Madarász Aladár bevezetőjével, új fordításban jelent meg David Ricardo klasszikus műve: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. A Corvinus Egyetemen közgazdasági és pénzügyi elmélettörténetet tanító Madarász Aladárral Sipos Júlia beszélget.

Mennyiben és miért érdemes újra felfedeznünk Ricardót?

A hazai „emlékezetipar” is gyakran évfordulós alapon működik, és tény, hogy Ricardo főműve 1817 áprilisában jelent meg, és ez a magyar kiadás most, 200 évvel később, 2017-ben. Hogy miért érdemes újra kézbe vennünk a művet, már bonyolultabb választ igényel.

Egyfelől Ricardo szellemi örökségének van egy olyan része, ami ma újra aktuálpolitikai és elméleti viták középpontjában áll. Ez az az elmélet, amit a legtöbben még ma is az ő nevéhez kapcsolnak, és amit egyszer Samuelson annak példájaként hozott fel – amikor egy matematikus kérdezte erről –, hogy van olyan társadalomtudományi elmélet, amely egyszerre nem triviális és igaz. Ez a komparatív költségek elmélete, amely szerint két félnek, két partnernek, két országnak akkor is érdemes egymással kereskednie és munkamegosztási kapcsolatba lépnie, ha az egyik – két termék esetében – mindkét terméket olcsóbban termeli. A korábbi magyarázatok ilyen esetben csak az abszolút előnyöket vették figyelembe, Ricardo viszont a komparatív előnyöket, a viszonylagos előnyöket; és így mutatta ki, hogy annak az országnak, amelyik mindkét terméket olcsóbban állítja elő, mint a másik, érdemes arra specializálódnia, amiben a legnagyobb a viszonylagos megtakarítása, és a másiknak arra, amiben az övé aránylag nagyobb, mert így mindkettő előnyös cserét tud folytatni, mindkettő előnyösebb helyzetbe kerül.

Másfelől aktuálissá teheti, hogy most, amikor újra vámháborúk vannak napirenden, akkor elég fontos kérdés, hogy ez a szabadkereskedelmi teória – változott körülmények és bonyolultabb összefüggések esetén – alapjában most is igaz, vagy el kell fogadni, hogy megint olyan kereskedelempolitikák érvényesülnek, amelyeket nemzeti érdeknek nevezett rövidlátó önzés működtet.

Az elmélet megszületéséről azonban voltak viták, kié az elsőség, Ricardóé vagy Torrensé?

Ez egy kacifántos történet. A tudománytörténetben az elsőség kérdése, a prioritás kutatása, a feltételezett együttes felfedezések vizsgálata jó ideje favorizált téma.

Amikor Ricardo Alapelvei megjelentek, abban pár oldal foglalkozott ezzel az elmélettel, és nem ez volt, ami a legnagyobb figyelmet és hatást keltette. Amikor Ricardo és Torrens leveleztek – már amit erről tudunk, mert közvetlenül nem maradtak fenn leveleik –, köztük sem merült fel ez a kérdés, Ricardonak egyébként elég vegyes véleménye volt Torrensről és az ő írásairól.

Ricardo halála után Torrens egyszercsak felfedezte, hogy ezt az elméletet Ricardo tőle vette, majd későbbi írásaiban különböző dolgokat fogalmazott meg, hol azt mondta, hogy ő vett át Ricardótól egyet-mást, hol azt, hogy Ricardo vette át tőle ezt az elméletet. Ha az ember rendesen megnézi a szövegeket, azt mondhatjuk, hogy az a hely, ahol Torrens közel kerül ehhez, ott a kontextus alapján Torrens éppen nem a komparatív, hanem az ellenkezője, az abszolút előnyök mellett érvel, tehát minden tudománytörténeti vita ellenére nincs okunk elvitatni Ricardótól, hogy összefüggően, konzisztensen, röviden és világosan ő fejtette ki ezt az elvet. Más kérdés, hogy vannak olyan korabeli, kevéssé ismert, vagy ismeretlen pamfletek, szövegek, amelyekben felmerül ez a kérdés, de nem valószínű, hogy Ricardo ismerte ezeket a szövegeket.

Kérdés azonban az is, hogy a közgazdaságtudomány olyan-e, mint a matematika, vagyis természettudomány, vagy inkább olyan, mint a morálfilozófia?

Ez a vita nagyon régóta zajlik, már Ricardo és barátja, vitapartnere, Malthus között is zajlott. Malthus, aki jó matematikus volt, tanult matematikát, egészen egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy a közgazdaságtan – ahogyan akkor nevezték, politikai gazdaságtan – olyan, mint a morálfilozófia. Ricardo pedig – aki autodidakta volt: amit a természettudományról tudott, maga szedte össze – mereven azon a véleményen volt, hogy a politikai gazdaságtan olyan igazságokat fogalmaz meg, mint a geometria vagy a matematika változatlan és mindenütt érvényes igazságai.

Ha valamilyen fontos korabeli kérdésben, például a gépek és munkanélküliség összefüggésével kapcsolatban megváltoztatta a véleményét, azt mondta, hogy a dolog változatlan, csak ő látta rosszul, ő volt, aki előzőleg nem helyesen elemezte a kérdést, most már azonban jól látja, vagyis ettől a tudomány álláspontja, karaktere változatlan.

Ma erre a kérdésre nem lehet igen/nem típusú válaszokat adni. Igaz, hogy a közgazdaságtan történetében nagyon erős vonzerőt gyakorolt a természettudományos minta, a fizika mint egyfajta példakép követése, és ez jócskán befolyásolta a 19. század végének és a 20. század jelentős részének közgazdászait. Ugyanakkor szerintem ma is van létjogosultsága egy hagyományosabb, ha úgy tetszik, narratív vagy történetmesélő közgazdaságtannak, miközben ez nem ok arra, hogy elvitassuk a nagy adatbázissal dolgozó, kifinomult modelleket alkotó, és ezekből elméleti és gyakorlatra alkalmazható következtetéseket megfogalmazó közgazdaságtan fontosságát. Azonban mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen korlátokkal találkozunk a feltevések megválasztásában, az adatbázisok elérésében, kezelésében, tehát nem tudunk euklideszi tételeket megfogalmazni, vannak bizonyos megszorító körülmények.

De – ahogyan annak idején Ricardónak is feltették a kérdést – milyen tudomány az, aminek háromévenként változnak a törvényei?

Ezt a mondatot az angol parlamentben vágta valaki Ricardo fejéhez, amire ő elég ingerülten válaszolt, hogy ezt csak azok képzelik, akik mit sem tudnak erről a tudományról, mert ennek nem változnak háromévenként a törvényei. Az azonban igaz, hogy minden időben és minden helyen érvényes, csupán a gazdasági cselekvők, gazdasági ágensek racionalitásából következő gazdasági törvényekről túl merész beszélni, ezért van létjogosultsága, és ezért örvendetes, hogy napjainkban előkerül a viselkedési közgazdaságtan. Ez éppen azt igyekszik kutatni, hogy különböző helyzetekben, különböző döntési szituációkban hogyan viselkednek az emberek, ami se nem feltétlenül racionális, se nem feltétlenül konzisztens.

Ön hogyan látja, miért fontos a gazdaságtörténet, az elmélettörténet a ma egyetemistái számára, akik nagyon praktikus dolgokra vágynak, a minél gyorsabban alkalmazható és megtérülő tudásra? Nem evidens, hogy ezeknek a nagy alakoknak az ismerete fontos lehet.

Az első ok – amit némileg kaján módon említhetek –, hogy ha valaki csak arra a tudásra akar szert tenni, ami lehetővé teszi, hogy sok pénzt csináljon, az ő számukra Ricardo azért lehet érdekes, mert a történelem egyik legsikeresebb közgazdászaként remek tőzsdeügynök volt, milliomos lett. Tehát ezzel a mércével mérve is hasznos tudás. A másik ok egy humanista válasz: Schumpeter, a 20. század egyik legnagyobb közgazdásza és elmélettörténésze szerint az elmélettörténet ismerete arra jó, hogy bepillantsunk az emberi gondolkodás, az emberi szellem működésmódjába. Márpedig aki emberekkel, emberi viselkedésekkel, emberi döntésekkel, és ezek következményeivel foglalkozik, annak számára ez hasznos.

A harmadik ok, amely szintén nem a közvetlen hasznosságot, hanem a fontosságot példázza, talán az lehetne, hogy Ricardo számára a politikai gazdaságtan legfontosabb kérdése a jövedelemelosztás problémája volt: az, hogy mi szabályozza a különböző társadalmi osztályok részesedését a létrehozott javakból. Ma a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek és az általuk keltett társadalmi feszültségek újra a figyelem előterébe kerültek, legyen szó akár tudományos vitákról, akár hétköznapi beszélgetésekről.

Végül pedig arra emlékeztetnék, hogy most ősszel lesz a 2008-as válság tizedik évfordulója. Ma egyértelműen mondhatjuk, hogy ez a válság azért nem lett olyan pusztító, mint az 1929-33-as nagy válság – bár lehetett volna, közel volt hozzá –, mert döntéshozói pozícióban voltak olyan emberek, akiknek megalapozott, részletes tudásuk volt arról, hogy 1929/33-ban mi történt, milyen hibákat követtek el az akkori döntéshozók, milyen hibásnak bizonyult elméletek befolyásolták őket, és ebből kiindulva, ezen tudás birtokában tudtak másképp cselekedni. Tudtak olyan módszereket és eszközöket alkalmazni, amelyeket 29/33-ban nem alkalmaztak. Talán ezért is hasznos az elmélettörténet ismerete.