Foglyul ejtett vagyonok
Mehrdad Vahabi közgazdász, az Université Paris 13, Sorbonne-Nord professzora a BCE Összehasonlító és Intézményi Gazdaságtan Tanszéke meghívására tartott két előadást egyetemünkön. Vahabi az államokat nem politikai, hanem pusztán gazdasági szempontból vizsgálja, és nagy hatást gyakorolt rá Kornai János munkássága: a szocialista rendszerre kidolgozott tanait alkalmazza más kontextusban, illetve fejlesztette tovább.
A közgazdaságtan vizsgálódásainak új tárgya: a javak destrukciója
Első előadása az 1979-ben, a Sah elüldözése után alapított Iráni Iszlám Köztársaság politikai gazdaságtanáról szólt, amelyet Vahabi destruktív koordinációként definiál. Míg a közgazdaságtan klasszikus értelemben a javak termelésével, elosztásával és fogyasztásával foglalkozik, Vahabi elméletében új elem a javak destrukciója, amelyet elsősorban Irán példáján mutat be.
A Kornai által megkülönböztetett négy piaci koordinációs mechanizmus közül figyelmét az erőszakon alapuló agresszív koordináció ragadta meg, amelynek eszközei a megfélemlítés, a fenyegetés, és a nem-intézményesített kényszerítés. A cél nem más, mint a mások által előállított javak eltulajdonítása, amely Iránban csak egyesek vagyonosodásához vezet, és tőkefelhalmozás helyett tőkevesztést eredményez elősorban a vagyonok külföldre történő menekítése miatt.
Iráni állam a félállami szervezetek árnyékában
Irán esetében 1979 óta jellemző a párhuzamos – köztársasági és vallási – intézmények fennállása, a vagyonelkobzás és a bizonytalan tulajdonviszonyok írják le a rendszert a közgazdász szerint. A párhuzamos intézmények létezése, azaz a kettős irányítás azt eredményezi, hogy nehéz azonosítani a döntéshozókat. Majd’ minden szervezetnek megvan a maga árnyékszervezete, ráadásul utóbbi gyakran nagyobb befolyással bír. A legfelső politikai szinten ott van az elnök, de a gyakorlatban nála nagyobb hatalommal bír a legfőbb vallási vezető. A rendes hadsereggel párhuzamosan létezik a Forradalmi Gárda, amelynek legfőbb feladata az iszlám forradalom vívmányaiknak megőrzése. Ugyanígy a tartományi kormányzóknak és a parlamenti képviselőknek is megvan az árnyékszemélyük. Gazdasági területen pedig megfigyelhető, hogy az állami szektor mellett, amely a GDP egyharmada felett diszponál, markánsan jelen van a félállami, azaz vallási és katonai „forradalmi” szektor, amely a GDP kétharmadát képviseli.
Kisajátítási hullámok
Vahabi 1979 óta a vagyonelkobzás három hullámát különíti el, amelyek az ún. Alapítványokon keresztül elősegítették a félállami szektor felduzzasztását. Az első hullámban 1979 és 1989 között az Elnyomottak és Rokkantak Alapítványa elkobozta a Sah és 53 száműzött iparos vagyonát. Ezeket Khomeini bűnözőktől megszerzett zsákmánynak nevezte, amelyet az állami tulajdontól elkülönítetten kell kezelni, így a Legfőbb Igazságügyi Méltóság hatáskörébe utalta. Ennek az Alapítványnak a vagyona mára felér a kormányéval, ez a legnagyobb nem-állami szereplő az iráni gazdaságban, amelyet csak a Nemzeti Olajtársaság előz meg.
A második hullámban a Setad tett szert hatalmas vagyonra, amelyet Khomeini hozott létre rendelet útján „a tulajdonos nélküli vagyonok kezelésére és értékesítésére”. Kezdetben háromfős stábja volt, ma 500 alkalmazottja van, és több ezer üzletember, külföldön élő iráni, nemkívánatos vallási csoporthoz tartozó állampolgár stb. vagyonát szerezte meg.
A harmadik kisajátítási hullám 2005 és 2013 közé tehető, amikor állami vállalatokat – bankokat, biztosítókat, gáz- és olajvállalatokat – „privatizáltak”, ami azt jelentette, hogy mintegy 80%-ukat áttették a félállami szektorba. Az Irakkal folytatott nyolcéves háború (1980-1989) után az állam egyre inkább az olajbevételre van utalva, de ez főleg 2005 és 2013 között, azaz Ahmadinejad elnöksége idején már a félállami szektorba özönlött be.
Az eredmény: egyéni vagyongyarapodás jóléti háló és versenyképes magánszektor helyett
Mehrdad Vahabi szerint a félállami szektor több területen monopol helyzetbe került, ezért nincsen valódi verseny. Ebben a szektorban nem a nyereség a cél, hanem a munkahelyteremtés, egyéni vagyonok akkumulálása. A vállalatok nem működnek sem hatékonyan, sem pedig transzparensen. Ez a rendszer azonban nemcsak a privát szektort fojtja meg, hanem az államit is, hisz megakadályozza a jóléti állam kialakulását. Míg a társadalombiztosítási rendszer korlátozott, az adományokra épülő karitatív szisztéma kiterjedt, erre azonban nem állampolgári, hanem vallási alapon jogosultak az egyének.
Mehrdad Vahabi meglehetősen borús képet festett az iráni gazdaságról. Valóban ennyire negatív az összkép? Milyen szerepet játszanak ebben az Irán ellen újra életbe léptetett szankciók?
Az iráni gazdaság az amerikai szankcióktól függetlenül is krónikus kihívásokkal küzd, azokra az Egyesült Államok lépései csak ráerősítenek. Talán a legnagyobb probléma a társadalom összetételéből adódik: a lakosság 60-70 százaléka 30 év alatti, ami azt jelenti, hogy évente kb. egymillió fiatal lép be a munkaerőpiacra. Ha az iráni vállalatok nem tudnak ennyi munkahelyet teremteni, akkor a munkanélküliség folyamatosan növekszik. Másrészt a politikai környezetből adódóan az iráni gazdaság az egyik legkorruptabb a világon: a Gallup 2017-es felmérése szerint csak Irakban és Dél-Szudánban nagyobb a korrupció társadalmi érzékelése. Ez gúzsba köti az ország növekedési esélyeit. Erre épültek rá 2006-tól a nemzetközi szankciók (ekkor nem az Egyesült Államok, hanem elsősorban az ENSZ részéről), amely hatalmas nyomás alá helyezte az iráni gazdaságot. Az ország fizetőeszköze, a riál értéke ennek hatására 2012-ben szakadt be, és azóta szinte kezelhetetlenné tette az inflációt, illetve a feketepiac növekedését.
Ebbe a helyzetbe érkeztek az új amerikai szankciók 2018-ban, amelyek közül nem is az iráni vállalatokat és államot sújtó úgynevezett elsődleges, hanem a velük együttműködő, más országok állampolgárait és cégeit célzó úgynevezett másodlagos szankciók hatása a kiemelkedő. Az iráni gazdaságnak krónikus világgazdasági izolációjának megszüntetésére van szüksége, amelyre lehetőséget teremtett az iráni nukleáris megállapodás, az új szankciók következtében azonban a külső piaci szereplők nem vállalják be az irániakkal való együttműködéssel járó kockázatot. A teljes iráni olajexport ugyan nem fog leállni (már csak a nemzetközi feketepiac miatt sem), ugyanakkor az amerikai szankciók feloldásáig Irán nem fog tudni komoly szerepet betölteni a világgazdaságban.
Milyen történelmi okai vannak a félállami szektor jelentős szerepének az országban? Milyen volt az iráni gazdaság szerkezete a forradalom előtt?
Az iráni gazdaság az állam modernkori történetében mindig is centralizált volt politikai, ágazati és területi értelemben egyaránt. A földgáz és olaj szerepe kimagasló volt a forradalom előtt is, ugyanakkor nem épült ki olyan monokulturális gazdasági szerkezet, mint mondjuk a Perzsa-öböl arab államaiban. Ezt jól mutatja, hogy a szolgáltatószektor a GDP több mint felét adja. Ennek ellenére a mai napig az energiapiachoz kötődik az állam bevételeinek legalább 70-80%-a. Fő különbség a forradalom előtt és után az ország világgazdasági integráltságában volt – 1979 előtt a nyugati államok és piaci szereplők jelenléte sokkal meghatározóbb volt, amely ugyan újratermelte az egyenlőtlenségeket, abszolút értelemben mégis nyereséges volt Teherán számára. A forradalom után a kilenc évig tartó iráni-iraki háború hatalmas terheket rótt az országra, amelynek gazdasága csak az 1990-es években tudott konszolidálódni. Ugyanakkor a világgazdasági reintegráció ebben az időszakban sem történt meg.
Várható-e, hogy jelentősen változzon Irán gazdaságszerkezete?
A különböző állami katonai szervezetek az iráni GDP körülbelül 25-40 százalékát irányítják, ami egy hatalmas teher az iráni gazdaságban, és komoly egyensúlytalanságról árulkodik. Ennek két okból van nagy jelentősége: egyrészről átláthatatlan a katonai szervezetek gazdálkodása a társadalom felé, másrészről pedig ezek a források nem a gazdaság fejlesztésére vagy a lakossági jólét növelésére kerülnek felhasználásra, hanem biztonságpolitikai és külpolitikai célokra. Ezért is volt szembetűnő, hogy a 2017. év végi, és 2018. év eleji tüntetések során az utcára vonuló tiltakozók többek között ezt a kérdést is zászlójukra tűzték, követelve például a Forradalmi Gárda külföldi jelenlétéhez kötődő pénzek átcsoportosítását.
Minden kritika ellenére nem várhatunk változást az állami katonai szervezetek költségvetésében. Az iráni kül- és biztonságpolitika alapvető szereplőiről van szó, amelyeknek érdekérvényesítési képességük hatalmas az iráni belpolitikai rendszerben. Ugyan Hasszan Róháni elnök igyekezett átláthatóbbá tenni gazdálkodásukat, ez a kísérlet egyelőre kevés eredménnyel zárult. Amennyiben a következő időszakban lesznek amerikai-iráni tárgyalások, úgy a kérdést biztosan napirendre fogja tűzni az amerikai kormány, megpróbálva arra ösztönözni Teheránt, hogy csökkentse e szervezetek költségvetését. A nyomás ellenére ennek az esélye egyelőre korlátozott.
A „ragadozó állam” („predatory state”) és a gazdasági fejlődés
Mehrdad Vahabi elméleti bevezetőjében különbséget tett kétféle államszemlélet között. A neoklasszikusok, a neoinstitucionalisták és a keynesiánusok a szerződéses állam szószólói, szerintük az állam jótékony diktátor, amely a közjó maximalizálására törekszik. Bár nem tagadják, hogy az állam ragadozóként viselkedik, ezt egyrészt szerződéses alapon teszi, másrészt az állampolgárok – például egy bandita, forradalmár, lázadó vagy zsarnok – is fosztogatók vagy potenciális fosztogatók. Ezzel szemben a liberálisok, marxisták és az anarchisták az állam kisajátító jellegét hangsúlyozzák, az állam ebben a megközelítésben nem a piac elégtelenségét hivatott ellensúlyozni, hanem költségvetésének és bevételének maximalizálására törekszik. Értelmezésükben szó sincs szerződésről, hisz szerződés csak egymással kölcsönösen megegyező felek között jöhet létre, nem pedig ragadozó és zsákmánya között. Vahabi utóbbiakkal ért egyet.
Zsákmány és áldozat játszmája
Ebben az összefüggésben a kisajátítás sikere azon múlik, hogy a ragadozó el tudja-e fogni és eltulajdonítani zsákmányát, azaz a kiszemelt vagyont, vagy éppen a zsákmány tud elmenekülni. Földeket például az állam nagyon könnyen el tud kobozni, így a földnek az állam számára nagyobb a zsákmányértéke, mint egy kereskedő tőkéjének. Az adott ország vagyonszerkezete határozza meg az állam kisajátítási potenciálját. Vahabi két fontos tényezőt mutatott be: a kisajátíthatóságot (appropriability) és a mobilitást. Míg a kisajátíthatóság határozza meg, hogy mennyire hasznos a zsákmányolás, a mobilitástól a zsákmányolás költsége függ. Egy vagyontárgy nehezen sajátítható ki, ha a tulajdon erőszakos átruházása az adott vagyon megsemmisülésével vagy értékének szinte nullára való csökkenésével jár. A kambodzsai Pol Pot-rezsim például nem tudta kisajátítani az értelmiségieket, így inkább meggyilkolta őket. Általában véve az általános rendeltetésű vagyontárgyakat (pl. földtulajdon) érdemesebb kisajátítani, mint a speciális jellegűeket (szellemitőke-, fizikaitőke-beruházások, pl. autógyár). A felmerülő költségektől is függ, hogy érdemes-e az államnak egy-egy vagyontárgyat kisajátítani. Ebből a szempontból a koncentrált vagyont könnyebb kisajátítani, mint a diffúz vagyont. A mobilitás két dolgot takar. Az egyik, hogy az adott vagyon földrajzilag könnyen mozgatható-e, a másik, hogy könnyen elrejthető-e. Előbbire példa a gyémánt, a kábítószerek, amelyeknek súlyukhoz képest rendkívül nagy az értékük, a múltban egyébként ilyen volt még a tea, a fűszerek. A kisajátíthatóság és a mobilitás nem keverendő össze. Ha például autógyárat telepítünk egy másik országban, arra az immobilitás lesz jellemző, ugyanakkor az üzemeltetéséhez szükséges szellemi tőke miatt nem érdemes elkobozni. A gyémánt viszont – ha mobilis is – könnyen eltulajdonítható, ha bányászata egy-egy régióra koncentrálódik.
Önkéntes és erőszakos tranzakciók
Vahabi elméleti újítása abban áll, hogy a Coase-tétel hirdetőivel szemben megkülönbözteti a vagyon gazdasági- és zsákmányértékét, azaz hogy mennyit ér önkéntes, illetve nem önkéntes (erőszakos) tranzakció esetén. Egy vagyon zsákmányértéke azon múlik, hogy milyen az adott országból történő kilépésének lehetősége (exit option). Úgy lehet definiálni, mint az erőszakos eltulajdonítás haszna és költsége közötti különbséget. Az állam szempontjából attól függ az adott vagyon értéke, hogy foglyul ejtett (captive) vagy menekülő (fugitive) vagyonról van-e szó. A tisztán foglyul ejtett vagyon immobilis és kisajátítható (pl. föld), ezért az állami térbe tartozik. A tisztán menekülő vagyon (pl. szellemi tőke) mobilis és nem sajátítható ki, ezért a nem-állami térbe tartozik. Létezik azonban kevert vagyon is (fizikai tőkeberuházás, ipari olajkitermelés, gyémánt, pénz, arany), amelynek esetében nem világos, hogy az állami térbe tartozik-e.
Az államnak különböző stratégiái lehetnek az állami tér kiterjesztésére, azaz a ragadozásra. Ha puszta erőszakot vet be a tisztán foglyul ejtett vagyon megszerzésére, akkor zsákmányoló versenyről beszélünk. Ha viszont protekcionista intézkedéseket tesz a tisztán menekülő vagyon megtartására, akkor árversenyről van szó. A kevert vagyonnál mindkét módszer használható. Vahabi példákat is hozott a ragadozó államok két fajtájára.
A befogadó (inclusive) államok mind a kevert, mind pedig a tisztán menekülő vagyon tekintetében befogadó stratégiát tesznek magukévá. Ebben az esetben a zsákmányolásnak pozitív hatása van a gazdasági fejlődésre. Példaként említette Pinochet Chile-jét, a Sah agrárreformját Iránban 1962 és 1971 között, valamint az Egyesült Államokat 1850 és 1900 között a nagy vasútépítések időszakában, amikor a cél egy kontinensen átívelő hadsereg létrehozása volt. A hadsereg gyors áttelepítését szolgálta a vasútépítés, amely ugyan földek elkobzásával járt, összességében jótékony hatása volt a gazdaságra is. Nyugati irányban bővítette a településeket és a kereskedelmet.
A kizáró (exclusive) állam a kevert és tisztán menekülő vagyon tekintetében kizáró stratégiát foganatosít, ezzel pedig megakadályozza a gazdasági fejlődést. Példaként Vahabi az Iráni Iszlám Köztársaság első előadásában már bemutatott intézkedéseit említette 2005 és 2013 között.
Márton Lídia