Realisták? Moralisták?

A Tudományünnep keretében, 2016. november 18–19-én került sor a Political Realism and Practical Morality című nemzetközi tudományos konferenciára a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézete szervezésében, az egyik csatlakozó partner Egyetemünk volt.
A Kioszkban a kétnapos konferencia egyik előadója, egyetemünk politológus oktatója, Balázs Zoltán.

A rendezvény címe mintha versus, vagy-vagy volna? Így néz ki a dilemma, moralista vagy realista politika?
A konferencia címe, ”A politikai realizmus és a gyakorlati erkölcs” problémája az ókor, az antikvitás óta visszatérő kérdés. Vajon a politikai cselekvés során a politikusnak szabad-e, lehet-e, érdemes-e követnie a társadalomban egyébként elfogadott erkölcsi normákat, vagy sem? Az athéni birodalom kiépítése során, az athéni demokráciában sem minden az erkölcsi nagykönyv szabályai szerint zajlott, noha példaképként szoktuk Athént idézni. Ám az ókori történetíró, Thuküdidész A peloponnészoszi háború című művéből elég sok csúnya dolgot tudunk meg az athéniak motivációiról és politikájáról, amelyben szerinte az erkölcsi szempontok finom szólva sem játszottak kitüntetett szerepet. De utalhatunk Rómára is, ahol az egyetemes erkölcsi normák helyett sokszor a római nagyság és dicsőség abszolutizálásával találkozunk. A központi érték a haza, a haza érdeke, de hogy pontosan mi ez, ezt nem mindig könnyű megítélni az erkölcs segítségével. Mert ki volt a nagyobb római, Caesar vagy Brutus?
A középkor a maga keresztény teológiai rendjében az erkölcsnek, a természeti törvénynek és természetes jogoknak biztosabb megalapozást kívánt nyújtani. De nem tudtak erkölcsi alapon megoldani olyan alapvető kérdéseket, mint például azt, hogy miként viszonyul egymáshoz a spirituális hatalom, az egyház és a világi hatalom, az állam.
Azért érdekes a politikaelmélet története, mert ezeket a dilemmákat történetileg képes bemutatni, de azt is megmutatja, hogy ezek a mai ember számára is létfontosságúak.

Kik voltak a konferencia főszereplői?
A politikai realizmus és politikai moralizmus néven ismert politikaelméleti kérdéskör legkiválóbb kutatói közül többen is itt voltak. Ez a téma nagyjából tíz-tizenöt éve ezen a néven ismert és kutatott az előbb körvonalazott kontextusban. Kitüntetett előadónk John Dunn volt a Cambridge Universityről, ő a cambridgei eszmetörténeti iskola egyik legismertebb alakja. Előadását Hont István eszmetörténésznek szentelte, aki magyar származásúként a 80-as években költözött Cambridge-be, bár itthon csak szűk szakmai kör ismeri a nevét. John Dunn végig jelen volt az előadásokon, a magyar doktorandusz hallgatókat is egyértelműen szellemi partnernek tekintve, folyamatosan hozzászólt előadásaikhoz, egyanrangú párbeszédet folytatva velük.

Nyilván nem egyszerűsíthető le a kérés az érdekek vagy értékek vezérelt politikára, de mégis, milyen irányzatok léteznek ebben a vitában?
A politikai realizmusnak hívott álláspont szerint a politikában sem gyakorlati, sem elméleti értelemben nem oldható meg számos probléma egy-két erkölcsi elv segítségével. A gyakorlati ember észjárásától ez annyira nem is különbözik, hiszen mindannyian ismerünk olyan komplex helyzeteket, amelyekben fontos döntéseket hozunk, de nem kizárólag erkölcsi szempontok alapján: legyen szó párválasztásról vagy gyermeknevelési kérdésekről. Az élet a hétköznapi ember számára is milliárd kisebb ambícióból tevődik össze, amelyeket maga sem tud mindig szétbogozni és etikai kérdésekké alakítani. Így az élet minden területén lehetünk realisták. Ennél azonban erősebben realista az a megközelítés, amely szerint a politikust olyan motivációk is vezérlik, amelyek eléggé különbözhetnek a köznapiaktól, például az államérdek, a nemzeti függetlenség, a szuverenitás védelme, a nemzeti nagyság.

Az ön előadásának hőse Bernard Williams, aki 2003-ban elhunyt. Miért érdekes számunkra a munkássága?
A brit morálfilozófiában hagyományosan vannak úgynevezett nagy alakok, valahogy ő is ebbe a sorba tartozik. Williams ráadásul azt az egyik jellegzetesen brit felfogást képviseli, amely szkeptikus és bizalmatlan a kanti erkölcsfilozófiával és a nagy erkölcsi elméletekkel szemben. Az ő erőssége is a kritika, amellyel megkérdőjelezi, hogy a világ, az emberi cselekvés leegyszerűsíthető bizonyos elvekre. Sok példát hoz, boncolgatja például az erkölcsi szerencse fogalmát.

Erkölcsi szerencse? Mi lehet ez?
Példája Paul Gauguin, aki elhagyja a családját és nagy festő lesz, s ezzel utólag igazolhatónak tartjuk a döntést. Ám ha nem lett volna nagy festő, úgy emlékeznénk rá – már ha emlékeznénk -, mint aki egyszerűen elhagyta a családját, s ezért megvetésre méltó. Talán hétköznapibb eset, amikor két ittas ember autózik. Egyikük elüt valakit, a másik nem. Mindketten hibásak, ezt érezzük, ám azt, aki elütött valakit, netán meg is ölte, mégis bűnösebbnek, felelősebbnek érezzük, holott csak ’pechje’ volt.
A politika persze másfajta léptéket jelent. Nem lehet, hogy éppen az a feladata, hogy olyan kereteket teremtsen, amelyek a hétköznapi ember a legjobb énjét hozhassa ki magából?
Arisztotelész szerint a politika feladata az, hogy minél jobbá és boldogabbá tegyen bennünket. Van, aki ezzel egyetért – ma is a jólét növelése a legalapvetőbb politikai ígéret, bármelyik oldalt nézzük is -, míg mások szerint túl nagy szerepet tulajdonítunk így a politikának, amelyet szintén emberek csinálnak. De nem is jó, ha emberektől és intézményektől tesszük függővé akár a magunk, akár a mások boldogulását, mert előbb-utóbb jön valaki, aki az állam hatalmát nem a közjó érdekében használja, vagy aki annyira jót akar tenni mindenkivel, hogy a végén mindenkinek rosszabb lesz.

A konferenciának volt valamilyen üzenete?
Nem volt ilyen célunk, csupán az, hogy élénk és tárgyszerű vitát folytassunk, s mérlegre tegyük a szakirodalom érveit.