Kovács Balázs szociológus, hálózatkutató, a Yale School of Management tanára. 2009-ben a Stanford Egyetemen doktorált, cikkei a legrangosabb nemzetközi szakfolyóiratok hasábjain jelennek meg. Egyetemi tanulmányait a Corvinus Egyetemen végezte, a Rajk Szakkollégium hallgatója volt. Interjúnkban kivételes szakmai pályafutásáról és aktuális kutatási témáiról kérdeztük.

A Corvinuson szociológus és közgazdász diplomát is szerzett, majd a Stanfordon folytatta a doktori tanulmányait. Hogy találta meg ez a lehetőség?
Nagyon sokat jelentett, hogy amikor harmad-negyedéves voltam, láttam, hogy a Rajk Szakkollégiumban voltak mások, akik külföldre mentek PhD-zni. Ha nincs előttem ez a minta, talán eszembe sem jut, hogy reális forgatókönyv a PhD és a kutatói pálya. Így viszont rájöttem, hogy ez engem is érdekel. Később egy Erasmus-félévet töltöttem Groningenben, Hollandiában, és ott is beszéltem erről emberekkel, ott is láttam, hogy érdekes lenne nekem is valami ilyesmit csinálni.

Az első opció ezért az volt, hogy majd jelentkezem Hollandiába, mint sokan mások, és valahogy így kezdődött az egész. Amikor kicsit utánanéztem, hogyan működik a felvételi folyamat, kiderült, hogy Európában tavasszal lehet pályázni, Amerikában pedig ősszel. Arra gondoltam, mi lenne, ha először jelentkeznék Amerikába, és ha nem vesznek fel oda, ahova menni szeretnék, akkor majd tavasszal megpróbálom Európában. Aztán úgy alakult, hogy felvettek. Amerikában nagyjából 13-14 helyre adtam be a jelentkezésemet, mindenhol szociológiára, kivéve a Stanfordot. Az történt ugyanis, hogy Pólos László professzor, akinél szervezetelméletek kurzust hallgattam az ELTE-n, javasolta, hogy inkább szervezetelmélet szakra jelentkezzek egy business schoolba. Ő pedig többeket ismert és ajánlott a Stanfordon, ezért jelentkeztem oda. Végül máshova is felvettek, de ezt választottam, és utólag látom, hogy jól tettem.

Jól tudta használni a szociológus hátteret a szervezetelméletek témában?
Igen, a három témavezetőm közül kettő szociológus végzettségű volt. Azt is többen mondták, hogy ilyen szempontból mindegy is, hogy hova megyek, mert nagy az átfedés a tudományterületek között. Egyébként a Corvinuson is jártam szervezetelméletek kurzusra Dobák Miklóshoz, Balaton Károlyhoz, és amikor kikerültem a Stanfordra, néhány évvel később kaptam tőlük egy levelet, hogy jönnek látogatni. Kiderült, hogy ők minden harmadik évben járnak ki a Stanfordra emberekkel beszélgetni, megnézni a könyvtárat, és felderíteni, hogy mi történik a világban. Úgyhogy velük végül találkoztam kint is.

Hogyan alakult ki, hogy mi lesz a doktori témája?
A disszertációírásban az a jó, hogy egy business school-ban lehet írni három cikket, majd azokat egybefűzni. Ezt a szociológián nem lehet, ott könyvet akarnak íratni veled. Meg tudnám azt is csinálni, de ez így jobb volt szerintem. A témám alapkérdése az volt, hogy mennyire hasonlítanak egymásra a szervezetek, ki kit másol, hogyan terjednek el a stratégiai innovációk. Mennyire akarsz hasonlítani másra, és mennyire akarsz különbözni? Túlságosan nem szabad különbözni, mert akkor nem vesznek komolyan, de ha nagyon hasonló vagy, akkor ugyanazt csinálod, mint más, és oda a versenyelőny. Szóval a kérdés, hogy mi az optimális távolság a többiektől. Erről írtam, azt vizsgáltam, hogy ezt hogyan lehet mérni, mik ennek a következményei.

Később a svájci olasz egyetemen kezdett el dolgozni. Ez hogyan következett a stanfordi PhD-ből?
A praktikus része az volt, hogy amikor elmentem az egyetemi állásbörzére 2008 őszén, akkor tetőzött a világválság, így nem volt állás sehol. Általában ötéves a PhD-képzés, és augusztusban, a negyedik és ötödik év közötti nyáron kell beadni a jelentkezéseket. 40-50 helyre pályáztam, és kaptam mindenféle állásinterjú-meghívásokat, mondván, hogy majd valamikor november-december környékén beszéljünk. A felét időközben visszamondták, mert nem voltak állások, létszámstop volt az egyetemeken. Ekkor omlott össze a Lehman Brothers. Amerikában az egyetemeknek, főleg a magánegyetemeknek van egy olyan szabályuk, hogy az alapítványi vagyon legfeljebb 3%-át lehet működési költségekre fordítani. Ha megborul a tőzsde, leértékelődik a vagyonuk, és ebből adódóan csökken a költségvetés is. A szabály persze nem túl észszerű, mert miközben például a Stanfordnak 20 milliárd dollárja volt a bankban, teljes létszámstoppot hirdetett, miközben versenyelőnye lehetett volna abból, ha felvesz embereket.

Ekkor én Svájcban kaptam állást, így oda mentem. Ha nagyon akartam volna, biztosan maradhattam volna Amerikában, mehettem volna posztdoktorira, vagy ilyesmi, de tetszett Lugano. Bár maga az egyetem nem híres, de a tanszék, amire felvettek, nagyon jó volt, szervezetelméletek témában biztosan top három Európában. És jobban is fizettek, mint máshol. Hat évet dolgoztam ott, először nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokáig ott leszek. Jó volt ott élni, a hely jól ötvözte Svájc és Olaszország előnyeit: finomak voltak az ételek, pálmafák vettek körül. Egyetlen hátránya volt, hogy túl kicsinek éreztem a várost, ami engem zavart. De volt pénz kutatásra, nem kellett sokat tanítanom, és jó kollégáim voltak.

Hogyan került később mégis a Yale-re?
Menet közben kerestem a lehetőségeket, és minél többet publikál az ember, annál több adódik. Jól működik ez a modell, de azért persze itt is fontos, hogy ki kit ismer. De ha nincsenek publikációid, akkor hiába minden.

A corvinusos és rajkos múlt mennyiben tudta támogatni ezt a karrierutat?
Amikor én voltam corvinusos, akkor még ötéves volt a képzés. Hat év alatt végeztem, mert közben még kimentem Hollandiába, és akkor halasztottam. Az nagyon sokat segített, hogy nem három év után lett vége, mint mondjuk Angliában a bachelor képzésnek. Szerintem az nagyon kevés. Az ember 18 évesen elkezd bulizni, és mire észreveszi magát, már vége is az egésznek. De a viccet félretéve: idő kell ahhoz, hogy kitaláld, mi érdekel, mivel szeretnél foglalkozni. Nagyon jó volt, hogy az öt év alatt mindent ki tudtam próbálni. Mindenféle órákra bejártam, sokkal szélesebb kínálatból tudtam választani, mint ahogy Amerikában vagy Nyugat-Európában tehettem volna, ahol jóval inkább fókuszálni kell. Ennek köszönhetem azt, hogy szerintem szélesebb látóköröm van, mint néhány kollégámnak. Ez talán nem feltétlenül csak a Corvinus vagy a Rajk, hanem kicsit Közép-Kelet-Európa jellegzetessége is. A régió egyetemein sokkal kevésbé fókuszáltak az emberek, aminek van sok előnye, és persze sok hátránya is. Mindenesetre ez fontos különbség.

Az egyetemen különböző emberektől különböző dolgokat tanultam, persze nem minden óra volt hasznos. A legfontosabb talán tényleg az volt, hogy volt idő és lehetőség felvenni sokszínű választható órákat. És ahogy említettem, nagyon sokat jelentett az is, hogy a Rajkban voltak előttem látható példák, akiket ráadásul meg is tudtam kérdezni, hogy kell ezt vagy azt csinálni, mik a nehézségek, mire kell figyelni.

A rajkos közösséggel mennyire tartja a kapcsolatot, mennyire aktív az alumni?
Úgy látom, hogy a Rajk alumni nagyon aktív, és én is tartom velük a kapcsolatot. Persze elsősorban a saját évfolyamommal, illetve az egy-két évvel alám és fölém járókkal. Ha most bemegyek a Rajkba, két-három ember kivételével már nyilván nem ismerek senkit. De azért kapjuk a hírleveleket, kapcsolatban vagyunk. A külföldön dolgozó alumnit, ha hazalátogatnak, felkérik egy két-háromnapos miniszemináriumra, ami intenzív munkát jelent valamilyen téma kapcsán. Ilyet tartottam én is pár éve.

Hogy látja a magyar felsőoktatás, és ezen belül a Corvinus helyzetét a nemzetközi tapasztalatai alapján? Mik az erősségeink, amire építhetünk, és mi az, amit fejlesztenünk kellene?
Ennek a kérdésnek sok rétege van. Ami Magyarországon nagyon jó, vagy inkább nagyon jó volt: a remek középiskolai képzés. A Stanford vagy a Yale hallgatóit nézve azt mondhatom, hogy a corvinusos hallgatók harmada nyugodtan jöhetne ide. Egyszerűen azért, mert olyan középiskolából jönnek, olyan képzettségük van. Az emberanyag nagyon jó a Corvinuson.

Ezzel együtt úgy látom, hogy a középiskolai helyzet romlik Magyarországon, ráadásul többen mennek külföldre az érettségi után. Ez nehéz helyzetet okozhat az egyetemnek, nehezebb lesz a legkiválóbb diákokhoz hozzájutnia. A jelenség egyébként a Yale-en is látszik, vannak olyan alapszakos diákok, akik nem tudnak rendesen írni és fogalmazni, mert nem szoktak hozzá: Facebook-bejegyzésekben gondolkodnak.

A tandíj nyilván nem jó dolog, félévente sok százezer forint, ami biztosan sokaknak nehézséget okoz, az állami költségvetés szempontjából pedig nem olyan nagy pénz. Az egyetem megpróbálhatna vállalati ösztöndíjakat szerezni, például az alumni megkeresésével, hogy segítse a szociálisan rászorult hallgatók teherviselését. Úgy gondolom, hogy az állami ösztöndíjas helyek száma kevés, egyes szakokon különösen kevesen kapják csak meg. Ez az egyetem versenypozícióját is gyengítheti: ha egy diák belegondol, hogy elmehet Hollandiába tanulni ingyen, vagy más országba, mondjuk Ausztriába, nagyjából ugyanennyi pénzért, akkor biztosan mérlegelni kezd. Ez szerintem olyan probléma, aminek a megoldásáért tehet az egyetem.

Mi a helyzet a kutatás vagy az oktatás tekintetében?
Az a baj, hogy minden mindennel összefügg. Látom a Corvinuson tanító ismerőseim körében, hogy hatalmas az óraterhelésük, nem ritka, hogy heti 12-14 órát kell tanítaniuk. Ehhez képest én heti 2 órát tanítok. És tudom, hogy ennek a forráshiány az oka. De látni kell, hogy ha a tanárok túl vannak terhelve, akkor egyrészt nincs idejük annyit foglalkozni az egyes diákokkal, sem pedig kutatni. Ezen a helyzeten nehéz változtatni, de ez nagyon fontos különbség az amerikai egyetemekhez képest: sokkal kevesebb oktatói energia marad egy-egy diákra vagy egy-egy tárgyra.

Sokrétű a szakmai érdeklődése, sok témában publikál. Melyek ezek közül a legfontosabbak, mik azok a témák, amiken most dolgozik?
Nagyon sok minden érdekel, talán jobban is kellene fókuszálnom, de megunom magam, ha mindig ugyanazzal kell foglalkoznom. Átfogóan gazdaságszociológiával foglalkozom, és ennek mindenféle területeivel, nagy részben az online térben megfigyelhető jelenségekkel. Például online értékeléseket használok ahhoz, hogy megértsem, egyes vállalatok hogyan pozícionálják magukat, mit mondanak magukról a vásárlóiknak. Ma már rengeteg olyan adat van, ami régebben nem volt elérhető. A legújabb cikk, amin dolgozom, szintén erre koncentrál. Amikor az emberek online értékeléseket írnak, például éttermekről vagy szállodákról, általában adnak egy számot, vagy valahány csillagot, és írnak egy szöveget. Azt próbálom kitalálni, hogy mi köze van a szövegnek a számhoz. Mert nem ritka, hogy valaki leírja, ez volt élete legjobb olasz étterme, és ad neki négy csillagot… vagy hármat. Ilyenkor azért elkezdek gondolkodni, hogy vajon mikor adna ötöt? Próbálom megvizsgálni, hogy ez mitől függ, látható-e valamilyen szisztematikus háttér emögött. Ez azért fontos, mert minden, ami sorba állít dolgokat, úgy működik, hogy a számokat átlagolja. De ha a számok nem azt tükrözik, amit az ember igazából gondol, akkor baj van, nem jól mér az eszközünk. Ezért érdekes kérdés, hogy jobban előre tudjuk-e jelezni a minőséget a szöveg, mint a számok alapján. Lehet adatot bányászni, meg lehet keresni azokat a kulcsszavakat, amik kifejezik, hogy az ember mire is gondol. Ezen dolgozom mostanában.

Ennek kapcsán az is érdekes, hogy az emberek mi alapján tartanak megbízhatónak más véleményeket. Úgy tűnik például, hogy a „kamuprofiloknak” kevesebb hitelt adunk. Még akkor is jobban befolyásol minket az, amit valaki a saját nevével mond, ha egyébként nem értünk vele egyet. Ez azért érdekes, mert egyébként azt szokás mondani, hogy azokra hallgatunk, akik olyanok és úgy gondolkodnak, mint mi. Ez egyébként így igaz, de úgy látszik, még ha tudod is, hogy másmilyen, de látod, hogy egy igazi ember, és tudsz hozzá valamit kapcsolni, jobban fogsz rá hallgatni. Ebből például az következik, hogy a fórumokon és értékelő felületeken hasznosabb, ha minden vélemény mellé kötelező nevet írni.

Mit üzenne egy fiatal kutatónak, kezdő PhD-hallgatónak?
Egyrészt azt, hogy széleskörben kell olvasni, és sokféle emberrel kell beszélni. Ahogy öregszik az ember, egyre jobban beszűkül, és ha az elején nem csinál ilyet, akkor később sem fog. Ettől egyrészt nem fogja magát jól érezni, másrészt nem lesznek jó cikkei. A másik üzenetem, hogy nem kell elsietni a dolgokat. Sok ember a húszas évei elején azt mondja, hogy fókuszálok, fókuszálok, nem csinálok semmit, csak megyek tanulni. Később viszont egyre nehezebb lesz mást csinálni. Húszévesen még megteheted, hogy egy évet kihagysz, és elmész külföldre. De ha már tanítasz, kutatsz, gyereked van, sokkal nehezebben fogod tudni megtenni. Meg hát próbálkozni kell mindenfélével, de ezt, gondolom, tudják maguktól is.

Baksa Máté