Kérdezem vagy sem, oktató kollégáim szavai, tettei, gesztusai árulkodóak, és hamar kiderül, hogy a túlnyomó többség szeret oktatni. Persze – mondhatnánk – különben miért is dolgozna itt valaki egy villamosvezető fizetéséért? De most tegyük is félre az anyagi dimenziót, mert bár ez fontos, ez az írás inkább a motiváció egyéb szempontjairól szól. Mindamellett, hogy az elmúlt években történtek jelentős előrelépések mind az oktatói javadalmazás, mind a támogató kutatói infrastruktúra kialakítása terén, talán nem idejétmúlt a kutatói identitás dilemmáit szubjektív nagyító alá venni.

„Oktatni jó”, hallom a kollégáktól, látom az arcukat, ahogy az oktatásról mesélnek. Oktatni jó, mert „érzem, hogy hasznos, amit teszek”, „jó érzés fiataloknak segíteni a boldogulásban”, „én is tanulok közben”, „szórakoztatóak az interaktív órák”, „sok jó sztorit hallok másoktól, amik meghozzák a kedvem”, „azonnali visszajelzést kapok minden órán, ami felpörget és jó teljesítményre sarkall”, „szeretek sok okos, fiatal emberrel együtt lenni”, „jó látni a munkám eredményét a félév végén”, és a kedvencem, amit hallottam: oktatni jó, „mert jól csináljuk”. Mielőtt nagyon rózsaszínben tüntetném fel az oktatói tevékenységünket, természetesen vannak visszatérő problémák, nehezen kezelhető hallgatók, mennyiségi nyomás, a személyes stressz-szintünk is sokszor magasabb a kelleténél, mégis azt mondhatjuk, hogy összességében megvan a kellő örömünk az oktatásban ahhoz, hogy tovább, sőt egyre jobban csináljuk.

Kutatás? Hát, az más lapra tartozik… Ha ez szóba kerül, gyakran ugyanabban a mondatban hallani határidőkről, különböző elvárásokról, le nem adott publikációkról, költségvetésszűkéről, eltűnő kutatótársakról, be nem tartott ígéretekről, méltatlan visszajelzésekről folyóiratok bírálóitól és szerkesztőitől, illetve a non plus ultra érv: „nincs időm kutatni”. Ritka, hogy valaki a fenti témák megpendítése nélkül tudna lelkesen mesélni arról, hogy éppen mit kutat és milyen jó élményei vannak ezzel kapcsolatosan. Ha pedig nem átalkodom megkérdezni, mit publikált a kolléga az elmúlt félévben, netán negyedévben, a „ne is kérdezd” vagy éppen a „menj a fenébe” nem számít meglepő válasznak.

Szóval nincs időnk kutatni? Az időhiány jellemzően egyéni döntéseket is tükröz, talán itt sincs másként. Nézzük, hol rontottuk el? Vajon milyen belső és külső tényezők játszhatnak szerepet abban, hogy nem jut elég időnk a kutatásra?

Ami a belső tényezőket illeti, sok esetben arról van szó, hogy a kutatásnak és a kutatási folyamatnak csak egy nagyon konzervatív, mondhatni „fájdalmas” módját ismerjük, és progresszív kutatói csoportok üdítő példájától eltekintve a kutatás nagy erőfeszítéssel, adminisztratív akadályverseny keretében megszerzett források sziszifuszi adatgyűjtésre költését sejteti számunkra, majd következik egy sóhaj, hogy megvannak az adatok, valaki üljön le és elemezze őket két tanóra között. …És ugye nem maradt ki az alapos irodalomfeldolgozás sem, hogy mások munkáit ne csak hivatkozzuk, de el is olvassuk, egymás közt meg is vitassuk, mielőtt a saját empirikus munkánkba kezdünk? Vajon lehetne találni módot arra, hogy a kutatási tevékenységünk szervesebben illeszkedjen a mindennapjainkba, hogy meglássuk abban, amit éppen nagy erőkkel csinálunk, a kutatási dimenziót, a mások számára is befogadható eredmények közzétételének lehetőségét?

Másrészt sokszor nincs meg a belső elhatározás ahhoz, hogy a rendelkezésre álló, netán váratlanul felszabaduló időnket igenis kutatásra fordítsuk, kapva a lehetőségen, hogy valamit hozzátegyünk a műhöz, amin éppen dolgozunk. Ha szeretnénk erőt meríteni aktuális kutatói válságunk közepette, hol tudunk könnyen személyes történetekhez jutni, ötleteket kapni, az inspiráló beszélgetéseknek mi lehetne a fóruma?

Aztán ott vannak a külső tényezők, hogy az egyetem, illetve maga az oktatói életforma milyen feltételeket teremt a minőségi kutatói tevékenységhez? Hogyan mérik a teljesítményünket, milyen konkrét, kihívó, de reálisan elérhető céljaink vannak évről évre munkánk kutatói dimenziójában? Milyen módon érzékeljük a kutatói munkánk értelmét, eredményét? Mit tekintünk eredménynek: ha hasznosul a kutatómunkánk a szakpolitikai döntéshozatalban? Vagy a vállalatvezetők érdeklődve olvassák megállapításainkat és ennek alapján más módon hozzák üzleti döntéseiket a mindennapokban? Vagy más kutatótársak ötletet, ihletet merítenek a munkánkból, és a szakterület kidolgozottsága, az elvégzett munkák elmélyültsége jobb lesz? Vagy már önmagában az is eredmény, ha olvassák a publikációinkat, és ismerik a nevünket és eredményeinket? Ha ezeket tűzzük ki célul, biztos, hogy nem illúziókat kergetünk? Egyáltalán milyen időtávon számíthatunk ilyes eredményekre, főleg fiatal kutatóként, karrierpályánk elején?

Kutatóként van-e lehetőségünk személyes válaszokat találni a fenti kérdésekre? Magunk alkotjuk meg a céljainkat és saját kutatási tevékenységünk elvárásait, vagy ezeket készen kapjuk „tetszik-nem tetszik”-alapon? Ismerjük-e, milyen módon tudjuk személyre szabni a kutatói munkánkat, hogy azonosulni tudjunk a feladatokkal, a célokkal, a folyamattal, az egyes lépések egymásutánjával?

Sok a kérdés és szóródnak a válaszok. A kollégák egy része kutatási téren is „lelkes”, mások talán leginkább az „apatikus” jelzővel illethetők. A lelkes kollégák nagyobb arányban docensi és tanári státuszban vannak, és nem kevés sikerélménnyel gazdagodva néznek az új s új kihívások elébe. Legtöbbjüknek van valamilyen közege, egy vagy több kutatói közösség, akikkel reflektálnak egymás munkáira, esetenként közös kutatásokat szerveznek komparatív előnyökre épülő együttműködés alapján. Jó lenne ezt a közeget megteremtenünk egymásnak, hogy ez a „lelkes” kutatói kör bővülhessen, és világos lehetőséget kínáljon azoknak, akik habitusuk, ambíciójuk alapján szívesen vállalnának kihívásokat kutatási területen éppúgy, mint azt megszokták az oktatásban. Jó lenne, ha a formális egyetemi infrastruktúra segítené e közösségek erősödését, és különösen a fiatal kutatók integrációját. Jó lenne egy mentoring rendszer, hogy tapasztaltabb kutatók figyelemmel kövessék a fiatalok lépéseit, és személyes figyelemmel, kérdésekkel, támogató ötletekkel és világos alternatívák vázolásával segítsék őket boldogulni egy-egy létező kutatói közösség keretein belül. Jó lenne, de ez tényleg mindenkinek jó lenne? Tehetünk ezért valamit?

Összességében, bár vannak ebben az írásban nem tárgyalt egyéb, objektív szempontok, mint az oktatási terhelés és a fizetés nagysága, mindemellett a kulcsszó meglátásom szerint a személyesség és a közösség élményegyüttese, s ha erre megoldást találunk inkluzív módon, akkor a kutatói karrier éppoly vonzó és egzisztenciálisan, intellektuálisan vállalható lehetőség lesz sokunk számára, mint amilyen jó gyakorlatokat szép számmal láthatunk oktatói vonalon. Személyesség és közösség… Kutatói identitás.

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék