Innováció és oktatásügy címmel szerveződött konferencia az Educatio vonatkozó tematikus számának apropóján, mely a tudástársadalmak és -közösségek és az innováció kapcsolata köré gyűjtötte a neves hazai kutatókat. A Corvinus Egyetem könyvtárába szervezett eseményen többek között egyetemünk oktatója és kutatója, Hámori Balázs adott elő arról, hogy a hálózatok milyen környezetet nyújtanak a modern innovációs folyamatok számára. Hámori előadását kutatótársa, Szabó Katalin emlékének ajánlotta.

Ha egy gyereket megkérdezünk arról, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, akkor a nehézgépekhez és járművekhez fűződő foglalkozások utáni vágyódás mellett sokszor felmerül az, hogy feltaláló. Korábban a nagy találmányok létrehozói pusztán a tudásukkal és a szorgalmukkal felvértezve bevonultak az irodájukba vagy laboratóriumukba, majd rohantak a szabadalmi hivatalba, s nem csak pénz és hírnév volt a jussuk, hanem valami olyat adhattak az emberiségnek, ami addig teljesen ismeretlen volt. Mára azonban – annak a tudatában, hogy a fent lefestett feltalálói sztereotípia a valóságban csak igen kevéssé létezett ilyen formában – láthatjuk, hogy az innováció világa teljesen átalakult, és csak nagyon ritka esetben tudnak emberek egyedül létrehozni egy-egy szakterületet meghatározó újítást. Ha viszont az innovációnál már általában több ember közös munkájáról beszélünk, akkor máris megjelenik korunk egyik legfontosabb tudományos vizsgálódási kerete: a hálózatosodás kérdésköre.

Az ember nem – vagy csak igen korlátozott esetben – dönthet róla, hogy a hálózatoknak része akar-e lenni, így a vállalatok és intézmények is csak arról dönthetnek, hogy mennyire akarnak aktív haszonélvezői lenni a digitális térnek köszönhető egyre nagyobb mértékű összekapcsolódásnak. A kutatás és fejlesztés léptékei nagyban átalakultak az évek során: Hámori előadásában levetített egy szemléletes grafikont arról, hogy a gyógyszeriparban mekkora költségekkel jár egyetlen molekula kifejlesztése, mely azt mutatja, hogy az elmúlt harminc évben az erre fordított kiadások majdnem a tizenötszörösükre nőttek, hiszen egyre bonyolultabb és összetettebb tudást igényel az előállításuk. Nem is csoda, hogy többek közt az orvosi kutatások tárgyában született publikációkon is egyre hosszabb a szerzők felsorolása, hiszen csak specializált tudású szakemberek együttes munkájával lehet a tudományban új területeket meghódítani.

A felgyorsuló ütemű gazdaságban általánosságban véve az látható, hogy aki először dob piacra egy terméket, az nagy eséllyel megnyeri a versenyt, és a többiek csak egy új ötlettel tudják őt legyűrni, így még nagyobb az igény az innovátorokra, főleg ha a ritmus gyorsulásához azt is hozzávesszük, hogy az újító eredmények élettartama is sokkal rövidebb, a fogyasztók részéről hamarabb van szükség új ingerekre, mint valaha.

Ezek a nehézségek is abba az irányba terelik az intézményeket, hogy ne csak a belső hálózataikon kössék össze a szakembereket, és inspirálják őket közös munkára, de a külső források felé is nyissanak. Így az önkéntes és egyéni problémamegoldók fontos forrásai lettek az innovációnak, hiszen ezek a vállalat struktúráján kívül eső önkéntes aktorok olyan ötletekkel, látásmóddal és rugalmassággal szolgálhatnak, amelyek a vállalaton belül csak korlátozottan jelenhetnek meg. Jó példa erre a Lego vagy a Linux hozzáállása, akik bátorítják a fogyasztóikat az ötleteik megosztására, és a lelkes fogyasztók ötleteit becsatornázzák a tervezőirodáikba.

A felsőoktatásban is tapasztaljuk, hogy a mai környezet nagyban különbözik a történelmi egyetemekétől, nagy újrastrukturálódás figyelhető meg a szektorban. Kevés intézménybe koncentrálódik a tudás, melyek vegyesen jönnek létre köz- és magánfinanszírozásból, így a szándékaik is különbözőek. Mégis, az egyértelműen megfigyelhető, hogy az egyetemi intézetek megosztják a munkát egymás között, éppen azért, mert tudják, hogy az elszigetelődés nem vezet sehová, hanem pont fordítva: az együttműködés által válhatnak sikeressé. Míg korábban elsősorban a kutatók közös munkáját lehetett kiemelni, addig mára a hallgatók is aktív tagjai a tudáshálózatok összekapcsolódásának, és a tudáshálózatokon belüli együttműködésnek. A hallgatók az egyetem mellett a magánvállalkozásokkal és/vagy az állami szférával is ismerkednek, és nem csak elsajátítják a különböző területek kultúráját, viselkedési formáit, de összekötő hídként is szolgálnak a nem-egyetemi intézményekkel.

Az innováció mára elkerülhetetlenül egybeforrt az együtt alkotás kifejezésével, a hálózatok nemcsak a specializálódott szakemberek összekötését szolgálják, hanem az egekbe szökő kutatási és fejlesztési költségek mérséklését is segítő külső innovátorokkal való kapcsolatot is. A digitális technológiáknak köszönhetően egyre több emberhez kapcsolódnak a vállalatok és az egyetemek, így, ha az intézmények elég nyitottak az innováció új formáira, akkor több feltalálóval kerülhetnek kapcsolatba, mint a történelem során bármikor.