Mi lenne, ha holnaptól egy algoritmus lenne a főnököm? Egy reputációs rendszer, mely megsokszorozza a tudatalatti előítéleteket. Kiszámíthatatlan, mogorva menedzser, aki nem ismer pardont, és bármelyik pillanatban megszabadulhat tőlem. Jeremias Prassl, az Oxfordi Egyetem docense a Corvinus Egyetemen tartott mesterkurzusán ezzel a példával szemléltette a digitális piactereken szerveződő, alkalmi munkavégzésen alapuló gazdaság (gig economy) egyik veszélyét.

A kutatókat már három évtizede foglalkoztatja a „haknigazdaság” elemzése, a köztudatba azonban csak azóta került be, mióta a technológia fejlődésének köszönhetően rohamos bővülésnek indult a foglalkoztatás ezen új formája, és ismertté vált néhány olyan vállalat, mint az Uber. Pedig a „gig economy” már a XIX. századi Angliában is létezett (a kikötői munkák területén, és a szövőiparban), amikor a vállalkozók csak arra az időre bérelték fel és fizették a munkásokat, ameddig elvégezték az adott feladatot. A munkaközvetítők nem állást kínáltak nekik, így a készenléti idő nem jelentett kiadást a vállalkozónak.

Manapság az OECD-országokban 1-3%-ra becsülik a gig economy méretét, de a jövő munkaerőpiacán ez az arány jóval nagyobb lesz. Prassl szerint azzal lehet számolni, hogy a jelenség nemcsak a viszonylag egyszerű szakmákat érinti majd, hanem a nagy szaktudást igénylő foglalkozásokra is ki fog terjedni (orvosok, mérnökök, tudósok, művészek).

Míg a munkák feladatokra történő lebontása (“taskification”) gazdaságilag előnyösnek tűnik, hisz az adott feladatot mindig az kapja, aki a munkaerőpiacon a legolcsóbban és a legjobban el tudja végezni azt (ez a globális munkaerőpiacon azt jelenti, hogy bárki a világon, aki a legjobban el tudja végezni a legalacsonyabb díjért), számos veszélyt rejt magában.

Egyrészt azért lehet ez problémás, mivel a kockázatot a munkásra terheli. Gondoljunk csak az Uberre, ahol a sofőrök saját autójukat használják, ők veszik az üzemanyagot, és ha nincs fuvar, akkor sem állnak, mert az autójukban futó alkalmazás arra készteti őket, hogy fuvar reményében folyamatosan változtassák helyüket. Ez azonban nem csak a munkásokat érinti, de a munkaadók számára is hátrányos hosszú távon: a részfeladatokat elvégző személyek részéről nem érkeznek innovatív kezdeményezések, hiszen egyikük sem látja át a folyamat egészét. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy hagyományos munkahelyen az alkalmazottak, ha nincsenek is munkaidejük 100%-ában lekötve, a rendelkezésükre álló szünetekben beszélgetnek egymással, és óhatatlan, hogy ez a beszélgetés részben azt célozza, hogy milyen újításokat vezessenek be ahhoz, hogy a munkafolyamatok hatékonyabbak legyenek. Ez pedig a munkáltató számára is előnyös.

A gig economy kapcsán két narratíva létezik. A támogatók egy teljesen új, diszruptív ágazatként tekintenek rá, amelyben az új technológiáknak köszönhetően rugalmasan lehet munkát vállalni, új termékek jelennek meg olcsóbban. A másik narratíva viszont a „szorosan ellenőrzött bizonytalanságot”, tehát a munkaadó felelősségvállalását nélkülöző kontrollt látja benne a munkavállalók számára, és emiatt betiltatná. Prassl úgy gondolja, hogy mindkét nézőpont részben téved: az első azért, mert az esetek többségében az üzleti modell régi és csak régi funkciókat (pl. az Ubernél a diszpécserszolgálatot) vált ki új technológiával. A második pedig azért, mert a tiltás helyett a már meglevő szabályokat kellene alkalmazni az új szektorra is.

A kormányok és a bíróságok egyre többször kénytelenek foglalkozni az on-demand gazdaság által felvetett problémákkal. Prassl véleménye szerint olyan szabályozást lenne célszerű kialakítani, amely biztosítaná a jogi hátteret a tisztességes munkakörülményekhez, a fogyasztók védelméhez, ugyanakkor pedig ösztönözné az innovációt.

Márton Lídia

(Jeremias Prassl az EFOP-3.6.2-16-2017-00017 "Fenntartható, intelligens és befogadó regionális és városi modellek" című projekt keretében tartotta kurzusát.)