A Tehetségből fiatal kutató című EFOP 3.6.3 projekt keretében a Budapesti Corvinus Egyetem doktori iskolái pályázatot hirdetnek fiatal kutatók vezette kutatócsoportok alakítására. Hogyan szerveződik meg egy jól működő, lelkes csapat egy olyan izgalmas téma kapcsán, ami mindenki számára ad valamit? Hogyan lehetséges hitelesen kutatni saját környezetünket is? Mennyi eredmény és tanulság születhet egy eredetileg féléves kutatásból? Toarniczky Andreával, a már lezárult első pályázati időszak egyik nyertes kutatásvezetőjével beszélgettünk. A képen a kutatócsoport tagjai láthatóak megbeszélés közben. (Balról jobbra: Klér Andrea egyetemi adjunktus, Vajda Éva PhD-hallgató, Komáromi Boglárka MA-hallgató, Kun Zsuzsanna PhD-hallgató, Toarniczky Andrea kutatásvezető)

Feltáró kutatásukban a fiatal kutatók életpályáival foglalkoztak, illetve azzal, hogy milyen külső és belső tényezők hatnak ezek alakulására. Hogyan találtak rá a témára, miért látszott ez érdekesnek?
Az egymásra találás két lépésben történt, és az első lépésben azt mondanám, hogy inkább a téma talált énrám. A jó kutatási témák általában azok, amikhez az ember személyesen is kötődik: még intenzíven emlékszem azokra az egyéni problémákra, amiket megéltem PhD-hallgatóként, hogy mennyire jól esett volna, ha valaki támogat. És itt nem elsősorban a szakmai szempontokra gondolok, hanem a kutatói lét kihívásaira, zökkenőire. Annak idején ezt úgy oldottam meg, hogy elmentem önismereti programokra. Amikor Matolay Rékával és Gáspár Judittal egy másik projekt kapcsán nemrég oktatói-kutatói fejlesztésekbe kezdtünk, akkor jöttem rá, hogy ezekkel a gondolatokkal egyáltalán nem vagyok egyedül, kari és egyetemi szinten is abszolút jelen vannak másoknál is. Innen fakadt a belső igényem a kutatásra, és hamarosan adódott rá lehetőség is. Sokakkal beszélgettem a témáról, még az is felmerült, hogy érdemes lenne erről PhD-s workshopot tartani. Mindenki megerősített abban, hogy fontos a téma, ezért pályáztam vele az EFOP keretre, és később ebből adódott a témakiírás, amire összeállt a csapatunk.

Ez azt jelenti, hogy a kutatócsoport többi tagját kifejezetten a téma vonzotta?
Igen, és nemcsak a téma, hanem a témában való érintettségük is. Az volt a közös felkiáltásunk, hogy végre kutathatunk. Kipróbálhatjuk a közös kutatói létet. Ez adott egy keretet. Az volt az érdekes, hogy maga az időkeret, és az, hogy komolyan vagyunk véve, mert úgymond „pénzes kutatás”, megerősítették azt, hogy mi egy csapat vagyunk.

A karrierpályát és a tanszéki hovatartozást tekintve is diverz a kutatócsoport, a mester- és PhD-hallgatóktól az adjunktusokig. Hogyan találtak egymásra?
Amikor kiderült, hogy ez a téma indulhat, akkor elkezdtem kérdezősködni, hogy ki az, akit ez érdekelne. Például volt egy olyan elképzelésem, hogy a két PhD-hallgató közül az egyik erős szakmai, a másik pedig módszertani háttérrel, illetve indíttatással érkezzen. Így került képbe a Marketing Intézet is, mert náluk nagyon markánsan megjelenik a narratív kutatási módszertan. Az ajánlásokra több pályázat is érkezett, nekem meglepő és új élethelyzet volt, hogy először választhattam ki a kutatási csoportba tartozó munkatársaimat. Nagyon színvonalas pályázatokat kaptam, öröm volt olvasni az anyagokat. Volt olyan mesterhallgató, akiért futottam is pár kört, nem lehetne-e, hogy kettőt veszek fel, mert annyira jó lenne, de sajnos erre nem volt lehetőség. Mivel kiderült, hogy nagyobb az érdeklődés, mint a lehetőségek száma, voltak és vannak olyan tagjai a kutatócsoportnak, akik nem részesülnek díjazásban, de így is mindent együtt csinálunk velük, abszolút egyenrangú tagjaink. Amikor elindult a kutatás, el is felejtettük az anyagiakat, és innentől kezdve komolyan csak a téma vitt előre minket, ami eszméletlen jó élmény volt.

A téma kapcsán hogyan tudták definiálni azt, hogy ki a fiatal kutató? Bár léteznek erre standard definíciók, valójában nagyon eltérhetnek az egyéni élethelyzetek.
Így igaz. Ez fontos kérdés volt számunkra is, amikor elkezdtünk foglalkozni a témával. Az angolszász szakirodalom nagyon meghatározó, és onnan jött egy erős definíció. Kutatóként ezekhez a standardokhoz kezdünk alkalmazkodni, így nem árt tudnunk, hogy ehhez képest hol tartunk. Magyar kontextusban inkább a pályázatokból lehet olvasni, hogy mit jelent a „fiatal kutató”. Egészen a legelején elhatároztuk, hogy a fiatal jelzőt nem a kor alapján értelmezzük. Már csak azért sem, mert nagyon sokan jönnek vissza PhD-zni olyanok, akik előtte valahány évig a szakmában dolgoznak. Így elveszítettünk volna olyanokat, akik tényleg fiatal kutatók, még akkor is, ha a koruk ezt nem igazolná, de a kutatói tapasztalatuk, a kutatói életpályája alapján ebbe a fázisba illeszkednek. Ez jelentette az egyik sarokkövünket, amiben nagyon határozottak és biztosak voltunk, akármit is olvastunk a szakirodalomban.

A másik, amit letettünk, hogy a magyar helyzet annyira speciális, hogy mi mindenképpen ezt kutatjuk, ehhez szeretnénk alkalmazkodni. Azt láttuk, hogy a karrier tekintetében itt van egy „fekete lyuk”, és ebben már benne van az én élethelyzetem is, hogy adjunktusként mi is vagyok. Ha belegondolunk, már nem PhD-hallgató, de még nem docens. Nemzetközileg ez egy kevésbé tipikus karrierlépcső, mindenkit inkább vagy beterelnek a posztdoktori programokba, vagy valahova. Nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. Nem nagyon értik. Én azt éltem meg, hogy a karrierpályámon ez egy lyuk. Valaki ezt pihenő szakasznak éli meg a PhD után, valaki újra feltalálja magát. Nagyon-nagyon izgalmas időszak. De nincs időben definiálva. Ezért döntöttük el, hogy vizsgáljunk fiatal adjunktusokat is, és a fiatal itt persze megint nem az életkorra vonatkozik. Végül ebből következett az, hogy lekövetjük a teljes időszakot a PhD-ra már felvételt nyert, legalább egyféléves tapasztalattal rendelkező emberektől kezdve egészen azokig, akik nem több mint öt éve szerezték meg a fokozatukat. Őket tekintjük fiatal kutatónak. Azt is elhatároztuk, hogy ebben a kutatásban nem megyünk utána a pályaelhagyóknak, ez a kutatásunk egyik vállalt korlátja.

Milyen kutatói életpályákat tudtak azonosítani, milyen tipikus utak látszanak?
Ezekkel kapcsolatban egyelőre óvatos lennék, mert az eddig elkészített 26 narratív és 4 szakértői interjú alapján egyelőre inkább a befolyásoló tényezőket kezdtük el azonosítani, most ezekkel kapcsolatos publikáción dolgozunk. Persze további lehetséges interjúalanyaink is vannak mindkét vonalon, de a kutatási időszak végén valahol meg kellett húznunk a határt.

Ki számít szakértőnek ebben a témában?
A szakértői vonalat eredetileg nem terveztük, de miközben interjúztunk, támogató tényezőként került elő a jó témavezető és a jó tanszékvezető. Úgy tűnt, mindkét személy nagyon meghatározó a sikeres PhD-folyamatban, így természetesen a hiányuk is az. A tanszékvezetők egyébként úgy merültek fel, mint azoknak a kisebb közösségeknek a vezetői, ahol a fiatal kutatók dolgoznak, így ez nem is minden esetben jelentett tanszéket, lehetett egy nagyobb kutatócsoport is. Ezeknek mentünk utána, és jó példaként nevesített témavezetőkkel és tanszékvezetőkkel beszéltünk. Itt sem tudtunk persze mindenkit megkeresni: ahogy lenni szokott, szelektálnunk kellett.

Milyen befolyásoló tényezők hatnak tehát leginkább a fiatal kutatókra?
Úgy tűnik, hogy az egyik kulcstényező abban, hogy ezen a pályán megmaradj, és még jól is érezd magad, illetve sikeresen lépegess előre, az az, hogy jól kezeld a létrejövő feszültségeket. Ezek a feszültségek szakmai, személyes és szervezeti élethelyzetekből is adódhatnak a PhD folyamat kapcsán, hiszen a PhD általában egybeesik egy elég különleges fázissal az ember életében, elég sok minden indul el vagy indul újra ezekben az években. Tehát feszültségek vannak, és paradox helyzetek alakulnak ki, az egyik sikertényező pedig az, hogy ezekkel a paradox helyzetekkel tudj együtt élni. Láthatólag ez egy sajátossága ennek a pályának. Ezeket az élethelyzeteket kezdtük el körvonalazni, és jelentéstartalommal feltölteni.

Hogy egy konkrét példát mondjak, a szabadság: ez az egyik ilyen kulcskérdés. A kutató szabadsága nagyon vonzó és megtartó erő, sokan ezért jönnek az egyetemre. Később mégis azt élik meg, hogy ez egy kétarcú történet, hiszen a szabadság és az önkizsákmányolás együtt jár. És kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a helyzettel. Hasonló bizonytalanságot okoz a tudás is: melyik tudás érvényes, melyik tudás hasznos, ki mondja meg, hogy mi a jó. Egyelőre az látszik körvonalazódni, hogy hol vannak a „sokk”-pillanatok, a kilengések a kutatói életszakasz elején.

Az a szép ebben a feltáró kutatásban, hogy folyamatosan jönnek elő újabb érdekességek, ezért azt is szoktuk mondani magunk között, hogy egy aranybányán ülünk. Az egyik téma, mely időközben felerősödött, az a mentális és a fizikai egészség, ami nagyon erősen összefügg a feszültségekkel, és ezek menedzselésével. Az egyik fókuszunk tehát a megküzdés stratégiái (coping), és ez szinte magától kitermelte a kutatói egészség témakörét. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy ezzel külön is foglalkozni fogunk, pedig nem terveztük az elején. Már dolgozunk egy Vezetéstudomány-cikken, és három nemzetközi konferencián való részvételünk is terítéken van, ez pedig növeli a reményeinket a nemzetközi publikációk tekintetében is.

Milyen javaslatokat tudtak megfogalmazni, milyen konkrét ötletekkel lehetne jobbá tenni a rendszert, ami támogatja a PhD-folyamatot? Mit lehetne egyénileg jobban csinálni?
Ez valóban fontos, mert ez az, amiért igazából az egész kutatást csináltuk. Hogy olyan információink legyenek, amikből kiderülhetnek azok a pontok, ahol jól jönne a támogatás, hogy elindulhasson az ezzel kapcsolatos gondolkodás. Ez az érzet egyre nőtt bennünk a kutatás alatt, hiszen láttuk az igényt, és ez megerősített minket abban, hogy jó úton vagyunk. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy nagyon sok jó gyakorlat létezik már akár az egyének, akár a kutatói közösségek szintjén, és hogy ezeket jó lenne beemelni a közös tudatba, rendszerszintűvé tenni őket. Azt érzékeljük, hogy erre vonatkozóan minden érintett nagyon nyitott, ami elhozhatja a változás momentumát.

Egyéni szinten markánsan megfogalmazódik az a felismerés, hogy ez egy több szerepes munka, akár PhD-hallgató, akár adjunktus az érintett, és az ezek között húzódó esetleges feszültségek kezelésére vonatkozóan egy gyakorlatot emelnék itt ki, ami a sikeres megküzdés egyik lehetséges sarokköve: megtanulni elengedni, nem mindegyik szerepben folyamatosan a maximumot, a tökéleteset nyújtani, merni választani, priorizálni, és tenni mindezt a hosszú távú célok mentén.

Az egyetemi környezetre vonatkozóan az érintettek pozitívan emelték ki a nemzetközi konferenciák támogatását és a különböző ösztöndíj-lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik, hogy visszajelzést kapjanak kutatásaikra akár egy korai szakaszban is. Hiányérzetet az elvárások, a teljesítendő feltételek nehéz előreláthatósága okozott, amely csökkentette a kiszámíthatóságot, és így az előre tervezést is.

Bizonyos szempontból speciális helyzet, hogy kutatóként önmagukat, illetve saját közvetlen környezetüket vizsgálták. Milyen kihívásokkal járt ez, hogy működött a gyakorlatban?
Részben éppen ez adta a lelkesedésünket, hiszen nem volt kérdés, hogy közünk van a témához, bárhonnan is jöttünk. Legerősebben talán az etikai kérdések merültek fel. Fontos volt, hogy meg tudjuk teremteni az interjúalanyok biztonságérzetét. A narratív műfaj nagyon mély és részletes, ezért lényeges az anonimitás: az interjúalanynak el kell hinnie, hogy amit ő mesél, az köztünk marad. Éppen ezért nagyon hamar bekódoltuk az interjúalanyokat, és ezután már csak kódokkal hivatkoztunk, hogy a mi fejünkből is törlődjenek a személyes vonatkozások. Az anonimitásra az interjúk leiratában is odafigyeltünk, mindent olyan adatot töröltünk, amitől beazonosíthatóvá váltak volna a konkrét helyzetek és beszélők. Az volt a cél, hogy kezdjenek el bennünk önállósodni a történetek, és mi magunk se névvel együtt gondoljunk ezekre, ne befolyásoljanak minket. Ez nagyon jól működött. Rövid idő alatt sokkal fontosabbá váltak a sztorik, mint a személyek.

A saját érintettségünket úgy kezeltük, hogy egymással is készítettünk interjúkat – én ugyan kikerültem az interjúalanyi körből, mert nálam nem teljesültek a mintavétel feltételei. Ezzel együtt mindannyian magunkon próbáltuk ki az interjúkat, így pilotoltunk, mielőtt másokat is megkerestünk volna. Ez nem csak az interjúk gondolatmenetének tett jót, de kézzelfoghatóvá váltak azok a témák és kérdések is, amik számunkra érzékenyek voltak a saját tapasztalataink miatt. Így ezeket könnyebben tudtuk kontrollálni is. Mivel ismertük egymás történeteit, anyagait, személyesen is tudtuk egymást segíteni nehezebb témák feldolgozásában. Ebben igyekeztünk nagyon tudatosnak lenni, de önreflexiós tanulmányt nem tervezünk. Ugyanakkor módszertani cikk készítése foglalkoztat minket, mert nagyon érdekes saját témát kutatni a narratív módszertannal. Még egy kitermelhető téma az aranybányánkból…

Hogy látja kutatásvezetőként, mit adott a csoport tagjainak a közös munka? Mit kaphatott belőle egy MA-hallgató, és mit egy PhD-hallgató? Miben tudtak fejlődni?
Azt gondolom, hogy komoly betekintést nyertek, kiszélesedett a látókörük a tekintetben, hogy mit jelent a kutatói életpálya. Azok, akik még nem kezdték el a PhD-képzést, és a kutatás ideje alatt kívülről szemlélték ezt a folyamatot, nem is gondolták, hogy ez ennyire komplex, ennyire munkás, ilyen mély belső történéseket eredményez. Tehát volt egy első ledöbbenés. Mivel utána nagyon eltérő történeteket és megéléseket ismerhettek meg, ez megerősítette őket. Harmat Vanda, az egyik hallgató, aki szeptember óta PhD-hallgatónk is, például sokkal reálisabb képpel, sokkal tudatosabban jelentkezett ennek hatására a doktori képzésre. Persze ez nyilván személyiség és habitus kérdése is, de szerintem ez is sokat számított.

A kutatás készségeket, képességeket tekintve mindenkinek nagyon sokat adott. A kezdő kutatói bizonytalanságokat sikerült megszüntetnünk, átdolgoznunk. Megtapasztaltuk, hogy mit jelent egy megtartó kutatói közösség, ami megszabadít a kutatói magányból. Az együttműködési készségek tekintetében nem kellett fejlődnie a hallgatóknak, mert eleve zseniálisak voltak, és ez flottul ment a legelejétől kezdve. Elemzőkészségben és íráskészségben mindannyian folyamatosan fejlődtünk és fejlődünk. A PhD-soknak remek lehetőséget jelent, hogy úgy írhatnak, hogy még kisebb a tét, és több tér nyílik a gyakorlásra. Az például, ahogyan összeraktuk a kódolás első szintjét, Kun Zsuzsi ötlete volt, ő hozta, az ő fejéből pattant ki, és remekül bevált. Nagyon lelkesítő, hogy ilyen módon egymástól tanulunk, tehát nem csak ők tőlem és egymástól, de én is sokat tanultam tőlük.

Hatalmas előnye ennek a pályázatnak, hogy akármilyen karrierfázisban vagy, rávesz, hogy előre gondolkodj, és ebbe az irányba vezet téged. Ha hallgató vagy, belekóstolhatsz a PhD-folyamatba, ha PhD-hallgató, megmutatja a kutatói életformát. Csoportvezetőként pedig annak a felelősségét tapasztalhattam meg, hogy már nem egyedül molyolok egy témán, nem csak az enyém a kockázat, hanem egy egész csapatért helyt kell állnom. Ettől kihúzza magát az ember, ez növeszt. És megszünteti a kutatói magányt is. Segít betölteni azt a „fekete lyuk” állapotot, amit az adjunktusi lépcső jelent. Kicsit a docensi létet vetíti előre, hiszen itt kezdődik az, hogy az ember egy kis kutatói közösségért vállal felelősséget, velük együtt hoz létre valamit. Ebben pedig nem csak az eredmény, de a folyamat is fontos: segíteni kell mindenkinek megtalálni, ami neki jó és izgalmas. Nekünk a legjobb talán annak megélése volt, hogyan húzza egyik dolog maga után a másikat, hogyan nyílnak meg újabb és újabb lehetőségek előttünk.
 

Baksa Máté