Grzegorz Kołodkoval, a lengyel Kozminski Egyetem professzorával, a kezdeményezésére alapított TIGER (Transformation, Integration and Globalization Economic Research) igazgatójával Kozma Miklós beszélgetett a Kornai János professzor 90. születésnapja alkalmából rendezett Corvinus workshop alkalmával.

Nyomban elmondta, hogy milyen inspirálóan hatottak rá még a 70-es években Kornai professzor írásai,
és ennek alapján alkotta meg a hiánygazdaság Kornai-féle modelljének alternatíváját jelentő „shortageflation” (Hámori Balázs fordításában: nincsfláció) modellt. Összekapcsolta ennek a fogalomnak az értelmezését a kínai gazdaság gyakorlatával, amely meglátása szerint az egyetlen szocialista gazdaság, amely félkemény költségvetési korláttal működik, illetve ezzel összefüggésben nem jellemző rá a hiány jelensége, amely a magyarországi szocializmusnak a „vesztét okozta”. Kínában, amennyiben van rá pénze, „bárki vehet egy Ferrarit”, szemben a mi egykori szocialista gazdaságunkkal, ahol gyakran nem kaptunk árut a pénzünkért. Ennek alapján a kínai gazdasági berendezkedést sem klasszikus szocializmusnak, sem hagyományos értelemben vett kapitalizmusnak nem tekinthetjük, hanem a Kołodko professzor általi megnevezéssel élve „Chinism”-nek (óvatos magyar fordítással: kínaizmusnak) mondhatjuk.

Kína az elmúlt évtizedek gyors gazdasági növekedését többek között annak köszönheti,
mutatott rá beszélgetésünk során a professzor, hogy nem liberalizálta berendezkedését politikai demokráciává, amely belső természeténél fogva kevésbé támogatta volna a növekedést. „Mindemellett a demokráciát önmagában való értéknek tartom, mégha nem is olyan hatékony”, mint a politikailag központosított kínai gazdasági modell – szögezte le Kołodko professzor. Kína nem engedi meg, hogy hiány alakuljon ki gazdaságában, mert ez a rendszer vesztét jelenthetné, ugyanakkor az egyenlőtlenségek mértéke Kínában jelenleg nagyobb, mint a kapitalizmus bástyájának tekinthető Amerikai Egyesült Államokban.

Tekinthető-e mintának más országok számára a kínai gazdasági berendezkedés?
– tettem fel számára a kérdést. Bizonyos országok számára valóban mintát adhat a kínai modell, így például Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Kuba, illetve egyes szegényebb fejlődő országok számára, mint Etiópia, Tanzánia vagy Burkina Faso. Számukra a kínai megoldás mutathat a szegénységből kivezető utat, amelyet követhetnek. A hagyományos gazdaságokban, bármennyire is sikeresnek tekintjük őket, a növekedés exkluzív módon történt, azaz az egyenlőtlenség nem csökkent, a szegénység fennmaradt. A kínaizmus megoldotta ezt a problémát, ezért vonzó alternatívát jelenthet a szegényebb fejlődő országok számára.

Tanulhat-e Magyarország a kínai modellből?
– adódott ennek alapján a következő kérdés. Egy az egyben nem tekinthetjük számunkra követendő modellnek Kínát, már csak azért sem, mert mi európai módon a demokráciát önmagában vett értékként tiszteljük, nem úgy, mint a kínaiak. Lenne azért mit tanulnunk tőlük: a szinergiák kiaknázásának megvalósítását. Kínában nincs a négyévenkénti parlamenti választásoknak alávetett gazdálkodás, a hosszabb távú fejlesztési szemlélet az uralkodó. Így épült például az 1989-ben meglévő 650 km-nyi gyorsforgalmi út helyett mára egy több mint 60 ezer km-t magába foglaló gyorsforgalmi úthálózat. A jelenlegi kihívások egyike számukra a környezetszennyezés katasztrofális helyzete, de ennek megoldásán is erős hosszú távú szemlélettel dolgoznak. Tanulság a professzor szerint, hogy míg mi a demokráciát értéknek tekintjük, a gazdasági problémák megoldásában hátráltató tényező, hogy a demokratikus többségnek számos esetben nincs igaza, vagy legalábbis rövid távú szemléletben gondolkodnak. A felvilágosult autoriter rendszerek sokszor jobb gazdasági teljesítményt nyújtanak – erre példa az Egyesült Arab Emírségek és Kína Kołodko professzor szerint. Kína komoly érdeme, hogy bár autoriter rendszert működtet, meritokráciának tekinthető, azaz valóban hozzáértő vezetőik vannak, akik technokrata szemléletben hoznak döntéseket.

Jelenthet-e a kínai modell megoldást a nyugati demokráciák jelenkori válságára?
– vetettem fel utolsó kérdésemet. A professzor nyomban értette, hogy a neoliberalizmus válságára gondolok, és sorolta is a példákat, amennyiben Trump Amerikája, a Brexit Angliája, a Németországban megerősödött AfD, valamint a francia Marie Le Pen, a holland Wilders, illetve Erdogan Törökországa kérdéseket vet fel a neoliberalizmus hívei számára. Egy lendülettel tette hozzá, hogy a közelmúltbeli magyar és lengyel tendenciákat is ebbe a sorba illeszkedőnek tartja. Meglátása szerint a neoliberalista berendezkedés válságának oka, hogy a „kevesek meggazdagodását idézte elő a többség költségén”, és az így előállt, illetve állandósult egyenlőtlenség a politikai vezetők iránti bizalomvesztésbe torkollott. Ugyanakkor a fent felsorolt politikai erők térnyerését, amely jelenséget „új nacionalizmus” névvel illette, rossz válasznak tartja a kétségkívül valós problémára. Szerinte a globalizáció folyamata nem visszafordítható, ezért a nacionalizmusnak, az idegengyűlöletnek nincs tere egy progresszív gondolkodásban. Saját elképzelését „új pragmatizmusnak” nevezi, amely szerinte egy hármas egyensúly kialakítását célozza: gazdasági, társadalmi és ökológiai egyensúlyra kell, hogy törekedjünk. Megközelítése interdiszciplináris, és erősen környezetbe ágyazott módon alkalmazható. Ebben az irányban kibontakozni látja a mai Kína mellett egyébként Macron Franciaországát, és a maga részéről lát lehetőséget arra, hogy az új lengyel miniszterelnököt is meggyőzze ennek az ideológiától független, a gazdasági boldogulást a korábbinál szélesebb perspektívában, eredményszemléletben szolgáló megközelítésnek a célszerűségéről.

Kozma Miklós
Üzleti Gazdaságtan Tanszék