóság alatt álló Bosznia-Hercegovinából az azt igazgató Közös Pénzügyminisztérium segítségével érkeztek az áruminták.

Az évek során többezresre duzzadt gyűjtemény helyzetében akkor állt be minőségi fordulat, amikor 1910-ben a Keleti Kereskedelmi Akadémia az Alkotmány utcából az Esterházy – ma Puskin – utcai nagyobb épületbe költözött. (A Műszaki Egyetem a budai campusra költözött, az üresen maradt épületeket pedig a Tudományegyetem – ma ELTE –, illetve a KKA kapta meg.) Az Esterházy utca 1/b alatti épület második szintjén 3 termet kapott a Keleti Múzeum, a negyedik terem előadóterem volt, ahol vetítőgép (!) is rendelkezésre állt.

Meg kell még említeni a múzeumi anyagot kiegészítő fonetikai gyűjteményt, amelyet Balassa József nyelvész vezetett. 1909-től alkalmazták Győrffy Istvánt, a későbbi néprajzkutató akadémikust a muzeális gyűjtemény rendezésére és katalogizálására. Győrffy tervezte meg a múzeumi tárlókat is, amelyeket a szobákon kívül a folyosón is elhelyeztek. A tárlókban – a mai gyakorlattól eltérően – zsúfoltan voltak elhelyezve a tárgyak.

A Keleti Múzeum hivatalos megnyitására éppen 104 évvel ezelőtt, 1913. november 15-én került sor. Az esemény jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy két miniszter is jelen volt: Dr. Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi, valamint báró Harkányi János kereskedelemügyi miniszter. A múzeum jelentős gyűjteményei voltak ekkor:

  • keleti hímzések és szőttesek,
  • kerámiagyűjtemény,
  • fémipari termékek,
  • balkáni népviseletek.

A Nagy Háború idején a gyűjtemény gyarapítását nagyban segítette, hogy az elfoglalt balkáni területeken szisztematikus begyűjtés indult meg, sőt, a hadifoglyokat felhasználták a múzeumi anyag kiegészítésére. 1916-ban főként tatár foglyoktól szereztek be tárgyakat az egeri (Csehország) és az Esztergom melletti hadifogolytáborban, mégpedig úgy, hogy ott készíttették el azokat; a falujuk épületeiről pedig maketteket csináltattak. A Keleti Múzeum anyagát nem csak helyben lehetett megtekinteni, hanem 1917-ben, a Margitszigeten rendezett hadikiállításon is bemutatták a nagyközönség előtt. Itt a tatár anyag részére külön pavilont is állítottak. Ezután kezdődött el a gyűjtemény felbomlása: a kiállításról nem érkeztek vissza hiánytalanul a tárgyak, az 1918-19-es zűrzavaros időben a Keleti Kereskedelmi Akadémia is átalakult. A Keleti Múzeum anyagát a Tanácsköztársaság idején a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályába szállították be, majd 1920-ban onnan visszaadták. Átadás-átvételi jegyzék sajnos egyik alkalommal sem készült. A Keleti Kereskedelmi Akadémia ugyanebben az évben beolvadt az újonnan alakult Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Karba. Teleki Pál professzor 1924-ben beleegyezett abba, hogy a Keleti Múzeum anyagát a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya (ma Magyar Néprajzi Múzeum) kapja meg véglegesen, tehát a gyűjteményt ismét beszállították a Nemzeti Múzeumba. A Keleti Múzeum anyagának egysége ezután megszűnt, más szisztéma szerint került szétosztásra a különböző gyűjteményekbe. 1981-ben 14 darab textil került be a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kollekciójába. Ezek ma is teljes bizonyossággal azonosítható anyagok az egykor több mint 4000 darabot számláló Keleti Múzeum tárgyai közül.

Keleti Múzeum

A Keleti Kereskedelmi Akadémia épülete az 1910-es években az Esterházy (ma Puskin) utca 1/b alatt

Keleti Múzeum

A Keleti Múzeum egyik terme a Keleti Kereskedelmi Akadémia épületében, 1913 után

Keleti Múzeum

A Keleti Múzeum egyik kiállítószekrénye a Keleti Kereskedelmi Akadémia épületében, 1913 után

A képek forrása: https://gallery.hungaricana.hu/hu (2017. november 6-ai letöltés)

Zsidi Vilmos
levéltárvezető

Különleges jubileum

Rubindiploma

A Budapesti Tudományegyetemi Közgazdaságtudományi Kar 1920-ben alakult meg önálló intézményként, amely Magyarországon elsőként fogta össze egyetemi formában az addig folyó közgazdasági képzést. A folyamatos, egyetemi körökből érkező ellenkezések és pengeváltások miatt már az 1920-as évek közepén felmerült a Karnak a Műegyetemmel való egybeolvasztása. Az egyesülésről Teleki Pál 1930-ban memorandumot is szerkesztett, a folyamatot azonban Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1932-ben bekövetkezett halála megakasztotta. Utódja a miniszteri bársonyszékben Hóman Bálint történész volt, akinek „nemzetnevelési” koncepciója egyébként is a felsőoktatás egységesítése révén annak hatékonyabb szervezeti és ideológiai ellenőrzését tűzte ki célul.

Ennek jegyében a Hóman által önmagában életképtelennek tartott Közgazdaságtudományi Kar beolvasztása mellett döntött a kormányzat, mégpedig úgy, hogy ennek örvén alaposan átalakították a hazai felsőoktatást: 1934. március 2-án a Képviselőház elé terjesztették a „Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” (JNMGtE) szervezéséről szóló törvényjavaslatot, melyet április 6-án az alsó kamara, május 7-án a Felsőház is elfogadott.

Az új „csúcsegyetem” egy intézménybe olvasztotta a magját képező Közgazdaságtudományi Kart és a Műegyetemet, de beintegrálta egyetemi rangban a soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolát és az Állatorvosi Főiskolát is. Az egyetem a korábbi önálló intézményi tudományterületek szerint karokból, karonként pedig két-két osztályból állt.

A JNMGtE létrehozása jelentékeny – politikai és szakmai – visszhangot és nem kevés ellenkezést váltott ki. Jóllehet reformjának szükségességét a kortársak is látták, de a háború rendre megakadályozta: a „csúcsegyetem” 1948-ig működött, amikor is a kommunista államvezetés önálló intézményekké alakította karait (ezzel jött létre a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem is).

A JMNGtE Közgazdasági- és Közigazgatási Kara az említett két terület osztályán túlmenően magában foglalta a gazdasági szaktanárképző intézetet is. Ez utóbbinak volt hallgatója 1942 és 1947 között, rendszerint tanulmányi évfolyamelsőként Koska Ida is. Ida néni idén ünnepelte 93. születésnapját, és az Egyetemi Levéltár számára odaajándékozta tanulmányaira vonatkozó hallgatói dokumentumai másolatát. Sajnos kevesen vannak már közöttünk olyanok, akik 1948 előtt szereztek az intézmény falai között oklevelet, akiket kereskedelmi- és váltójogra tanított Fülei-Szánthó Endre, kereskedelmi számtanra Huszár Géza, iparpolitikára Bud János, közgazdaságtanra pedig Heller Farkas.

Koska Ida hosszú évtizedekig közgazdaságtant oktatott a szolnoki szakközépiskolában/technikumban; egykori egyetemi évfolyamtársával kötött házassága után férjével együtt nem mellesleg többgenerációs közgazdász-családnak lett az alapítója. Óriási ritkaság, hogy 1997-ben férjével együtt egyik gyermeküktől, Száz Jánostól, a Közgazdasági Kar akkori dékánjától vehették át aranydiplomájukat. Idén szeptemberben Koska Ida az egyetlen, akinek a Budapesti Corvinus Egyetem rubindiplomát adományoz.

kép: Koska Ida férjével, Száz János Károllyal 1997-ben, miután fiuktól, Száz Jánostól, a Közgazdasági Kar dékánjától átvették az aranydiplomájukat.

Szécsényi András

Pages