Az állami érdekeltségű vállalatok hosszú múltra tekintenek vissza. Jelenleg is nagyon sok országban találhatók állami, illetve részben állami vállalatok piaci versenykörnyezetben. Hazai példaként felhozható a MOL, külföldi példaként pedig az állami tulajdonú Új-Zélandi Kiwibank, mely egy teljes jogú kereskedelmi bank, vagy a több mint 60 százalékos állami tulajdonban lévő norvég Equinor, amely egy elsődlegesen az olaj- és gázkitermelésre koncentrált nemzetközi energiaipari társaság. A közlekedés és a kommunikáció területén számos nyugat-európai és amerikai példát hozhatnánk fel. Dr. Tasnádi Attila, az Egyetem Matematikai és Statisztikai Modellezés Intézetének közgazdász-matematikus kutatója különleges kutatási témán dolgozik, ami éppen ezzel a gazdasági pozícióval függ össze.

Hogyan lehet a matematika segítségével meghatározni az optimális állami tulajdonhányadot? A matematika absztrakciója hogyan egyeztethető össze a piaci és társadalmi környezet konkrét, valóságos folyamataival?
Igazából mikroökonómiai modellekről van szó, amelyet az iparági szerkezetek területén szoktak tárgyalni. A legelemibb modelleket aszerint lehet megkülönböztetni, hogy a vállalatok elsődleges döntési változója a termék ára vagy mennyisége. Az előbbi esetre egy példa a katalógus áruházak versenye, amelyek a meghirdetett árak mellett készlet erejéig teljesítik a megrendeléseket, az utóbbira a horgászokat szokták emlegetni, amelyek a kifogott halmennyiséget értékesítik a kikötőbe érkezve a halpiacon. Az árak rögzítése esetén a piaci kereslet határozza meg az eladható mennyiséget, míg mennyiségek rögzítése esetén a piaci kereslet határozza meg a termék árát.

Az elemi modelleket még aszerint is meg lehet különböztetni, hogy a vállalatok termékei homogének vagy heterogének (azaz differenciáltak). Egy piac megfelelő modellezése a termék jellemzőjétől és a kereskedés jellegétől is függ. Akármelyik modellt vesszük alapul, a keresleti és kínálati görbék segítségével meghatározható az úgynevezett társadalmi többlet mint a keresleti és kínálati görbék közt bezárt terület. Az állami tulajdonhányad lényegében a vállalat célfüggvényét változtatja meg azzal, hogy a vállalat profitja mellett a társadalmi többlet is megjelenik benne a tulajdonhányadtól függő súllyal. A részben állami tulajdonú vállalat tulajdoni hányada befolyásolja a piaci játék egyensúlyát. Az állami oldalról nézve ezek után célként fogalmazható meg a társadalmi többlet maximalizálása, és ennek megfelelően határozható meg az optimális tulajdonhányad. Ilyen típusú modelleket a privatizációs, illetve reprivatizációs kérdések vizsgálata során is használtak.

Az Önök kutatásának vannak előzményei. Matsumura Toshihiro, a University of Tokyo kutatója 1998-ban egy úgynevezett duopol modellben meghatározta az optimális állami tulajdonhányadot, amelynek eredményeként rámutatott arra is, hogy a részben állami vállalat magasabb társadalmi jólétet eredményez, mint a tiszta állami vállalat. Ehhez a megállapításhoz képest miben hoz újat az Önök kutatása?
Matsumura a homogén termékű mennyiségi modellel foglakozott. Amellett, hogy ez a modell több valóságos piac elemzése során hasznos, matematikailag a legkönnyebben kezelhető. Az ár alapú piaci modellek esetén a differenciált termékű piacok elemzése a könnyebb. Mi a kutatásunkban – amelyet a Pallas Athéné Domus Sapientiae Alapítvány támogatásával a PADS Vezető Kutató Program keretében végzünk – olyan piacokat vizsgálunk, amelyeken a vállalatok azonos termékjellemzőkkel bíró termékeket kínálnak, a termelt mennyiség nem léphet át egy kapacitáskorlátot, és a vállalatok határozzák meg termékeik árait. Ilyen típusú modelleket például a villamosenergia-piacok elemzése során szoktak használni. E modell matematikai kihívása, hogy amennyiben az egyik vállalat még csak kis mértékben is kisebb árat állapít meg versenytársánál, profitjai ugrásszerűen megnövekedhetnek, és ennek köszönhetően az érdekes esetekben nem tudnak egy-egy egyensúlyi árt megnevezni. Az eredményünk szerint e modellben az optimális állami tulajdonhányad nulla. Tehát azon piacokon, amelyek leírására az általunk vizsgált modellt alkalmazzák, nem érdemes az államnak, mint aktív piaci résztvevő szerepet vállalnia.

A modellek szépsége és meggyőző ereje

A közgazdaságtudomány és a számítástudomány határterületei jelentős részben elméleti alapkutatást jelentenek. Ma mintha a gyorsabban átlátható döntések korát élnénk. Hogyan látja ennek az elméleti munkának a hasznosulását?
Az „elméleti” elemzések nem öncélúak, még ha az egyes kutatókat maga a modellek szépsége és azok megoldásának nehézsége is mozgatja. Az elméleti elemzések hasznosulásának számtalan szintje van, nem állítom, hogy az általam felsorolt szintek teljes körűek. Az egyik pusztán csak abban segít, hogy a modellezéssel megragadható problémák körét bővítsük, a megismerés határait feszegessük. Egy másik a szemléletformálás szintje, amely gazdagíthatja a gondolkodásmódunkat, és segít az alapvető összefüggések felismerésében. A harmadik a modellek meggyőző erejében rejlik – persze ez ország- és megrendelőspecifikus –, ezen azt értem, hogy egy tanulmány, ill. tanács jobban eladható, ha megalapozott számítások vannak mögötte, és nem csak ösztönszerű vagy egyéni tapasztalatokon alapuló javaslatok. A negyedik szint, amikor már konkrétan mérhető egy modell eredményessége. Az informatika fejlődésének köszönhetően a közgazdászok számára – főleg vállalati szinten – a hosszú időkön át fennálló adathiány, illetve valós környezetekben gyorsan mérhető hatások lehetetlensége oldódni látszik. Az elméleti közgazdászok által évtizedeken át megfogalmazott modellek, illetve eredmények egyre inkább alkalmazhatóbbá válnak. (lásd például: https://www.richmondfed.org/publications/research/econ_focus/2018/q4/interview).

Sipos Júlia