„Bőven lenne dolga az államnak jazz-ügyekben” – interjú Havas Ádámmal, a Replika jazztanulmányi számának társszerkesztőjével

Havas Ádám

A szimpóziumon a felszólalások és a kritikák egy része annak szólt, hogy miért is kell a jazztanulmányokat önálló tudományterületként kezelni, elkülönítve a muzikológiától vagy éppen a szociológiától. Neked mi lenne a válaszod erre: kell önálló tudományterület a jazznek?

Ez egy nagyon érdekes kérdés, ami, mint magát kultúraszociológusként pozicionáló társadalomtudóst, engem is gyakran elgondolkodtat. A „jazz studies”, vagy „new jazz studies” differentia specificája pont a megismerési pozíciók sokszínűségéből fakad: a különböző zenetudományi, történészi, társadalomtudományos vagy akár esztétikai nézőpontok kölcsönösen reflektált szintéziséből. Scott DeVeaux cikkének fordítását pont azért tűztük ki célul a 101-102. Replika számban (A jazzhagyomány konstruálása: a jazz historiográfiája), mert meggyőzően világít rá arra, hogy a jazz „esernyője alatt” számos, egymással összefüggő etnikai, kulturális, gazdasági jelenséget értünk, melyek közül ha egy bizonyos aspektust abszolutizálunk, figyelmen kívül hagyjuk a műfaj történeti-társadalmi dinamizmusát, mely jócskán túlmutat magán a zenén, ugyanis korántsem a jazz zenészek és jazzszeretők belügyéről van szó, hanem egy, a modernitás stílusjegyeit sajátosan képviselő kulturális gyakorlatról. A modernitás és modernizmus kiemelt fontossággal bír e diszciplína kapcsán, hiszen a jazz mint par excellence modern műfaj magában foglalja a huszadik és huszonegyedik század társadalmi jelenségeire jellemző komplexitást, a nézőpontok sokszínűségét és e komplexitásból is fakadó relációs gondolkodást. Hogy mást ne mondjak, Bruce Johnson kultúra- és jazztudós könyvéhez (The Inaudible Music: Jazz, Gender and Australian Modernity) írok épp „review-t”, amely az ausztrál modernitást épp a jazz történeti fejlődése által kívánja megragadni és láttatni.

A szimpóziumon hangzott el, hogy a fiatal zenészeket nehéz megszólítani, még egy-egy jazzkoncertre is nehéz őket "összefogdosni", nemhogy egy ilyen önreflexív, társadalom-/bölcsésztudományi eseményre. Mivel lehetne kapcsolatba hozni őket a jazztudományokkal? Mi lehet az a jazz studies eredményeiben, amiből profitálhat egy fiatal muzsikus munkája során?
Egyrészt az a véleményem, hogy egy jazzről szóló tudományos konferencia, amennyiben a „jazz studies” mint diszciplína komolyan veszi magát, nem feltétlenül kell, hogy jazz-zenészeknek szóljon, noha személyes ambícióm kifejezetten a bevonásról is szól. Egy sarkított példa erre az lenne, ha például egy limfómáról szóló tudományos orvosi konferencián kérnénk számon az érintettek részvételét. Le kell szögezni: egy tudomány, főleg egy relatíve friss, de természetesen Magyarországon így is több évtizedes késéssel intézményesülő (az Institute of Jazz Studies-t 1951-ben [!] alapították) diszciplína léte pont a vizsgált jelenségről való tudományos beszédmód elsajátításáról szól. Jó lenne, ha a társadalomtudományok körében is elfogadott lenne, hogy a tudományos megismerés nyelve és a tudományos megismerés alanyainak értelmezési sémái vagy egyszerűbben „nyelve” közti distinkció magától értetődő lenne. A tudományismertetést viszont kifejezetten fontosnak tartom, magam pl. a Budapest Jazz Club kéthavonta megjelenő kiadványában közlök írásokat közérthető formában a kortárs jazzről szóló kutatásomról, de különböző rádióinterjúk és a tény, hogy a Kioszk is felkért, fontos fórumok lehetnek erre a célra. A jazz-zenészek miből profitálhatnak? Szerény ambícióm szerint abból, hogy a tudományos sallangok gerincét tulajdonképpen a mindennapi munkájukból fakadó különböző szempontok és konfliktusok adják, melyet egy, a témával foglalkozó társadalomtudós – mint én – „objektívebben”, a különböző nézőpontok közti kapcsolatokat hangsúlyozva képes láttatni annak minden hasznával és kárával együtt.

"Nem vagyok hajlandó az időmnek azt a részét, amit zenével tölthetnék, PR-ral tölteni." – mondja egy interjúalanyod a jazzszcéna dichotómiájáról írt tanulmányodban. Mit tapasztaltál, a mainstream és a free jazz oldal közti ellentétben mennyire játszik az szerepet, hogy ki hogyan áll a saját művészete menedzseléséhez?
Ez túl nagy téma, hogy itt kifejtésre kerüljön, mert noha esztétikai alapállásokat és habitusokat tekintve véleményen szerint más alapállásból tekintenek a műfajra a szociológus „vésőjével” durván mainstream és free zenészekre szabdalt szcéna tagjai, így nem beszélhetünk teljes mértékben homogén csoportokról az önmenedzselés kérdésében sem. Leegyszerűsítve: a tanulmányomban azt írom, hogy a „mainstream” jazzt játszók, ha nem is feltétlenül rajonganak érte, de a szakma részének tekintik, hogy olyan haknikon is részt vesznek, ahol esetleg háttérben vannak az érdeklődést és odafigyelést tekintve, – mondjuk ki, – sokszor vacsorázó kultúrsznob közönségnek játszanak, míg a sokkal csekélyebb számú free zenész-társadalom ezt inkább elítéli, és ha teheti, anyagi érdekek miatt sem megy el zenélni úgy, hogy nem a zenei-esztétikai-művészi szempontok vannak előtérben. Ami persze nem jelenti azt, hogy a sztenderd-irodalmat játszó zenészek ne tekintenék fontosnak az önmegvalósítást a művészetükre fogékony közönség előtt, sőt!

Mint azt a tanulmányaidból láthatjuk, a jazz-zenészek munkáját meghatározzák az egzisztenciális kérdések (melyre ki így, ki úgy talál választ). Szerinted a kultúratámogatásnak mennyire feladata ennek a kötöttségnek az enyhítése?
E kérdés megválaszolásakor nehezen tudok eltekinteni személyes vonzalmamtól a műfaj iránt, amibe beleértem a magyar jazz sokszínű és izgalmas megnyilvánulásait Balázs Elemértől Ávéd Jánoson keresztül Grencsó Istvánig, és persze sorolhatnám a neveket és formációkat napestig, amelyek hatással vannak rám – persze azokat is, amelyek nincsenek. Három pontot emelnék itt ki, melyekre nem tudok választ adni és egyedül nem is szándékozom: A Jazz Szövetség munkája sokkal inkább elmozdulhatna az egész szcénát átfogó érdekérvényesítő tevékenységek irányába, pl. a valamelyest egységes gázsik tekintetében és olyan, önmenedzseléssel kapcsolatos kérdések (képzések?) tekintetében is, melyek véleményem szerint a LFZE Jazz Tanszékének hatáskörébe tartoznának. Ez irányba látok pozitív fejlődést az utóbbi időben. Azt hiszem, a közeget ismerők számára nem mondok újat, mikor azt állítom, hogy vidéken bőven lenne dolga az államnak jazz-ügyekben, pl. fesztivál, koncert, mesterkurzus és koncertszervezések kapcsán, mert Magyarország a jazz tekintetében is egyértelműen vízfejű. Végül fontosnak tartanám, hogy a jazz többet szerepeljen a médiában, hiszen a kortárs és nemzeti kultúra szerves része. E tekintetben viszont semmilyen nyitottságot nem látok néhány méltán hírnevet szerzett húzónév kegyelem-médiafelület-biztosításától eltekintve, persze azt is akkor, és nagyon rövid ideig egy reggeli műsorban, miután az illető(k) akár éveket dolgoznak egy zenei anyagon, melyet a hozzá nem értő riporter 3 dilettáns kérdéssel elintéz.

A most megjelent jazzközpontú Replika számban melyik tanulmány volt a legizgalmasabb számodra? Melyiket ajánlanád azoknak, akik még csak most ismerkednek a jazztanulmányok területével?
Társszerkesztőként erre nehezen tudok válaszolni. Az olvasó érdeklődésétől, hátterétől, olvasottságától és kíváncsiságától függően mindegyik cikk lehet igazán izgalmas és én is sokat tanultam belőlük. A kortárs jazzről szóló kutatásomhoz önös okokból mégis egyrészt Zipernovszky Kornélnak a két VH. közti jazzről szóló tanulmánya áll legközelebb, amelyben a cigányzenészek és jazz-zenészek közti viszályokról ír, tudniillik a cigányzenészek a nemzeti kultúra védelmezőiként léptek fel a „dekadens” és tőlük a megélhetést is elvevő jazzistákkal szemben. A dolog pikantériája, hogy pont a szórakoztató célra szánt magyar nótát és „kávéházi zenét” játszó cigány származású zenészek leszármazottjainak egy része vált a 2. VH. után a mainstream jazzt játszó réteg krémjévé. Másrészt a Kádár-korszak jazz szubkultúra étoszáról író Havadi Gergő cikke képez folytonosságot a tanulmányomhoz, amelyben a kor kultúrpolitikai klímájában létrejövő klubhálózat kérdéskörét járja körül. Végül Bognár Bulcsu Ráduly Mihállyal folytatott beszélgetésének harmadik, befejező része volt rám leginkább nagy hatással, amelyben Szabados György munkásságának esztétikai és filozófiai vonatkozásairól esik szó meglehetősen informatív jelleggel. A free és mainstream jazz oppozícióról szóló tanulmányomban, mondanom sem kell, a honi szabad zene prófétájáról szóló beszélgetés fontos referencia számomra, melyet azóta is emésztek és igyekszem utánajárni az interjúkban foglalt kérdéseknek. De ez önös nézőpont, Federmayer Éva, Molnár Dániel, Dolinszky Miklós írásait is érdemes elolvasni, főleg azért, mert a Replika szám több mint 100 év jazzel kapcsolatos kérdésköreit tárja az érdeklődő közönség elé.

Milyen irányban tervezed folytatni a kutatásodat?
Szeretnék több interjút készíteni, elsősorban olyan roma származású zenész családokkal, ahol több generáció nézőpontjait lenne lehetőségem elemezni. Vagyis jó lenne egy kvalitatív mélyfúrást csinálni átölelve legalább 3 generációt olyan kérdéseket körbejárva, hogy hogyan látják a zenéből való megélhetést, mennyire tartják fontosnak a zenei tradíciót, miben hasonlítanak és térnek el a különböző zenészgenerációk attitűdjei a kortárs zenei kihívásokkal kapcsolatban, és mennyire ragaszkodnak a folytonossághoz esztétikai, zenészi és művészi habitusok tekintetében.

Fotó: Tóth Mátyás