Magyarországon az Amerikából indult jazz az 1970-es évek végére soha nem látott ismertségre és népszerűségre tett szert. Erre egyrészt a Kádár-rendszer derekának szabadabb légkörében – mégoly ellenőrzött és szabályozott formában – országszerte általánosan jellemző kulturális sokszínűség feltételeinek megjelenése teremtett alapot, amelyet zenei téren a táncház-mozgalom kibontakozása, a popzene sokrétűvé válása, nem utolsósorban pedig a mindennél szabadabb műfaj, a jazz engedélyezése fémjelezett. A műfaj hazai népszerűvé válásának másik eredője magában a zenében keresendő. Az 1960-as évek végétől ugyanis az addigi viszonylag kötött, de mintegy hét évtizede mindenképpen szerves fejlődésben lévő nemzetközi jazz határokon szétterebélyesedő, műfajilag polarizált állapotba jutott. A jazz ekkortól – egyidőben megtermékenyülve a fiatalokat elbódító rhythm and blues populáris zenéjétől, valamint a polgárjogi szabadságküzdelmek felszabadító eszméitől, továbbá a zenében színre lépő új, elektronikus lehetőségektől – visszavonhatatlanul sokszólamúvá vált, önálló világokat létrehozva ezáltal. Ezek között a két legjelentősebbé a rockzenét az improvizatív zenével ötvöző jazzrock, illetve a zenei kötöttségek részbeni vagy csaknem teljes elvetését hirdető free/avantgárd jazz vált.

A Közgáz Jazz Klub 1976-os létesítésére a popularitás és a műfaji sokszínűség említett egyidejű megléte teremtett alapot. Ekkorra már számos jazzklub, amatőr és profi együttesek, lemezek sora szegélyezte a magyar jazz működését. Az egyetemeken pedig a ’60-as évek eleje óta rendre alakultak zenei klubok, együttesek, így nem volt meglepő a jazzklub létesítése sem. A Kinizsi utcai klub létrehozója és vezetője (1994-ig) Czabán György volt. Czabán az iskolateremtő Szabados Györgynek volt a követője, aki Szigeti Péterrel a zuglói Kassák Klubban 1979-ben elindította a jazz-programot. Czabán mint vezető Dresch Mihállyal együtt elsősorban a free-avantgárd vonalnak adott teret. Ez a vonal a rendszer szemében nemcsak zabolátlansága, behatárolhatatlansága miatt volt problematikus, hanem azért is, mert a nemzetközi trendektől eltérve ekkorra már saját útját járta: fellépői (Dresch Mihály, Grencsó István, Geröly Tamás, Binder Károly stb.) egy sajátos, magyar népzenei motívumkincset beemelő improvizatív zenei nyelven beszéltek. Így a Közgáz Jazz Klub (az ekkoriban népszerű másik Közgáz egyetemi klubhoz, a politizáló Polvaxhoz hasonlóan) az aczéli „tűrt” kategória széles mezsgyéjére sorolódott, nem kerülve el a BM nyomozóinak figyelmét és a vegzálásokat sem. Az avantgárd jazzvonal mellett a klubban később felléptek egyéb, az ellenkultúrát képviselő amatőr popegyüttesek, punkzenekarok is. Mindezzel a klub az ország egyik legjelentősebb zenei műhelyévé vált.

A klub koncertjeire főleg egyetemisták jártak, s amint az szokásos volt az egyetemi klubokban, nemcsak közgázosok jöttek, de más intézmények diákjait is vonzotta a hely. Annak ellenére, hogy az évek során jól behatárolható törzsközönségre tettek szert, mégsem az ismert és elismert pesti klubok közé tartozott a ’80-as évek végéig. Czabán által megfogalmazott céljához mindvégig, a klub 1990-es évek második felében történő bezárásáig hű maradt: „kreatív, autentikus zenét prezentálni következetesen, lehetőleg olcsó jegyárakkal, rendszeres fellépési lehetőséget biztosítani a kísérletező, saját útjukat járó, magyar zenészeknek (lehetőleg tisztességesen megfizetve).” A Közgáz Jazz Klub állami finanszírozása a rendszerváltozás után ellehetetlenült. Ugyan még évekig működött, de az új évtizedben már nem tudta betölteni azt a szerepet, amit részleges ellenzékiségben korábban sikerült.

Köszönet az információkért Kerekes György és Maloschik Róbert jazz szakíróknak.

Szécsényi András