Kevés olyan mozgalmat vagy intézményt tudnánk felsorolni, ami az 1950-es években alakult, és napjainkban is létezik, sőt töretlen népszerűségnek örvend. Pedig a tudományos diákköri mozgalommal (TDK) éppen ez a helyzet.

Hivatalosan 1952-ben indult a TDK, nem meglepő módon szovjet mintát követve. Valójában már az 1950/51. tanévtől több egyetemen (pl. ELTE, Veszprémi Vegyipari Egyetem) spontán kezdeményezésként létezett. A közgazdaságtudományi diákkörök szervezése az ország sokáig egyetlen közgazdasági egyetemén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kezdődött. A diákköri mozgalom beindulása szinte a „múlt homályába” vész, az első egyetemi dokumentum ezzel kapcsolatban 1954-ből való, ekkor az egyetemi tanács foglalkozott a „Tudományos Diákkör” munkájával. Innen származik a TDK korabeli definíciója: „A Tudományos Diákkörök feladata az, hogy az egyetem magasabb évfolyamú hallgatói részére lehetőséget nyújtson a tudományos munkában való elmélyülésre, a tudományos munkamódszerek (kutatás, adatgyűjtés, rendszerezés, feldolgozás) elsajátítására, a hallgató érdeklődési körének megfelelő szaktudomány alaposabb megismerésére, szakdolgozatok, tanulmányok készítésére. E munka fő eszközei: a szaktudomány tanszékének rendszeres és állandó segítsége, a gyakorlati életben végzett kutatómunka, a gyakorlati élet megismerése és a hallgatók kollektív együttműködése, megbeszélések, viták rendezése. A tudományos diákkörökben való részvétel célja az, hogy a tanulmányukban jó előmenetelt tanúsító diákokban a tudomány iránti érdeklődést felkeltse, tehetségüket fejlessze, s a kimagasló tehetségű hallgatóknak különös segítséget nyújtson tudományos káderré nevelésük érdekében.”

Kezdetben a TDK munkáját szervezőiroda irányította, a következő felállásban: tanárfelelős, titkár, DISZ-megbízott, a propagandista és a külső kapcsolatok felelőse. 1954-ben az egyetemen szervezett 9 diákkör közül mindössze négy működött többé-kevésbé aktívan: két politikai gazdaságtani, egy statisztikai és egy pénzügyi. A többi kör – marxizmus-leninizmus, számvitel, népgazdaság tervezése, ipargazdaságtan, kereskedelem-gazdaságtan – csak formálisan létezett. Figyelemre méltó, hogy a működő négy körből csak kettőnek volt ideológiai jellege, a másik kettő egyértelműen szakmai szerveződés volt. Meglepő, hogy a marxizmus-leninizmus körben épp az ország első marxista egyetemén egyéves fennállása alatt „semmi munka nem folyt”. Az Oktatásügyi Minisztérium felhívására 1954 áprilisában rendezték meg a budapesti egyetemek első TDK-konferenciáját. Az MKKE a politikai gazdaságtan és a statisztika területén írt dolgozattal képviseltette magát a mintegy 70 főt felvonultató rendezvényen. A kívánt eredményt a konferencia ugyan nem érte el, de a megrendezése kezdeti sikernek volt tekinthető: „A dolgozatok színvonalasak voltak, megütötték azt a jó mértéket, amit az ilyen munkától elvárhatunk, a viták pedig igen élénkek voltak.” – olvashatjuk a korabeli értékelést. A budapesti konferencia joggal tekinthető az első országos seregszemle főpróbájának.

Az 1950-es évek konferenciáiról igen kevés információval rendelkezünk. Az 1955-ben megrendezett I. OTDK-konferencián belül 19 szakkonferenciában (azaz szekcióban) tárgyalták a beérkezett több mint 100 dolgozatot. Az eseményről készült értekezésben kiemelték, hogy más intézmények mellett a közgazdaságtudományi egyetem hallgatói foglalkoztak „napjaink aktuális kérdéseivel”. Különösen fontosnak tartották Csordás Mihály: A piaci és termelési kapcsolatok szerepe és helye a munkás-paraszt szövetség megszilárdításában a mezőgazdaság szocialista átszervezésében című dolgozat kiemelését. Bár a következő három országos konferenciáról alig tudunk valamit, az egyetemi iratanyagból kitűnik, hogy igen magas szinten foglalkozott az MKKE vezetése – László Imre rektorhelyettes és Pach Zsigmond Pál rektor – a diákkörök helyzetével, munkájával. A tudományos diákkörökkel kapcsolatos vita arról folyt – akárcsak a későbbiekben –, hogy a TDK-mozgalom hogyan kapcsolódjék az oktatók tanszéki, illetve a hallgatók tanulmányi munkájához. 1958-ban az egyetemi tanács számára készült előterjesztés szerint „közvetlenül a szemináriumoktól kell a tudományos diákmunkának kinőnie…” A szemináriumvezető feladata, hogy a jó képességű – lehetőleg munkás-paraszt származású – hallgatókat segítse: konzultáljon velük, útmutatást, irányítást adjon a kutatáshoz. Érdemes összekapcsolni – az ekkor visszaállított – egyetemi doktori fokozat megszerzésével a hallgatói tudományos munkát: a doktori megszerzéséhez a TDK-dolgozat mintegy lépcsőfok lehet. Az előterjesztés szerint kis létszámú körök szervezése lenne kívánatos. Ahogy korábban a DISZ, az új időkben a KISZ bevonását tartották természetesnek. De ez a részvétel inkább csak a szervezésre, a működéssel kapcsolatos adminisztratív munkákra korlátozódott.

1959-ben az egyetemi diákkörök szervezése szinte ugyanott tartott, ahol fél évtizeddel korábban: 8 tanszék tervezett tudományos diákköri munkát indítani az OTDK-n: a Nemzetközi Gazdasági és Politikai Ismeretek tanszék, a Szocialista Pénzügy és Hitelrendszer tanszék, a Gazdaságtörténeti tanszék, a Belkereskedelmi tanszék, a Külkereskedelmi tanszék, az Ipargazdaságtan tanszék, a Számvitel tanszék, valamint a Statisztika tanszék. Összesen 16-20 dolgozat leadását várták. Az Egyetemi Tanács 1960-ban hozott határozatot arról, hogy Pach Zsigmond Pál „kísérje figyelemmel a diákkörök munkáját, adjon irányítást és útmutatást” a mozgalomban részt vevő oktatóknak. A következő évben Pach elnökletével bizottság alakult a témajavaslatok összeállításához. A fent felsorolt tanszékeken kívül témajavaslatot adott a Filozófia tanszék, a Tudományos Szocializmus tanszék, valamint az Agrárgazdaságtan tanszék is. A témajegyzéken végigtekintve a szocializmus korabeli időszakának aktuális gazdasági, gazdaságpolitikai, politikai és történeti kérdéseivel találkozunk. (A két világrendszer viszonya, helyzete, a militarizmus újjáéledése, a harmadik világ kérdései, a szocializmus építése, a hazai egyházpolitika, az 1945-48 közötti magyar gazdaságtörténet stb.)

Az V. OTDK Társadalom- és Természettudományi Szekciója Közgazdaságtudományi Tagozatának ülését a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tartották 1962-ben. A közgazdaságtudományi tagozat 3 ülésén 7 dolgozat alapján tartottak előadásokat az MKKE hallgatói – köztük Csáki Csaba, az MKKE későbbi rektora. Moingl István miniszteri jutalomban részesült A munkaerővándorlás okai és annak szociológiai vonatkozásai című dolgozatával. A konferencián Nyilas József, a Politikai Gazdaságtan tanszék vezetőjének értékelése szerint olyan témák szerepeltek a tagozat ülésein, amelyek a „marxista közgazdaságtudományoknak talán a legaktuálisabb problémáit”, alkalmazási területeit jelentik. Fontos azonban azt is kiemelni, hogy a matematikai módszerek alkalmazásának, a szociológiai vizsgálatoknak, a keresletkutatás (marketing) új módszereinek területeit sem hagyták érintetlenül. Az üléseken, amelyek jelentős viták közepette zajlottak, nemcsak hallgatók és oktatók, hanem külső, vállalati szakemberek is részt vettek.

Az MKKE hallgatóinak szereplése egyébként imponáló volt: „talpraesetten, (...) és jól megfogalmazva adták elő mondanivalójukat.” A dolgozatok felépítése, szerkezete jó volt. Nyilas szerint az egy miniszteri dicséret nem reprezentálta megfelelően a budapesti „közgáz” hallgatóinak munkáját. Miközben az országos megmérettetésen az egyetem hallgatói jól szerepeltek, a „Közgazdász” című egyetemi lap hasábjain vita dúlt arról, hogy miért nem működik megfelelően az egyetemi tudományos diákkör. A vita egyik főszereplője Berend T. Iván (akkor a Gazdaságtörténeti tanszék docense, később az MKKE rektora) volt. Ő még az 1960-as évek elején is úgy találta, a TDK színvonala még nem éri el az 1949/51. [!] évi gazdaságtörténeti szekcióikét. Bár nem vitatja a KISZ szerepét a szervezésben, „de a tanszékek felelősségét és szerepét a diákköri munka sikerében nem lehet elégszer hangsúlyozni.”

Az 1970-es évtizedtől kialakuló, majd fellendülő közgázos szakkollégiumi mozgalomhoz szorosan kötődött a tudományos diákkörben való aktív részvétel, a szakkollégiumi tagokkal szemben ez alapvető elvárás volt. A szakkollégiumok megalakulását inspirálta a TDK. 1963-ban a diákbizottság határozata nyomán kísérleti jelleggel „tudományos kutatókört” szerveztek a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen. Ez az új kutatókör abban különbözött a TDK-tól, hogy nagyobb hangsúlyt helyeztek a közös munkára, speciális előadásokat hallgattak, s még egy további idegennyelvet tanultak. A szakkollégium tagjai kutatásaik eredményét dolgozatban foglalták össze, ami egyben TDK-dolgozatnak számított. Szintén ebben az évben történt még egy említésre méltó kezdeményezés: két esti tagozatos hallgató vállalkozott – a munka és az egyetemi tanulmányok mellett – tudományos diákköri dolgozat megírására.

S mi mással is zárhatnánk e rövid áttekintést a kezdetekről, mint azzal a gondolattal – amit Ladányi Andor, a felsőoktatástörténet neves kutatója már 1964-ben felvetett –, hogy „a TDK története önmagában is megérne egy TDK-dolgozatot.” Az 1960-as évektől a politikai konszolidációval párhuzamosan a TDK helyzete is megszilárdult, bár fel-fellángoló viták közepette, de megtalálta a helyét a tudományosság és az egyetem világában.

A témáról bővebben: A magyar tudományos diákköri konferenciák története (1951 – 2011) Összeáll. és szerk.: Anderle Ádám. [Diáktudós. Az Országos Tudományos Diákköri Tanács kiadványa. Különszám. XXII. évfolyam, 1-4. összevont különszám.] Budapest, 2011. – Közgazdaságtudományi Szekció (Bakacsi Gy. – Zsidi V.) Online változat (pdf)

Zsidi Vilmos levéltárvezető