Útvesztő vagy kétirányú utca?

Pataki György

Pataki Györgyöt a tudományos publikációk és a tudományos ismeretterjesztés kapcsolatáról kérdezte Baksa Máté.

Hogyan viszonyul egymáshoz a tudományos publikációs tevékenység és az ismeretterjesztő munka? Egyáltalán: egymásnak ellentmondó szempontokat támasztanak-e, vagy jól megférnek egymás mellett?
A tudományos kutatás hatásgyakorlásában a tudománykommunikáció, vagy szélesebben a tudomány-társadalom párbeszéde és a tudományos világ által elismert publikációs tevékenység egyaránt fontos, de a modern tudomány elsősorban az utóbbira építkezik. Ennek hátulütője, hogy a magas impakt faktorral rendelkező folyóiratokat egy nagyon szűk közönség olvassa csak, így a publikációs rendszerre jellemző egy önjáró, öncélú működés. Sok szempontból találó hasonlat rá az önmaga farkába harapó kígyó, hiszen publikációkat gyárt a publikációgyártás kedvéért – a publikációk érdemi társadalmi hatása viszont elhanyagolható. A felsőoktatási és kutatási műhelyek végső célja ezzel együtt mégis az, hogy szellemi közjavakat állítsanak elő, amelyek a kutatásokat finanszírozó társadalom számára valóban hasznosak, társadalmilag jobbítóak, és amivel kapcsolatban a társadalom maga is így érez.
A tudománykommunikáció sokat javít ezen a helyzeten, de a legnagyobb gyengesége az, hogy egyirányú csatorna: a tudósok közérthető módon, könnyen befogadható eszközökkel, de mégis egyoldalúan igyekeznek szellemi javakat átadni. Mindeközben a társadalom egyes csoportjai is rendelkeznek releváns tudással, csak éppen másfélével, amelyet sokféleképpen nevezünk, pl. gyakorlati tudás, helyi tudás, tradicionális ökológiai tudás, őslakos tudás. Az igazán ideális megoldások tehát inkább a kétirányú gondolatcsere, a tudomány-társadalom dialógus irányába mutatnak.

A tudomány és társadalom viszonyát tehát érdemes lenne más megközelítés szerint újragondolni. Milyen lehetőségek kínálkoznak a társadalom és a tudomány közelítésére?
A társadalmi igényekre valójában nem csak az eredmények népszerűsítésekor, hanem már a kutatási kérdések felvetésekor figyelniük kellene a kutatóknak. A kutatások egy jelentős részének alacsony a társadalmi elfogadottsága vagy támogatottsága, miközben számos kutatási témáról sokaknak van véleménye vagy mindennapi megélése, tapasztalata. Minden kutatás tervezésekor végig lehetne gondolni, hogy a társadalom bevonásakor pontosan kiket és milyen módon érdemes megszólítani.
Nincs olyan tudományág vagy kutatási terület, ahol ne lehetne a párbeszéd jellegű kommunikációt intézményesíteni, és mindenhez lehet találni hatásos formákat is, például tudományos kávéház-rendezvények (science café), science shop szervezetek, valamint a részvételi kutatások számos formája (kooperatív kutatás, részvételi akciókutatás stb.). Az utóbbi idők egyik előremutató megközelítése az, amit a citizen science képvisel: a társadalom „lelkes amatőrjeit” az adatfelvételbe és az adatelemzésbe is bevonják. Ennek bizonyos tudományok kapcsán, például a meteorológiában vagy az ornitológiában történelmi gyökerei is vannak. A közösségi adatszolgáltatás valóban nagy adatbázisok kiépítését teszi lehetővé, amelyek korábban nem ismert mintázatok felismerését segítik.

Kezd alapvetéssé válni, hogy poszt-faktuális korban élünk, ahol a vélemények szerepe felértékelődött a tényekhez képest. Okoz-e ez többletfelelősséget a tudósok és kutatók számára?
A tudományos világ felelőssége korábban is elvitathatatlan volt, de néhány kérdés, például a klímaváltozás megítélése kapcsán valóban nagyobb lehet a felelőssége a tudóstársadalomnak. A helyzet megoldásához az igazán eredményes lépések azok lehetnek, amelyek a már említett dialógust erősítik a tudomány és a társadalom között. Az amszterdami egyetem egyik kutatóintézete rendszeresen szervez olyan részvételi folyamatokat, amelyekben gyakorló orvosokat, orvoskutatókat és betegeket ültetnek egy asztalhoz annak érdekében, hogy jobban megérthessék például az égési sérülésekkel járó mindennapi problémákat. Kiderült, hogy az égési sérült betegek számára a legnagyobb problémát a sebek viszketése okozza, amivel kapcsolatban korábban egyáltalán nem végeztek kutatásokat, és a gyakorló szakembereknek sem volt korábban fókuszában ez a probléma.
A dialógusból mindenki tanulhat: az egyetemünkön könnyű példát találni erre a gyakorló vezetők és a vezetőképzés kapcsolatából. Jó célokat szolgál a Kutatók Éjszakája is, kár, hogy egyedüli rendezvény. Külföldön nagy hagyománya van a tudományos fesztiváloknak, ahol sokféle programon vehetnek részt a látogatók, és ezek jó része a bevonásukat is szolgálja. Számos ország természettudományi múzeuma pedig kifejezetten gyerekeknek szervez érdeklődést felkeltő programokat.

Hol van tehát a tudománykommunikáció helye az egyetemeken és az oktatók-kutatók munkájában?
Jelenleg is sok kutató foglalkozik ismeretterjesztéssel saját érdeklődéséből kifolyólag, vagy vezeti úgy a kutatásait, hogy lehetővé tegye a különféle érintettek érdemi részvételét a valódi társadalmi hatás érdekében. Ebben hisznek, így szeretnek kutatni, és rászánják a plusz időt, energiát annak ellenére, hogy ezt az akadémiai szférában sokan nem becsülik. Fontos lenne, hogy az egyetemi teljesítményértékelési rendszer mindkét tevékenysége (a szűken vett tudományos publikálást, illetve a tudomány-társadalom párbeszéd tevékenységeit) egyaránt elismerje, hogy mindenki törekedjen a kapcsolatok keresésére a szélesebb nyilvánossággal a jobbító társadalmi hatás érdekében. A célnak tehát a kiegyensúlyozottságnak kellene lennie.
Magam is szeretek tudományos cikkeket írni, de azt is nagyon élvezem, ha olyanoknak mesélhetek a szakmámról, akik nem ismerik – így aztán egyikre sem tudnám azt mondani, hogy fontosabb a másiknál. Számomra a legnagyobb öröm, amikor látni lehet egy kutatási együttműködés közvetlen hatását: például egy olyan természetvédelmi tanösvény létrehozását, amit diákok terveztek, a helyi közösség épített meg, és amihez kutatók adták a know-how-t. Minden tudás jó valamire. Csak olyan kutatási folyamatokat kell szervezni, ahol a sokféle tudás összekapcsolódhat, s mindegyik egyenrangúan vehet részt a közös tudásteremtésben.